A lap feldolgozottságának foka

Két bogár, meg még egy

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Két bogár, meg még egy
szerző: Gárdonyi Géza

       Az országutat a juliusi nap süti. A por forró. A kövek meleget lehelnek. A legelő vörösre aszott az országút mellékén. Árnyékért eped minden, ami él.
Csak két kis fekete bogár dolgozik a tikkasztó nagy hőségben, a napon, az országút közepén. Golyót hempergetnek.
Az úri társaság, amelyik délfelé az országúton ment át a kastélyba, szótlanul lépett el mellettük. A hölgyek fölemelintették a szoknyájuk szélét, nehogy érintkezzenek a szeméttel. Az urak elfintorították az orrukat s hallgatva léptek odább. Csak a kis Pista urfi kiáltott örvendezve:
- Nini, galacsinhajtó bogarak!
A nevelőnő kézenragadta az úrfit, és halkan lehordta:
- Micsoda illetlenség! Az ilyet nem szabad meglátni! Paraszt!
A természet pedig tele van efféle illetlenséggel, és én magam is röstelkedek, hogy az a még nagyobb úri társaság, amelyik ezt az írást olvassa, mit mond reám, hogy úgy viselkedek, mint Pista úrfi.
Dehát hiába néznék illedelmesen félre, a két bogarat tovább is látom.
Az országút forró és a két bogár hempergeti a golyót.
Húzza az egyik, tolja a másik.
Hol felülről kapaszkodnak bele, hol oldalt. Néha alája vetik vállukat és úgy emelnek rajta. Néha alája dugják a fejüket és a hátukkal emelik. Az akadály töméntelen, de a golyót át kell gurítani, vinni mindenen. Az egyik emel, a másik felágaskodik és beleakasztja a körmét a golyó tetejébe, úgy húzza. Ha ez nem segít, fölmegy a golyó tetejére, és a hátulsó lábát kampózza belé, aztán lefelé lódul, hogy a teste sulyával mozdítsa tovább a golyót.
A két bogárnak egy az akarata. Az egyik nő, a másik férfi. A nő együtt dolgozik a férfival.
Hol és hogyan találkozott össze a nagy mindenségben ez a két kis rút bogár? Hogyan ismerkedtek össze? Mit mondtak egymásnak, mikor megismerkedtek?
Bizonyára valahol a legelőn találkoztak. Megálltak; nézték egymást.
A férfi-bogár megszólalt:
- Szép vagy!
A nő bogár hallgatott. Aztán ő is szólt:
- Te is tetszel nekem!
És ismét hallgattak.
És ismét a férfi-bogár szólalt meg:
- Légy a párom.
És a másik azt felelte rá:
- Holtomiglan, holtodiglan.
Mert hát másképpen hogyan álltak volna össze? Micsoda más érzés egyesítette volna őket? Hogyan egyeztek volna meg egy-munkára? Két kis bogár egy-akaraton, egy munkán, egy-cél felé, - ez a különös!
Szerettem volna őket látni, mikor megindultak ketten, szép egyetértésben az országút felé, mint mikor mink megyünk ki a szőlőbe, a rétre, a bányába; - a szerszám a vállunkon, tudjuk miért megyünk.
És dolgoznak.
Bámulatos erő és igyekezet van bennök! Hogy vonszolják, huzgálják, görgetik órákon át pihenés nélkül azt a ronda golyót! Görgetik ide-oda a poros, köves, röges országúton, emelgetik nagy erőfeszítésekkel a patkónyomban, a kerékvágásban, rögmélyedésben, a szalmaszálon, a porhalmon, a kövezet púpján keresztül. A nap égeti őket. Lihegnek és izzadnak, mint az ember. Talán nyögnek is egyet-egyet az emelésben. Talán szomjasak és tikkadozva gondolnak egy harmatcseppre, amely mindkettőjüket felüdítené.
De nincs most harmat. Naptól forró szárazság a világ! S hol van még a vége ennek a munkának.
Az ember elmosolyodik, mikor látja azt a hitvány galacsint és a két kis rút bogár szizifusi munkáját. Micsoda nagy érték lehet az nekik, hogy így küzködnek, erőlködnek vele! És micsoda rengeteg nagy terület nekik az országút! Micsoda árok nekik a kerékvágás! És micsoda hegy egy-egy kis rög! Az én személyem bizonyára akkora nekik, mint nekem az Eiffel tornya.
Ha ember és bogár megértené egymást, talán az a bogár megállana egy pillanatra a munkájában, és így kiáltana föl hozzám:
- Mit utálsz engem? Mit nevetsz engem? A mindenségben nincs utálatos semmi! És nincs nevetni való semmi!
- Bocsánatot kérek, de amit tik olyan nagy buzgón hempergettek, az csak szemét.
- Te azt mondod szemét. Hát nem sneff az igaz, se nem fenyőmadár. De nekünk annál is jobb. Kincs! Nincs a földnek akkora gyémántja, amelyért odaadnánk! Ebben a golyóban benne van egy parányi kis tojás. Az a mi gyermekünk. Ez a golyó a mi édes, szép gyermekünknek a bölcsője. Elhempergetjük a fű közé, ahol sem ember, se ló nem jár. És elássuk. Elássuk mélyen; mélyebben, mint ti a halottaitokat.
- Esszerint sírba teszitek őt?
- Te azt mondod: sírba. Mink azt mondjuk: bölcsőbe. Ez elvégre egy, csak a neve más. Hogy ti hova alakultok onnét? én azt nem tudom. Ti a legnagyobb testű bogarak közül valók vagytok: nem ismerjük az átalakulásaitokat. Mi a föld színe alatt ilyen golyóban öltünk uj alakot. Nem ismertük anyánkat, nem fogjuk ismerni gyermekünket. De azért szeretjük. Minden gyermekért külön dolgozunk. Minden egy gyermek egy egész golyót kap tőlünk. Ez az öröksége. Az utolsó gyermek már az utolsó erőnket emészti fel. Ahogy azt elástuk, ott maradunk elcsigázottan, erőnkfogyottan, mígnem az élet elszáll a testünkből.
- Különös...
- Neked ez a különös. Nekünk a te életed. Voltaképpen pedig egy és azonos. Csak a forrnák mások. Mert mi más a te vagyongyűjtésed? Te is csak megkeresed előbb a mindenségben a párodat, és nekifogsz a munkának, hogy az ivadékodat biztosítsd. Te azt mondod az én vagyonomra: szemét. Én is azt mondom a tiédre. Mert te kétlábu óriás bogár csakolyan munkára fogyasztod az életedet, mint én. Csak hogy te a magad lim-lomát kincsnek nevezed, mint én a magamét, s te épp úgy a maradéknak gyűjtöd és hengergeted, mint én. Aztán mikor elfogyott az életerőd, nem ott halsz-e meg, ahol mink: a legutolsó bölcső közelében?
Az országút ég a nap tüzétől. A két kis rút bogár ujra nekifog a hempergetésnek. Dolgoznak minden erejöket megfeszítve, dolgoznak.