Kémek

Kémek szerző: Cholnoky Viktor

                                            1912

        Megvallom, hogy jogász koromban sehogyan sem akart belemenni a fejembe az a meghatározás, amit jogbölcseleti órán (illetve akkor bizony még csak észjognak hívtuk) Pulszky Ágost adott a forradalomról. Az ő véleménye ugyanis a revolúcióról ez volt: minden forradalom jogosult, amely diadalmaskodik, egy olyan forradalomnak sincsen igaza, amelyet levernek. Félgyermeki naiv ideálizmusomnak egyik skatulyájába sem akart beleférni ez az okoskodás, a gondolkozásnak ez a rendje. Nem tudnám megmondani, hogy túlságosan cinikusnak találtam-e, vagy pedig valami égre kiáltó szent hevület tagadását éreztem-e benne, de annyi bizonyos, hogy sem ki nem elégített az igazságvágyamban, sem meg nem nyugtatott a morális sóvárgásaimban.

        Hanem azután, amikor az ember az egyetemről kikopik, és elkezd magától az élettől tanulni, akkor egyszerre csak valóban azt kellett észrevennem, hogy a Pulszky tétele tökéletesen és megdönthetetlenül igaz. Mert íme, az életben, még akkor is, ha nem éppen forradalom a megnyilvánulása neve, mindig annak a jelentkezésnek van igaza, amelyik erősebbnek bizonyul a másiknál, és annak van nemigaza, amelyik gyengébbnek mutatkozik. Szóval: éppen az észjog tanított meg későbbi visszakérődzéseim során arra, hogy csak egy valóban hathatós és örök értékű jog van a világon ─ az ököljog.

        Aki bírja, az marja ─ ez a végső konzekvenciája nemcsak a parasztlogikának, hanem a legcsavarosabbra járó és legkidolgozottabb, legagyongondolkozottabb és legnagyobb iskolázottságú jogászi észjárásnak is. Az ultima ratio mindig csak az ágyú marad, mégpedig a jobbik ágyú.

        Ezt az ágyút azután hívhatják a valóságban akár hadseregnek, akár diplomáciának, akár nyers testi erőnek, akár felsőbbséges furfangnak, mindenképpen csak szinonimája az erőnek, a felsőbbségbírásnak, tehát annak a valaminek, ami a tulajdonképpen való és végső igazságot osztogatja ezen a világon. Mindig annak van igaza, akinek ─ sikerül. És soha sincsen igaza az elbukottnak.

        És valahányszor kémek dolgáról van szó, akkor is mindig a Pulszky-féle tétel jut az eszembe. Mi a kém? Alávaló, utolsó gazember, embersöpredék, akinek csak kegyelemből jár akasztófa helyett golyó vagy éppen börtön akkor, ha olyan ügyetlen, tehát olyan gyenge, hogy tetten érik. Ellenben mi a kém? Nemzeti, politikai és katonai hős, ünnepeltje a lelkesülő közvéleménynek, és jól megfizetettje, sőt arannyal felmértje (persze ma már nem a Bajazid szultán gyilkos szójátéka értelmében) azoknak, akiknek hasznot hozott, abban az esetben, ha ezt a hasznot csakugyan meg is hozza. Az elcsípett, tehát ügyetlen kémet legelőször és legkerekebben a saját gazdája tagadja meg, az izlandi leprás betegtől nem fél úgy a vele közös levegőt szívó, mint ahogyan rohan diplomáciai szublimátos vízért minden kormány kézmosásra, amint a kémjét fülön fogták. Viszont: a dolgát jól végzett, tehát ügyes, tehát a maga szakmájában a másiknál erősebb kém hazatérten nemzeti hőssé lesz, ordót és aranyat kap. És a nevét még hőskölteményekbe is belefoglalják.

        A negyvenesztendős fegyveres béke ─ mert hiszen Szedán óta nem volt igazi európai háború, csak a balkáni összecsapások ─ többi áldott eredménye mellett azt is szülte, hogy ma már a rendszeres, hogy úgy mondjam, félhivatalosan elismert kémkedést tette hallgatólagos nemzeti szokássá. Már negyven év óta minden európai államnak a katonasága egy képtelenül paradox helyzetben van. Az ellenpólusán a régi, becsületesen üzletszerű condottiere-rendszernek. A condottiere azért volt katona, mert neki a háború eleme volt, pénzkereső alkalmatossága, üzlete, Colleoninak és Sforzának tehát érdeke volt, hogy háború legyen. A condottiere ─ ha óvatosan is, és inkább taktikázva, mint nyílt ütközetben ─ csakugyan verekedett, vagy legalábbis mérkőzött az ellenséggel. Ellenben ma, a képtelenségig túlfejlesztett hadseregek idején azzal hipnotizálják a hatalmasok a világot, és talán a világ is önmagát, hogy a katona éppen arra való, hogy békesség legyen. Tehát szörnyen véres milliárdos fikcióvá magasztosult a régi, klasszikus közmondás: si vis pacem, para bellum. Ma már ─ nemzeteket gyilkoló paradoxon ─ azért tartunk harcosokat, hogy ne legyen háború. És addig egyensúlyozzuk ki az európai nyugalom komponáját, amíg a két serpenyő súlya alatt össze nem roskadnak a nemzetek.

        Ez az állapot, amely páratlan az egész világtörténelemben, szöktette azután szárba a kémkedés divatját. Amióta a riválisok nem a csatamezőn mérik össze az erejüket, azóta a háború nem nyíltan, hanem csak nyílt titokban folyik. Részben azokban a srófoláslehetőségekben, amelyeknek a neve már nem "impuesto de guerra", hanem rövidesen ötvenszerese a kultúrkiadásoknak, részben pedig abban a kémrendszerben, amely már szinte officiózus, és például a katonai attasék intézményében csak akkor csattan skandalummá, amikor Marcsenko ezredes, a bécsi orosz katonai attasé már olyan igazi muszka esetlenséggel és vastagsággal csinálta dolgát, hogy a mi külügyminisztériumunk kénytelen volt sürgősen visszahívatni a pétervári külügyminisztériummal.

        Minden hatalmasság tudja, és arra is van berendezkedve, hogy a területét, különösen persze annak a sebezhető részeit, elárasztják a barátságos és békében telhetetlen szomszédnak a kémjei. És ─ egyik paradoxon szüli a másikat ─ ma már nem is infámia a hajdan oly infámis spionírozás, még csak nem is diffamáló dolog, mert ma már az elcsípett kémnek is úgynevezett tisztes fogság jár. Németországban például várfogság, ami körülbelül azonos a mai államfogházunkkal. Lux kapitányt is, a francia kémet meg melléje a szomszédos kóterbe Trench századost, az angol spiont is Glatz várába zárták be a németek. Szinte minden harag nélkül, szinte magától értődően, hogy a nagy békesség és a baráti szomszédság minden hatalmasságot ráutal már arra, hogy a szomszédban kereskedjék. A kémkedés éppen olyan tisztes bűnválfajjá lett, mint akár a párbaj, akár a sajtó útján elkövetett becsületsértés. Valahogyan így: a párbaj a magunk becsületének a dolga, becsületsértés a közbecsület dolga, a kémkedés a nemzeti becsület dolga.

        Idáig bukfencezvén fejtetőre a dolgok, Lux kapitány mégis azt látta be, hogy szép a tisztes fogság mindaddig, amíg a más bőrére megy, de amint a magunk bőréről van szó, mégiscsak tanácsosabb, ha lehet, megszökni előle. És nem mondván karsamadinert, egy éjszaka, a karácsonyi ünnepek tiszteletére elhagyta Glatz várát. Az ablakon keresztül. És eljutott haza ép bőrrel Franciaországba.

        Belfortban, a szülőhelyén még csak a testvérei fogadták boldog meghatottsággal és valóban érthető és igazolható örömmel. De Lux sietett tovább Párizsba, és itt kezdődik azután ennek a finom komédiának a legfinomabban megszerkesztett ötödik felvonása. A kapitányt hadbíróság elé fogják állítani, mert másfél esztendeig vagy két esztendeig, vagy mit tudom én, meddig, de pontosan annyi ideig, amennyit Glatz várában töltött, nem jelentkezett az ezredénél. Lux kapitány természetesen készséggel fog megjelenni a tárgyaláson, már el is készítette a tömör, bár nem bombaszt nélkül való és majdan szállóigévé válandó frázist, amelyben kijelenti, hogy hazája érdekében volt távol. És erre jön az elítélés helyett az ünnepi felmentés, a tábornoki kézszorítás, a chamade, a zászló megcsóválása a felmentett vádlott feje felett, a becsületrend és a rangemelés...

        Mert abban a pillanatban, amikor Lux volt olyan ügyes, tehát erős, hogy meg tudott szökni a német fogságból, egyszerre átalakult spicliből nemzeti hőssé. Akit ünnepelni kell, nem dezavuálni, akinek nemcsak vagyon, hanem tisztesség is kijár. Mert a siker az igazság szerecsenszappana. És szép ez a suba alatt viselt háború, de azért mégis Pulszkynak van igaza.