Kék iringó
| Kék iringó szerző: Tompa Mihály |
Szerelem! éltünk napvilága...!
Szivünknek kéjes kínos álma!
Feneketlen bübájos örvény...
A mennyből gyujtó tűz, ölő fény!
Boldogságodnál, ami által
A halandó az égbe szárnyal,
Melyek sötét pokolba dobnak:
Gyötrelmeid csupán nagyobbak!
Két szép virág: iringó s a kék
Liljom, egymást régen szerették;
A föld szinén zengő tavasz van...
Ifjuság, élet a tavaszban!
Kik a liljom körűl virulnak:
A kert virági szépek, dúsak.
S iringó gyakran látva őket,
Lelkén ábrándképek szövődnek...
S ki oly feltűnő szinre, bájra:
Leginkább a rózsát csudálja;
És álmában is, napfelköltig
Csak a rózsával tépelődik.
A kék liljom gyöngéd szerelme
Nem költi boldog érzelemre,
Derűlt nyájaskodási annak:
Kelletlennek s terhére vannak.
Mert ilyen a szív...! boldogság van
Meleg keblével birtokában:
S keresni azt, egy kába álom
Hurcolja messze puszta tájon.
A vágy a szívben rejtve mélyen.
Mint a gyökér a föld ölében;
És bár sokáig ottmarad: - majd
Kibúvik onnan s lombokat hajt.
Szeretvén a kacér virágot:
Iringó a rózsához vágyott;
És lángoló vak szenvedélye,
Tüskés karjába vitte végre.
Az esthajnal szelid világa
Ellobbanván: az éj beálla.
Iringó s rózsa a nagy éjben
Kéj-mámorban valának ébren...
S az éj rövid volt... a gyönyörben
Gyors szárnyakon az óra röppen;
Az ég már szürkült támadatrúl,
Hogy a kalandor visszafordúl.
És a virágágyat beérvén:
Hol a liljom szenderge békén,
Rengvén a lágy hajnalszellőben...
Kebléhez szoritá erősen.
Nem azért, hogy tán még szerette,
Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve,
Hogy amely fonnyasztá éltét:
Szerelme, vágya boldog célt ért.
Hogy lázasan keblére zárta,
Felébredt megcsalt hű virága,
Sikoltás hangzott gyönge ajkán...
S iringó - holtat tarta karján!
És a kalandor küzd magával:
Mi történt itt? miért? ki által?
És merően a holtra bámúl...
Hogy választ nyerjen ő magátúl.
De most mindent tud! - karja, keble
Szúró tüskével van belepve...!
A tiltott kéjelgés ölérűl
Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!
Hűtlen sziven nő szúró tüske.
A liljom keble általütve...!
S a gyilkos, szive vérét kéken
Magán hordozza életében.
Sőt midőn már kóró, kiszárad:
Befutván a sik puszta tájat,
Hol a szél holtan űzi hajtja...
A kék vér és a tüske, rajta.
A sirnál mindent elfelejtünk,
Mi kéjt, vagy kint adott az élet;
Csak a szerelemnek nincs vége,
Sugárzó, vagy setét emléke,
A más világon is kisérget!