Két drámairó

Két drámairó szerző: Thury Zoltán

       Nagy vendéglői kertben egy asztal mellett egyedül ült egy férfi. Előtte az abroszon a már elolvasott ujság s egy félpohár ásványvizes bor. A zenét hallgatta. Künn a kapu előtt kocsi állott meg. Kiugrott belőle egy ur s beindult a kertbe. A kocsis tovább hajtott s beállott a többi várakozó kocsi közé. Az uri ember lassan ment végig a kerten, jobbra-balra vizsgálódva ismerős után, elment a másik ember asztala mellett is, köszönt, de aztán - ugy látszott - hogy a kert másik felében se talált senkit, mert visszajött s végre megemelve a kalapját azt kérdezte: megengedi kolléga ur? A kolléga udvariasan még a széket is előhuzta az asztal alól, azt mondta: kérem, tessék. A később érkezett az étlap tanulmányozásába fogott, megfontoltan, hosszasan, előre, hátra lapozgatva benne, többször bele is bökött, mintha az emlékező tehetségének keresett volna támasztékot arra az időre, a mikor majd a pinczérnek elmondja, hogy mit rendel s végre megállapodott egy bizonyos, nem egészen kedvére való programmban. Itt soh' sincs pulyka - panaszolta a másik embernek. Akkorra már mellette állott a pinczér s ő rendelkezni kezdett. Rákleves, aztán egy kis kecsege, roston sütve, aszpik lehet mellette, aztán hozza a paprikás csirkét, kérjen a szakácsnétól külön egy kis tejfölt bele, aztán hozhat valami komoly husfélét, ezt magára bizom, gorgonzolát, epret és... Majd meglátom aztán. Mivelhogy érezte, hogy hiányos a vacsora sora, magyarázattal szolgált a másik embernek. Este sohse eszem tésztát. Megfekszi a gyomrom. Egy a másik asztal körül forgolódó pinczérre rákiáltott: - Jeromosz!...

- Jeromosz?

- Ugy hivom. Olyan Jeromosz feje van neki.

- Milyen az kérem.

A pinczér feléjük tartott. Az uri ember rámutatott.

- Ilyen. - Hát Jeromosz sört, aztán bort, az enyémből - s hütsetek be egy kis pezsgőt. - Utánaszólott, mikor elrohant. - Francziát.

Kissé fáradtan dült hátra a széken. Megviselte a munka, hirtelen fölegyenesedett azonban s inkább csak azért, mert nem illik hallgatni, ha ketten ülnek az asztal mellett, áthajolva az asztalon megkérdezte a másik embert: - Min dolgozik most?

A másik mosolygott, mintha elnézést kérne s csendesen felelt: - Darabot irok.

- Persze komoly dolog. Tendencziás? Hát mi lesz benne?

- Azt nehéz igy elmondani, de azt hiszem, hogy érdekes dolog. A nő logikájáról akarok irni. Bebizonyítani azt, hogy a nő következetesen gondolkozni egyáltalában nem képes, tehát jogosulatlanok azok a törekvések, a melyek a férfival egy sorba akarják helyezni. Jogosulatlan például az az igyekezet, hogy az állam dolgának intézésében részt adjanak neki. A legcsapongóbb impressziókkal gondolkozik közöttük a legokosabb is. Egy csacska és felületes férfi könynyebben befolyásolhat egy egész asszonygyülekezetet, mint egy komoly ember. A nőből hiányzik a gondolkozás képessége, az eszmék összefüzéséhez szükséges józanság... Valami efféléről lesz szó s a végén természetesen nekem lesz igazam.

- S a nők bojkottálják a szinházat, a miben előadják a darabot. A férjeiket se engedik el ehhez a darabhoz. A kisasszonykák az udvarlóik körében csinálnak hangulatot a darab ellen. Azt fogják mondani, hogy ocsmány dolog igy megtámadni a gyönge nemet.

- Ez is mellettem bizonyít. Ne csak akkor bizonykodjanak abban, hogy erősek, a mikor poziczióra törekszenek, hanem akkor is, ha támadást kell elhárítaniok.

- És aztán, kérem, ha már odajut, hogy adják a darabot, hát mit ér vele? Kit érdekel az efféle? Önt igen, de például már engem nem. A mi az egész világon egyformán tárgyalható, az iránt nem érdeklődik valami különösen a magyar ember. Egész más lenne a dolog, ha egy kis magyaros zamatot tenne bele. Van benne komikai ér?...

- Nem igen. De hát ezt majdnem ki is zárja a dolog komolysága.

- Az is nagy hiba. Lássa kérem, tegnap hozzám izen a direktor, a kinek az uj darabomat adtam, hogy kevés benne a humor. Már szerepeztetni akarja s hogy hirtelen tegyek bele még humort. Egész éjjel dolgoztam s bizony belefittyentettem még egyszer annyi humort, mint a mennyi az ideig volt benne. Néphumort...

- Milyen az?

- A népnek való. Hogy viduljon tőle. Nem szabad valami nagyon válogatósnak lenni. A konczessziók vele járnak a mesterséggel. Változnak az idők, változik az izlés, de az bizonyos, hogy mindig aránytalan nagy többségben lesznek azok az emberek, a kik röhögni akarnak a szinházban. Ezeket ki kell szolgálni. A publikummal nem lehet vitatkozni. Azt kell adni neki, a mit kiván. Ott tetszik elvéteni a dolgot, hogy olyasmit akar ráoktrojálni a közönségre, a mi azt hidegen hagyja. Aztán, hogy tovább mondjam, hát ma reggel elküldtem a darabot a direktornak. Csupa jó viccz volt benne. Olyan, a milyet itt is hallhat akárhányat vagy az utczán, vagy akárhol. Mert olyan a publikum, hogy azt kivánja a szinpadon látni, hallani, a mi az életben a legközönségesebb. Például: a villamos kocsit már megszokta az utczán, de ha a szinpadon látja, megkámforodik a bámulattól. Hogy hogy lehetett odavinni. Az eszébe se jut, hogy éppen ugy, a hogy az utczára vitték. S a ló, micsoda nagy dolog a ló a szinpadon. Ha azt akarja, hogy a darabját egy esztendeig adják, vigyen bele egy ménest. Mondom, hát még sürübben megspékeltem viczczekkel s délben ujra visszakaptam. Azt mondja a direktor, hogy a vicczek nagyon jók, hanem nincsenek jól elhelyezve. Több legyen belőlük a felvonások vége felé. A felvonások elején még unhatja is magát egy kicsit a publikum, de a mikor már fészkelődni kezd s az óráját nézi, sürün, egymásután be kell adni neki a vicczeket, akár tartoznak bele a helyzetbe, akár nem. Nem törődve azzal. Hát aztán áthelyeztem a viczczeket. Ebbe' a fene melegbe'! Most készültem el vele. Jeromosz, most már hozhatsz egy csöpp érdemesebb italt. Megint a másik ember felé fordult s megelégedetten bólintott. - Megjutalmazom magamat. Mi is volt a legutóbbi darabja? Igen, igen, már tudom, bár magam nem láttam. Hanem olvastam az ujságokban róla. Nyolczszor adták? Még szép. Efféle problémás darab hamar lekerül a repertoárról. Hogy csak a jó fene enné meg azokat a bolond problémákat. Nagy kárt csinálnak azok az iróknak. Belefúrják magukat egy-egy ilyen problémába. Mint a hogy a giliszta bebuvik a földbe, aztán hát mit érnek vele. Nyolcz előadás mit hozhatott? Talán még kétezer forintot se. Hát irodalom ez, kérem? Én bizony kipréseltem a multkori darabomból tizenöt ezrest. Adtuk rogyásig. Az ötvenedik előadásnál csináltam bele még egy uj képet. Nesztek. A hetvenötödiknél mindenki kapott a jegy mellé egy képeslevelezőlapot az arczképemmel s irtam egy uj betétet is. A mit a szerecsen gyerek énekel a Sebes-Körös partján. De azt már tisztán csak ajándékba adtam. Nem szorult rá a darab semmi galvanizáczióra. Egy héttel előre kapkodták el a jegyeket. Ezt csinálja utánam Seki.

- Ki?

- Seki. Nem tudja? Shakespeare. Mi magunk közt nem is hivjuk másként. Persze hát tréfál az ember. Azért elismerem én a komoly irodalmi müvek értékét. Hogyne kérem... Magam is nekidurálom magamat majd egyszer... Isten bizony. Szintén eljön. Mehetünk együtt egy darabig.

Mentek kifelé. A hátuk mögött összesugtak az emberek néhány asztalnál.

- S a másik ki? Az, a ki vele van?

Egy a világban járatosabb ember felelt a kérdésre.

- Az is iró. Darabokat is csinál, de eddig nem igen sikerült neki összehozni valamit.