Képek az orosz irodalomról

Képek az orosz irodalomról szerző: Szabó Endre

Nyugat 1922. 15-16. szám

                                                                         I.
       Dosztojevszkij az ő Napló-jegyzeteiben keserű panaszra fakad azért, hogy Nyugat-Európa jobban ismeri az oly távol levő holdat, mint a mellette közvetetlen közelségben elterülő Oroszországot.

       Dosztojevszkijnak teljesen igaza volt.

       Még ezelőtt 30 - 35 évvel is meglepetéssel fogadtuk egy-egy orosz írónak német vagy francia fordításban megjelent művét, mintha olyat a sötét, az elmaradt, az ismeretlen Oroszországból nem is lehetett volna várni. A közönséges felfogás Oroszországot barbárnak, a kultúrától messze elmaradott országnak tartotta - és nem is ok nélkül. Az ismeretlenség ködéből csak nagy nehezen és nagy ritkán tört át egy-egy fénysugár Puskin, Lermontov, Gogol és Turgenyev műveinek révén. Civilizált országok lakói nem, vagy csak ritkán vetődtek orosz földre. Akadtak elszánt oda-utazók, de az ilyenek útleírásai, ismertető feljegyzései éppen nem voltak arra valók, hogy másokat hasonló utazásokra csábítsanak. Amit magok az oroszok írtak magokról - mert hiszen írtak - az a cirill írás miatt hozzáférhetetlen ákom-bákom maradt, melynek megtanulásához nem igen mertek hozzáfogni.

       De amit ők maguk írtak, az sem volt valami kecsegtető, vonzó. Még 1836-ban is kétségbeesetten írja egyik kiváló emberük, Csaadejev: «Oroszország múltja csupa üresség, jelene elviselhetetlen, jövője pedig nincs; Oroszország csak üres hely az emberi szellem történetében és tanulságos példa a népeknek arra, hogy az elzárkózottság és a szolgai meghunyászkodás mire vihet». Még keserűbb a különben is setét pesszimista Lermontov tépelődése: «Fájdalommal szemlélem a mi emberöltőnket: jövője üres és sivár, semmittevésben fog megvénhedni, a kétségeskedés és a tudákosság terhe alatt tönkre menni. Az élet kifáraszt bennünket, mint a hosszú utazás, melynek célja nincs. Dicstelenül rohanunk sírunk felé s mielőtt meghalnánk, megvetés keserű pillantásával nézünk vissza múltunkra». Ilyen és ehhez hasonló gyötrelmes tépelődések iratai rengeteg számban forognak a közönség kezén, de persze csak írott másolatokban, mert nyomtatásban ilyeneket elképzelni sem lehet a brutális cenzúra és a rendőrminiszter kezében összpontosított korlátlan hatalmaskodás miatt, melynek legelső alapelve az, hogy minden író született konspirátor s amely alapelv alkalmazásából kötetekre menő anekdotákat lehetne összeírni. Ezek az anekdoták minket talán megkacagtatnának, de magoknak az oroszoknak jajkeservesek voltak azok. A cenzúra otrombaságainak megmérésére elég legyen felhozni annyit, hogy azokat még a nyers I. Miklós cár is megsokallta és Puskin műveinek cenzúrálását magának tartotta fenn.

       Az elzárkózottságot élesen világítja meg az a rendelet, amely aránylag nem is olyan régen, a múlt század 50-60-as éveiben adatott ki; eszerint az utazás Oroszországban senkinek meg nem engedtetik, senki az országban statisztikai vagy etnográfiai tanulmányokat nem végezhet, csak a kormány engedélyével; a cenzúrának kötelességévé tétetett, hogy a sajtónak meg ne engedje a lopások és zsarolások híreit közölni, mert a kormány a nyilvánosságot teljesen haszontalannak ítéli és méltóságán alólinak tartja, hogy efféle hírekre legkisebb figyelmet is fordítson.

       A külföld annyira el volt zárva az orosz ember előtt, hogy minden közlekedés megbénult; az angol, francia, német irodalom termékei, ezek időszaki iratai ki voltak tiltva, aki külföldre akart menni, az ezt csak külön cári engedelemmel tehette és köteles volt külföldi tartózkodásáért évenkint 500 ezüst rubelt fizetni; külföldi tudósok, művészek, mesteremberek, akikre pedig oly nagy szüksége lett volna az országnak, csak ritkán, nagy nehezen jöhettek be. A tudományos ismereteket és műveltséget mint a nyugat istentelenségeit üldözték. Igaz, hogy ilyen körülmények közt erkölcsük és szokásuk eredetiek, oroszok maradtak, de azokban köszönet nem lehetett.

       Dosztojevszkijnek az a panasza tehát, hogy a nyugatiak jobban ismerik a holdat, mint Oroszországot, egészen helyén való, de a nyugatiak begombolkozása nem volt-e jogos, természetes? Hiszen, ha csak próbát tett is a nyugati kultúra, hogy jóakaratúan betekintsen Oroszország életébe, azt szuronyokkal tiltották ki s a nyugati civilizáció megvetéssel volt kénytelen az orosz határon visszafordulni.

       Most aztán egy nem várt dolog! A jóravaló, gondolkozó, hazaszerető írók, publicisták feljajdulásából, hogy Oroszországot a Nyugat nem ismeri, nem méltányolja, magához valónak nem tartja, tőkét csináltak az úgynevezett szlávjáno-fílek (mi szerintünk: pánszlávok). «Ha nektek nyugatiaknak, mi nem vagyunk testvéreitek, veletek egyenlők, hát tudjátok meg, hogy mi nem is akarunk a ti testvéreitek lenni.»

       Már a múlt század elején azt írja Odojevszkij Vladimír herceg: «Nyugat-Európa különös és szomorú képet mutat. Egyik vélemény küzd a másik ellen, egyik hatalom a másik, egyik trón a másik ellen. Tudomány, művészet és vallás, a társadalmi élet e három fő mozgató eleme, minden hatását elvesztette. Nyugat-Európa a pusztulás útján van. Ellenben mi, oroszok fiatalok, egészségesek vagyunk és a Nyugat bűneiben nem vagyunk részesek. Nekünk nagy küldetésünk van. Nevünk már fel van írva a győzelmek emlék-táblájára, most majd be kell jegyeznünk az emberi szellem történetkönyvébe is a mi géniuszunkat. A roskadozó Európa romjain mi reánk a tudomány, vallás és művészet terén nagyobbszerű győzelem vár». Fene büszke szavak! Igaz, hogy valamivel később Turgenyev józan szavakkal csillapítja ezt a hányivetiséget: «Rothadtnak mondjuk a Nyugatot - csakhogy az minket lépten-nyomon lever. Megvetjük a roskadozó Nyugatot, de azért folytonosan azzal törődünk, hogy mit tart az mirólunk, nagyon törődünk különösen azzal, hogy mit mondanak rólunk a párizsi lorettek». S az ilyen józanok száma igen nagy, túlnyomó, közlönyük a «Vjesztnyik Jevropü» körül csoportosultak az ország legjelesebb írói, publicistái, de azok száma is légió, akik magukat ezeknél okosabbaknak, jobb hazafiaknak tartják. Ilyenek voltak pl. a kiválóbbak közül Akszakov és Katkov, a legjelentékenyebbek, legtartalmasabb azonban Danilevszkij Jakovlevics Miklós, akinek utoljára 1888-ban megjelent «Rosszija i Jevropa» (Oroszország és Európa) c. nagyobb fogású munkáját méltán tartják a szlávjánofilizmus katekizmusának.

       Danilevszkij már nem patetikusan odadobott tételekkel, hanem nagyon is körültekintő, alaposságra valló, nagy terjedelmű munkával bizonyítja, hogy Oroszországnak semmi köze Európához, hogy Oroszország nem is Európa, hogy a szlávság külön kultúratípus, hogy az oroszságnak nem kell a nyugati civilizáció és kultúra stb. (Érdemes feljegyezni, hogy erről a tárgyról XXXVIII + 557 nyomtatott lapra terjedő könyvet írt össze, de az orosz józanság dicséretére feljegyezzük azt is, hogy a könyv első 1200 példányban megjelent kiadása csak 15 év alatt kelt el.)

       Danilevszkij szerint Európa nem is Európa, hanem csak Ázsiának egy félszigete, melynek nyugati részében a romano-german kultúra-típus fejlődött ki, keleti részében pedig az orosz kultúra-típus. Ha volna is Európa, ahhoz nem számíthatja magát Oroszország. - «Európához tartozik-e Oroszország?» - kérdezi, és felel rá: «Nem - sajnálatunkra vagy örömünkre, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre - nem tartozik hozzá. Oroszország nem táplálkozott azon gyökerek egyikéből sem, amelyekből Európa közvetlenül szítta úgy a hasznos, mint a káros nedveket az ugyancsak őáltala lerombolt ó-világ talajából - nem táplálkozott azokról a gyökerekről sem, melyek az éltető nedvet a germán szellem mélyéből merítették.»

       Önérzetes, de még gőgösebb kijelentések. Erre azt lehetne mondani, hogy lássuk hát az a különös szláv kultúra-típust, kultúrát. Hanem erre az oroszok is, magukat gúnyolva azt mondják, hogy bizony csak a technika terén tudnak valami saját, maguk alkotta terméket felmutatni s ez az orosz teafőző szamovár.

       No de ez is túlzás. Mert haladtak bizony az oroszok a tudományok, művészetek, ipar dolgában is, csakhogy ezt a haladást - a Nyugat jóvoltából szerezték. Méltó büszkeséggel mutathatnak például - irodalmukra. Még akkor is, ha ez is a Nyugat emlőjéből szopta az anyatejet.

                                                                      II.

       A fentebb elmondottak után mint valami megerőltető, nagy munka végén, mély lélegzetet vehet az orosz irodalom, mikor nagy jeleseit elénk állítja. S ki tudja: talán éppen a felsorolt rettenetesen kedvezőtlen körülmények segítették az orosz irodalmat abban, hogy nagyra nőjön, mint terhe alatt a pálma.

       Mert az orosz belletristák nemcsak magukban véve nagyok, hanem az egyetemes világirodalomban is határozottan vezető szerepet játszanak. Ezzel már a beláthatatlan messze jövőre nézve is előre megdöntötték a Danilevszkij-féle szlávjánofil elméletet: európai szinten állnak, az európai kultúrához csatlakoznak valamennyien, hiszen amiben kitűnnek: a regény formáját is Európából vették. Igaz, hogy tanítómesterük felé kerekedtek, de azért azt meg nem tagadták, megtagadni nem is akarták.

       Azt az újabb irodalmat, mellyel a világirodalomban oly előkelő helyet biztosítottak maguknak, az orosz irodalomtörténészek Gogol Miklóstól kezdve számítják s ezt azért, mert Gogollal kezdődik az eddigi pszeudo-klasszicizmus félrehárítása mellett a naturalista irány. Ez a határvonal azonban méltánytalanul van megvonva, mert méltatlanul túlfelejti Puskin Sándort (1799-1837). Igaz, hogy Puskin még a régi iskola padjaiban töltötte ifjú, kezdő korát, de mégis ő volt az első, aki később új hangot ütött meg hatalmas lantján, ő az első nemzeti költő és a naturalista irányt is ő kezdte meg. Hiszen senki sem tagadhatja, hogy a Puskin «Kapitány leánya», «Nulin gróf»-ja, «Cigányok»-ja, «Nagy Péter cár szerecsenje» stb., de különösen mesterműve «Anyegin Eugen»-je, a lehető legnaturalisztikusabb koncepciók és kétségtelenül övé az érdem, hogy az ál-klasszicizmus nyűgét letépte az orosz irodalomról, s Gogol már az ő általa megnyitott ösvényen haladt tovább. Korszakalkotó tehát Puskin volt. A hírneves kritikus, Bjelinszkij is ezt hangoztatja: «Végre megjelent Puskin, akinek költészete úgy viszonylik az előtte élt költőkéhez, mint a célhoz érés, a cél felé való törekvéshez. Ő benne mint széles folyóban egyesült a két (ideális és reális) iránynak eddig külön folydogált patakja. Az orosz fül az ő formás akkordjaiban tiszta orosz hangokat kezdett hallani.»

       Természetes, hogy Puskin újítása nagy mozgalmat keltett. Megtörtént az oroszoknál is az, ami minden más európai irodalomban: birokra kelt a klasszicizmus a romanticizmussal. A régiek a romantikusokat veszedelmes újítóknak tartották, akik felforgatják még a társadalmi és családi rendet is. Az új írókat elvadult korhelyeknek mondták, akik minden illedelmet, rendet és erkölcsöt legázolnak. A klasszicizmusnak egyik tekintélyes képviselője, Panajev, fogalmat ad feljegyzéseiben arról, hogy mint vélekedett az újító írókról: «Próbáltak velem barátságos viszonyba lépni, de nekem nem tetszett az ő elbizakodottságuk, ítélkezésük határozott hangja; az én finnyás ízlésem nem engedte meg, hogy közelebb engedjem magamhoz ezeket a fiatal embereket, elhárítottam bizalmaskodásukat, még látogatásaikat sem adtam vissza. Megharagudtak rám - különösen Puskin - mert azt tanácsoltam egy fiatal hölgynek, hogy ne tartsa fenn velük az ismeretséget.» S mikor a fiatal hölgy mégis fogadta a Puskin körül csoportosult fiatal írókat, ezt Moszkvában oly élesen elítélték, hogy a fiatal hölgyet még apja és anyja sem látogatta többé. Az iskolákban károsnak tartották, ha Puskin és társai műveit olvasták, mert azok erkölcstelenek és minden esztétikai jelentőség nélkül valók.

       No de akadtak világosabban látó és józanabb gondolkozású emberek is. Mert igaz, hogy a líceumból kikerült Puskin kissé rakoncátlanul adta magát az élet örömeinek, szinte duhajkodásnak, a szabad véleménynyilvánításoknak, de voltak, akik nagy tehetségét már ekkor felismerték, megbecsülték és féltették, így egy tekintélyes író Bátyuskov nagy érdeklődéssel tudakozódik felőle egy levélben: «Mit csinál a tücsök? - Nem ártana, ha egy kis időre bezáratnák Göttingába, hogy ott tejkúrára és logikára fogják. Soha semmire sem viszi, ha nem zabolázza magát; Galiczyn herceg 20 ezer főnyi jobbágyságát hat hónap alatt elpocsékolta: bármily nagy legyen is a tücsök tehetsége, el fogja azt pazarolni, ha... No, mentsék meg őt a múzsák és a mi imádkozásaink.» - Bátyuskov nem csalódott: a múzsák megmentették az ő kedvencöket. És a múzsáknak ez a különös kegyeltje szerzett először európai hírnevet az orosz irodalomnak.

       Hasznára volt egy öt évig tartó internálás, melyet rakoncátlankodásai büntetéséül Besszarábiában kellett töltenie; megismerkedett közelről a nép életével, szokásaival, közvetlenül érintkezett a természettel, unalmában sokat olvasgatott, tanult és mi a fő: itt kezdte meg mesterművének «Anyegin Eugen» verses regényének írását is. Az új cár, I. Miklós, megengedte neki a hazatérést és a külügyminisztériumban adott neki állást, kinevezte kamarásnak, sőt a különben kiméletlen, kegyetlen uralkodó - hogy a cenzúra vexáitól megszabadítsa a költőt - magának tartotta fenn, hogy annak műveit cenzúrázza. Nem tudtam nyomára jönni, hogy e protegáló cenzúrázásnak volt-e valami haszna, vagy csak annyit ért, mint a közönséges cenzúra? Elég az hozzá, hogy azért az «Anyeginban» így is sok strófa ki van húzgálva és mai napig is sok «ablakkal» bővelkedik a világ egyik legkedvesebb verses regénye.

       Ha nagy hasznára volt is Puskinnak a déli vidéken való tartózkodása, ottani irodalmi működésében nem mutatkozik még annak a nemzeti költőnek, ami sajátképpen volt aztán pl. «Godunov Borisz» drámájában. Ellenkezőleg: az akkor mindenütt divatos byronizmus hatása alatt állt. Meglátszik ez a hatás a «Kaukázusi fogoly», a «Bahcsiszeráji forrás» és némi részben a «Cigányok» c. művein, de még az ott megkezdett «Anyegin» első strófáin is. Csak mikor visszatért Pétervárra s az ő igazi talaját, az Északot érezte lábai alatt, lépett az ő rendeltetésszerű útjára, melyről már haláláig le nem tért. Feljegyezték róla, hogy még az északi légkörben is leginkább az őszi időszakot kedvelte, mert akkor érzett csak nyugodtságot, gondolkozásában rendkívüli élénkséget; szerette a ködöt, esős őszt és félt a száraz időjárástól, napfénytől. Ez mintha költeményein is meglátszanék, legalább olvasása közben mindig eszünkbe jut a költőnek ez az őszi hangulata s «Anyegin» mintha a borongó, korai őszi idő volna.

       Dicsősége tetőpontján állt már a költő, országszerte bálványozták, mikor egy ostoba tragikus eset véget vetett életének: felesége húga miatt párbajba keveredett egy külföldi diplomata fiával, a párbajban halálos sebet kapott és egész fiatalon halt meg 1837. jan. 29-én.

       Nem kevésbé zivataros sorsa volt Puskin méltó költőtársának, Lermontov Jurjevics Mihálynak (1814-1841.) A világszerte divatos byronizmus még sötétebben megfeküdte Lermontov lelkét, mert I. Sándor cár uralkodása után a közállapotok rosszabbra fordultak. A társas élet, az irodalom, a tudomány és műveltség lépten-nyomon szorongattatásoknak, erőszakoskodásoknak voltak kitéve, száraz formaságok és katonai fegyelem alá szorítva. Semmis, tehetségtelen emberek kerekedtek felül, tanult, rátermett emberek mellőztettek, amiért ezek - természetesen - elkeseredtek, sötét gondolatokkal évődtek, rideg lemondással és megvetéssel szemlélték a körülöttük folyó életet. Nem csodálható tehát, ha Byron költészetének hősei népszerűkké lettek az orosz társadalomban, különösen pedig a fiatal nemzedéknél. S ekkor megjelenik egy költő, aki úgy költészetében mint életmódjában megtestesíteni igyekezett azt a komor, sötét byronizmust, amelyben a fiatal nemzedék mintegy megtorló, bosszúálló elégtételt, ideált keresett; megjelent egy költő, aki nem Puskint követi, hanem Byront s aki ennek mélységesen sötét eszméit Puskinnál sokkal helyesebben, élénkebben adja vissza, mélyebben átérzi s a byroni költészet tartalmát az orosz viszonyokra alkalmazva, az angol költő komor képeit a kaukázusi vadregényes élet és természet eredetien pompás színezésével énekli. Lermontov fellépése az orosz élet nehéz korszakának élő, természetes megnyilatkozása volt, ugyanazért mint valami várt apostolt fogadta őt az orosz értelmiség, rajongva helyezve őt legjelesebb, legszeretettebb kiválóságai közé.

       Első jelentékenyebb, de egyúttal végzetessé is vált sikerét a «Puskin halálára» írt remek elégiájával érte el. «Elveszett a költő, a becsület rabja» - kezdte e versét és mély fájdalommal megsiratva a korán elpusztultat, végén ama körök ellen fakad ki epés haraggal, melyek nem bírták Puskint kellőleg megérteni, megbecsülni, megóvni. «Van még isteni bosszúálló Bíró, aki vár, akit arannyal megvesztegetni nem lehet. Az előtt hiábavaló a szószátyárkodás. Az nem fog nektek újra segíteni és ti a ti fekete véretekkel sem bírjátok lemosni a költő ártatlanul kiontott vérét; hiába álljátok körül ti, a szabadságnak, lángésznek és hírnevességnek hóhérai, hiába bújtok a törvény árnyékába, hogy az igazságot kikerüljétek.» Az elégia nagy feltűnést keltett s az lett a vége, hogy Lermontovot a gárdától, ahol szolgált, büntetésül áttették egy a Kaukázusban, Grúziában állomásozó draganyos ezredhez. Ezúttal nem sokáig maradt ott s eközben írta meg híres népies balladáját: «Ének Vasziljevics Iván cárról, az ő fiatal testőrjéről és a bátor kupecről, Kalasnyikovról». Egészen új jelenség volt ez az orosz irodalomban, soha eddig nem hallott népies hangjával, a régi igricek hangulatával, formájával, mégis művészi előadásával. Ettől fogva kezdték jobban értékelni még korábban írt «Démon»-ját, mely tartalmilag ugyan szegényes, de pazarul gazdag színeiben, különösen a kaukázusi élet és természet festésében. De Pétervárott ezúttal sem maradhatott sokáig: valami párbaj miatt megint a Kaukázusba internálták s ezúttal már nem is tért onnan vissza: 1841. július 15-én párbajban egy katonatiszt társa golyója oltotta ki életét.

       Ilyen nyomorúságos, ilyen egyforma és egymással összefüggő módon pusztult el a két legnagyobb orosz költő - mindkettő fiatalon.

       Úgy Puskin, mint különösen Lermontov költészetét illetőleg lehetetlen azt a kényelmes véleményt elfogadni, hogy pesszimizmusuk komor, borongó hanguk csak a byronizmus általános divatjából eredt volna. Volt nekik erre maguknak és magukból fejlett elég indítékuk. Különösen áll ez Lermontovra vonatkozólag, aki nagyvilági életet élt. A hetyke katonatiszt, gárdista már egész fiatal korában fenékig ürítgette az élvezetek poharát, elég oka lehetett, hogy megcsömöröljön, elfásuljon. Mert elfásult volt a legőszintébben. Turgenyev feljegyezte róla, hogy Lermontov a nagyvilági életben szeretetreméltó volt, feltűnő volt azonban fekete szemeinek komor, mélabús kifejezése, mely fiatalságával éles ellentétet képezett: «- azok a szemek soha sem nevettek, még akkor sem, ha ő maga nevetett». Lermontovról csak legnevezetesebb műve, a «Korunk hőse» c. regény útján lehet teljes képet alkotnunk. A regény hőséről, Pecsorinról Lermontov - miután általánosan arra gyanakodtak, hogy abban a regényhősben magamagát írta le - kijelentette, hogy ő Pecsorinban kora társadalmának összes hibáit, vétkeit és olyan embert rajzolt, amilyenekkel ő - fájdalom! - nagyon is gyakran találkozott. A byronizmus tiltakozása az európai históriai életnek a társadalomban mutatkozott kinövései ellen, az orosz pesszimizmus pedig egyszerűen csak a kor társadalmi életében felülkerekedett kisebbség, a társadalom fejletlensége és apátiája ellen való lázadás. És ebben a szerepben lép fel Lermontovnál Pecsorin úgy, mint Puskinnál Anyegin.

                                                                     III.

       Gogol V. Miklós (1808-1852.) tehát nem az első újító. Ilyenre ő maga sem gondolt. Ő csak belekerült a korabeli irodalom fejlődési sodrába, és ebben az ő nagy tehetségével hatalmas lépést tett arra, hogy a fellegek közt járó irodalom közeledjék a földhöz, a való élethez, az utána következők pedig nem álltak meg ennél a fordulónál, hanem tovább haladtak, nem elégedtek meg azzal az egyoldalúsággal, mely a Gogol naturalizmusában jelentkezett. Ez nem kisebbítése Gogolnak, mert ő nemcsak korának, hanem a későbbi koroknak is egyik legnagyobb tehetsége, aki az ő eredetiségével, új hangjával, fényes előadási képességével mindig a legnagyobbak közt kap helyet. Különösen előadása oly természetes, ötletes, közvetetlen, mint hogyha nem is írásban mondaná el az elmondani valókat, hanem színre hozza, eljátssza előttünk. Hogy már akkor nem tudott ilyen nagy hatást gyakorolni műveivel, mint gyakorolt a későbbi időben, annak okát abban találhatjuk, hogy a különben külföldi fordításban is megjelent munkái után - dacára félreismerhetetlen zsenialitásának - távolról sem érte el azt, hogy valakinek eszébe juthatott volna őt az akkori európai mozgalmak vezéralakjai közé helyezni, mint oda helyezték Goethét, Schillert, Byront, Thackerayt, Balzacot s amint odahelyezték később Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Az európai irodalom Gogolt és társait inkább mint érdekes, különös jelenségeket, mint az ébredező orosz nemzeti géniusz váratlan, meglepő életjelét tekintette.

       Gogolnak szokatlan nagy rátermettsége bámulatosan nyilvánult meg az ő bőven bugyogó humorában, találó szatírájában, mellyel nemcsak híven, de élesen és bátran rajzolta a vidéki és kisvárosi életet, részben a hivatalnoki világot, ennek proletáriátusát stb. Annyira új, annyira megdöbbentő volt ez, hogy Puskin, akinek Gogol a «Holt lelkeket» felolvasta, elképedve azt a megjegyzést tette rá: «nagyon szomorú ez az ön Oroszországa». Humora setét, fájdalmas és nevetése, mellyel ezt a szomorú életet nézi, elénk tárja, keserű, közel áll a síráshoz. Még az ukrajnai kozákság történelmi tárgyú s eposzi lendületű elbeszélésében, «BulybaTárászban» is ott borong a kozák dicsőség festésében az élénk fekete szín. Ukrajnai egyéb elbeszéléseiben különösen feltűnő a művészi plasztika.

       Két kiváló és európai hírességre jutott műve a «Revizor» vígjáték és a «Holt lelkek» korrajz, amabban a hivatalnokvilág hitványságát emebben a vidéki nemes urak, hivatalnokok hibáit, elmaradottságát zúzza-marja. Megfigyelés, minden ferdeség meglátása, a tapasztaltak előadása egyetlen a maga nemében, világnézete komor, patriotizmusa fájdalmasan sebhedt, gyötrelmesen égő, groteszk alakjai, arcképei szinte megszólalnak, a rajzvonások, körvonalak, árnyékolások páratlanul biztosak, kifejezők és művészi kézre vallanak. Ha nincs Gogol, talán nem lett volna Tugenyev és sok más.

       Mint embernek és írónak legjellemzőbb sajátsága az az ő személyes eredetisége, melynél fogva íróművészetét csaknem kizárólag a természettől nyert erejével, képességével tökélyre tudta juttatni. Tősgyökeres kis-orosz, más szóval ukrajnai volt, teljesen immunis az idegen ráhatásokra nézve. Életének megírására egy másik Gogol kellene, oly keserűen nevettető volt az. Mikor már némi sikerei voltak, valami hivatalkát keresett, de elutasították, mert «nem tud jól oroszul írni». Később már jó hírneve révén tanári katedrát kapott a pétervári egyetemen, de mihamar kisült, hogy az nem neki való, mert nincs rá semmi készültsége. Turgenyev erről az esetről így emlékezik meg: «Minden három előadásból elmulasztott legalább kettőt, ha pedig megjelent a katedrán, akkor rendszerint azt tette, hogy néhány bevezető szót motyogott, acél-metszetű képeket mutogatott Palesztináról és más helyekről - és újra zavarba jött». A diákok, akik Gogoltól, az írótól el voltak ragadtatva, Gogolról a professzorról mihamar megállapították, hogy a professzori mesterséghez nem ért. Természetes, hogy ezt a helyzetet ő is tarthatatlannak ítélte s másfél év múltán hivatalát letette és külföldre utazott. Leginkább Olaszországban, Rómában tartózkodott. Eközben ukrajnai birtokocskája nagyon megterhelődött, hazajött tehát Rómából és valami nyugodtabb élet után vágyakozva azt írta egy pártfogójának, Zsukovszkij poétának: «Ha legalább akkora nyugdíjat kaphatnék, amilyet falusi kántoroknak szoktak adni!» Később vallásos tépelődések vettek rajta erőt s Oroszország egyik legnagyobb írója egy feszület előtt térdepelve - éhen halt.

       Főbb művei idő szerinti sorrendben: «Tanyai esték Dikánka közelében», élénk, etnográfiai jelentőségű rajzok, életképek az ukrajnai nép életéből; «Mirgorod», elbeszélések, melyek közt erősen kiemelkedik a «Bulyba Tárász» c. poétikus és nagy jellemző tehetségre valló epikus elbeszélés, végül alkotásainak legértékesebb darabjai, a «Revizor» és a «Holt lelkek». Munkái számtalan kiadásban forognak a közönség körében.

       Az utána következő írók sokat tanultak Gogoltól. Az a zseniális éleslátás, mellyel oly biztosan fogta meg éppen azokat a momentumokat, melyek a leghitványabbak, legpiszkosabbak voltak az akkori orosz életben, voltaképpen csak ösztönszerű volt nála, azért műveiben meglepő az, hogy hiányzik belőlük minden tudatos eszme, vagy szándék, vagy cél, melyeket szem előtt tarthatott volna, mikor a nyomorúságos állapotukat gúny tárgyává tette. Zavarba ejtette ez magát Gogolt is, legalább «Vallomásaiban» nyíltan beismeri, hogy ő az ő gúnyolódásaival, nevetésével csak orvosságot keresett azon búja-gondja ellen, melyet maga sem tudott magának megmagyarázni és szórakozásból talált ki oly nevetni való dolgokat, aminőket csak kitalálni képes volt, egyáltalában nem is gondolva arra, hogy miért, minek teszi ezt és kinek mi haszna lehetne ebből. Csak mikor a «Holt lelkek» megírásához fogott, akkor kezdett gondolkozni arról, hogy mit is akar voltaképpen, mit adjon a szájába egy bizonyos jellegzetes szereplőnek, mit fejezzen ki bizonyos jelenetek leírásával. Nem is emelkedik művészi szabadsággal, fensőbbséggel a látottak, tapasztaltak felé, hanem a szemetet és sarat és piszkot összehordva úgyszólván maga is beleragadt abba, gyermeteg naivságával nem bír belőle kimászni; mintha nem is gondolna arra, hogy a siralmasan hitvány állapoton segíteni is lehetne. Arra való törekvése pedig, hogy gúnyjának, kacagásának okszerű kiinduló pontot keressen, igen szomorúan ütött ki: kezdetleges, hiányos filozófiai képzettsége folytán művei átgondolásában nem a korabeli európai eszmék elsajátítása útján indult el, hanem az aszketizmus, miszticizmus útvesztőjébe tévedt.

       Gogolnak elvitathatatlan zsenialitása mellett megvan az a határjelző érdeme, hogy megtisztította, megállapította, kikészítette az irodalmi nyelvet, az addigi laza formák helyett művészi formát dolgozott ki és csaknem a mai napokig változatlanul maradt orosz stílust hagyott azokra, akik mint a realista iskola írói utána következtek. Ilyenek pedig, az úgynevezett «negyvenes évek írói» seregestől támadtak.

                                                                      IV.

       Az első azok közt, akik a regényírás terén a nagy európai irodalomba nemcsak eljutottak, hanem ott megérdemelt vezérszerepet is kaptak, Turgenyev Sz. Iván volt (1818-1881). A negyvenes évek nagytehetségű belletristájának fellépése nemcsak az orosz, hanem az egész európai irodalmi életben erősen feltűnő jelenség. Nem is csodálható, hogy Európa szerte sietve fordítgatják Turgenyevet és más orosz írókat s mentől sűrűbben fordítják, annál nagyobb elragadtatással szemlélik azoknak művésziességet, eszmei tartalmát, utánozzák őket s általában az európai íróművészet legelső termékei közé sorozzák. Látja az értékelni tudó olvasó, hogy ez az irodalom nem az ébredezés gyermeki dadogása, hanem valami megérett, önálló, tapasztalati termék, mely szervesen nőtt ki a saját talajából, amellett pedig tele van azokkal a magasan járó, humanisztikus ideákkal, melyek az összes emberiség vezéreszméi. Szerencsésen egyesült az új iskolában egyfelől a Puskin-féle objektivitás, művészi szemlélődés, figyelembevétele mindannak, ami az orosz életben poétikus természetű, másfelől a Gogol-féle naturalista iskolának szatirikus, korholó szelleme, a tökéletlenségek ostorozása s az új írók műveiben hamarosan megpendült a szocialisztikus eszmék hangja is, mely egyre sűrűbben igyekezett kitörni az ötvenes évek reakcionárius szertelenkedései miatt. Az új belletristák élén Turgenyev állt, kinek származása, neveltetése végzetesen nagy hatással volt irodalmi működésére. Előkelő, gazdag családban született, mely család, ósdi, szigorú, kíméletlen, kegyetlen, zsarnoki erkölcsök között élt, szigorú fegyelmet tartott s félelmet gerjesztett nemcsak a hatalma alá tartozó jobbágyok, hanem a család tagjai közt is. Emellett a Turgenyev-család élete zavaros is volt. Turgenyev apja - akinek típusát az «Első szerelem» cz. regényében rajzolta meg - nem szerette a feleségét, akinél jelentékenyen fiatalabb volt s akit érdekből vett feleségül - zsarnokoskodó anyját viszont «Punin és Baburin» c. elbeszélésében örökítette meg a «bábuska» (nagymama) alakjában. Hatalmaskodó, régi szabású asszony volt ez, aki ellen végre is kifakad a fia: «Van-e valaki, akit te nem bántasz, nem üldözöl? Senki! Ki mer a te jelenlétedben szabadon lélegezni? Ki érzi magát a te környezetedben elégedettnek? Jusson csak eszedbe Polyikov Agatha... mindazok, akiket gyötörtél, kényszermunkára deportáltattál, szívesen szerettek volna téged, ha... de te mindenkit boldogtalanná tettél.»

       Ilyen benyomásai voltak Turgenyevnek az ő gyermekkorából s ezért kérlelhetetlen ellenségévé lett a jobbágysági rendszernek. A «Vadász naplójában», ahol élénk színekkel, mélyen érző szívvel rajzolja a földesurak önkénykedését a védtelen jobbágyok felett, csupa közvetetlen tapasztalásából szerzett adalékok álltak rendelkezésére, azért is oly természetesek, igazak, reálisak, szívhez szólók ezek a naplójegyzetek.

       Egyetemi tanulmányai elvégzése után Turgenyev sietett külföldre: Berlinbe ment, ott folytatta tanulmányait. «Fejjel vetettem belé magamat a német tengerbe - mondja emlékirataiban - hogy megmosakodjam és megújhodjak s mikor annak habjaiból felbukkantam, úgy kerültem ki belőle, mint nyugati ember és örökké az is maradtam... Nem bírtam egy légkörben élni mindazzal, amit gyűlöltem. Mindenáron messzebbre kellett mennem ellenségemtől, azért, hogy nagyobb nekifutamodással, erővel támadhassam meg őt. Ez az ellenségem a jobbágysági rendszer volt. Ezalatt a név alatt gyűjtöttem egybe mindent, ami ellen végkimerülésig küzdeni akartam. Megesküdtem, hogy soha én ezzel az ellenségemmel kibékülni nem fogok. Külföldre is azért költöztem, hogy ez eskümet annál jobban megtarthassam.»

       Ebben a pár kikapott mondatban is világosan áll előttünk a meleg, nemes szívű, nagylelkű költő, korának a fia, aki folytonosan ott hordta szívében kora fájdalmát és megoldásra váró problémáit. Ezek a fájdalmak és problémák töltik meg Turgenyev minden írott művét. Szembe állítja a korabeli nemzedéket - a negyvenes évek embereit - a régi, a 20-as évek nemzedékével s már 1845-ben írt «Beszélgetés» című poémájában felismerhető az az ő tétele, hogy az emberek két részre oszlanak: Don Quijotteokra és Hamletokra. Ez a ketté-osztás Turgenyev minden művén végig vonul s ezt később, 1860-ban, egy pétervári felolvasásában, hosszabb értekezésében formába is öntötte.

       Első nagyobb sikerét a «Vadász naplójával» érte el. Turgenyev szelíd lelkületével, békés természetével nem fért össze a lázongó éles szatíra, ilyen szatírának tehát nyoma sincs a «Naplóban», amely mintha a Gogol «Holt lelkek»-jének folytatása volna, nem felháborodást, hanem fájó részvételt ébresztve. Hanem aztán lépten-nyomon elbájoló leírásokat kapunk a természetről, tájképekről, szegény emberek életéről, gondolatvilágáról. A «Vadász naplója» mindjárt fel is ébresztette a legszélesebb körökben a legmélységesebb rokonszenvet, részvétet, humanizmust, testvéri szeretetet a szegény, elhagyott, elcsigázott muzsik iránt. Minden isten-adta tehetségével, minden érzésével, szívvel és lélekkel festi azoknak a szerencsétleneknek az élete-sorsát, akikkel soha, senki sem törődik. Olyan alakok, mint Hor és Kalinücs, Jermolaj és a Molnárné, Bírjuk - hangos tiltakozásuk a jobbágysági rendszer ellen. Ezért a «Vadász naplójá»-nak megjelenése oly nagy hatással volt, hogy az akkori moszkvai cenzort, Lyvov herceget csaknem elcsapták azért, mert Turgenyev napló darabjait a cenzúrán áteresztette. A felsőbbség különben is már régebben rossz szemmel nézte, hogy Turgenyev folytonosan külföldön tartózkodik, főképpen Párizsban, mégpedig éppen 1848-ban és hogy olyan emberekkel barátkozik, akik a hatóság előtt nem kedvesek. A «Vadász naplója» olaj volt erre a tűzre, de még inkább Turgenyevnek egy cikke, melyet 1852-ben Gogol halála alkalmából írt. Letartóztatták és egy hónapi börtönre ítélték, minek kellemetlenségét csak az enyhítette, hogy a börtön-felügyelő leányai kérésére apjuk megengedte, hogy Turgenyev a fogságot az ő lakásukon ülhesse le. Ez idő alatt írta meg «Mumu» elbeszélését s ilyen formán a jobbágysági rendszer ellen írt leghevesebb támadását éppen a nagy író bebörtönözésével segítette elő a hatóság! 1855-ben megint külföldre ment. Megismerkedett még Pétervárott az akkoriban hírre kapott művésznővel, Viardó-Garcia Polinával, akivel és annak családjával haláláig szoros, benső barátságban élt. Felváltva Párizsban és Baden-Badenben lakott, mely utóbbi helyen saját villája is volt.

       A nyomorgó nép rajzolása után mintegy programszerűen a felsőbb körök, az intelligencia felé fordult. Amit ezekről a körökről tart, azt a «Nakanunye» c. regényében mondatja el, annak egyik hősével, Subinnal: «nincs még nálunk senki; nincsenek emberek, bármerre tekintsünk is. Mindenki vagy kicsinyes, vagy mozgolódó, apró Hamletecske; amit látunk, az köröskörül földalatti setétség és siketség, az emberek hiábavalósággal bíbelődnek, üres dobot vernek. Vannak olyanok is, akik a szégyenletességig kitanulmányozták önmagukat, minden érzéseiknél tapogatják ütő-ereiket és jelentést tesznek erről önmaguknak - hogy azt érzem, ezt gondolom. Hát ez is hasznos, valamit érő foglalkozás.» E keserű, gúnyos felkiáltás komoly jelentőségű lesz, ha olvassuk Turgenyev rajzait az orosz kabátos emberekről, akikre azért mutat rá, hogy megértesse velünk: ilyen emberektől nehéz várni a szegény nép sorsa megjavítását.

       1862-ben jelent meg leghíresebb regénye, az «Apák és fiak». Ebben már az orosz fiatalság nihilizmusát veszi tollára (ő tőle is ered a nihilizmus, nihilista elnevezés). És magára vonta vele a fiatalság neheztelését. Hogyne! Hiszen világszerte köztudomású az orosz fiatalság túlzásra hajló természete, hiszen akkor keletkezett a fiatalság körében az a képtelen felfogás, hogy egy csizmadia értékesebb ember, mint minden Raphael, mert a csizmának gyakorlati haszna van, de Raphael műveinek semmi. A fiatalság tehát ő ellene irányzott regénynek tartotta az «Apák és fiak»-at. Pedig nem volt egészen igaza, mert a regény megírásánál Turgenyev alapeszméje az volt, hogy a nagy-úri élet ürességét, pöffeszkedését, henyeségét állítsa pellengérre; szembe állítva ezzel a fiatalság - bár túlzásba menő - liberalizmusát. Érdekes, hogy még a különben eszes és okos Katkov is félreértette Turgenyevet egy kritikai cikkében. Erre vonatkozólag írja Turgenyev egy barátjának a következőket: «Bazarov elnyomja a regény minden más szereplőjét. A hős tulajdonságai nem ötletszerűek; tragikus személyt akartam benne rajzolni - csaknem egészen a gyöngéd dédelgetésig. Bazarov becsületes, igazságos ember és ízig-vérig demokrata s önök nem látják meg jóravaló sajátságait! A «Kraft und Stoff»-ot éppen azért ajánlja, mert az népszerű, azaz üres könyv; a Petrovics Pállal való párbaja csak azt akarja kézzelfoghatóvá tenni, hogy mily hitványság az az elegáns, nemesúri lovagiaskodás, amely csaknem túlzottan komikus színben van feltüntetve, Bazarov pedig csak azért nem hárította el magától a párbajt, mert különben Petrovics Pál megverte volna őt. Szerintem minduntalan Bazarov kerekedik felibe Petrovics Pálnak - nem pedig megfordítva s ha «nihilista» nevet kap, ezt úgy kell olvasni, hogy «forradalmár». Egész elbeszélés a nemes urak, mint vezető osztály ellen irányul. Arra meg esztétikai érzékem vitt, hogy a nemes uraknak éppen is a kiválóbbjait szerepeltessem, azt akarván ezzel megértetni, hogy ha a tejszín rossz, milyen lehet még akkor a tej?» Az akkori fiatalság nem igen előnyös jellemzése pedig igen találó a következő párbeszédben:

       Azt mondja a fiatal Árkádnak, Bazarov utánzójának apja:

- Persze, ez a te szülőhelyed; itt neked bizonyára minden valami különös színben tűnhetik fel...

- Nem, papa, az egészen mindegy, hogy az ember hol születik...

- De mégis csak...

- Semmi mégis; az tökéletesen mindegy.

       Más helyen meg Bazarov:

- Mondtam már, hogy mi semmiféle tekintélyt el nem ismerünk. A mi cselekedeteinket csak a haszonra való tekintetek irányítják, tehát csak arra törekszünk, amit hasznosnak tudunk; mostanában a tagadást tartjuk hasznosnak, hát mindent tagadunk.

- Mindent?

- Mindent összevéve.

- Hogyan? Nemcsak a művészetet, költészetet, hanem még...

- Mindent! - ismételte Bazarov kimondhatatlan nyugalommal.

       Mindezek, ha élesen világítják is meg a fiatalok túlzásait, mégis következtetni engednek arra, hogy Bazarov nem egészen jóravaló tulajdonságok nélkül való. A regény körül támadt félreértések - Tungenyev szerint is - onnan eredtek, hogy az író a Bazarov-típust nem vezethette végig azokon a fokozatokon, amelyeket a hasonló irodalmi típusok meg szoktak járni. Az új személyt, Bazarovot feltűnése pillanatától kezdve tárgyilagosan, kritikusan kezelte: ez vezethette félre az olvasókat s ez talán ha nem is hiba, de némi kis fogyatékosság.

       Az azóta világszerte elterjedt «nihilista» szóról azt mondja Turgenyev:

       «A tőlem eredő «nihilista» szót akkoriban széltiben használták olyanok, akik azt lesték, hogy az orosz társadalomban megindult mozgalmakat megállítják. Ezt a szót én nem megrovásképpen, nem bántó értelemben használtam, hanem mint egy históriai tény feltűnésének találó és teljes kifejezését; a szót mások formálták át a végleges elítélés, csaknem a megbélyegzés fegyverévé.»

       Elkedvetlenítette Turgenyevet, hogy az «Apák és fiak» nem részesült olyan osztatlan tetszésben, mint aminőt ő annak megjelenésétől várt. Kedvét vesztette és egyre jobban erőt vett rajta a pesszimizmus, mely különösen élete vége felé lepte meg, nem annyira mint művészt, hanem inkább mint a hazája sorsán aggódó hazafit. E pesszimizmus nagy erővel nyilvánult meg «Füst» c. regényében (1867), melynek hivalkodó, szószátyárkodó alakjain át az egész orosz életet, annak mozgalmait, pártoskodását, csoportosulásait mint az állhatatlan, hamar elillanó füstöt nézi.

       1871-ben írta «Tavaszi áradatok» c. bájos regénykéjét, melyben visszatért írói virágkorának régi hangulatába, régi tárgyaihoz, «Ős talaj» c. nagyobb regényében a hitvány életű földesurat írja le, egyúttal pedig élénk képet fest a fiatalság kapkodásáról a népnek forradalomra való képtelenségéről, a meg nem munkált ős talajról. Művészi tekintetben ezek a képek is elsőrendűek. De a 70-es évek fiatal emberei még kevésbé ismertek magukra a felsorakoztatott típusokban, mint a 60-asbeliek az «Apák és fiak»-ban. Hja, Turgenyev messze külföldön tartózkodott, nem élt hazája levegőjében, az orosz élet forgatagában s bár regénye így is elragadóan remek és szép, de mintha csak másolat volna - s mindenesetre osztatlanabb tetszésben részesült külföldön, mint otthon.

       Turgenyev mint művész a legelső rangú mesterek közt foglal helyet. Előadása édes, behízelgő, kompozíciói egyszerűek, átlátszók, elbeszélő képessége tüneményesen briliáns, igaz, meleg szíve oly nagy, hogy az egész világot magába fogadja. Senki az orosz nyelvet oly választékosan, mégis egyszerűen nem kezeli, mint ő. Puskin tanítványának vallja magát, de külön Turgenyev-stílust dolgozott ki magának s ebben temérdek követője, utánzója akad. Az orosz művészi novellát úgyszólván ő teremtette meg, egyúttal ő emelte a tökély fokára az ő utánozhatatlan realizmusával. Stílusának sajátsága a színek szokatlan lágyságában, gyöngédségben, világossága mellett is némi ködösségében nyilvánul, Közép-Oroszország levegőjére, éghajlatára emlékeztet. Nem találunk nála sem kirívó, sem vastagabb vonású rajzolást, sem szembeszökő színezést, a rajzolt tárgyak nem egyszeribe ugranak az olvasó elé, hanem lassan nőnek ki a temérdek detailból, de aztán mindig a legpontosabb részletekkel. Leginkább híresek az ő művészi tájképei, különösen szülőföldéről, Közép-Oroszországról. Nem kevésbé híres Turgenyev a gyöngéd érzelmek előadásában; senki jobban nem ismeri a női szívet, mint ő. Úgy is hítták, hogy «a szerelem énekese». Főképpen kitűnően rajzolta a 60-as évek orosz nőit. Megjegyzésre méltó, hogy műveiben a nők sokkal felette állanak a férfiaknak, gyakran mintha csak azért állítaná be őket az ő erkölcsi fensőbbségökkel, hogy elhomályosítsa velök a hitványabb férfiakat.

       Említett pesszimizmusa már az «Apák és fiak» után írt «Elég volt» című művében mutatkozott, de még inkább a «Költemények prózában» című apróságaiban. Gondolkozásában mindig szabadságra törekvő és a néphez vonzódó demokrata volt; nyugati ember, de azért megbarátkozott a szlávjánofilek némely eszméivel, hanem azért egyformán elítélte úgy a nyugatiak, mint a szlávjánofilek túlzásait. «Én - írja egy cikkében - javíthatatlan nyugati vagyok s ezt sohasem lepleztem, hanem azért különös kedvem telt abban, hogy Pansin személyében (a «Nemesi fészek» regényben) kicsúfoljam a nyugatiak helytelen, komikus nyugatiaskodását és lecsepültessem őt minden ponton a szlávjánofil Lavreczkijjel.» Viszont a «Füst»-ben a szlávjánofileket tette csúffá.

       Említésre méltó, hogy Turgenyev a 60-as években nem nagyon kedvelte a francia Hugo Victort, Dumast, Balzacot stb., de tíz év múlva Párizsba kerülvén, hamarosan megbarátkozott Flaubertrel, Augierval, Dudetval és Goncourtékkal, pártolta Zolát és Maupassant-t, és a francia irodalmat a nyugat-európai irodalmak közt első helyre tette. Sőt 1877-ben még le is fordított két elbeszélést Flaubert-től. Az újabb francia írók magok elismerték, hogy Turgenyev rendkívül nagy hatással volt reájuk s hogy esztétikai kijelentéseit szinte törvényül tekintették. Az irodalomról folytatott beszélgetéseiben arra ösztönözte francia barátait, hogy hagyják el az elavult romantikus formákat, a fantasztikusan és tudákosan kieszelt szövevényeket, szerepeltessenek az életből vett alakokat, hogy csak az életet írják le és semmi egyebet, mint az életet: legyen a regény az élet történelme. De míg a naturalizmust hirdette, ő maga soha sem lépett át bizonyos határvonalat és kérlelhetetlenül elítélte azokat a túlzásokat, ízléstelenségeket, mikbe a francia naturalisták estek.

                                                                         V.

       A «Bűn és Bűnhődés»-t, Dosztojevszkij M. Tivadar (1821-1881) félelmetes nagy regényét bizonyára a világ minden irodalmában ismerik, olvassák. Mestermunkájának ő maga a «Karamazov Testvéreket» tervezte, de ez - bár roppant nagy terjedelmű darabot írt meg belőle - csak töredéknek tekinthető, fő-munkája a «Bűn és Bűnhődés» maradt, noha ezen is érezhető bizonyos bevégzetlenség, hiszen a végén maga is jelenti, hogy a hősnek, Raszkolnyikovnak további élete egy újabb regény témájául marad.

       Dosztojevszkij az intelligens városi proletáriátushoz tartozott s élesen különbözik más írótársaitól abban, hogy míg ezek a falu, a nép, a földesurak élet-viszonyaival foglalkoznak, addig ő a városi lakosok, a hivatalnokok küzdelmeit rajzolja, ő maga is, mint a város ideges fia, hivatalnokoskodással kezdi élete pályáját. Más írók többnyire a falvakból, az úri rendből származnak, megélhetésük többnyire biztosítva van, ő hivatalnok családból ered, egy szegény kórházi orvos fia és iskolái bevégzése után mint mérnök-hivatalnok búvik meg kincstári hivatalos szobájában a rajztáblájával. De már most, kora ifjúságában megejti lelkét az íróság vágya. Drámákat tervez, történelmi könyveket, útleírásokat, regényeket olvasgat, így a többi közt Walter Scottot, Schillert, Hugo Victort, Balzacot s miután egy pár irodalmi kísérletével sikereket ért el, hamarosan otthagyta hivatalát és kizárólag az irodalomnak adta magát. Megírta «Szegény emberek» regényét, átadta azt Nyekraszovnak, a jeles költőnek, aki elolvasván a kéziratot, elragadtatással jelentette a kritikus Bjelinszkijnek, hogy «új Gogol tűnt fel!» Bjelinszkij pedig a mű elolvasása után izgatottan kiáltott fel: «Hozzátok ide rögtön a szerzőt!» És mindjárt ez első fellépésénél futótűzként terjedt el a híre a kezdő írónak. «No, testvér - írta a bátyjának 1845-ben Dosztojevszkij - azt hiszem: sohasem leszek híresebb, mint vagyok most. Mindenfelé érdeklődő kíváncsisággal, kitűntetéssel találkozom. Igen kiváló emberekkel ismerkedtem meg, Odojevszkij herceg megkért, hogy szerencséltessem őt látogatásommal, Szollogub gróf (az író) pedig a haját tépi kétségbeesésében, oda szaladt Krajevszkijhez és azt kérdezte: ki az a Dosztojevszkij? Hol kaphatom meg azt a Dosztojevszkijt? A szókimondó Krajevszkij azt felelte, hogy «Dosztojevszkij nem fogja önt látogatásával kitüntetni.» Úgy is van. Ez az arisztokrata kicsiség az ő koturnusára állva azt képzeli, hogy engem megsemmisít az ő fensőbbségével. Mindenütt úgy néznek rám, mint valami csodára. Mihelyt kinyitom a számat, mindjárt, minden sarokban azt suttogják: «D-kij azt mondta, D-kij azt akarja csinálni.» A napokban jött vissza Párizsból Turgenyev s már első találkozásunknál oly ragaszkodással volt irántam, hogy Bjelinszkij azt mondta: Turgenyev szerelmes önbe.»

       Ebből a meglehetősen dicsekedő levélből is megítélhető, hogy mennyire megzavarhatta a fejét a kezdő írónak ez az első nagy sikere. Mint könnyen hevülő ember nem fékezhette fellángolt hiúságát, elhitte magát s ezért első felfedezői elhidegültek iránta végre pedig teljes szakításra is került köztük a dolog s Dosztojevszkij ezután írt elbeszéléseit más szerkesztők folyóirataiban közölgette. Eközben erősen foglalkozott a szocializmussal s nehány barátjával asszociáció alapján közös háztartásba lépett. «Azt ajánlottam barátaimnak: rendezzünk be közös háztartást. Nagy szállást béreltünk, az összes ellátásunk nem került többe fejenkint, mint 1210 rubelbe. Hát ilyen áldásos az asszociáció!» - írta bátyjának. Nem sokára belépett a fourieristák társaságába, mely társaságban forradalmi törekvések éppen nem voltak, csak a cenzúrát és a közigazgatási visszaéléseket támadták, de a kormányforma megváltoztatására talán nem is gondoltak, mert hiszen Fourier tanai sem vetettek súlyt a politikai forradalmakra. Hanem mikor egyszer a jobbágyság felszabadításáról tanakodtak, és valaki azt a kérdést vetette fel, hogy hátha a jobbágyság felszabadítása felkelés nélkül lehetséges nem volna? Dosztojevszkij azt felelte: akkor felkeléssel kell kivívni. Hanem a communt és a falanszter-rendszert rettenetesebbnek tartotta a gályarabságnál.

       Az lett a vége, hogy az úgynevezett Petrásevistákkal együtt Dosztojevszkijt is elfogták, bebörtönözték, halálra ítélték, a vesztő-helyre is kivitték s csak az utolsó pillanatban érkezett meg a cár megkegyelmezése, melynek értelmében Dosztojevszkijt négy évi katorgára, erre a speciálisan orosz találmányú, kényszermunkával járó számkivetésre ítélték, annak a hozzáadásával, hogy a négy év letelte után közkatonának sorozzák be. Ebből az időből való a «Kis hős» című elbeszélése, melyet már Szibériában írt, s amellyel írói munkássága hosszú időre megszakadt.

       «Feljegyzések a holtak házából» c. nagyszabású munkájában részletesen leírja az omszki börtönben töltött életét, élményeit. A katorga-élet rendkívül nyomasztó és káros hatással volt Dosztojevszkij gondolkozására és világnézetére. A vele együtt szenvedő fegyencekkel közelről megismerkedett, közvetlenül tanulmányozta a népet, de egyszersmind erőt vett rajta az a miszticizmus, mely a tanulatlan és írástudatlan népnél tapasztalható. Világnézete eddig is gyermeteg hiten alapult s ezt a katorga még erősebbé tette és ebben vélte ő felfedezni a nép és általában az oroszság szellemének alapvető vonásait. Vegyük még ehhez, hogy egészen elidegenedett az irodalomtól, mert a börtönbe soha egy szál könyv sem juthatott be, három évig nem látott más nyomtatványt, mint a bibliát és saját szavai szerint: «egyre csak a bibliát olvashatván, világosabban és mélyebben megismerhette a keresztyénség eszméjét.» Csak a negyedik évben, egy új fegyházigazgató jóvoltából jutott hozzá, hogy hozzátartozóival levelezhetett, sőt könyvet is kaphatott. «Kimondhatatlan felindultsággal vettem kezembe az első könyvet, egy havi folyóirat vastag füzetét s mintha a másvilágból kaptam volna hírt - írja erről az esetről - különösen nagy érdeklődéssel olvastam egy barátom cikkét... De már új nevek is csengtek felém a füzetből.»

       A katorga alatt egészsége is meghanyatlott. Különben is gyermekkorától fogva beteges volt s elfogatásakor idegei annyira megrendültek, hogy közel járt a megtébolyodáshoz. Már akkor misztikus rémlátások jöttek rá éjjelenkint, amit körülményesen leírt «Megalázottak és megszomorítottak» című regényében, havonkint pedig már epileptikus rohamai is mutatkoztak. Szibériában ez a betegsége végképpen és annyira kifejlődött, hogy azt már ő maga is világosan felismerte.

       A katorga után következett közlegényi katonáskodásban mihamar tiszti rangot kapott s helyzete lényegesen megjavult. Szabad volt, nem viselt rabláncot, magába vonulhatott, míg a fegyházban leginkább az kínozta, hogy soha magában nem lehetett. Már tollhoz is nyúlt. Sőt meg is nősült. Sok utánjárással sikerült elérnie, hogy Szibériából európai Oroszországba visszatérhessen és Tverben telepedett le. Csakhamar megengedték azt is, hogy a fővárosokba költözhessék. Mihály bátyjával együtt megindította 1861-ben a «Vremja» hírlapot. E hírlap iránya is mutatja, hogy milyen volt az ő életnézete, mely benne kifejlődött s mely aztán egész életén át kísérője maradt. E világnézete félig szlávjánofil, félig nyugati szellemű. E világnézet hirdetői az úgynevezett Pocsvennyik-ok (hazai talajra helyezkedők) voltak. A «Vremjá»-t azonban a lengyel felkelésről írott cikke miatt betiltották. Dosztojevszkij külföldre utazott: - ez volt az orosz írók rendes menedéke a hazai kellemetlenségek elől. Szenvedélyes kártyás lévén, egy német játékbankon utolsó garasát is elvesztette úgy, hogy barátai mentették ki bajából. Ennek az utazásnak eredménye volt a pompásan megírt kis regényke: «A játékos naplója».

       Nyugodt, gondtalan életet semmiképpen sem tudott magának teremteni, proletár volt, az maradt mindvégig; beteges is volt; felesége meghalt; hitelezői szorongatták; minden erejét meg kellett feszítenie, hogy szorult helyzetéből kievickéljen s nagyon valószínű, hogy ez erőfeszítései vitték rá olyan nagyobb fogású regények írására, amilyenekkel eladdig még nem próbálkozott. 1868-ban írta meg legkiválóbb regényét, a «Bűn és Bűnhődést», ugyanakkor eladta eddig írt műveit egy kiadónak háromezer rubelért, azzal a kikötéssel azonban, hogy még külön új regényt is ír hozzá. Az új regény megírásának határidejét szerződésszerűen is megállapították (akkor kezdte írni a «Játékos naplóját»). Látva, hogy ha maga rendes írással dolgozik, regényével határidőre el nem készülhet, felfogadott egy gyorsíró leánykát - (jegyezzük ide ennek a nevét: Szonyiskina Grigorjevna Annát) - s annak diktálta készülő művét. A proletár-sors úgy hozta magával, hogy a mű elkészülvén, ki kellett volna fizetni a gyorsírónőt - de nem volt miből. És proletárhoz illő ötlettel a nagy író úgy segített magán, hogy feleségül vette a kisasszonyt - még szerencse, hogy ez a házassága boldog volt. Megint külföldre ment, városról-városra járt, huzamosabban csak Drezdában tartózkodott s ebben az időben írta a «A félkegyelmű» és az «Ördöngösök» nagyszabású regényeit.

       Élete utolsó tíz évét otthon töltötte. 1875-ben írta «Podrosztok» (A kamasz) című kisebb regényét. Nagy sokára valamivel javulni kezdett a nagy író küzdelmes élete, még házat is vett vidéken, hol családja rendesen nyaralgatott, ő maga pedig nyarankint Emsbe járt gyógyulást keresni. Utolsó éveiben zajos és lelkes tüntetések vették körül, kivált Puskin szobrának leleplezésénél tartott beszéde után. Ez a beszéd oly népszerűséget szerzett neki, aminőt egyéb munkáival soha sem ért el. 1880 második felében fejezte be a «Karamazov testvérek» nagy regényét. Már ekkor betegeskedett s 1881. jan. 28-án agyvérzésben meghalt. Amilyen keserves volt az élete, oly pompás volt a temetése: az ország minden részéből összejött 42 küldöttség kísérte ki koszorúkkal a temetőbe.

       Dosztojevszkij erősen elüt a 40-es évek íróitól úgy világfelfogása, mint műveinek tárgyánál fogva. Világfelfogását illetőleg, miután a szocialisztikus mozgalmak közt nevelkedett, miután a katorga keserves iskoláját megjárta, a már említett Pocsvennyikok táborába került és azok vezérévé lett, azután lassankint a szlávjánofilizmus és a miszticizmus útjára tért. Ez a világnézete végigvonult a «Bűn és Bűnhődéstől» kezdve minden művén s mintha azonosította volna magát Tolsztoj tanaival. De ez csak látszólagos hasonlóság. Mind a két író - keserűen csalódván az európai kultúrában és látván az orosz intelligencia erkölcsi és szellemi fogyatékosságát - kétségbeesett, és menekvést csak abban látott, hogy a néptömegeket erős hitéletre buzdítsa, erre való nézvést pedig egyedüli módnak azt tartotta, hogy egyesülni kell a néppel. Mind a két író a keresztyén tanokat tartotta vezérlő fáklyának, s ellene volt annak, hogy a társadalmi életbe másfelől beavatkozzanak, még ha azzal a célzattal is, hogy erkölcsi és anyagi tekintetben javulást okozzanak. Ezt a passzivitást Tolsztoj abban a tételben fejezte ki, hogy «nem kell a rossz ellen erőszakosan védekezni», Dosztojevszkij pedig abban, hogy szenvedések árán kell az erkölcsi javulást és megtisztulást megszerezni. A két tétel lényegében azonos, mert a szenvedések panaszkodás nélkül való eltűrése nem egyéb, mint az, hogy a rossz ellen erőszakkal ne védekezzünk.

       De Tolsztoj és Dosztojevszkij közt mégis nagy különbség van. Tolsztojnál nyoma sincs a konzervativizmusnak, a hagyományok tiszteletének, minden kérdéshez szabad gondolkozással, éles kritikával nyúl s csak azt fogadja el, amit jónak, ésszerűnek lát. Tehát ízig-vérig individualista. Ebben a felfogásában azonban szélsőségbe csap át: ha azt látná, hogy az individuum tökéletesedése érdekében fel kell áldozni akár az államot is, hát ő ez iránt egy percig sem habozna. Meglátszik az abból, hogy támadja a militarizmust, a bírósági ítélkezést, amik nélkül pedig államot elképzelni sem lehet; nép alatt ő nemcsak az orosz népet érti, hanem a földkerekségnek minden népét, hit alatt pedig nem a vallásos tételeket, dogmák követését, hanem az élet észszerűségébe és célszerűségébe vetett hitet, ezt pedig az egészséges, szakadatlan munkában leli fel.

       Dosztojevszkij ezzel ellenkezőleg a helyes társadalmi életben keresi az ember üdvét. Szabadsággal és az egyesek tökéletesedésével ő nem sokat törődik. Tanítása szerint az egyénnek meg kell adnia, panasz nélkül fel kell áldoznia magát a közjóért, készségesen teljesíteni mindent aminek segítségével Oroszország, a választott nép országa az ő hivatását, küldetését teljesítheti. Ez a küldetés pedig abban áll, hogy megvalósíttassék a földön az igazi keresztyénség a pravoszláviában, melynek az orosz nép megingathatatlan híve. A néppel egyesülni pedig egy módon lehet: határtalan odaadással és hittel hirdetni a pravoszláviát, mert csak attól várhatja megváltását úgy az egész világ, mint az egyes ember.

       Egyebekben Dosztojevszkij munkáit az jellemzi, hogy ő város szülötte, intelligens proletár s ebben különbözik minden akkori írótársától. Ez a különbség megnyilvánul műveinek még külső formájában is: nem találunk nála választékosságot, klasszikus befejezettséget, művészi, aprólékos kidolgozást, mint pl. Turgenyevnél. Stílusa nehézkes, mondatai esetlenek, végtelen hosszúak, zsúfoltak, néhol egész lapokra terjedők, gondatlanok. Minden során látszik, hogy sietve, határidőre írta olyan ember, aki állandóan szűk körülmények közt él, nyakig adós, tehát sietnie kell a munkával. Másfelől tekintve azonban ezzel is kitűnik mások felett, mert ennek köszönhető, hogy oly temérdeket írt. Nem találunk nála elragadó természetfestéseket, megkapó szerelmi jeleneteket, légyottokat, enyelgéseket, bájos női alakokat, amelyekkel oly pazarul el vannak látva Turgenyev és Tolsztoj művei. Dosztojevszkij szándékosan kerülte az ilyen művészi képletet s ez észrevehető abból, hogy az «Ördöngösökben» Karmazinov személyében kifigurázza Turgenyevet, mint aki nem úgy írja le a csókot, ahogy az minden embernél megtörténni szokott, hanem úgy, hogy arra köröskörül rakottya-bokrok, vagy olyan növények nőnek ki, melyeknek a nevét a botanikában kell kikeresni, eközben valami olyan viola színű borongás látható az égen, amilyent soha semmiféle halandó nem látott, a fa pedig, mely alatt a szerelmes pár ül, okvetlenül valami narancs színű stb.

       Nem szerette Dosztojevszkij a részletezést, a tárgyak körülményes leírását és a leíró művészetet csaknem teljesen elhanyagolja. Szereplő személyeit bemutatja ugyan, de csak főbb vonásaikban, ám soha sincs tájékozva az olvasó azok külsejét illetőleg. Emberei roppant bőbeszédűek, közbeszólásaik néha két, három nyomtatott oldalra terjednek, emellett csaknem valamennyien egyformán beszélnek, ti. a szerző nyelvén. - Egy-egy művében rengeteg sok személyt szerepeltet, de viszont az igen jellemző, mert ezek beszédében, jövés-menésében mintha folytonosan a városi élet zsibongását hallanók, tehát ebben is a város íróját láthatjuk. Regénytárgyai szövevényesek, gubancoltak. Nem elégszik meg a nagyvilágiak környezetével, hanem szeret a városi kocsmákba, lebujokba, a nyomor és feslettség tanyáira benézni. Ezeket megkapóan erős színekkel rajzolja, mintegy kárpótlásul azért, hogy mellőzi a vidék, a falusi élet, az ottani természet szépségeit. Különösen mesteriek a pétervári képek: az éjjeli városi utcák, az őszi és téli évszakok nyirkos levegője, fagyos vihara, a hajléktalanok kóborlása, a rongyosak caplatása a hidegben, latyakos sárban - rettenetes dolgok!

       Legjellemzőbb sajátsága azonban Dosztojevszkijnek az a lélektani analízis, mely majdnem minden regényében feltalálható. Egy orosz pszichiáter, egyetemi tanár tanulmányozta Dosztojevszkij műveit és csodálkozva állapította meg, hogy milyen híven, találóan írja le az a lelki betegeket, (minők a «Bűn és bűnhődésben» Raszkolnyikov és Szvidrigajlov, a «Karamazov testvérekben» Szmerdjakov, Karamazov Iván és Demeter, Hohlahova Liza stb.), egyiknél az epilepsziát, másiknál a hallucinációt, hisztériát, szerelmi perverzitást, iszákosságot stb. Ez analízis helyességének a megértéséhez tudni kell, hogy maga Dosztojevszkij is nagy hajlammal volt a lelki betegségek iránt s hogy neki is voltak epileptikus rohamai.

       Írói működésében két időszakot állapíthatni meg: első volt a haladó a 60-as évek közepéig, második pedig ettől kezdve élete végéig az agresszív reakcionárius irány. Az első időszakban nyoma sincs nála szlávjánofilizmusnak, miszticizmusnak, olyan naturalista, az orosz közéletnek olyan boncolója, mint a Gogol iskolájához tartozó többi írók; támadja a jobbágysági rendszert, humanizmust hirdet a szegény nép, a «Megalázottak és megszomorítottak», a keserű sorsú alantas hivatalnokok érdekében, mintegy megalapozva ezzel későbbi agresszív fellépését. E korszakbeli munkássága a «Holtak házából való feljegyzések» c. művében érte el írói emelkedésének tetőpontját. Ez a műve nemcsak általában, hanem még az ő munkái közt is külön helyet foglal el s ez az egy darabja is biztosíthatta volna neki a halhatatlanságot. Csupa mesterkéletlen, keresetlen igazság, egyszerűség s emellett a néplélek legmélységesebb megértése árad abból felénk; minden részlete helyén való, a legkisebb epizód meglepő adalék a népéletből s az egész olyan, mintha a katorga nagyszerkezetű epopeája volna, mely csak olyan művésztől eredhetett, aki maga is bilincsekbe verve élte át a fegyház nyomorúságait. Megállapítja, hogy ő többévi megfigyelés után sem vette észre, hogy a katorgában bűnhődő nép legkisebb magába szállást, bűnbánatot érzett volna, ellenkezőleg: mind ártatlannak tartotta magát. «Természetes, hogy a fegyházak és a kényszermunkák nem javítják meg, csak büntetik a bűnösöket és megvédik a társadalmat a gonosztevők további támadásaitól, - mondja a többi közt - ellenben a bűnhődőkben a fegyház és a fokozott kényszermunka csak gyűlöletet, bosszúvágyat ébreszt és gyarapítja bennök a tiltott élvezetek és könnyelmű élet után való vágyakat. Persze a bűnös, aki a társadalom ellen támadt, meggyűlöli azt a társadalmat és csaknem minden esetben jogosnak érzi azt a támadást, a társadalom rendjét meg jogtalannak. Ezen kívül - miután megkapta a büntetést - ezáltal csaknem tisztára mosottnak tartja magát, mint aki tartozását lerótta.»

       A «Holtak házát» akkor írta, mikor még nem térhetett vissza Pétervárra, s ezzel a művével záródik le íróskodásának első időszaka. 1861-ben megindított «Vremja» hírlapjában már új irányt vett. Dobrolyubov poétával polemizálva a tiszta művészet elméletének védelmére kelt, holott addig minden írásában oldalt felejtette ezt a doktrínát. Ezúttal már szóvá tette a szlávjánofilizmust is, közeledett ennek hirdetőihez. «Hisszük - mondja egy cikkében -, hogy az orosz nép nem közönséges jelenség az emberiség történetében. Az orosz nép jelleme annyira nem hasonlít a többi európai népek jelleméhez, hogy az európaiak mai napig sem értik meg vagy félreértik őt. Az orosz nép különös sajtsága: magasabb szintetikai, megbékélő, általános emberség. Az orosz rokonszenvezik az egész emberiséggel, nemzetségre és fajra való tekintet nélkül.»

       Teljesen reakcionárius irányt Dosztojevszkij csak a 60-as évek közepén túl vett, az akkor beállott általános reakció hatása alatt. Első műve, melyben ez az irány megnyilatkozott, legjobb regénye a «Bűn és bűnhődés». Ebben csillogott fel az ő nagy tehetsége teljes valójában. Ez a regény lélektani mélységével és analízisével a XIX. századbeli európai irodalom legkiválóbb terméke. Csak az az elszomorító, hogy hőse, Raszkolnyikov büntetését azon új eszmék felvetődésére vezeti vissza, melyek szerint a cél érdekében bármely bűn elkövetése is igazolható s hogy Raszkolnyikov újjászületését a katorga panasztalan átszenvedésétől várja.

       «Ördöngösök» c. regényében még erősebb a reakcionárius irány. De azért nem állítható, hogy a reakciós gondolkozás őt egészen hatalmába kerítette volna. A régebben táplált, meggyökeresedett humanisztikus eszmék váratlanul is fellobogtak benne, így pl. haláláig lelkes pártolója volt a női mozgalomnak, valamennyi írótársa közt legőszintébben vonzódott a demokratikus eszmékhez, mint korunk legjelentősebb mozgató erejéhez és elismeréssel, buzdítással hangoztatja, hogy a demokratikus gondolkozás az intelligencia körében rohamosan tért hódít, hogy ez a gondolkozás becsületes, önzetlen, őszinte, holott Európában ez a demokratikus eszmélkedés még csak az alsóbb néprétegekben jelentkezik.

                                                                     VI.

       Turgenyev Iván - mint láttuk - nyugati és liberális, sőt kissé bizonyos vörös színezéssel, Dosztojevszkij erősen nacionális és félig-meddig szlávjánofil, viszont Tolsztoj Nikolajevics Leo (1828-1910) valamennyi írótársától abban különbözik, hogy a korszellem valamennyiök közt ő benne nyilvánult meg a legfelötlőbben, hogy sem az analízis, sem a szkepticizmus egyiköknél sem mutatkozik oly kérlelhetetlen következetességgel, oly mélyen járó radikalizmussal, mint őnála, egyik író sem közeledett annyira a demokratikus eszmékhez, mint a különben arisztokrata főúr, Tolsztoj Leo. Turgenyev szokatlan elfogulatlansággal állapította meg, hogy Tolsztoj egy fejjel nagyobb minden írótársánál és elnevezte őt az orosz föld óriásának. Ez annyival többet nyom a latban, mert Turgenyev, a maga is nagy író, szintén írótársa, sőt kezdetben mentora volt Tolsztojnak. És való igaz, hogy Tolsztoj azon ritka zseniális emberek közül való, akik lelkében az élet minden jelensége mély és kitörülhetetlen nyomokat hagy. Érzékeny volt a közönséges élet minden legkisebb megnyilvánulása iránt, a legkisebb disszonancia, mely mellett mások közömbösen haladnak tovább, ő benne megbotránkozást, sajgó fájdalmat ébreszt. Egy pillanatig sem nyugvó élénk eszével folyton arra törekszik, hogy a dolgok lényegét felismerje, ezért lelke mélyén állandó a nyughatatlanság, a gond, emellett ellenállhatatlan ösztön hajtja, hogy valami misztikus szemlélődésbe merüljön; mindennek alaposan a mélyére néz, vizsgálódásaiban kitartó, makacs, kritikával olvassa még a Szent-írást is annyira, hogy nem bízik meg a biblia-fordításokban, összeveszi az angol, francia, német és orosz fordításokat s úgy tapasztalván, hogy ezek nem egyeznek meg mindenben, gyanakodni kezd, hogy hátha egyik fordítás sem jó, erre - már előrehaladott korában - eltökéli, hogy az evangélistákat eredetiben akarja olvasni, megtanul alaposan görögül, megszerzi a legjobb szótárakat aztán szóról szóra, mondatról mondatra megvizsgálja az eredeti szöveget, megállapítja minden szó helyes értelmét s így kikorrigálja a fordításokat. (Turgenyev a vállalkozás elején elmondja egy közös barátjuknak, Fet jeles költőnek a Tolsztoj szándékát, mire az azt feleli: «Mondd meg Nikolajevics Leónak, ha ő megtanul görögül, hát én megeszem a fejemet.» Tolsztoj nem szól semmit, de másfél év múlva azt mondja Turgenyevnek: «Most már mondd meg Fetnek, hogy megeheti a fejét, mert tökéletesen tudok görögül.») Hát ehhez igazán német koponya kell -: hiszen német eredetű is volt Tolsztoj: valamelyik ős nagyapját Dicknek hítták. (A Tolsztoj szó is azt jelenti, amit a Dick: vastag, kövér.)

       Tolsztoj minden lángeszűsége mellett sem távolodhatott messzire a maga korától és kortársaitól. Boncolgatásával, szkepticizmusával csak annyira jutott, hogy az őt környékező élettel nem bírt megbarátkozni, nem tudott semmibe belenyugodni úgy, mint belenyugodtak kortársai s nem látván vigasztalást a jövőben sem, a múltak felé fordult, a régi Kelet hitéletében keresett ideált, megnyugvást. Ott persze nem találhatott egyebet, mint a tökéletesedés felé törekvő egyéni eszményeket. Figyelmen kívül hagyta, hogy az emberiség nem hiába élt azóta kétezer évet s elért azalatt a kollektivizmus gondolatához, ami ismeretlen volt az ősi Kelet bölcsei előtt.

       Elvégezvén egyetemi tanulmányait, haza ment szülőföldjére Jásznája-Poljánába, egy idő múlva pedig beállt katonának, mint tüzér hadapród. Katonáskodása alatt ismerte meg a Kaukázus nagyszerű természeti szépségeit s ez és a hadi élet változatossága nagy hatással volt a fiatalemberre. Itt írta első irodalmi kísérleteit, melyek egyszeribe felköltötték iránta a közfigyelmet, itt írta a többi közt a «Kozákok» remek elbeszélését, részt vett Szevasztopol védelmében s három elbeszélésben írta le azt. Ez elbeszélései oly nagy hatással voltak, hogy szerzőjüket felsőbb rendeletre kivonták a veszedelmes tűzvonalból. Már e darabokban is mutatkozik az a mélyre metsző boncoló hajlam, mellyel későbbi műveiben lépten-nyomon találkozunk.

       A «Kozákokkal» kissé bővebben kell foglalkoznunk, mert ha nem autobiográfiai adatok is az abban elmondottak, de a szerző minden bizonnyal saját tapasztalatait szűri le Olenin élményeinek leírásában s ebben az elbeszélésben található fel egész élete hangulatainak a diapasonja. Olenin, az elbeszélés hőse, miután a nagyvilági élettől megcsömörlött, vagyona egy részét elfecsérelte, egyszer csak azt gondolja, hogy az őt környező élet csupa merő haszontalanság, hazugság, amellyel alaposan szakítani és új, egyszerű, természetes életet kell kezdeni az őstermészet ölében, a természetnek romlatlan fiai körében. Ezt meg is teszi.

       «Mentől tovább ért Olenin Moszkvától, annál távolabb vélte magát emlékeitől s mentől közelebb ért a Kaukázushoz, annál jobban felvidult a lelke. Elutazik végképpen, nem jön vissza soha, nem mutatkozik a társaságban - gondolta néha magában. Azok az emberek pedig, akiket majd itt találok, nem olyan emberek, engem egyikük sem ismer, soha egyikök sem lehet velem Moszkvában abban a társaságban, melyben én forogtam s nem tudhat meg semmit az én életemről.» - És a szabadságnak egészen új érzete fogta el őt a nyers emberek között, akikkel útközben találkozott és akiket nem olyan embereknek tartott, mint milyenek az ő moszkvai ismerősei. Mentől nyersebb volt a nép, mentől kevesebb jele mutatkozott a civilizációnak, ő annál szabadabbnak érezte magát.

       Olenin végképp elzárkózott a civilizációtól, megtelepedett a hamisítatlan természet ölében egy kozák faluban, melynek lakói egyrészt földmíveléssel, másrészt katonáskodással foglalkoznak, s akik mint régi raszkalnyikok (vallásos «szakadárok») megőrizték őseik vallását, szokásait, összevegyültek az abrekek néptörzsével, mellyel örökös harcban álltak ugyan, de azért házasságokat is kötöttek egymás közt. Olenin vadászgatással töltötte napjait, vagy az öreg Jeroska kozákkal beszélgetett - s egyszerre csak igen különös eszméje támadt.

       Úgy rémlett neki, hogy ő egyáltalában nem orosz nemes, nem a moszkvai társaság tagja, nem ennek meg annak a rokona, hanem egyszerűen éppen csak olyan szúnyog vagy fácán, vagy szarvas, mint azok, amelyek őt itt körülveszik. «Én is élek és meghalok úgy mint ezek, mint Jeroska bátyó, aki nagyon helyesen mondja, hogy majd csak fű nő ki belőlünk. De mi az, hogy fű nő ki? - gondolta tovább - élni kell, boldognak kell lenni, mert én csak egyet kívánok: boldogságot. Mindegy, akármi vagyok: vadállat, akiből fű nő ki, vagy ráma, melybe az egy-istenség egy része van elhelyezve, mindenképpen a lehető legjobb módon kell élnem. Hogyan kell tehát élnem, hogy boldog legyek és miért nem voltam boldog eddig?» És átgondolta eddigi életét és megutálta magát. Követelő egoistának tartotta magát, holott neki semmire sem volt szüksége. És folytonosan szemlélte maga körül a napsütötte zöld vidéket, az útján haladó napot, a fényes eget és csak olyan boldognak érezte magát, mint ezelőtt. Tehát semmi sem kell a boldogsághoz. De akkor új világosság derengett előtte: abban van a boldogság, hogy mások javára éljünk. Az emberben megvan a boldogság után való vágyakozás, tehát ez a vágyakozás helyes. Ha ezt önzően alkalmazzuk, ti. úgy, hogy az ember maga-magának szerezzen jólétet, gazdagságot, hírnevet, kényelmet, szeretetet, a körülmények úgy alakulhatnak, hogy ez a vágyakozás nem teljesülhet. Eszerint ez a kívánság nem helyes, nem jogos. Mely kívánságok, vágyak tehát azok, amelyek a körülményektől függetlenül is jogosak? A szeretet és az önmegtagadás.

       Olenin annyira megörült e - szerinte új - felfedezésének, hogy felugrott és türelmetlenül kereste: kiért áldozhatná fel magát mentől előbb, kiért tehetne valami jót, kit szerethetne meg? Hiszen neki semmi szüksége nincs, hát miért ne éljen mások javára?

       Ebben az okoskodásban, tehát már fiatal korában, feltalálható Tolsztojnak mindazon tépelődése, okoskodása, mely későbbi műveiből is elénk árad, még pedig egyre növekedő arányban, sőt gyakran a szertelenkedésig duzzadva. Ez az okoskodás, évődés és a bennük elhelyezett eszmék variálása úgyszólván alapját képezi egész írói működésének, de gyakorlati élete folyamatának is. Csakhogy már akkor (1852) látta ő azt, hogy nem elég ilyen bölcs gondolatokra bukkanni s azok szerint próbálni a továbbélést, hogy a régi ember azért mégis csak ott él az Oleninokban s másokban, és minden arravaló törekvésünknél, hogy e bölcs gondolatok révén megújhodva másokért próbáljunk élni, nem elég az eltökélés, nem elég, hogy a nép közé vegyüljünk, részt vegyünk annak munkájában, küzdelmeiben, mert ezzel semmit sem lendítünk az emberek sorsán, inkább még ártunk nekik - és Olenin végül sem tehet egyebet, mint hogy átteteti magát a szabad kozák életből a törzskarhoz. Olenin kiábrándulását élénken világítják meg az elbeszélés befejező sorai:

       A búcsúzó Olenin felült a szekérre s miután Jeroskától elbúcsúzott, haragosan kiáltott a kocsisra:

- Hajts!

- Isten áldjon meg, apám! Isten veled! Emlékezni fogok rád! - kiáltotta Jeroska.

       Olenin visszanézett: Jeroska bátyó már Mariankával beszélt, amint látszott: a maga dolgáról és sem az öreg, sem a leány még csak utána se néztek neki.

       Szevasztopol után Tolsztoj kilépett a katonai szolgálatból, Pétervárra ment, ahol mozgalmas élet várt reá: a kilátásba helyezett reformok iránti általános érdeklődés. Az írók seregestül siettek a fővárosba. Tolsztojt nagy érdeklődés fogadja, úgy is, mint újonnan feltűnt irodalmi csillagot, úgy is, mint szevasztopoli hős katonát. Első dolga volt megismerkedni az irodalom jeleseivel, ezek közt Turgenyevvel, Gonocsárovval (az «Oblomov» nagy regény szerzőjével), a kiváló költő Nyekrászovval stb. Ezek mind kitüntetéssel fogadták, tenyerükön hordták, műveit hízelgő szavakkal magasztalták. Maga mondja, hogy önmagán tapasztalta: mint tudja értékelni Oroszország az igazi érdemeket.

       «Mindnyájan meg voltunk győződve arról - írja «Vallomásaiban» -, hogy szüntelenül hallatni kell magunkat, hogy szüntelenül írjunk, nyomtattassunk mentől hamarabb, mentől többet, mert mindezt megkívánja az emberiség jóvolta, és egymást bírálva valamennyien írtunk, nyomtattattunk, áltattuk egymást. És nem véve észre, hogy semmihez sem értünk, hogy az élet legegyszerűbb kérdésére: mi a jó? és mi a rossz? nem tudunk mit felelni, egymást meg nem értve mindnyájan egyszerre beszélünk, néha egymásnak helyeselve dicsértük egymást és vártuk, hogy minket is dicsérjenek, nekünk is helyeseljenek, néha azonban olyan civakodást kezdtünk, mintha bolondok házában lettünk volna. Ezer meg ezer munkás éjjel-nappal a végkimerülésig dolgozott, betűt szedett, milliónyi betűket nyomtatott s a posta széthordta egész Oroszországba a nyomtatványokat, mi pedig még jobban oktattunk, de semmiképpen sem bírtuk az embereket kioktatni és haragudtunk, ha nem hallgattak ránk. Rettenetes volt ez, de most már meg tudom érteni. A mi lelkesedésünk, okoskodásunk voltaképpen abban csúcsosodott ki, hogy mentől több pénzt és hírnevet szerezzünk. E célunk elérésére pedig nem tudtunk tenni egyebet, mint könyveket és hírlapokat írni. Ezt is tettük. De arra, hogy ilyen haszontalan munkát végezzünk, mégis az a meggyőződésünk legyen, hogy mi igen jelentékeny emberek vagyunk, szükségünk volt olyan okoskodásra, mely bennünket igazoljon. Kigondoltuk tehát a következőket: mindaz, ami körülöttünk létezik, nem észszerű. Ami pedig létezik, az egyre fejlődik. A fejlődés a haladás útján történik. A haladást pedig a könyvek és hírlapok után lehet megmérni. Minket pedig fizetnek és tisztelnek azért, mert könyveket és hírlapokat írunk - következésképpen mi a leghasznosabb és legderekabb emberek vagyunk.»

       Hiszen van ennek a furcsa makrancoskodásnak néminemű magyarázata az akkori viszonyokban, nevezetesen abban, hogy az írók értékelésében a közönség túlzásokba esett, az írókat kitüntették, első embereknek, a haladás és fölvilágosultság kizárólagos fáklya-vivőinek tartották, főképpen pedig a szépírókat nagyon becsülték, valóságos prófétáknak nézték. Hanem hát volt ám idő, mikor maga Tolsztoj sem volt kisebb véleménnyel az irodalomról. Legalább mikor 1859-ben az «Orosz Irodalom-barátok Társaságában», a társaságba történt felvétele alkalmából székfoglalóját tartotta, maga is ilyen véleményt hangoztatott azzal, hogy a művészet tisztaságát és magasztosságát hirdette. Meglehet ugyan, hogy szkepszise akkor sem hagyta el egészen s hogy csak elvontan a tiszta és magasztos művészetet védte, mert «Vallomásaiban» azt mondja, hogy két vagy három év múlva már kételkedni kezdett az irodalom értékében, nagyobb figyelemmel kezdte kísérni az írókat s rájött, hogy ezek nagyrészt erkölcstelen, rosszlelkű, jellemtelen emberek, sőt sokkal hitványabbak, mint azok, akikkel régebbi, kicsapongó életében a katonaságnál megismerkedett. És rájött, hogy az írók iránt táplált véleménye, a közönségnek az írókba vetett hite - hazug.

       1857-ben külföldre utazott, de az európai kultúra szemlélése közben még jobban elkedvetlenedett, mert a tudományok, mesterségek, kápráztató külsőségek mellett rengeteg sok és nagy szegénységet, tudatlanságot, barbárságot és embertelenséget látott. Különösen felháborítja egy eset, melyet «Luzern» elbeszélésében le is ír: Luzernben a Schweitzerhof vendéglő előtt egy utcai énekes félóráig énekelt gitárja kísérete mellett. Vagy százan hallgatták. Az énekes háromszor is kérte a hallgatókat, hogy adjanak neki valamit. De nemcsak hogy senki nem adott neki, hanem sokan még ki is nevették. «Ezt az esetet a történetíróknak letörülhetetlen lángbetűkkel kellene feljegyezni. Ez az eset nagyjelentőségű, komoly és fontosabb mindennél, amit a hírlapokban és a történelemben meg szoktak írni. Hogy az angolok megöltek néhány ezer kínait azért, mert a kínaiak nem akarnak tőlük vásárolni, hogy a franciák is megöltek több ezer kabilt azért, mert Afrikában nagyszerűen terem a búza, hogy Nápolyban ne lehessen török követ zsidó, hogy Napóleon császár gyalog sétálgat Plombiérban és nyomtatásban biztosítja a népet, hogy ő csak az ő népe akaratából uralkodik - mindez üres terefere, mindenkitől régen ismert dolog, de a Luzernben július 7-én lejátszódott jelenet - azt hiszem - egészen új, különös és nem az emberi természet régi rosszaságának folyománya, hanem a társadalom fejlődésének bizonyos időszakát jellemzi, ez az eset nem az emberek cselekedeteinek, hanem a haladásnak és civilizációnak a számlájára írandó. - Honnan van az, hogy ez az embertelen eset, amely elképzelhetetlen bármely német, francia vagy olasz faluban, megtörténhetik itt, ahol a civilizáció, szabadság és egyenlőség a legmagasabb fokig fejlődött, ahol legcivilizáltabb nemzetek legcivilizáltabb emberei, utasai szoktak megfordulni? Honnan van az, hogy ezek a fejlett, humánus emberek, akik általában véve minden tisztességes cselekedetekre készek, nem bírnak emberséges, szívbeli fogékonysággal az iránt, hogy személyes jótettet gyakoroljanak? Honnan van az, hogy az emberek az ő törvényhozó testületeikben, mítingjeiken és egyéb társaságaikban nagy hévvel foglalkoznak az Indiában élő kínaiak házassági dolgaival, Afrikában a keresztyénség terjesztésével, egyesületeket szerveznek az emberiség tökéletesítésére, de nincs meg lelkükben az a legegyszerűbb érzés, melyet az embernek egyes embertársai iránt táplálnia kellene? ... Hát ez az egyenlőség, melyért annyi vért ontottak és annyi bűnt követtek el? Vagy megélhetnek és boldogak lehetnek az emberek az egyenlőség puszta szavától?»

       Tolsztojnak a civilizációba vetett hite tehát már ekkor megingott és az a kétkedése élete fogytáig el nem hagyta őt. Visszatérve Jásznája-Poljánába magába vonult, szemlélődött, kereste az élet ideálját s meglelni vélte ezt abban, amit «Családi boldogság» című regényében a regény hősével mondat:

       «Sokon mentem át s azt hiszem: megleltem azt, ami a boldogsághoz szükséges, csendes, elvonult élet a falusi magányban, arra való igyekezet, hogy mentől több jót tegyünk az emberekkel, akikkel jót tenni oly könnyű - azután: hasznos munka, azután pihenés, azután a természet, könyvek, zene, felebaráti szeretet; ezt tartom én annak a boldogságnak, melynél nagyobbról nem is ábrándoztam».

       És amit regény-hősével mondat, azt ő maga is megcsinálja. Jásznája-poljánai remeteségében falusi iskolát nyit, abban maga tanít, pedagógiai újságot szerkeszt, csizmadia-mesterséget folytat, szánt-vet, kaszál, kapál, parasztoknak boglyakemencéket tapaszt, csordásságot vállal, vegetáriánus kosztra adja magát, ha dolga akadt Moszkvában, tarisznyát vet a vállára, bocskort köt a lábára s gyalog megy oda, mert így hamarább megteszi az utat, mintha vasútra ülne, (megmagyarázza, hogy miért hamarább: gyalogosan három napig tart az út, de ha vasútra ül, öt napig kell fát vágnia vagy más munkát végeznie, hogy a menetjegy árát megkeresse, tiszta nyereség tehát két nap.)

       A visszavonultság előadásában mégis csak említi a könyveket, holott azokat ismételten haszontalan dolgoknak mondja, kivált mihelyt a nép jóvoltára gondol, hiszen Puskint, Gogolt, Turgenyevet a nép mai napig sem ismeri, megismerni szükségesnek nem tartja, mert mit nyer a nép az irodalommal? Hiszen annyi sok időn át nem tanította a népet az irodalom sem szántani, sem kvászt készíteni, sem bocskort fonni, sem fát vágni, sem dalolni, de még imádkozni sem.

       Megfejthetetlen, hogy ha az irodalmat olyan haszontalanságnak tartotta, hogyan adhatta magát arra, hogy ő maga mégis írjon? Erre a kérdésre csak egy felelet lehetséges, az, hogy kettős gondolkozás, kettős természet viaskodott benne egymással, amiről említést is tesz «Vallomásaiban»:

       «A tökéletesedésre való törekvésemet, melyet időközben az általános tökéletesedésre, haladásra való igyekezet váltott fel, most (ti. házassága után) arra irányítottam, hogy családomnak és magamnak mentől jobb helyzetet biztosítsak. Így múlt el 15 év. Dacára annak, hogy az írói foglalkozást haszontalanságnak ítéltem, azért én a 15 év alatt mégis csak írogattam. Megízleltem már az írás csábját, annak a csábját, hogy jelentéktelen dolgokért sok pénzt, tapsot kaphatok, ráadtam hát magamat, hogy tovább űzzem az írást, mint amelynek révén anyagi helyzetemet javíthatom és elfojtottam magamban az élet eszméjére vonatkozó minden kérdést».

       Ez a magyarázat azonban nem annyira kielégítő magyarázat, mint inkább csak töredelmes vezeklés, mindenesetre pedig következetlenség.

       Sebaj! Éppen ennek a következetlenségnek köszönheti a világ azokat a mesterműveket, melyeket Tolsztoj e 15 év alatt alkotott. Ebből az időből való a hatalmas koncepciójú regény, vagy inkább nagy nemzeti eposz, a «Háború és Béke». Az orosz nagyvilági élet, a dúsgazdag nemesség, a családi és társaskörök színes leírása, a csataképek, Moszkva leégése stb., valamint eddig szokatlan lendülettel, nyugodt, biztos művészettel, mégis a lehető legtermészetesebb egyszerűséggel tárulnak elénk. Az egyes epizódok, mint a haldokló főúr, Bezuhov, utolsó percei, a borogyinói csata, Moszkva pusztulása, a Rosztov grófi család kedves intimitásai, a falusi kedvtelések, a gyereklánykák és fiatalemberek báva szerelmi jelenetei - mind ragyogó műalkotások s a nagy képírók műveire emlékeztetnek. A regény igen nagy terjedelmű, még sincs benne egy felesleges szó sem. A korfestés szinte szédületesen eleven, az egyes alakok mintha járnának, cselekednének előttünk és a keresetlen előadás mellett is oly gondos kifaragásúak, mintha aggodalmas vigyázattal készültek volna. Ilyenek: Kuragin herceg, a minden jóra, rosszra kész Dolotov, a szegény, becsületes, a maga életével nem törődő Tusin tüzérszázados, aki csak egy-két vonással van odavetve, de rokonszenvünket egyszer s mindenkorra, elfeledhetetlenül megnyeri. Hát a lelkes fiatal Rosztov, a fiatal huszár, aki oly türelmetlenül várja az első csatát s abban mindjárt megsebesül! Hát ennek öccse, a kis tizenöt esztendős Petya, szegény kis rajongó Petya! Ilyen az öreg Bolkonszkij herceg, a komor, zsörtölődő főúr az ő rideg falusi életében, kimért, csökönyös rendszerességében, akitől mindenki fél, aki leányát geometriára és matematikára oktatja, annak minden percét pontosan meghatározza, aki még hadba vonuló fiától is nagyúri ridegséggel búcsúzik el, aki mikor tiszttartója jelenti, hogy a vendégül várt Kuragin herceg tiszteletére az útról a havat lekapartatta, azt kérdezi a tiszttartójától: «Ki mondta neked, hogy a havat elkapartasd? Kapartasd rögtön vissza!» Ilyen Bezuhov Pierre, a törvénytelen ágyból származó, de apja által adoptált fiatal nábob, az ő félszeg alakjával, esetlen magatartásával, de határtalan jólelkűségével, aki különben is a regény egyik főalakja. A regény nagy terjedelméhez mérten persze a szereplők is roppant nagy számmal lépnek fel s a fentebbiekben megközelítőleg sem merítettük ki azok összességét.

       Gondolható, hogy Tolsztoj e remek-műve megírásánál mélyre ható tanulmányokat végzett. Naplókat, memoárokat, orosz és európai írók műveit, életrajzokat kutatott át. E tanulmányozása hatással volt világnézetének, élet-felfogásának, históriai, filozófiai megállapításainak továbbfejlődésére is. Ezek miatt nem ritka a műben az ismétlés, több merész kijelentés. Megesik az is, hogy már ő előtte megállapított tételeket úgy állít fel, mintha azok újak volnának. Pl. arra a kérdésre, hogy mi az oka a históriai eseményeknek? - az a felelete, hogy a világ folyását felsőbb hatalom határozta meg s az eseményekben részt vevő emberek cselekedeteinek véletlen összetalálkozását irányítja s hogy a Napóleonok hatása az eseményekben csak külsőleges, látszólagos, fiktív.

       A «Háború és Béke» megírása után visszatért a pedagógiára, a népnevelésre. Tizenöt évi elvonultsága után töprengések vették elő: mi az élet célja? Minek él ő? Hogyan él? S mi lesz majd azután? S érezte, hogy fél az élettől, sőt már arra is gondolt, hogy öngyilkossággal vet véget életének. Miután a tudományokban, a hitben megnyugtatást nem talált, az egyszerű, tudatlan, szegény emberekkel való érintkezésben kereste a megoldást. Érintkezett szerzetesekkel, zarándokokkal, vallásos szektánsokkal, parasztokkal. Ez azonban nem nevezhető új eszmélkedésnek, mert már a «Kozákokban» is körülbelül ilyesmire gondolt, sőt erre maga is céloz «Vallomásaiban». Mindezek a töprengések szépirodalmi művein kívül legbővebben vannak megírva az ő számtalan füzetes kiadványaiban; ezek otthon, Oroszországban, tiltott nyomtatványok s ezért egy barátja Londonban szervezett e füzetek számára külön kiadóhivatalt. Nevezetesebbek ezek közül: Az élet értelme; Hogy kell olvasni az evangéliumot és mi annak a lényege? Az Isten országa önmagunkban van; A vég kezdete; Az államhoz való viszonyunk; A keresztyén tanítás; Pálcás Miklós (ti. I. Miklós cár); Levél egy őrmesterhez; Az élet és Jézus tanításai; Hazafiság és kormányhatalom; Ne ölj; Korunk rabsága stb. stb. E röpirataiban (melyeknek már a címeik is sokat mondanak) elkeseredetten lázong, szertelenségekre ragadtatja magát, megtagadja a hazafiságot, de anarchiát kíván! Hirdeti a legridegebb individualizmust, megvet minden társadalmi kollektivizmust, haladást, mert szerinte kizárólag csak az egyesek tökéletesülésében található fel az emberiség életcélja. Ebből a felfogásból ered híres tétele is: «nye protyivityszjá zlu nászilijem» (nem kell a rossz ellen erőszakkal küzdeni); a «Kreutzer-szonátában» végre a házasságot is kárhoztatja s annak az eltörlését hirdeti, még ha ez az emberi nem kipusztulásával fenyegetne is!

       1876-ban adta ki második nagyfogású regényét a «Karenina Annát». Ebben már gyakran találkozunk említett makrancos nézeteivel. Pedig mintha a 40-es évek belletristáinak szelleme vezetné. Tisztán művészi célokat tartva szem előtt, ebben is az orosz nagyvilági életet festi. De a mű vége felé világos nyomai látszanak annak a fordulatnak, mely a szerző gondolkozásában a regény megírása előtt végbe ment. Hősével, Levinnel már átélteti ezt a változást.

       A 80-as években írta egyik legremekebb elbeszélését, «Iljics Iván halálát» - majd erősen realisztikus drámáját, a «Sötétség országát», végül pedig megint egy nagyobb regényt, a «Feltámadást». Mindezekben újabban megkomponált morál-filozófiája hirdetése mellett is a régi fényben ragyog az ő csodálatra méltó nagy művészi tehetsége.

       Rendkívüli volt élete, rendkívüli volt halála is. Magával és családjával meghasonulva télvíz idején gyalogszerrel otthagyta házát, nekiment a világnak, rövid bolyongás után tüdőgyulladást kapott és egy kis vasúti állomáson halt meg. Tragédiaíró sem eszelhette volna ki különbül azt a véget, melyre az öreg apostol, Tolsztoj Leo jutott. Csak valami véletlen intézhette volna úgy, hogy a lángeszű ember csendesen, rendes halállal tűnjék el a világból.

       Akadnak, akik azt mondják, hogy Tolsztoj illegő, reklámkereső volt. Mily bántó, cinikus lekicsinylése ez a tragikus hősnek! Az a 82 éves élet az ő szakadatlan tépelődésével, munkálkodásával, az igaznak kutatásával, megkezdett és abban hagyott útirányával, a keresztutakon álló töprengéseivel és végül annak a megdöbbentő megállapításával, hogy hirdetett igéi utoljára sem lettek tetté, minden komoly gondolkozású emberben eleve kizárja az illegésnek még csak távolról felvillanó gondolatát is.

       Mert úgy esett, hogy amit ő akart, hirdetett, az nem valósult meg, még csak közelebb sem jutott a megvalósuláshoz. Nem valósult meg, mert meg nem valósulhatott. Vissza akarta téríteni az embereket az őskeresztyéni egyszerűségre és nem számolt azzal, hogy az őskeresztyénség óta milyen nagyot fordult a világ. Azt hirdette, amit a krisztusi evangélium, hogy legyen mindenki szegény, holott azóta új tanok keletkeztek, melyek azt hirdetik, hogy minek lenne mindenki szegény, mikor mindenki - ha nem is dúsgazdag, de elégedett jómódú lehet s kell is, hogy legyen, hogy mindenkinek joga van megkapnia az élettől azt, amit megérdemel. A szocializmus harcosa volt, de a modern szocializmustól már régen félre tett életlen fegyverekkel. A gazdagokat akarta megtéríteni és csak a szegények álltak melléje, más szóval maradt minden a régiben, vagyis haladt az őtőle mutatott úttal ellenkező irányban. És ami szinte groteszk számban tünteti fel az ő apostolkodását: hirdette a szegénységet, az egyszerűséget - grófi ranggal és vagyonnal! Igaz, hogy ő őszintén el akarta dobni magától a gazdagságát, de - ami sorsát éppen a családjától való megszökésében pecsételte meg - a családja, felesége ezt nem engedte.

       De lehetett-e ez másképpen?

       Lehetett volna, ha Tolsztoj annak idején hallgat az ő mentorára, Turgenyevre, aki mihelyt látta, hogy a nagytehetségű költő-művész nem elégszik meg a költői babérokkal, hanem filozofáló útra tér, mégpedig egészen naiv nekikészüléssel, ijedten írt neki: «Nikolajevics Leo, te nagy költő lehetsz, megvan hozzá a talentumod, de rossz filozófus, felületes moralista leszel; nem értesz te ahhoz, hát hagyd ott a nem neked való kenyeret». De nem hallgatott Turgenyevre, amint nem hallgatott később a hírneves szociológus Mihájlovszkijra sem, aki «Tolsztoj jobb és balkeze» c. könyvében mutatta ki az ő bölcselkedésének tarthatatlanságát, dilettantizmusát. Tolsztoj jobb keze alatt annak költői, balkeze alatt pedig morál-filozófiai működését értette.

       Az is a sors tragédiája, hogy Tolsztojt, aki kápráztató hirtelenséggel világra szóló költői hírességre tett szert, bizonyára éppen e hirtelen felkapása oly elbizakodottá tette, hogy magát szinte csalhatatlannak tartotta, a jó tanácsra nem hallgatott. Öregbítette ez elbizakodottságát - természetesen - a helyzete is, mert bizonyos, hogy a legerősebb fejű emberek sem menekülhetnek a születés, rang és nevelés benyomásaitól. Hogy is ne képzelte volna magát Tolsztoj valami különleges, kiváltságos magaslaton, ahonnan lenézhetett mindenre? Elért mindent, amit megkívánt, elérte játszva, könnyen. Ez pedig csak arra való, hogy nevelje a szeszélyességet, makrancot. Mert ha végiggondoljuk Tolsztoj életét, szinte azt kell képzelnünk, hogy ő mintha csak arra lett volna teremtve, hogy a szerencsének megtestesült példájaképpen álljon az emberek előtt: fiatal korában is, de később is elkényeztetik, mint katonatiszt fényes udvari körökben, udvari bálokon forog, mikor írni kezd, Turgenyev, a maga is világhírű író barátságába fogadja, felolvasásokat tart róla Párizsban, lefordítja műveit franciára, lefordíttatja angolra, Flaubert a bámulat hangján ír róla, festők, szobrászok sietnek hozzá, hogy ecseteikkel, vésőikkel mását vegyék, a világ minden részéből mennek hozzá, hogy láthassák, vele beszélhessenek, biográfusok, bibliográfusok hódolnak neki, interjúkkal járulnak eléje, minden apróságot feljegyeznek róla, amelyek bejárják a világ összes hírlapjait, jönnek a képek, kisebb-nagyobb szobrok: hogyan lovagol, hogyan szánt, hogyan áll parasztos kaftánában, kezét az övébe dugva, mezítláb, hogyan ül íróasztala mellett, a karosszékében, a csizmadiatőke mellett, a családja körében, egyedül? Később hitfelekezet alakul az ő tanai alapján: a Tolsztojisták. Azután Mózesi szerep jut neki: kitelepíti a duhoborcok szektájához tartozó híveket a szolgálat földjéről az ígéret földjére, Amerikába, (bár ő nem megy velük, itt marad a Nebo hegyénél), sőt megtörténik, hogy amerikaiak küldöttséget menesztenek hozzá: jöjjön velök Amerikába prófétának és alapítson vallásfelekezetet! Hát hogy ne tartotta volna magát valami Istentől külön küldöttnek?

       Lássunk már egy csipetnyit az ő filozófiájából. A tudomány, a haladás vívmányai neki nem kellenek, tehát azt hirdeti, hogy azok másoknak sem kellenek. A művészet? Hát ugyan mi az a művészet? Kinek van arra szüksége? Neki nincs rá szüksége, tehát - másnak sincs! Többször azt mondja, hogy hiábavalóság minden költői munkája, de azért mégis csak rá-rátér a költészet mesterségére, mégis ír, sőt újra meg újra kiadja azokat a hiábavalóságokat, amikre azt mondta, hogy szükségtelenek, de amikről ő rajta kívül mindenki azt állította, hogy az elbeszélő művészet remekei. Nem becsüli a művészetet azért, mert - művészet, vagyis mesterséges készítmény, emberi munka eredménye, a képzelet és gondolkodás munkája a reális világról, a reális valóság személyeiről és helyzeteiről, holott a dolgoknak, tárgyaknak olyanoknak kell lenniök, amilyenek s az embereknek úgy kell azokat látniok, amilyenek - minden hozzáadás, szépítés nélkül. Ott van pl. a kő; az ember látja, hogy az kő «s ez elég» - mondja Tolsztoj. De jön az építőmester, aki a kőből szép házat épít. «Minek? - kérdezi Tolsztoj - az nincs meg a természetben, tehát hazug». Építsen az ember kőből magának egyszerű megbúvó pajtát az eső és hideg ellen való védekezésre, de minek azt szépíteni is? A szépítés érthetetlen és ostoba dolog. Nem akarja belátni, hogy a művészet is természet, mert a művészetre való törekvés az ember természetében van. Hát nem makrancos szeszély ez?

       Nem csodálható, hogy Shakespearet is megtépázza, azt vetvén annak a szemére, hogy királyait nagyon virágos nyelven beszélteti, «Lear királyt» elmondja összefoglaló szavakban, rezümében, mint valami tanúkihallgatási jegyzőkönyvet és leszólja. Persze, hogy ilyen formában leszólhatja, mert mi maradt meg ebben a «saját szavaival» való elmondásban a művészetből, a tragédiából? Nem akarja belátni, vagy nagyon szeszélyesen elkerüli annak a belátását, hogy a művészetben nem az a fő, amiről szó van, hogy ez csak az épülethez való kő, hanem az, ahogyan az a kő a szép vonalakkal, oszlopokkal, párkányzatokkal épületté lesz, tehát azzal, ami művészet s mire ő szerinte semmi szükség. Ezt mondja az egyik órában s a másikban fogja magát és mesterművekkel bizonyítja be, hogy mennyire nincs igaza.

       Azt mondja: ami nincs meg a természetben, arra semmi szükség sincs. Aztán megírja «Mi élteti az embereket?» a «Két öreg», a «Félkegyelmű Iván» stb. történeteit, melyekben angyalok, ördögök, csodák szerepelnek, látományok kerülnek elő. Mindezek fantasztikus képek, tehát a természetben nem létező képzeleti dolgok, miket ő az építményei szépítésére használ fel.

       Magától ötlik fel a kérdés, hogy ilyen szembeszökő ellenmondásokkal lehet-e végfogytig nyugodt életet élni? Hiszen ilyesmi még a leghatalmasabb elmékben is - vagy éppen azokban - végzetes meghasonlást teremthet.

       A leggyilkosabb ellentmondás, erőszakolt okoskodás van azonban a következőkben: azt írja Tolsztoj: «Tisztán áll előttem, hogy a hírlapok, könyvek terjedése, a nyomtatóműhelyek szakadatlan nagy fejlődése csak az íróknak, szerkesztőknek, kiadóknak, korrektoroknak, betűszedőknek volt nagy hasznukra. A nép, a közönség roppant nagy pénzösszegei mentek át ezeknek a kezére. Ezeknek a könyvnyomtatás oly nyereséges üzlet, hogy olvasóik szaporítása céljából kitaláltak mindenféle eszközöket: verseket, elbeszéléseket, botrányokat, leleplezéseket, pletykákat, polémiákat, ajándékokat, prémiumokat, aztán irodalompártoló köröket, hogy mindezeket a könyveket terjesszék és iskolákat, hogy az olvasni tudók száma szaporodjék. Azt mondták erre az együgyű emberek: ha a könyvek és hírlapok száma szaporodik, ha a könyveket oly szépen vásárolják, akkor azokra szükség is van. Én pedig erre azt mondom, hogy az irodalom és annak vásári kelendősége csak azok előállítóira nézve hasznos, de a népre, közönségre nézve nem. Van nálunk sok hírlap és folyóirat, vannak művei Puskinnak, Gogolnak, Turgenyevnek. És mind e folyóiratokat, hírlapokat és költői műveket, dacára annak, hogy már oly régen vannak, a nép, a nagyközönség nem ismeri, mert nem kellenek neki, mert semmi hasznára nincsenek. Megpróbáltam megismertetni a népet ezzel a mi irodalmunkkal és meggyőződtem arról, amiről bárki is meggyőződhetik, hogy ha a nép fiával meg akarjuk kedveltetni Puskin «Godunov Borisz»-át, vagy Szolovjev «Históriáját», annak a népfiának előbb meg kell változnia; nem maradhat az a független ember, aki függetlenül elégítheti ki valamennyi emberi szükségleteit. A mi irodalmunk nem nő, nem nőhet össze a néppel, mert a haladásnak őszinte bírája kénytelen beismerni, hogy a népnek a könyvnyomtatásból semmi haszna sem volt. De elismerve az én állításom igazságát azt mondhatják, hogy a könyvnyomtatás fejlődése, ha nem volt is a népnek egyenes hasznára, hasznára van közvetve azzal, hogy szelídíti a társadalom erkölcseit hogy pl. a jobbágyság felszabadítása a könyvnyomtatás fejlődésének, a sajtónak köszönhető. Erre én azt felelem, hogy az erkölcsök szelídülését előbb még bizonyítani kellene, mert én azt nem látom, s puszta szóra én azt elhinni köteles nem vagyok. Nem látom például, hogy a gyáros szelídebben bánnék a munkásaival, mint bánt a földesúr a jobbágyaival. De ami fő: nem látom, hogy a sajtó segítette volna elő a jobbágyság felszabadítását. A könyvnyomtatás éppen úgy, mint az elektromos telegráf csak bizonyos osztályok monopóliuma, mely csak azoknak lévén hasznukra, következésképpen kárára van a népnek. Kellemes nekem, ha más dolgom nincs, olvasni a hírlapokat, a görög királyok iránt is érdeklődhetem, kellemes lehet egy-egy cikkecskét megírni, kinyomtatni, telegráf útján értesülni a lányom egészségi állapota felől és biztosan megtudni, hogy milyen kelendőségét várhatom a búza-termésemnek. Sem egyik, sem másik esetben el nem ítélhető az a kellemes érzés, mely erőt vesz rajtam, de azért helytelen volna azt gondolni, hogy az én kellemes érzésem megegyezik az egész emberiség boldogulásával».

       Tessék beleképzelni magát annak az írónak a lelkiállapotába, aki ilyen ítéletet formált magának a sajtóról és irodalomról s akit gigászi tehetségének ösztöne még ilyen okoskodásai után is rávitt, ráparancsolt az írásra, könyvei kinyomtatására, többszörös kiadására! Anti-kultúr szabályokat felállítani s mégis első helyen dolgozni a kultúra szolgálatában! Olyan ember, aki soha életében egy sort sem írt, egy betűt sem nyomtatott ki, talán-talán mondhat ilyet, de Tolsztoj! A «Háború és Béke» szerzője!!

       Erre a tragikus helyzetre mutatva méltán mondotta Mihajlovszkij: «Azt hiszem, hogyha valami tucat-ember kerülne ilyen helyzetbe, az vagy öngyilkossá lenne, vagy agyon inná magát.»

       Hiszen Tolsztoj is közel állt egyszer ahhoz, hogy öngyilkosság útján meneküljön az ő ferdére dűlt lelkiállapotától. Vallomásaiban elmondja, hogy volt idő, mikor minden zsineget eltávolított a házából, nem mert fegyverrel vadászatra menni, mert félt, hogy véget vet életének. Azt is mondja vallomásaiban: «Megértettem, hogy nem abban tévedtem, mintha nem helyesen gondolkoztam volna, hanem abban, hogy nem helyesen éltem.»

       Mintha ez éppen megfordítva volna igaz.

                                                                      VII.

       E képekben csak az orosz irodalomból magasabban kiemelkedő, oszlopos emberekről szóltam. Mellettük - természetesen - nagyon nagy a kiváló, jeles írók száma úgy ezek korában, mint az utánok következő időszakokban. Ezeket is bemutatni nagyon hosszadalmas munka volna. Érdekes volna a legújabb írókról is beszélni, de egyfelől az még korai, mert az illetők még nem jutottak be a történelem perspektívájába, másfelől pedig az 1914. év nyarától kezdve elvesztettem minden összeköttetésemet az orosz irodalommal... A háborúnak mindnyájunktól érzett nagy csapásain kívül engem még ez a veszteség is szomorít. Mert ki tudja: merre vannak - hol élnek - az én orosz ismerőseim?