Kárpáti szél
| Kárpáti szél szerző: Krúdy Gyula |
A kovácsműhely, amely a határszéli szoros tetején állott, vedletten, félig összetörötten húzódott meg vén fenyők alatt, mint a viharoktól megtépázott madár. Itt lakott a félszemű kovács, Tarnóczi Pál, akit nemcsak dél felé, a Szepességben, de túl a gránicon, a lengyel síkság felé is a legokosabb embernek ismertek. Télen odalent lakott Lublón Tarnóczi Pál, és olyankor nem dolgozott. Még ha hívták, akkor se ment ki a város végi kocsmából, amely "a 3 muskétás"-hoz volt címezve. Naphosszat ott ült az ivóban, és a befagyott kocsmaablakon át kémlelte a telet, havak jövését, menését, hallgatta a Kárpát felett zúgó viharokat. Voltak bizonyos jelenségek, amelyeket csak a kovács látott, amelyekből teljes bizonyossággal kiszámította, hogy meddig tart még a lublói pihenő, mikor tavaszodik ki annyira, hogy elfoglalhatja állomását fenn a szorosban, ahol mindig akad dolga bőven a kovácsnak. Amikorára idáig érnek a fuvarosok, utasemberek: a legerősebb kerekek is meglazulnak, legjobb patkók is tönkremennek. Vásárok, lakodalmak, híresebb torok idején, amikor a két ország népe ellátogat egymáshoz, reggeltől estig ég a tűz a szorosbeli kovácsműhelyben, és Tarnóczi Pál kalapál. A nagy ekhós szekerek között úgy járkál a félszemű kovács, mintha a tulajdon gyermekei volnának. Ismeri minden szögüket, nyomban felismeri bajukat. A lovakat, amelyeket megpatkol, nevükön szólongatja. A határszéli urak, utazó kereskedők, de még azok a nyugtalan természetű vagabundusok is, akik egész életüket csavargással töltik a két ország között: nagyot paroláznak a félszemű kováccsal, Tarnóczi Pál mindenkit ismer, mindent tud, és sohasem beszél. Csak hallgatja azt, amit neki beszélnek. A szoros tetejéről megismeri a völgyből felfelé törekvő szekeret, amikor még tán a sas sem tudná megmondani a lovak színét. De Tarnóczi Pál már azt is tudja, hogy ki ül a szekéren, hová és miért utazik. A kerekek zörgéséből, lovak kopogásából már messziről megítéli, hogy mi baj van, mely szerszámot kell előkészítenie. Nem csoda, hogy a legokosabb embernek tartották Lengyel- és Magyarországon.
Abban az esztendőben, amelyben az alábbi dolog megesett, már a hideg őszi szelek süvöltöztek a hegyek között, és az ormokon fénylett a hó, mint asszony nyakán az ékszer. Éjjelente farkasüvöltés hangzott fel a néma, hideg erdőn, és a vásárokat befejezték a két országban. Tarnóczi Pál is régen hazament volna Lublóra "a 3 muskétás"-hoz, ha valami dolga nem akadt volna még. Lakodalom volt ugyanis Bélán, ahová a lengyel urak már tíz nap előtt elmentek erre. A lovakat frissen patkolta Tarnóczi Pál, és a kerekeket megerősítette. Aztán hajrá, lakodalmas kedvvel gurultak lefelé a völgyek felé a vendégek, és a lovak pántlikája repdesett a szélben. A szakállas kocsisok jókedvűen tartották foguk között a rövid pipákat, az urak kigombolták bundáikat a friss szélben, és az asszonyok sapkácskái mellett vígan borzolódtak a sastollak. Az üvegek kézről kézre jártak, és az utolsó kocsin húros hangszerét pengette a banda, amelyet onnanhazulról magukkal hoztak a lengyelek. A szekér mellé volt kötőfékre kötve a nagy szakállú, őszöreg Livinski Kázmér nyerges lova, aki emberemlékezet óta násznagy minden lakodalomban, lengyel és magyar földön. A bélai határban majd a nyeregbe emelintik az öregurat, kezébe adják a pántlikás botot, és úgy vonul be a kocsisor a lakodalmas városba.
- A kutya is papucsban jár Bélán - dörmögte a szekérsor után bámulva a félszemű kovács -, mert a kis Gábriel Anna férjhez ment. Vajon eszébe jutok-e az öreg Gábriel úrnak?
Ez a sóhajtás pedig nagyon helyén való sóhajtás volt, mert az öreg Gábriel volt a leghíresebb borovicskafőző az egész világon.
A szekértábor eltűnt a völgy kanyarulatában. Tarnóczi Pál pedig lefeküdt a fenyőfák alá, a fülére húzta a bundáját, és egy hétig aludt. Mert tudta, hogy addig úgysem lesz szükség reá. Egy hét múlva kidörzsölte az álmot szeméből, és nézegetni kezdett amarra dél felé, amerre a lengyelek elmentek. A szorosban kutya hideg idő járt, és a farkasok már éjjelente húzogatták a Tarnóczi Pál bundáját. A félszemű kovács csak rámordult a bestiákra, a kalapácshoz még nem kellett nyúlnia, csak az utolsó éjszakán. Nagyon vakmerően viselkedett ugyanis vele szemben egy borjúnagyságú kan farkas. Tehát azt agyoncsapta a pöröllyel, mint egy legyet.
A jeges széllel azonban még legokosabb ember létére sem tudott elbánni. Az egyenesen a Volga mellől érkezik idáig, és semmi sem tartóztatja fel az orosz pusztákon. Tarnóczi Pál hol a hátát, hol meg a mellét fordította a szélnek. Ha megunta a mulatságot, káromkodással melegítette magát. Ha nem lett volna kötelességtudó ember, ha csak egy esztendővel is későbben születik tán, és nem abban az esztendőben, amikor a jeles, derék, bátor emberek születtek, réges-régen beült volna téli állomására, "a 3 muskétás" ivójába. De nem mozdult, bár éjjelente mindig azzal a barátságos tűzzel álmodott, amely "a 3 muskétás" tűzhelyén lobog, és rajta bort melegítenek. A borok pompásan gőzölögnek, és a fogadósnak olyan piros az orcája fehér szakálla felett, mint néha a téli alkonyat. A szél dúdolgat ugyan a kémények felett, de az ördög törődik a széllel, amikor a rovátkás tölgyfa asztal mellett egy sok földet, országot bejárt vándor katona mesélgeti mulatságos élményeit.
Azon az éjszakán már tüzet kellett gyújtania Tarnóczi Pálnak, a farkasok odaültek az erdő szélére, és onnan énekeltek. A félszemű kovács nyugodalmasan aludt, és a mulatságos katona éppen egy újabb történetkébe kezdett, amikor hirtelen szekérzörgést hallott a kovács a szorosban, és erre felriadt álmából. A hold rongyos fellegek mögött bujdosott, és a szél vadul süvített. A sötétségből egy gyorsan guruló szekér árnyéka bontakozott ki. Három tajtékzó paripa vonta a kocsit, és nagy szakállú kocsis tartotta a gyeplőt. A kovács a sötétségben is felismerte a bakon az öreg Livinski Kázmér urat.
- No kovács, no fiam, most kezdd rá, most verd rá a patkót a lovaimra, mert még az éjjel továbbmegyünk.
- Ugyan, minek már az a nagy sietség? - dörmögött a kovács, és a szekéren ülőket vizsgálgatta.
Kendőkbe burkolt leányasszonyka ült ott rövidbundás lengyel ifjú mellett. Az ifjúban felismerte a kovács az öreg Livinski unokáját. Vajon ki lehet a leányasszonyka?
- Nem találom a patkót! - mondta egy darab idő múlva a kovács.
- Találd meg! - szólt a fiatalember a kocsiból, és pénzeserszényt vetett a kovács lábához.
- Most meg a kalapács hibázik! - szólt rövid idő múlva Tarnóczi Pál.
Az öreg Livinskinek elfogyott a türelme.
- Kovács, megbolondultál? Sürgős az utunk, minden percünk drága. Patkolj íziben.
- Nem lehet addig, uraim, amíg nem tudom, hogy ki ül a szekéren. Tudod, Livinski úr, hogy én mindenkit ismerek. Aki a szekéren ül, azt nem ismerem - mondta csendesen a kovács. - Nekem tudni kell, hogy kinek patkolok.
- Nekem. Az öreg Livinskinek patkolsz, kutyafülű kovács!
Tarnóczi Pál nem felelt semmit, csak kivette a tüzes vasat a lángok közül, és a földre dobta.
A nagy szakállú lengyel tehetetlenül toporzékolt dühében. Végre odalépett a kovácshoz, és a fülébe dörmögte.
- A kocsin Gábriel Annuska van meg az unokám. Most már tudsz mindent.
- Az öreg Gábriel lánya? - csodálkozott a kovács.
- Az. A lagzin egymásba szerettek. Hát mit tehettem egyebet? Segítettem nekik. Hajdanában én is úgy loptam mind a három feleségemet. Csak a lopott asszony, a lopott csók édes. No, siess csak, fiam, Tarnóczi! Mert nyomunkban van a Gábriel-had.
- Az már más - mondta megnyugodva a félszemű kovács, és úgy megpatkolta a lovakat, hogy akár a tengerig elmehettek.
A paripák tovább vágtattak a kis Gábriel Annuskával, az öreg Livinski megmutatta, hogy derék kocsis. Mentek a lovak, mint a sárkányok. A félszemű kovács lefeküdt, és mérgesen gondolt arra, hogy némelyeknek milyen nagyszerű szerencséjük van. Haj, micsoda borovicskát isznak majd a lengyelek, ha az öreg Gábriel idővel megbékül!