Két élet velencei kép
szerző: Kosztolányi Dezső
Itt fürdenek az előkelők.
A tengert minden éjszaka külön kimossák számukra tiszta vízzel az erre szerződtetett inasok, s hullámait reggelre szépen megfésülik. Mindnyájan finomak. A férfiak kövérek, mint a nők, a nők soványak, mint a férfiak. Napokig figyeltem a homokban egy szuszogó gömböcöt, kit szoptatós dajkának véltem, de később megtudtam, hogy az egy berlini esztétikus, a legnemesebb lelkű életimádók közül való. Hölgyeik, kiket szeretnek, megfelelnek ízlésüknek. Zörgő csontvázak, morfinista rémek, piszkafák, kik kurta nyelű, japán ernyőt viselnek, elhasznált, vendéglői fogpiszkálók, kik festetten lépnek az óceánba narancsszínű selyemrongyokban, csuklójukon arany méregszelencével. Merészség lenne azt állítani, hogy csúnyák, mert csak rondák. Ezért észszerű játszaniok a szépséget. Teljesen érdektelenek és hétköznapiak. Ezért viszont az érdekességet s eredetiséget mímelik. Tilos kutyát magukkal hozniok. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyermek is tilos, és egyáltalán nem szülnek. A parton a meddőség némasága és unalma terjeng, az a németes pakfong-dekadencia, melyet hazulról is jól ismerünk. Férfiak, a művészet nyárspolgárai, élveteg mozdulattal rajzolják egymás kövér csípőit, lágy és ájultan-finom vonalait, nőik pedig, a javíthatatlan széplelkek a „véres Csókokról” és a „nagy Életről” beszélnek, melyet írni és ejteni egyaránt nagybetűvel illik. Röviden ez a nagy „Élet partja”.
Mellettük fürdenek a közönségesek.
Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellű férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Köröttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától. Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap frutta di maré-nek nevez. Ellepik a fövenyt, s a víz sűrű tőlük, akár a húsleves a tésztától. Vad hajuk szemükbe lóg, bőrük megpörkölődik a viharos napfénytől, egészséges foguk villog. Fönn a sárkányok szállanak, lenn labdák röppennek. Nagylányok birkóznak nagyfiúkkal, túllármázva a hullámokat. Mégsem beszél itt senki szerelemről. Holott ezeknek is van hozzá némi közük. Legalább azt következtetem azokból a gyermekekből, kik mint faunok és menádok rohannak, ágyékukból szakadt ordító bizonyítékai az úgynevezett egyéniségüknek s a család titkos démoni voltának. Ők azonban csak alkotók. Ennélfogva szerényen hallgatnak. Magukba szívják a sós tengeri levegőt, mosolyognak a szomszédos part embrióin és smokkjain. Nem is értik, hogy mi az a „nagy Élet”. Csak élik az életet, melyet kisbetűvel írnak és mondanak. Élet, élet, kis élet, mennyire szeretlek én is.