Két boltos
szerző: Thury Zoltán
Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem, csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert - a mint izente - délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát, - s el is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik boltból a másikba vásznat. - Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény, kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt, mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott. Mondták, hogy talán Pestre.
A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki, szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte. Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér. Odalenn a vidéken legalább ez a hire.
Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a neve, babonás félelemmel tért ki előle. - Akkor már vége, - gondolta magában, - akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat. - S a hogy gyámoltalanul visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben, a mikor erről az emberről beszéltek.
- Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd megalázkodnak...
Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani, előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az arczát.
- Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit? - kérdezte.
Az asszony vállat vont.
- Nem.
- Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok. Talán szerezhetne valami kis kondicziót.
Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes méltatlankodás.
- Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.
- De édes lelkem...
- Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a becsületesben sincs?
- Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be kell hogy jussak.
Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is, a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság. Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne, ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:
- Az már be van töltve. - A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s egy kis szánakozással mondta neki: - Lássa bácsikám, ilyen embernek kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte. Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü. Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt, mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...
A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...
- Az, az! Hát honnan tudja?
A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket, kezet adott s csak annyit mondott: - Tudom. - Kimenet azon gondolkozott, hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan, - és mégis itt kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis, egyszerü embernek az agyában valami. - Ahá, - mondta - talán a feleségének a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására. - S a szegény, kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett kis boltos meghökkenve bámult föl reá.
Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:
- No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?
A kis boltos hebegett.
- Sehogy.
Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:
- Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.
Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan, aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is megpróbált, hogy: hallja, hallja! - de csak ártikulálatlan hangok jöttek ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad. Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el ne essék. A fulladozó ember halkan szólott: - kocsit. Csak a kocsiban szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete... Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek. Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni, s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.
- No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva. Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember lehet.
A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna, tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.
- Mi a bajod? Az Istenért...
Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak, betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett róla beszélni.
- Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...
A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:
- Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.