Két úr az utcán
Ha a körúton sétálok magamban,
Két úr vetődik az utamba gyakran,
Előkelőek és beszédesek,
Mindkettőjük mosolyog s így fecseg:
Az első rendjeles férfiú:
Ah, ön?
A második rendjeles férfiú:
Csodák csodája!
Az első:
Mondja, hogy van?
A második:
Csak úgy s ön?
Az első:
Ó köszönöm, sose jobban.
A második:
Mily szép időnk van!
Az első:
Ha így folytatódik.
Szép lesz a nyár.
A második:
Bizony.
Az első:
De mégse jó itt:
Megyek a birtokomra.
A második:
Ideje.
Az első:
Az orgonabokor ez évbe rest még,
A föld kopár és hűvösek az esték.
A második:
A zord, szeles idők!... Barack lesz-e?
Az első:
Talán.
A második:
Mi újság másként?
Az első:
Semmi sem.
A második:
Nagysága hogy van?
Az első:
Náthás.
A második:
Meghiszem.
Mind köhögünk most majd előbb-utóbb.
Machin darabját látta?
Az első:
Nem.
A második:
Bukott!
Nem gördül - isten tudja -, Sardoutól
Még messze van. Nem érik őt utol.
Az első:
(Bólint.)
A második:
Machin törekszik. Ám darabja csak
Könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
A színpadon pedig csevegni kell.
Az első:
Feuillet csodát mívelt színműveivel.
Ez próza! Lássa, ő az én íróm,
Az én koromba másként sem bírom
A könyvbújást; elég nekem a lap.
A második:
A lap... s a nők!...
- Itten mosolyganak,
Bevallva bűnüket kacagva, gyöngén. -
A második:
S a konyha?
Az első:
Ó nem. Ez nem épp a gyöngém.
A második:
Lekötve tartják tán a közügyek?
Az első:
Valóban, ám ez nékem enyhület!
A második:
Átadni a közügynek életünket,
Ez az, miért egy honfiszív hevülhet
S a Házba mostan pompás gárda harcol,
Új szónokok falánksza.
Az első:
Büszke hadsor!
A második:
Kár, hogy a nagy Thiers nem él ma már.
Olvasta Zolát?
Az első:
Sár, sár, csupa sár!
A második:
Ez a mai kor minden szépet elvet;
Csal, gyújtogat, lop, neveti az elvet,
Ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?...
Hjaja. Gyerünk, öreg.
Az első:
Az óra eljár.
A második:
Kézcsókom nejének.
Az első:
Hogy van leánya, őnagysága? Én meg
Őt tisztelem.
- S elmentek mind a ketten
S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!
A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóba győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?