Kázmér
szerző: Krúdy Gyula
Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben - de még túl a lengyel gránicon is - egyetlen valamirevaló férfiember volt, Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínű, hogy voltak más férfiak még Poprádi Pálon kívül azon a lapos fennsíkon, amelyet egyfelől a földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád határol - csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt már sötétzöldre válik, és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait, mint egy szép asszony gömbölyű vállait. A csúcsoknak még emberi ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja, hogy nem horgas orrú, hegyes süvegű, meredt szemű lengyel vitézek őrködnek odafönt elátkozottságban, hanem csak kövek, kövek meg sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon, amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a fennsíkon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz, és a Poprád vize elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének, és a hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fúj, akkor aztán kitesz magáért a Poprád. Ezüsthabjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi Pál miatt elsírták a szemük világát.
Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára, sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az asszonykezek.) De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt, született Koncz leány.
A takács jómódú ember volt - akkoriban még járt az a legenda, hogy a Krisztus Urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét. Poprádiné - született Koncz leány - már odahaza, a szülei háznál megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a vásárokat járják, és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt száz esztendők óta. Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.
Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak Poprádi Pálné, de más asszonyok is - főként atyafiságbeli asszonyok - gyűlölték Libóriust, és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna. Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta Libóriusból, hogy hová hordja néhanapján a takácsot, hogy az hetekig nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt, és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete miatt csak abba mert belenézni.
- Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!... Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne ettem volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna... Hej, régen volt!
Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.
Hogy Poprádi Pál uramat ezek után nem kérdezték meg az ő titokzatos útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett felebarátaim.
Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takácsház ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert egészséges, jótorkú gyerekek voltak.
- Pedig az apjuk sohasem énekel - mondta Koncz Istvánné, a gyerekek keresztanyja.
- Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel - sóhajtott föl Poprádiné -, a jókedvét máshol hagyja!
- Igaz, hogy itthon mindig rosszkedve van - fűzte hozzá a komaasszony. - Még énrám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.
Az atyafiságbeli többi asszonynép - akik titokban valamennyien szerették volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is tapogatták!) - vigasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét.
- Majd ha a gyerekek megnőnek - mondta az egyik.
- Csak benő egyszer a feje lágya! - folytatta a másik.
- Ha egyszer jól megbetegedne - tervezte a harmadik -, soha többé el nem kívánkozna.
Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a szeme fényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre köpött, ha az asszonyok megcsókolták.
Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer, amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az asszonyrokonok nyomban lecsaptak a házra, és napestig biztatták Poprádinét:
- Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében meghalna.
- Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet - védekezett Poprádiné.
- Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az uradat - hangzott a biztatás.
Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhívassák Libórius fuvarost. A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.
- Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? - kérdezte Konczné, a kománé.
A sánta ember a kucsmájába bólintott.
Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőkbe burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.
- Vigyen az uram után.
A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán hirtelen végighúzott a nyergesen.
- Hát gyerünk - mondta nagyot káromkodva.
- De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta - aggodalmaskodott az asszony.
- Odaviszem - felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.
Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem esett le. Egymás után maradoztak el a falvak, városok. Bélán, a borovicskafőzőnél megállott Libórius, és beugrott egy kis szíverősítőre.
- Itt van a legjobb borovicska az egész országban - mondta, amikor kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.
A Poprád szürke jégtáblákat űzve kanyargott az országút mellett, parti fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben, és a sárga-fehéres mező sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros lovai szinte maguktól fordultak be egy dűlőútra, és Libórius ostorával szótlanul mutatott egy vörös téglás házra, amely megkopott fenyők közül emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely messziről vészjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott, és körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyílott, és a küszöbön egy kék szemű, telt, fehér bőrű asszony jelent meg, aki lengyeles, rövid bundácskát viselt, és a szoknyája alól piros papucsok kandikáltak elő.
Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról - máskor bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a pillanat, gyorsan a meghökkent asszony elé állott, és farkasszemet nézett vele...
- Én Poprádiné vagyok - mondta elfulladva.
Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra, akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.
- Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem... megbetegedett a fiacskánk - rebegte Poprádiné, önkéntelenül síróvá változott hangon.
De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon fűzte hozzá:
- Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni.
Az a másik asszony csak hallgatott, és a hímzett papucsa orrát nézte. Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve, mint a lengyel asszonyoknak. ("Az utálatosnak!") Nem látszott sem rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén, lassan sok piros vért lövellt fehér arcába.
- Én azt hittem - mondta csöndesen végre -, hogy Poprádi otthon van, mert itt nincsen.
Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:
- Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz, hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a kereskedőbarátaival - a lengyelekkel -, mert nálam jó bor van, azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az egész.
- Tehát hol van az uram? - kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. - Magának jobban kell tudni, mint nekem.
A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést.
- Ha a fiacskája beteg - mondta komoly nyugalommal -, akkor haza kell neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.
Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét, és zavartan mormogta:
- Ne higgye talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én?
- Jó asszony, nagyon jó asszony - dünnyögött a fuvaros a lovai felé.
- Igen, én jó vagyok - mondta az asszony. - Én tudom, hogy jó vagyok. Segíteni fogok magának... Haza kell neki menni. Várjon meg.
Bezárta a kaput, és percek múlva újra előjött a kutyáival. Rövid csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.
- Így bátorságosabban utazunk - mondta, és fölugrott Poprádiné mellé.
- Podolinba hajts! - parancsolta a kocsisnak.
- Messze van - felelt a fuvaros.
Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát, és az a lovak közé csapott.
- Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem neve - mondta még az asszony, és a kezét a vadmacska bőrbe dugta.
Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:
- Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?
Kázmér összeráncolta a homlokát:
- Szereti - mondta nyugodtan.
- Aztán mégis elmegy hazulról - rebegte bizonyos boldogsággal Poprádiné.
A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:
- Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi. Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy csakugyan Podolinban van-e - szólt, és a hangjában fenyegető indulat rezgett.
- Mi van Podolinban? - kérdezte Poprádiné.
- Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére, és imádkozzon érte. Én a maga helyében nem tudtam volna ott hagyni a fiamat, aki nekem nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz vagyok.
Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott választ, végleg elhallgatott.
Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába, és a messzi mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortornyok keresztjét, aztán eltűnt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli hangjain.
- Fáradtak a lovaim! - szólt hátra a város közelében Libórius.
- Forduljanak fel a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel, ahol a gazdát megtalálom - szólt csendesen, a fogai közül Kázmér.
Libórius keresztet vetett:
- Agyonlő az úr!
- Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad, hogy a fiacskája beteg?
- Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt. Csak azért.
Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből, és erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.
- Ott legyünk ám mindjárt, Libórius - mondta fenyegetőleg.
- Végem van! - nyögött a fuvaros.
- Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj - biztatta Kázmér, és a szeme úgy villogott, mint egy nőstény farkasé.
Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy olajlámpást ringatott a szél.
A fuvaros megállította a lovakat, és egy vaskosaras ablakú házra mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet vetett.
Kázmér leugrott az ülésről. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony vasmarokkal fogta meg a kezét.
- Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én beszélek - sziszegte félelmetes indulattal. - Várjon, nyugodtan, mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!
Fél kézzel megemelte a bundáját, és hosszú, határozott lépésekkel tartott a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.
- Krisztus velünk van, jó asszonyka! - kiáltotta utána rémülten a sánta fuvaros. - Csak vér ne legyen.
Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falba épített kis ajtót, aztán eltűnt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva, kerekre nyitott szemmel nézett utána.
Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon, Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.
A vaskosaras házon felpattant az ajtó, és Poprádi szürke bundája lett láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az ajka remegett.
- Beteg a Palkó! - mondta fogvacogva.
Kázmér mögötte jött, és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó szemmel nézett Poprádinére:
- Csak vigye haza Pált!... Nekem még van itt egy kis dolgom! - mondta süvöltő hangon.
A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé, és a szekér vágtatva gurult a gömbölyű köveken.
A kisfiú meggyógyult, és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el hazulról vászonnal megrakott, emeletes szekér nélkül. Libórius később öregségében néha elkottyantotta magát a kocsmában:
- Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra. Még ma sem tudom, hogyan maradhatott életben.