Két asszony megbékélésének tanulságos története
| Két asszony megbékélésének tanulságos története szerző: Krúdy Gyula |
A toronynak olyan nagy hasa volt, mint egy prépostnak, és éjjel-nappal vigyázott azokra a kis házakra, amelyek lábánál védelmet kerestek. E házikók közé tartozott az Arany Oroszlányhoz címzett fogadó is, ilyenformán a toronynak legelőször kellett észrevenni, hogy lovagszakállú, tollas kalapú, lábán láthatatlan és hallhatatlan sarkantyúkat pengető, idegen úr érkezett a városkába, amely egy völgyben feküdt, hol az erdők mindig karácsonyi ünnepet tartottak. Az idegen úr legelőször a korcsmárosnét, valamint annak szolgálóját vette szemügyre, miután a havat leverte csizmájáról. Mit, mit nem látott az idegen úr a korcsmárosnén és annak szolgálóján? Elég az hozzá, hogy a fagyos káposztatöltelékeket (mert fagyosan szerette) nem a szokott étvággyal fogyasztotta el a kis bolthajtásos ebédlőben, a vizes borba nézett, és azt mondta magában:
Ebben a városban se lesz sok szerencsém!
Ámde akármilyen gyakorlott utazó valaki, azért nem mindig találja el az igazat. Emberünk is csalódott - mert amint déltájban körülnézett a behavazott városkában, hogy megszemlélje azokat a helyeket, ahová a varjak és a hollók még mindég leszállni tudnak, anélkül hogy megnedvesítenék a lábukat, máktörő, frisskenyér-ropogású hang köszöntött reá:
- Szervusz, Szultán. Mit keresel ebben a városban?
Egy régi iskolatárs volt. Macskabajszú, ravaszdi és öldelő tekintetű, de ez mind csak külszín volt, mint a medvegallér a bekecsen, odabent vatta volt. Herman megmaradt gyermeknek, negyedik gimnazistának, mintha csak odáig tudott volna fejlődni jóban és rosszban. Azért mutatta magát mérgesnek, mert főerdész volt itt, a kincstár messzire kiterjedő erdőségeiben. Csakugyan gyantás fenyőszaga volt a bajszának, amikor az utcán csókolózni kezdett.
- Gyere hozzám ebédre. Így karácsony és újév tájékán mindig el vagyunk készülve vendé¬gekre. Ma vaddisznó lesz ebédre.
- Vörös borral - felelt vállalkozóan Szultán, mert magában örvendezett, hogy mégiscsak történik vele valami az unalmat ígérő városkában.
Herman felesége egy hegyes orrú, sovány és a hat gyermeke révén elnyűtt asszonyka volt. Gyakran volt olyan arckifejezése az arcának, mintha valamelyik gyereke difteritiszben feküdnék. Szerény és alázatos volt - Herman egyeduralommal parancsolt az asztalnál.
A vaddisznó megtette a magáét. Ebéd után Hermannak be kellett fogatni a szánba, mert a kerü¬lő jelentette, hogy vadorzókat fogtak el. - Mindjárt, egy órán belül visszajövök! - szólt Herman, és egy ernyős, füles sapkát nyomott a fejébe, amilyen sapkától a parasztok közön¬ségesen félni szoktak.
Az aggodalmas és tejesüveghez hasonlatos asszony így beszélt, miután Szultán a megfelelő kérdéseket feltette:
- Két asszony volna a városkában, akivel barátkozhatnék férjem állásánál fogva. Egyik a jegyzőné, a másik a gyógyszerészné. De mind a kettővel haragban vagyok. Kiállhatatlan, pletykás nők. Álmukban is az én megrontásomon törik a fejüket.
- Hogy hívják őket? - kérdezte összevont szemöldökkel Szultán, mintha azért jött volna a városkába, hogy igazságot tegyen a nők között. Herman felesége felelt:
- A jegyzőnét a hóbortossága miatt Stuárt Máriának szokás emlegetni. A gyógyszerésznét Sánta Katának hívják.
- Sánta?
- Már nem. Csak tavaly volt, amikor annyit ivott az önkéntes tűzoltóság bálján, hogy elcsúszott a jégen.
Szultán olyanformán bólongatott, mintha mindezeket a panaszokat majd jegyzőkönyvbe foglalná, hogy a megfelelő helyen - valamely királyi hatóságnál - előterjessze.
- Szeretném látni a karácsonyfájukat! - mondá végül a lovagszakállas idegen.
Herman felesége felkelt, miközben megint csak olyan aggodalmas lett az arca, mintha vörhenyben feküdnének a gyerekei.
- Mindjárt. Csak a gyerekeket elküldöm a karácsonyfa mellől.
Egy emeleti szobában volt felállítva a karácsonyfa, mert ebben a városkában a házak több¬nyire emeletesek. A csigalépcsőn alig kopogtak Herman feleségének papucsai, mint egy jó kis szürke ruhás szellemé, aki mindennap százszor megteszi ezt az utat, tehát már pontosan tudja, hová kell lépnie, hogy a padlók ne nyikorogjanak. Szultán a vállalkozó utazók hirtelen el¬gondolkozásával nézett az előtte kapaszkodó asszony után. - Vajon, milyen lehet a haris¬nyá¬ja, a harisnyakötője? - kérdezte magában az asszony hamuszürke slafrokja mögött. Meg¬csóválta a fejét: - Sok vaddisznót ettem! - gondolta magában korholóan. És igyekezett a fejéből kiverni a vérmes, bomlott gondolatokat.
De odafent a sarokszobában, ahol a karácsonyfa állott kiterjesztett karjaival, mintha meg¬áldaná mindazokat a játékszereket, amelyeket a gyermekek alatta elhelyeztek, hogy az idegen úr a karácsonyfa megszemlélésekor azt is lássa, Szultán egy régen ismert kézmozdu¬lattal Herman felesége keze után nyúlt, és egy kis díványra ültette maga mellé. Az asszony arca olyan kétségbeesett lett, mintha már haldokolnának is a gyermekei.
- Én nemsokára elutazom ebből a városból, de előbb megbüntetem az ellenségeit - kezdte Szultán olyan hangon, hogy a fehér rózsás, jeges ablakon egy csók nagyságú lyuk olvadt ki hirtelen.
Az asszony hátrább húzódott a kanapén, mintha a lovag szakállából kipattogó szikrák elől menekülne. Most már aggódni kezdett egykori barátnői miatt, mintha azokat valamely veszedelem fenyegetné.
- Ejnye, eljárt a szám! - mondta. - Nem is olyan rosszak azok az asszonyok. Pletykálnak, mint minden kisvárosban. A sekrestyés a tanúja, hogy minden héten gyónni járnak. És hogyan is akarná maga őket megbüntetni?
Szultán úgy játszadozott az asszony varrótűtől, mosószappantól megjelzett kezével, ahogy azzal a kézzel bizonyára már évek óta nem játszott senki.
- Szerelembe csábítanám őket, aztán elutaznék! - mond a lovag, és erősen Herman felesége szeme közé nézett. A semmitmondó, kékesszürke szemben valóban valami remegés volt észrevehető a lovag vakmerő szavaira. És nem nevetett Herman felesége, mert ezt csak az okos asszonyok teszik ilyenkor, ellenben csendesen lehorgasztotta a fejét.
- Asszonyok sorsa! - mondá mély aggodalommal, mintha egy orvossal beszélgetne valamely gyermekbetegségről. A lovag egy másodpercre megingott tervében a szomorú hang hallatára, de aztán megint csak felébredt benne a fagyos töltött káposzta, a vaddisznó és az elfogyasztott bor. A vágy sarkantyúzni kezdte szavait, amint körülhálózgatta a tudatlan asszonyt.
- És ők még javában szenvedni fognak, mikor én már régen túl leszek a gránicon, hogy ide többé soha vissza ne térjek, ahová úgyis csak véletlenül tévedtem. Senki sem fogja tudni a városban, hogy miért fehér a Stuárt Mária arca, miért veri a mellét a Sánta Kata, mikor azt hiszi, hogy senki se vigyázza a templomban: csak egyedül maga fogja tudni, hogy itt járt egy haszontalan férfi, akinek hazugságait elhitték ezek az asszonyok.
Így beszélt Szultán, és az asszony nem tudott menekülni, pedig az járt a fejében, hogy fel kell szaladnia a padlásra, oda, a kémény mellé, ahelyett hogy itt ülve maradna e szentségtelen szavak hallatára... Végre eszébe jutott valami, amit célszerűnek látott elmondani:
- Én álmomban beszélni szoktam, mindent elmondok, ami napközben történik velem. Ilyen¬formán nincs titkom az uram előtt. Kérem, engem ne avasson be semmiféle titokba.
- Menj gyónni! - mondá most a lovag. - Akkor hallgatni fog álmodban a szájad! - és hirtelen átölelte az asszonyt, ezt a jelentéktelenséget, és a karácsonyfa alá vonta. Az asszony úgy megrémült ettől a sohasem tapasztalt vakmerőségtől, hogy védekezni sem tudott. Csak maga elé meredt, mintha hirtelen a másvilágra került volna. Egy hang se hagyta el a torkát a bősz férfi támadására, mint egy halálosan megsebesült őz tűrte annak csókjait és simogatásait. Erre igazán nem lehetett elkészülve.
- Tehát azt akarja, hogy kibéküljek a barátnőimmel? - kérdezte bíborba borult arccal, és többé nem mert a lovag szeme közé nézni.
- Az lesz a legjobb, amit tehet - felelt a lovag. - Legalább lesz valami megnyugtató gondolata azután is, miután én innen elmentem.
Az asszony még mindig értetlenül nézett az idegen férfira. Most még idegenebb volt neki, mint az első pillanatban. Egy ismeretlen, soha nem képzelt, nem álmodott, nem hallott világ mutatkozott meg előtte a férfi szavaiban. Ő még életében nem hallott így beszélni egy férfit; - milyen messzire volt ez az ember a mesemondásoktól, amelyeket ő gyermekeinek mondott, és gyermekei neki újra elmeséltek.
- Miért ilyen rossz ember maga? - kérdezte.
- Én nem vagyok rossz ember. Én csak nem titkolom el, hogy mit gondolok magamban. Lehet, hogy ezért egyszer agyon fognak verni. De akkor se lesz értem kár, mert úgy sem vesztett velem senki semmit. Nekem nincs senkim, aki érettem imádkozzék.
- Majd én megpróbálok magáért imádkozni! - felelte szemlesütve Herman felesége. - Tudja, csak úgy, hogy senki meg ne tudja.
*
Az erdész rosszkedvűen érkezett haza. De hamar megvigasztalódott, mikor régi iskolatársát a gyermekei között találta, amint négykézláb a földön mászkált közöttük, és a hátára vette a pulyákat. Az erdész összenézett a feleségével.
- Ej, harag ide, harag oda! - kiáltott fel gulyáshangon Herman. - Az asszonyok akkor is harag¬ba esnek egymással, ha a szél fúj. Estére menjünk el a jegyzőékhez. Hadd lásson végre Stuárt Mária egy nagyvilági embert is, akiről mindig ábrándozik.
A jegyzőéknél így mutatta be Herman az iskolatársát:
- Szultán barátom. Gróf is lehetne, de nem akar gróf lenni.
Az asszonyok összecsókolóztak, mintha sohase lettek volna haragban. A férfiak örvendeztek az idegen úr megérkezésének, akinek kedvéért íme az asszonyok kibékülnek. Báránnyal traktálták az idegent.
- Háromszor van forrázva - mondotta a jegyző -, mert magam ügyelek a konyhára.
Az idegen kérdő pillantást vetett Stuárt Máriára.
A jegyzőné leginkább hajával fejezte ki, hogy különb asszonynak tartja magát a helybelieknél. Bodros, bolondos, ábrándos hajviselet volt, amelyet valamely könyvből másolt. Vagy talán egy kottafüzet címlapjáról, mert egy zongora is álldogált a szoba sarkában, amelyre nyomban barátságos pillantást vetett az idegen úr. Úgy látszik, a zongorákat barátainak tekintette. Egyéb¬ként fotográfiákat vett észre a falon, amelyek bajszos fiatalembereket ábrázoltak.
- A fiaim - mondá a jegyző, akinek mézeskalácsszínű arca volt, mindig verejtékezett belső gőzök¬től, unta az életet, s csak pár percig tudott érdeklődni a világi dolgok iránt, miután egy pohár bort felhajtott. - Ha egyszer nyugdíjba megyek, egész nap ágyban fekszem, és ezeket a fényképeket nézegetem.
Stuárt Mária összenézett az erdésszel, mintha valami összekötné őket. Aztán doromboló hangon kezdett beszélni az erdésznével. Igen vidám hangulatban telt ez az est.
- Ha holnap eljön, zongorázok magának - mondotta búcsúvételnél Stuárt Mária, és kalácsos, meleg kezét az idegen úr tenyerébe eresztette, hogy az fázékonyan vette észre Herman feleségének ugyancsak ekkor ráereszkedő, éles tekintetét.
- Holnap? - kiáltott az erdész. - Holnap megint nálunk ebédel Szultán.
- Amíg itt van, mindig nálunk ebédel! - mondá Herman felesége szokatlan bátorsággal, mintha megbánta volna, hogy az imént kibékült Stuárt Máriával.
Másnap, alighogy vége volt az ebédnek, az a bizonyos kerülő megint csak megérkezett.
- A szakrementumát! - kiáltott az erdész.
- A konyhában adok ennek az embernek egy pohár bort, annyit jár ide - szólt Herman felesége.
Az erdész tehát útra kelt. Az erdészné kiküldte a gyermekeket a karácsonyfa alól, és most már félelem nélkül foglalt helyet az idegen mellett a kanapén.
- Tehát el akar menni Stuárt Máriához? A jegyző délután nincs otthon, az asszony pedig, amint láthatja: sült bolond.
Hm - gondolta magában az idegen. - Milyen bátor lett ez az asszony, mióta megcsókoltam! Maholnap még rendelkezni akar velem, mint valami feleség. Majd egy kicsit móresre tanítom.
Ez igen könnyen ment, mert szarvashús volt ebédre. A szarvashúsnak az a sajátsága van, hogy tülekedésre, öklelésre ingerli a férfit. Vadászkürt, ebek csaholása, bátor emberek kiáltozása riadozik az olyan férfi fülében, aki szarvashússal jóllakott. Kísértetekkel telt erdőn megy át egyedül, és a völgy tiszta patakjában gyönyörködik a maga képmásában.
- Asszonyom, nekem egy-két nap múltával el kell utazni innen. Akkor maga itt marad egye¬dül, és senki sem lesz, akivel rólam elbeszélgethessen. Már csak azért is meg kell látogatni Stuárt Máriát!
- Azt hiszi, hogy én szóba állok azzal az asszonyszeméllyel, amint maga elutazott? Azt hiszi, hogy megosztom vele az emlékeimet, amelyek magáról visszamaradnak? Azt hiszi, hogy egyetlen szavát vagy tekintetét ajándékba adom neki? Azt hiszi, hogy tudnék tovább is a szemébe nézni, miután maga is a szemébe nézett? Megölném...
Szultán egy darab ideig kivörösödött arccal nézett a megváltozott asszonyra. Egypár percig nem jutott eszébe semmi, amivel megenyhítné a hölgy szenvedélyét. Végül is a karácsonyfa adott tanácsot:
- Hát nem bánom, menjünk játszani a gyermekek közé. Holnapig majd belátja, hogy maga nem maradhat itt egyedül egy titokkal ebben a városban. Mert valóban kibeszélné álmában... Az a jó titok, amelyhez ketten-hárman vannak.
- Miért mondtad, hogy engem szeretsz? - pattant fel most az asszony, és a lovag nyakába vetette magát.
A lovag nevetett, és lecsillapította a Herman feleségét:
- Menjünk medvét játszani - duruzsolta, és most úgy vonta az asszonyt a gyermekszoba felé, mint tegnap a karácsonyfa alá.