A lap feldolgozottságának foka

Két ember (Kaffka Margit)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Két ember
szerző: Kaffka Margit

       Frissebben ügetett a gyengén lejtős, puha erdei úton; jóízűket szagolt a tavaszos levegőből és szépen kihúzta csontos derekát; kedvtelve, hogy milyen jó erőben van még – mert már meg tudta becsülni ezt. Piros, egyenes, szikár, szőke ember; az egyensúlyozott kedélyek gyermeteg öröme minden mozdulatán; a lova meleg nyakát patyogatta, kemény szeretettel, mint az „öregasszonyét” néha – a feleségéét, mely még mindig bársony és fehér, noha tavaly volt ezüstlakodalmuk. Hm, csakugyan tévednek a fiatalok, mikor azt hiszik, hogy az életkor olyan nagyon érezhető, hogy az ember mindig hátán hordja az éveit! A szem, az bolondozik néha, lámpánál messzire kell tartani a Fligendé-t – de így kinn a szabadban, mikor ez a jó, nyers, fiatal tölgylevélszag az ember orrába megy, meg a zamatos, kedves fenyőké onnan feljebbről… az erdőmester fütyörészni kezd, és olyanok jutnak eszébe, mint mikor egyszer verset csinált, kettőt egy hét alatt, még akadémikus korában a német főiskolán; az öregasszonyról szólt mind a kettő, mert akkor kísérte először majálisra, fehér ruhásan, kék öv volt a kis derekán… Hát rendes ember csakis olyankor irkál verseket életében; de azért Goethe meg a többi ott porosodik most is az uradalmi iroda polcán, a verseiben mennyi szó van az „erdők” szépségéről, pedig mit tudhatják azok, városi firkászok, akik csak szippantani jönnek néha a szabadba? De aki benne élt, mint ő, itt vadászott egy fél életen, aki maga ültette, mint azt a szép, sűrű oldalt ott az utolsó, sudár fenyőszálig; ott volt, felügyelt személyesen – meg is látszik; pedig az a meredek lejtő kopárodni kezdett már akkor. Haj, bizony el volt itt hanyagolva minden, mikor a mostani gróf fiatalon az örökébe ült, mikor őt idekérték az Érchegység kis cseh-német falujából… a jó magyar rendetlenség, magyar indolencia, az volt itt! De sokat bosszantja, csúfolja érte még ma is az itteni urakat, nem is haragszanak, elösmerik, mert kedves egy nép ez, tudja az Isten, meg lehet szeretni a hibáiban is. Az itteni tiszttartó például – maga is birtokos úr volt, elúsztatta, elkényelmeskedte mindenét; de azért nem húzza meg magát, sohasem alázatos a gróffal, és mulatni csak ővele tud, az is őt hívja, ha nagy ritkán olyan kedve támad; persze azért aztán el kell néznie minden lomposságot a gazdálkodásban; a számadás hiányait lekvitteli, visszanyeri a gróftól kártyán… Furcsa nép, dínomdánomos, csibukos, szerelmetes! Az ispán egyidős vele, ötvenforma s már podagra járja mindenit, de azért nem nyughat a fehérnéptől, fejőstehenet kap tőle még most is egy-egy szép parasztleány, hehe! Némelyik ember meg elhízik, akkora hájt nevel, mint egy ártányé, alig szuszog, mozogni se tud a hasától. Sapperlott!… Csendeskén nevetett magában, mulatta a bolondok baját; ő bezzeg rendesen élt az asszony mellett, okos mértékkel, az evés-ivásban is; náluk nem főznek magyarosan, jó sűrű rántásokkal, hogy megálljon a kanál, hogy minden csöpögjön a zsírtól, inkább könnyű, tejes módra, híg lére a főzelékeket, az sokkal jobb az egészségnek.

       De ami ide csábította hajdan, hogy elfogadja a meghívást – a magyar felföldi vadállomány csudahíre –, azt igen, azt beváltotta az új haza; érdemes volt! Micsoda emlékek, milyen nagyszerű napok elmúlt izgalma jár ilyenkor az erdők nyers illatában! Farkas is akadt, huszonöt évvel ezelőtt és medve… ott is az Iharos mélyén, a patak mentin végig s fel a keskeny csapáson követte egy hatalmas mackó tányértalpa nyomát… mikor is?… (A nagy fia iskolás volt még.) Sűrű bundája ott terped a gróf ágya előtt, neki adta – hisz nem volt első, se utolsó. Szarvasbőgés fenséges trombitája zengi be itt mostanában is az erdők őszi éjszakáit, a szelíd őzek nappal is kijönnek a tisztásokra legelni (azokat nem engedi bántani a gróf, mert valaki egyszer megörvendett itt nekik egy sétán, ej-ej!) – és vadkant még most tavaly is lőtt az erdőmester egy felséges példányt… Ott jött le a bestia a Matejka alatt, szinte a kerteknél már, tört-suhogott a száraz kukoricalevél… uh, az a hang, a hideg áll az ember hátába, kellemes, becses, nagyszerű láz, nincs fogható ahhoz!…

       Megérte hogy idejött, „magyar lett” érte, és vállalja becsületes készséggel, hogy már rég törvényesen is polgára e magaválasztotta honnak. „Eleink vitéz csatái, véren szerzett földünk” – így beszélt a falusi gyerekek vizsgáján, ahol mint iskolaszéki ember elnökölt. Hiszen itt eszi a kenyeret, itt szerzett vagyonkát; ez a becsület – gondolta –, mert így tanulta volt, és tetszett neki minden ilyen szép rendes, egyenes szabály. Megtanult bizony beszélni meg helyesen írni is magyarul; egy öreg vadőr volt első nyelvmestere; – ahogy kószáltak együtt, megmutatta ujjal és megnevezte a fát, vizet, követ, füvet; az ifjú német húsz szót írt így be mindennap a noteszébe, este bemagolta, később hozatott egy olcsó Petőfit, és mikor az asszonyért visszament egy év múlva, és elhozta, már ő taníthatta magyar ortográfiára a mézeshetekben. Büszke volt mindezekre; élete jó és sikeres, terve szerinti megoldásához tartoztak, mint a kicsiny tőkéje, háza, telke a közel városkában, egészséges gyerekei, jól elhelyezve mind. S a gazdájával, a gróffal? Hm, kijött avval is, mikor már kitanulta lassacskán a bogarait; hisz ahány ember, annyiféle, persze, persze!…

       Hisz csak megházasodott volna az is szép rendesen, most karcsú ifjú urak, rózsás konteszkák volnának, azoknak kellene gyűjteni, azokért dolgozna, fejlődne ez a szép uradalom! De ez a bolondság, az a bánatos szerelmeskedés egy férjes asszonyba, Leona grófnéba, ki távol rokon is (nyílt titok az uradalomban; az asszonyok a komornáktól vagy honnan – kitudják, súgják-búgják az ilyeneket) –, hát lehet az ilyet érteni? Egy életen át? Hisz őneki is szíve szerint tetszett az öregasszony, csinos volt, jóviseletű, munkás, szerény, és hozott is valamit a házhoz; de azért, ha éppen úgy esett volna, ha máshoz adják, vagy elszereti valaki – ő bizonyosan elvett volna idővel mást; ahogy eggyel megélt baj nélkül, mással is megélt volna; csak bánni kell tudni az asszonnyal; azt szeretné ő látni, amelyik szót ne fogadna, ha ésszel és erős akarattal vezeti a férj. De persze, ezek a magyarok a nőiket is rosszul kapatják, a fejükre hagyják nőni, megimádják, mint a szentképet, királynét, de ha elveszik, megcsalják fél esztendőre, részeg fővel gorombák hozzá, s végin özvegységben hagyják garas nélkül, biztosítatlan sorsra. – De a gróf!… Amiért éppen az az egy másé lett!… Csak hallgatott, csak ette a lelkét itt magában, és furcsa mániákba ölte a pénzét, életét; és ebbe nem lehet beleszólni, hiába – pedig néha vadászgatás közben úgy vannak együtt, mint két régi barát. Mert többre becsüli az is az ilyen szép bujkálást kettesben a vad nyomán, mint a csapatos hajszákat, nagyúri mészárlást, döghalmokat, amiket évenként mégis megtartat egyszer-kétszer (mert néha eljön valaki is, noha ritkán); és neki kell, az erdőmesternek rendezni a hajtást, vezetni hivatásból, brrr! Milyen szívesen elengedné pedig a vendégurak megtisztelő ajándékaival együtt, amikkel elhalmozzák utána; az aranyos szipkákat, drága angol-bőr vadásztáskákat, gyöngyházas díszkést, meg a finom fegyvereket is, amikből egész gyűjteménye van. Az a jó, mikor megint maguk maradnak, és örülnek mind a ketten, és együtt nevetik csendesen az elegáns fiatal urakat, akik annyi műszavat tudnak a vadászatról, és oly kevésszer talál a golyójuk; meg a lakkcsizmás dámákat, kik franciául kiáltoznak az erdőn, és úgy evickélnek a nyeregben, mert még mindig számítanak és reménykednek (kivált az öregebbje), hogy agglegény a házigazda… A gróf, az érti, igen! Érteni, kímélni kell a vadat, szeretni még harcban állva is vele, megbecsülni ezt a nemes szenvedélyt! És milyen egyszerű, szerény, liberális tud lenni így ez a nagyúr, kószál vele nyakig sárosan estig, ha megéheznek, leül egy kőre, veszi a bicskát, beszalonnáz, csendeskén szólnak egyet-egyet, vagy jóízűeket hallgatnak… De néha órákig úgy megy csüggesztett fővel előre, ki tudja, mi mindenen morfondíroz? Mert furcsa nép ez azért, az ilyen mágnás; ő már kiösmerte a fajtáját! Tavaly, mikor valami vándor piktor került errefelé, az volt a gróf első dolga, hogy telepingáltatta vele az omladozó, vén donzsont mindenféle címerekkel, rég kihalt családokéval, akikkel valaha házasságba keveredett az övé. Azért akárki-fiával el tud beszélgetni, barátságosan, eszmét cserélni, együtt tanulni, vadászni; a községi tanítót is meghívja, vagy a fiatal mérnököt, akinek egy nyomdász volt az apja… de mikor egyszer ábrándosan kezdett ránézegetni egy cousine-je, egy öregedő, csúf, sovány kontesz – hú, hogy felháborodott akkor! „Hogy merészel” – kiáltotta haragtól sápadtan, és úgyszólván kiutasította a szegény mérnököt. Ilyenek ezek!… De hát miért ne legyen meg mindenkinek a maga bogara, ha másnak nem árt vele (az ördög akarna közibük házasodni!) – és ez a hóbort legalább nem kerül pénzbe. Hanem a többi…

       Az erdőmester homloka összerándul, vizsgálva néz a szép, délceg fák közibe. Ó, milyen pontos párhuzamosak még a rézsútos árnyékaik is a sápadó délutáni napfényben! A rendet, azt… milyen nehéz volt kiküzdeni, fenntartani itt! Hogy becsületes, tervszerű erdőgazdálkodás folyjon, ahogy tanulta a szász egyetemen, ahogy jó szaklapok, könyvek előírják, aszerint! Valódi kis „mintagazdaság”, lám! Meg se tudta itt becsülni senki, nem dicsérték, nem támogatták, csak hümmögtek az urak… csak mikor a főiskola ifjai jártak erre egyszer tanulmányi kirándulásara, akkor ámultak a tanáraikkal. Csuda ez valósággal! – így óbégattak. Ha benéz az ember az útról, nyílegyenes, pontos vonalakban belátni mélyen a fák közé, végig, szinte végtelenség és beljebb mindenütt – nemcsak úgy kívül, mutatóba pár méternyire a széleken, mint a magyar kincstári erdőkben. S a szálalások, vágatások szabályszerű, precíz rendje évről évre és mindenütt terv, előrelátás, gond és munka évtizedeken, szép nyomai. – Ajaj, hányszor le kellett tagadnia valami gyors kihasználási lehetőséget, hogy megmentse a többet, a jövőt, a gazdálkodás elvét; hányszor volt csalafinta a becsület kedvéért, kötelességből. Hiszen ha ráhagyta volna, a gróf kipusztíttatja, akár a vaderdőt is a meredek oldalakon, kopárt, vízmosást beültetlen hagy, fiatalost kivágat, ha úgy hirtelen pénz kell, pénz, pénz hamar valamire. Pár évvel ezelőtt egy karácsonyfakereskedőt küldött hozzá a szép gyerekfenyőkért ott a Kopaszhegyen, mint a szeme fényére, úgy vigyázott rájuk pedig; – és alig tudta lerázni, legorombáskodni nyakáról a szenzált. Majd meg holmi teknőfaragó cigánykaravánt kerített valahonnat, hogy alkudjon velük, mert a Matejka oldalában szép öreg topolyafák vannak. Sapperlott! Hát odvas, öreg fát nem kell meghagyni néha? Hát olyan legyen az erdő, mint egy rubrikázott főkönyvi lap? Hát az énekesmadár hová fészkeljen; az is fontos és nemcsak azért, amiért Goethe meg Petőfi gondolják; ártó bogarat eszik az. De persze, mit törődnek itt mindezekkel; csak pénz legyen, pénz! Vajon mi új hóbort miatt hívatja most? A szokottnál is udvariasabban szólt a telefonba, hm!

       Az a gyönyörű kis vadászkastély ott a fenyvek sűrűjében, ahová el-elbújik néha hetekre, remeteségre az úr – (már ki-kivillan a fák közt ormos teteje, lőréses kőfala, mint egy piciny lovagvár, olyan) –, haj, mennyi pénzbe került annak az építése is; ide fel ily messzire be a vadonba hordatni minden darab téglát, homokot; vízvezetéket csinálni a forrástól; – mintha nem volna elég kényelmes, elég magányos és csendes a nagy falubeli kastély. De, persze, ide nem enged se vendéget, se rokont, itt minden szoba falán három példányban is ott rejtegetheti annak a képét… Pedig ma már negyvenen túl járhat az is, bizony, bár dereka karcsú még, pompás a lovon; de ápolt, finom arca petyhüdt haloványsága (hiába no), nem ér fel az „öregasszony” friss, piros színével, ha palacsintát süt a konyhán, se százráncú szemealja kedves, kék mosolyával… Két nagy legényfia van már annak a szép grófnénak is, de hogy ez itt még leánykorában szerette volna… furcsa, furcsa! Ilyen bánatos fényűzésekre is csak a nagyurak érhetnek rá, ilyen grimászokra. Vagy tán hogy… van ezekben valami mégis, amit nem érthet meg egyszerű, középsorsú ember?…

       Eleinte utazott folyton, járta az idegen vidékeket, városokat, mint a nyugtalan lélek – (azt mondják, közben alig nézett meg valamit jó szemmel), míg aztán lábbajt kapott a Sándor komornyik, és mással nem volt kedve menni; jószerencse, mert még ez emésztette a legtöbb pénzt. De aztán jöttek a gombnyomásra járó, maguktól szóló orgonák; a nagynak százhúsz sípja volt, ha megszólalt, hangja messzi elzengett a falu felett, végig a völgyeken. „Hiába, azért mégiscsak gép! Akármilyen szépen szól, érezni, hogy gép veri, nem érző emberi kéz!” – magyarázta a gróf fél esztendő múlva –, s akkor az a bécsi cég, ahonnét hozatta, gyorsan gramofonokra adta magát. Mert ez volt a legközelebbi passzió: a gróf maga állította össze, mindenhez a legjobbat hozatta, s úgy értette már a szerkezetet, hogy egy srófnyit (vagy mit) maga is javított rajta; azt megtelefonálta Bécsbe a gyárosnak, és szabadalmat kéretett rá – (akkoriban jött az a masina először át a tengeren). Volt egy nagy gépje, óriás tölcsérrel a hálószobájában; az elé tán imádkozni járt, mert Valakinek a szép, csendes mély hangja azt mondta bele egyszer: „C’est intéressant!” – és akármikor újra hallotta. De azután éppen az az egy romlott el (a sok forgatástól tán), s a többit padlásra hányatta a gróf: „Hisz most már van az ipolysági fűszerüzletben is!” – mondta, s az igaz volt. Egy darabig akkor fényképezett, s ehhez különös ügyessége volt, aztán repülőgépen törte a fejét. Pár évig az istálló volt nagy divatban, angol trénerekkel, de a lovaktól az autók vették el a kedvét. A drága nagy vadaskert drótkerítését felgombolyították tavaly, golfpályákat csináltak a helyére; azt még el se kezdte, már beleunt. Egy pompás nagy teleszkóp ott rozsdásodik a toronytetőn, mert most már mérnöki tudományhoz támadt kedve a méltóságosnak, két fiatal inzsellér itt is lakott nála egész nyáron, és már a hideg állt az erdőmester hátába, ha rágondolt, hogy tán a kék tengerszemet akarja csakugyan kiszáríttatni vagy lecsapoltatni… mert említette egyszer… Képes rá!

       És mindent, mindent ebből a húszezer hold szép erdőből, a hegyek drága, sűrű tollazatából; kész volna mind lekopasztatni csontig, mezetlen, nyers kőig, embertelenül kirabolni ezt a kincses vidéket, hogy száz év múlva ne legyen itt semmi, csak pusztaság, éhező faluk… de hisz végre is: a haza földje ez.

       Szorosra markolta a kantárt, ahogy lejtősödött felfelé az út vége. Igen, kell ő ide (érezte) – egy tiszta kéz és önkéntes gyám, aki vigyázzon, a kötelesség öreg katonája még mindig. Sokat tehet, mert a bizalom, az nem hiányzik. A grófja akár sose számoltatná, erővel kell bemutatni az írásokat, számadást, könyvet. „Bánom is én, kedves Neuwirth, beszélheti nekem, bevétel, kiadás úgyse értem – a maga dolga, drága Neuwirth!” S az uradalom egész kasszája lenn áll nála az irodában, egy vasas szekrényben; a gróf azt mondja, ott van a legjobb helyen. Így ösmeri őt annyi év óta, az ilyesmi megtisztelő, hiába; de azért volt törődése is itt elég, küszködött magában, többet szeretett volna tenni. Mennyi kitűnő, nagy hozamú gazdálkodási tervét fel kellett adnia, tán az egész vidék messzi jövőjére fontosat; kivihetetlen, nem lehet, befektetés kellene – de a kész jövedelmet így kellett elpazarolni, ilyenekre mindig. Eh, nem is jó ezekre gondolni; érje be a szegény ember annyival, amennyit küzdve, nehezen mégis elérhetett!

       A gróf, ő itt az úr, a gazda, övé a hatalom, fű, fa, állat; és tudja az ég, sajnálni kell azt is néha. Mindenhez olyan szenvedéllyel kezd, van ideje, van módja a legtökéletesebb eszközökben, mindene; amire hajszálig, kitanul valamit, megutálja, csüggedten ejti el. „Mit csináljak vele tovább? Előbbre vinni úgyse tudom!” – (és idegbeteg, amíg valami új meg nem fogja). Istenem, hát más ember tudja talán? Nem lehet mindenki lángelme, nagy feltaláló, Edison, Newton! Az ember megtanulja a szakmáját fiatal korában, azt végzi becsülettel, él belőle, tartja családját. De hát egy gróf persze nem tehet így, egy harmincezer holdas nagyúr – szegény! Igen, az ilyenek szegények; – aki komoly, derék, eszes embernek születik közülük, és véletlenül nem Edison, Goethe vagy Newton. Tán az olyan zseniknek kedvezne ez a nagy korlátlanság, a vagyon, a mindent szabad – ha ugyan kedvezne azoknak is?… Mert furcsa, hogy olyan a legritkábban akad köztük… Eh, minek morfondírozni? Neuwirth megtette, amit megtehetett. Neuwirth derék ember! Ezt a gondjaira bízott majorátust eladni, felprédálni úgysem lehet, a vasszekrényből pedig még mindig elő tudott adni annyit, hogy erdőre, elevenre fejszét emelni ne kelljen mégsem. Most is elő tud; mert bizonyos benne, hogy valami ilyet kell hallania megint.

       A lovászgyerek kezében már csikordult is a kis felvonó-kapu furcsa, régies zára. Odadobta a kantárt; a remetés, kopár, piciny kőudvaron át a lépcső felé sietett. A közbülső csarnok ablakából szürkülő, halovány férfifej biccentett felé, és gyöngén elmosolyodott: várta már.

– Az újságot nézegettem itt éppen! – kezdte gyorsan és közvetlen hangon. – Nézze csak! Hát most már egészen bizonyos, hogy megüresedik a kerületünk. A kékfalusi esperes fiát… valami újságbotrány miatt… lemondatták. Májusban választunk… És ugyanakkor odalenn a Krasznánál is egy kerület…

       Idegesség lappangott a fáradt hangban; hamar túl akar esni valamin, aki így beszél – érezte meg a másik, és készséggel, többször bólintott. Csak az utolsó mondat kapta meg a figyelmét – a Krasznánál. Leona grófné férjének van a birtoka ott. Teljes tájékozatlanságban várt, figyelt tovább; egy percnyi csend támadt.

– A politika érdekli méltóságodat? – kérdezte Neuwirth óvatosan.

– Tulajdonképpen nem, hisz tudja. Szomorú és céltalan fecsegés itt nálunk és csúnya… de nem erről van szó. A választásba most mégis bele kell avatkoznunk valaki érdekében.

– Itt ebben a kerületben?

– Itt és odalenn is. Ezúttal… igen. István rokonomról és az öccséről van szó.

– László grófról, aki eddig a követségnél…?

       (Már gondolattá fűzte sejtéseit. Igen, a szép grófné két fia! Tehát erre kell pénz!… A hű arc elborult kissé.)

– Igen, igen, kedves Neuwirth! László, a fiatalabbik pályája is most így alakul; sajnos, mindkettejük szereplésére szükség van… Komoly családi érdek, igen – és engem erre megkértek. Az a szép nagy uradalom ott borzasztó állapotban van, tudja… a fiatalemberek édesatyja most… végre, végre gyámság alatt. Már évek óta agyalágyult is, beszámíthatatlan, ó, szörnyű dolgok voltak ott. A végső züllés mindenen! Csak külső támogatás segíthet. Állami.

– Úgy?

– Okvetlenül vasút kell oda! A falvaikon át: összekötni a debreceni vonallal. És Kraszna-szabályozás, láplecsapolás és hidak, daruk és kompok; – eh, mit tudom én, mi minden és hogy mit lehet ezzel megvalósítani. De az, aki így véli és akarja… bizonyára okos és meggondolt, és a viszonyokkal számol. És mindegy… meg kell lenni!

– Úgy tehát… kormánypárti programmal?

– Így kívánják, igen! Itt nálunk tán nem is lesz nehéz. Odalenn nagyobb küzdelem vár, de a siker is – természetesen – nagyobb érdemül tudódik be. Úgy gondolom legalább…

       Úgy hallatszott, elhagyja a türelme nemsokára. Neuwirth kissé lejjebb hajtotta a fejét.

– Körülbelül mennyi pénzről van szó?

– Igen sokról, kedves jó Neuwirth, azt hiszem, de erre most nem szabad nézni. És nekem már úgyis mindegy… lássa, Neuwirth! Ha meghalok, itt úgyszólván idegenek örökölnek, egy unokahúgom gyereke, tudja, az osztrák hercegfiú, alig ösmerem. Mindegy! Magának fia, lánya van, Neuwirth. De engem erre megkértek… És ha sok százezer kell is, ha akármennyi…

– Ó!

– Nemcsak a választásokra, ámbár az is nehéz, tudom, oly fiatalok, alig törvényes korúak még a leendő honatyák, László rosszul beszél magyarul,… eh, hát nem mindegy? – Oda épp elég okosak, nem? De ez még a kisebb rész. Gondoljon el egy egészen elvadult nagybirtokot odalenn, egy földgazdaságot, hisz térképről ismeri – és a legszükségesebb nélkül, magtárak és gépek, épületek és szakképzett cselé… tisztek nélkül; ott minden elzüllött, tönkre van. Teljes restaurációra lesz szükség, de a legnagyobb tapintattal persze, kölcsön formájában, vagy így. Talán… hagy ne is tudják! Hisz amit kértek tőlem, ó, ez sokkal kevesebb, oly szerény és diszkrét… csak erkölcsi pártfogás a fiúknak. Neuwirth… soha az életben nem kértek semmit tőlem. Ez az első!… Hát mindent! Mindent rendbe kell hozni, talpraállítani ott! A részletekben… segítenie kell! Nos, Neuwirth?

– Méltóságos uram! Nem vagyunk gyerekemberek.

– Ejh, de hát értsen meg kérem!

       Felállt. Hátratett kezekkel, gyorsan járkálni kezdett a szobában.

– Értsen meg! Nem vagyok álmodozó, de az életem… az élet értéke általában s kivált a dolgoké ma már… hát mi lehet nekem? Eh, különben mindegy is, hogy mit gondol! Én csak szakszerű tanácsért fordultam…

– Irtatni akar, méltóságos úr!

– Ha kell! Miért ne, ugyan?… Hiszen nem volt életemben semmi, Neuwirth!… Mit ér nekem az egész? Oly idegen tőlem lényegében. Erdők, legelők; – a csúz kezd bántani, idestova már vadászni se lehet! Mi nekem az a kis osztrák majom? Még meg se látogattak; a föld biztos örökük, persze nincs közelebbi rokon. – Hisz ha ők lehetnének! Mennyit szenvedett… ő… egy életen át; egy könnyelmű, pocsékoló, beteg férfival, akin lassan, szemlátomást fejlődött egy csúnya, bűnös fiatalság nyoma! S az egy szent volt, egy mindenre képes, elszánt akarat, egy büszke mártír, és ma nincs más előtte sem, csak a gyerekei… Neuwirth, lekopasztani, kivágni, amit lehet, mindent, de előteremteni, igen, akármennyit! Megígérem, hogy egyébre soha, magam bolondságaira nem kérek; mi kell már nekünk, Neuwirth? Sokszor elgondoltam: mennyi föld, hegyek, fák, állatok, házak… s mind csak egy emberért, értem, ki elbújok legszívesebben; hisz a belső kastély kertje bőségesen elég volna a táplálásomra. Az idő elment, kis szeszélyekkel az életem… de őérette sohase tehettem még, semmit.

– Matejkán vagy a Hócsán gondolja méltóságod?…

– Ahol akarja. Mindenütt! Nézze, kérem: semmi tekintet! A fiatal fenyvest…

– Szentmáriánál? De az lehe…

– Semmi sem lehetetlen, kedves Neuwirth! Gondolja át, csináljon minél hosszabb számadásokat, ha úgy esik jól; hisz tudja, egyébként a dolgokba sose szóltam! Legközelebb jöhet részletes „tervezettel”, nem bánom! Most pedig… egy kortyot velem!

       Kis diófa szekrénykét nyit ki; finom, sűrű aszúbor van ott és apró poharak; csak nagy ünnepeken kínálkozik abból.

       Kissé ideges kézzel tölt, kínál. Az erdőmester némán int.

– Mi az, nem iszik, velem?

– Nem tudnék most.

– Ó, Neuwirth… De hát nézze csak!

       Hát néztek csak – megdöbbenten és idegenül egymásra néhány pillanatig. Mintha ma találkoznának először, mintha nem vadásztak volna együtt huszonöt évig.

– De hiszen önnek – mormolja az úr elhalkult hangon –, önnek mindegy lehet…

– Én dolgoztam itt gróf úr!

– Ez igaz, Neuwirth… Istenem és milyen kitűnően. Soha el nem fogom felejteni, legyen meggyőződve. De most… ej!

– Nekem nem mindegy! Én itt minden fát ösmerek, az én munkám az egész vidék, a mostani képe. Én szerettem itt mindent huszonöt évig. Azt a gondolatot, hogy…

– Hagyja el! Mind a ketten egy gondolatot szerettünk az életünkben… s talán mások éppígy. Az idő eltelt azért!

       Legyint és elfordul gyorsan, szinte félszegen; mintha most venné csak ijedve észre: itt emberi hangok hangzottak most; kettejük közt tán az életben először. – Mindegy! A dologra kell térni! – Hallgatnak.

       Pár pillanat múlik el. Felriasztott, futkosó gondolatok ostromolják a szemben ülő, az idegen, a másik ember talányát – mérik az ásító örvényt köztük; hol a híd, melyet átkapcsolni lehetne?… „Hát csakugyan volna ezekben az emberekben, az ilyen Neuwirthekben valami, amit magunkforma meg nem érthet…?”

– Hát én most elmegyek, gróf úr.

– Hogyhogy?

– Én már eleget szolgáltam, Méltóságod tudja, mim van, és hogy becsülettel szereztem, két jó házacska Ipolyságon, szőlők. A leányom férjhez megy ősszel, a fiam kész, megpihenhetek. A kis nyugdíj, amire számíthatok, remélem…

– Ó, hogyne, természetesen! De így, ilyen hirtelen?… Gondolja meg!

– Meggondoltam most. Nem tudnám nézni ezt, hallani se akarok róla többet!

– Mégis! Még jó erőben van, vadászhatna… bolondság!

– Kitelt az időm, méltóságos úr.

– Hát akkor… Én sajnálom, igazán!

       Megállt és feléfordult, most már nyugodt arccal. Két halvány tenyere szétnyílik, majd összecsapódik üresen, tehetetlen mimikával – finoman, hűvösen, belefáradt közönnyel már. Most látni, hogy milyen mélységes ez a közöny! De egy percre még összerándul a szemöldöke.

– Amit ma beszéltem, illetve… az indokokat, ha kiérezte, vagy mit tudom én… Szóval: ha netán szokatlan hangon beszéltem volna, ugye… itt voltunk, két ember az erdőben… Szóval: köztünk marad! Ért engem, ugye? Az ember néha ideges… vagy az öregség, teszi.

       A másik csak meghajol némán. Feláll. A gróf kezet nyújt.

– Hát nem ebédel velem, Neuwirth úr?

– Köszönöm, vacsorával várnak. A többit majd írásban.

– Remélem, nem végső döntése. Meggondolja még.

       A másik nem is felel az udvariasságokra. Megindul kicsit nehézkes, fáradt léptekkel; – csakugyan, milyen öreges, törődött ember ez már!… A gróf az ajtóig kíséri, formaszerűen, mint valami vendéget. Az öreg cseléd el van bocsátva.

 

       Ellógatta a kantárszárat, lépést zötyögött a homályló fák alatt, a puha, nyirkos erdei úton. A messzi hegyek körvonala oly gyengén révlett most, oly idegenül… a Matejka fenyvei felől apró szelek súlyos, tavasz esti párákat hoztak. Ilyenkor még meg is hűlhet az ember!

       Válla leesett, feje is mélyebbre konyult. Öreg, törődött csontú, szürke fejű ember haladt magánosan.