Két alkalmi versfüzetről
szerző: Tóth Árpád
Ritoók Emma: Sötét hónapok. - A kis füzet első darabja, az Ajánlás, a kor véres szüretjét említi s a fájdalmak sötét borát, melyet a szerző a maga asszonytársainak, "ahogy ömlött, úgy ad át". S valóban úgy adja át: ömlik a prés alól a zavaros dal-lé felelőtlenül, szabadjára, és ha nem csordul, csöppen. Tipikus műkedvelői zöngedezés, melynek egyetlen érdekessége, hogy a széplélek-esztétaság vértelenségeivel a legnyugodtabban tud egyazon lírai női kalap alá vonni oly kemény vezércikk-megállapításokat, mint aminő pl. az, hogy az igazi forradalom nem lehet vértelen. Siratja a zord világból kihaló Szépséget s félti Arany János nyelvének elárvulását és megrozsdásodását. Mint az alábbi strófa-ízelítő mutatja, félelme alapos:
"S csináltak újhodás helyett
tragédiát a nemzetnek:
Egy új Sajót s Mohácsot;
S mert nem vagyunk oly törtetők,
megbünhődjük a jövendőt
És újra meg a múltat.
Megszenvedünk bűneinkért,
áldoztunk sok jó magyar vért.
De idegen faj átkát
Ne rójja mi reánk át!"
Niels Lyhne fordítójának s Ady- és Kaffka-hatások átvevőjének illenék tudnia, hogy az egyetlen terület, ahol maga a puszta hit nem üdvözít, a Művészet. Nem baj, lehet szidni az "idegen fajt"-t, meg a Vörösmarty-akadémiát, de ha már versben cselekszik valaki ilyesmit, ne csak a száján hordja Arany Jánost, hanem a tehetségében is legyen valami belőle. Berzsenyi is írt alkalmi verseket, megrótta a kor félszegségeit és bűneit, de ezeknek annyi a szerepük az ő ódáiban, mint a gyöngykagyló életében annak a kívülről jövő kis szennynek vagy porszemnek, mely a kagylót fölsebzi, hogy aztán a gyöngy gyönyörű burája jegecedhessék ki körülötte. A gyöngy megmarad, ragyog és gyönyörködtet s a belészorult hitvány porszemre senki sem gondol többé. De formátlan maszat-folttá szétkenni a szennyet, - ez aligha nevezhető költészetnek!
Sík Sándor: Maradék magyarok. Sík Sándor rokonszenves, tehetséges tagja a múlt évtized fiatal költőgenerációjának. Pátosza van s ehhez illő kemény zengésű formái. Pátosza őszinte is, nemes is, de könnyen túlzásokba csapó. A költő szereti rázni az ökleit, kevély harag, elszánt dac diktálja ezt neki, de aztán gyönyörködni kezd izmai játékában s afféle "l'art pour l'art" tornamutatványokat rendez velük. Az önmagáért való, önmagában gyönyörködő költői izomjáték pedig, - Heraklész, amint Narcisszosz módjára andalog a tükör előtt, - nem vezet jóra. Oldalakon át üres szóförgetegek, dagálylavinák s az olvasó kedvetlenül lapozza tovább a könyvet. Van a Sík füzetében egy óda a "Paraszthoz", ahol a szertelenkedés odáig sodorja a költőt, hogy "Fokosos Szfinx"-nek nevezi a parasztot, - egy szfinx, melynek fokosa van s hozzá még az ő szemében ég ma a magyar égen az egyetlen szivárvány is!
Egészében azonban Sík Sándornak ez a könyve is becsülésreméltó. Voltaképpen kronológiai sorrendbe foglalt mutatványok a költő háborús terméséből mindmáig. Rokonszenves az őszintesége, mellyel a különböző nagy sorsfordulatok hatása alatt új és új változatot kap e versekben a lírai hang. Régi, háború előtti diákévek kurucos romantikája, a háborús kezdetek vérdicsőítő lelkessége, a szomorú folytatás megdöbbenései és kiábrándulása, a magyar faj ritkulásának, csonkulásának vég nélküli siratása s új, jobb jövő mohó vágya, hamari optimizmusa váltják fel egymást a kis könyv lapjain. Sík Sándor a költői eszközök bravúros kezelője, kitűzött témái ügyes formálója. Kár azonban, hogy fejlődése nyugvópontra jutottnak, nagyon is állandósult merevségűnek érződik s hogy ez a merevség éppen a túlmozgalmasság képeiben jelentkezik, mintha egy felkorbácsolt, egyensúlytalan hullámtömeg fagyott volna jéggé előttünk.