Kárpáti Aurél: Aquamanile
szerző: Hajnik Miklós
Regény Rogeriusról és Soror Juditról.
Az írói alkotás mindig kettős: az egyik az író legbensejében megy végbe s a másik a papíron. Ez a kettő sohasem egyezik egymással - akkor sem, ha egyidejűleg jön létre - s a kettő közti különbség talán éppen a legjobb íróknál a legnagyobb. Az íróra magára nézve nem is fontos, hogy művének a papíron megjelent alakja milyen.
Az írói alkotás ezen kettősége adja - legalább is az én szememben - minden könyv legfőbb érdekességét. A fölötte lebegő szellem, az író lelke mélyén testetlenül megfogant belső alkotás szelleme kiárad a könyv lapjai közül is. Minden könyv az én szememben csak egy jel, egy egész külön világban, az író világában lejátszódott életnek földi jelképe.
Ebből a szempontból olvastam el az Aquamanilét. S megérezni véltem Kárpáti Aurélnak azt az alaphangulatát, melyből az Aquamanile fakadt s amely a regény tulajdonképpeni éltető lelke. Tisztalelkű leány és férfi megvalósulhatatlan szerelme, középkor, régi templomi edény, agg püspök, aki számára már elmúlt az élet és a szenvedély. Békés alkonyat. Ártatlan vértől beszennyezett kezű ártatlan férfi dúlt lelkülete. Ezek a motívumok kívánkoztak testet ölteni Kárpáti Aurélban s meg is találták a nekik megfelelő alakjukat.
A nő: gyönyörű ifjú apáca, a férfiú: szerzetes. Mégpedig az apáca valóban Krisztus menyasszonya s a szerzetes hitbuzgó szerzetes. A szerelem elérhetetlensége így nyilvánvaló. S hogy ők ketten egyáltalán egymás közelébe juthatnak, az csak rendkívüli idők következménye lehet. A tatárjárás minden felforgató vihara ledönti a kolostor falait s egymáshoz sodorja őket. Együtt lehetnek ketten ideig-óráig, állandó bizonytalanságban sorsuk felől, de szerelmük nem teljesedhetik be. Mert hisz az bűn lenne.
«Ó Rogerius, miért mondtad ezt meg?!... Nincs erre szó és én mit feleljek neked?!... Mennyit szenvedtem, hogy kivessem képedet lelkemből!... Azért nem akartalak látni sem... félek és reszketek valamely szörnyű bűntől... Rogerius, miért is kellett nekünk találkoznunk?... Hiábavalóság minden... te pap vagy, Istennek társ nélkül való szolgája és én soha ... soha sem lehetek a tiéd...»
Ez a néhány mondat, amelyeket könnyek között, szakadozottan rebegnek el szűz apáca ajkak... Egyszerű mondatok ezek, keresetlenek és őszinték. Bennük van Soror Judit teljesen. Ezekben a szavakban csúcsosodik ki a regény. Ez az alaphangulata, lelke, célja, indítóoka és egyben kulcsa is Kárpáti Aurél regényének.
Tiszta gyönyörűséggel olvastam ezeket a sorokat. Pedig a mondatok teljesen banálisak. Mindenki, aki valaha szerelmes volt életében egyszer vagy többször, az egyszer vagy többször hallott ugyanilyenféle beszédet, ha nem is éppen apáca ajkakról és ha ő maga nem is volt pap.
Megdöbbentem. S kellett, hogy elgondolkozzam végre azon, hogy: bűn-e a szerelem?
Igen, bűn! Mindig az! Nemcsak a középkori szerzetes és az istenfélő apáca nyilvánvaló esetében, de mindig, mindig bűn a szerelem, amennyiben nem csak mint kínzó, gyötrő érzés él, hanem lelki és testi teljes beteljesülésre vágyik. Hogy ez mindig is így volt és a világon mindenütt így van?... Hát én azt nem hiszem. Hogy ez így van, ez a kereszténységnek és a zsidóságnak sajátos és embertelen tévedése.
Nem az a fontos, hogy talán a kínaiak, a mohamedánok, a hinduk, a malájok és a vörös bőrűek is tiltják és büntetik a házasságtörést és a fiatal lányoknak a társadalmi formákon kívül beteljesült szerelmét. Itt a bűn egészen külsőleges bűn - mint teszem azt, nálunk a csempészés - ami tiltott dolog, büntetik is, de elkövetője nem érez lelkiismereti furdalást. Mert az a gondolat, hogy egy férfinak és egy nőnek, akik egymásba halálosan szerelmesek, emiatt súlyos lelkiismereti aggodalmuk, valóságos bűntudatuk van - ha valami okból a társadalmi, vallási és üzleti kérdések nem rendezhetők - az természetellenes és embertelen, monstruózus tévedés, a mi európai kultúránk alaptévedése, mely gyökerében rothasztja meg azt, hipokrízisre kényszeríti az embereket, elsorvasztja és meghamisítja a művészeteket s kimondhatatlan szenvedéseket okoz az emberiség legszebb, legkiválóbb és legnemesebb részének, annak, amely szerelemre képes.
Most kiváltképpen azért haragszom erre az abszurd bűntudatra, mert ez Kárpáti Aurél regényén is rontott. Mert helyénvaló és a könyv stílusához hozzátartozik, sőt nagymértékben emeli, szenvedélyesebbé és vágyasabbá teszi a bűn gondolata a középkori szerzetes és a liliomlelkű apáca szerelmét, de csak egy bizonyos határig, addig, amíg Rogerius mester ki nem mondja: szeretlek!
Természetes, hogy az apácalelkű nő lelke mélyéig meg van döbbenve s elmondja azt, amit fentebb idéztem. De hisz ezt minden nő elmondja, ez a szerelmes nő örök válasza, talán vallomása és biztatása is. S ezek után, ha bűn, ha nem bűn, történjék aminek történnie kell. Az Isten majd megbocsát, egész életükkel levezekelik, a pokol katlanában rotyognak, elkárhoznak, örök szenvedést vesznek magukra, mindegy, történjék bármi, de a kölcsönös szerelem örök törvénye alól kitérni nem lehet.
Kárpáti Aurél oly művészi biztonsággal vezette egészen Rogerius kitöréséig ezt az áhítatos szerelmet s a kölcsönös vallomásokat eleven átérzéssel, belső erővel és mesteri finomsággal készítve elő oly klasszikus egyszerűséggel jelenítette meg, úgy vártam, hogy Rogerius mesterre és Juditra ráborul a csillagos égboltozat - s a kedves, derék mester s a szegény, szerelmes bájos leányzó a szenvedés, nyomor, pusztulás és közeli halál szörnyű árnyékában a szerelem percének - amely több mint az örökkévalóság - mennyországába jutnak végre, végre!
Csak sejthetem, mi okozhatta azt, hogy az író ezen a ponton az önmaga által alkotott helyzet belső természetes logikájáról letért s Rogerius mestert meghátráltatta. Lehet, hogy a túlzó stílusérzék, de azt hiszem, mégis leginkább ez a belénk nevelt bűntudat a szerelemmel szemben s a szűz szerelem különös szépségébe vetett - szerintem téves - hit. Mert az nagyon szép lehet, két tisztalelkű ember áhítatos és félénk szerelme, mindaddig, amíg nincs kimondva, amíg nyilvánvalóvá nem lesz, hogy az ő szerelmük kölcsönös. Mert ez a döntő pillanat. Ezen túl ártatlanul nem folytatódhatik szerelmes érzés, sem együttlét.
Kárpáti Aurél nem engedte, hogy Rogerius mester és a halálra szánt Judit egymást boldoggá tegyék... Ennek oka csak az író lelkében lehet, kívül ezen a regényén, tehát idegen ok. És én ezt hibának érzem. Mert ha az író életet adott Rogerius mesternek és Juditnak s elindította őket a nekik szánt Sors útján, akkor akár tetszik az írónak, akár nem, ő már többé nem avatkozhat bele a sorsukba, amelynek a beléjük adott életerő és a kezdetben megadott helyzet törvénye szerint kell leperegnie.
Tudom, hogy a párosítás nem a legszebb foglalkozás s jó ízlésű író lehetőleg elkerüli, de ebben az esetben feltétlenül szükséges lett volna. Mert akkor és csakis akkor vált volna lélektanilag indokoltabbá és emberileg jogosultabbá az, hogy Rogerius mester megöli a leányzót. A művelt, sima, humánus és liberális ember ölni csak egy esetben lehetett volna képes: ha a beteljesült szerelem első diadalmas mámorában ragadják el tőle a leányt, aki hozzáfonódik és kétségbeesetten kéri, hogy ölje meg.
De különben talán egészen más természetű ok miatt van az az érzésem, hogy Rogerius gyilkossága így nem egészen kielégítő. Valószínűleg azért van ez, mert Kárpáti Auréltól a gyilkosság gondolata teljesen idegen, nem érezte magát, még pillanatnyilag se, gyilkosnak, nem élte bele magát abba a helyzetbe, hogy mi az, felemelni egy gyilkoló szerszámot s beledöfni egy élő testbe? Ez nem lenne hiba, mert hisz minden íróból hiányzik egész sereg emberi karakter. Ismerek írót, aki ha akarná, se tudná magát beleélni egy tolvaj, egy csaló, egy sikkasztó, egy hóhér, sintér, vagy politikus lelkivilágába, pillanatnyilag sem. De akkor nem is szabad ilyen embereket szerepeltetnie a műveiben, legfeljebb egészen díszletszerűen. Itt azonban Rogerius mester a főalak, akiben az író maga is él, ha tehát ő nem képes gyilkosságra, akkor nem kellett volna arra kényszerítenie.
«Un livre n'a jamais été pour moi qu'une maničre de vivre dans un milieu quelconque». Flaubertnek ez a vallomása teljesen illik az Aquamanilére is, mert ugyanebből az indítóokból írta Kárpáti Aurél is a regényét. Ez talán a legartisztikusabb indító oka minden művészi alkotásnak. S mint ahogy ostoba kérdezősködésekre, hogy kiről «mintázta» a Szent Antalt és a Bovarynét, Flaubert kijelentette, hogy ő maga volt a Szent Antal és a Bovaryné, úgy Kárpáti Aurél az Aquamanile három alakjának kölcsönözte a maga életerejét: Rogeriusnak, Juditnak és az agg Jakab püspöknek. Ezek élnek is a regényben, minden más alak mellékes és csupán díszletszerű. Legteljesebben az agg püspököt élte meg. Juditba valamely tényleg létezett nő idealizált reminiszcenciája is vegyül. Rogerius mester személyével is azonosítja magát az író, de respektálja a másik Rogerius mestert, akit nem az ő képzelete alkotott. S a krónikaíró Rogerius mesternek a Siralmas Énekéből következtethető minden jellemvonása szerető pietással benne van az Aquamanile főhősében. Látszik, hogy Kárpáti Aurél megbecsülte ezt a hatszáz év előtti tiszteletreméltó kollégát és ha rég elporladt alakját új életre keltette s beporosodott krónikáját felfrissítette, evvel kegyeletes munkát végzett, amelyet olvasva a kitűnő Rogerius mester is megtisztelve érezné magát. Ez talán tréfálódzásnak látszik, pedig a legkomolyabban gondolom és fontosnak tartom ezt a szempontot.
Flaubertnek egy mondását nem véletlenül idéztem az előbb. Az a lelkiismeretes dokumentáltság, amellyel Kárpáti Aurél a középkor szokásait, szellemét, életmódját érzékelteti és az a gondos figyelem, amellyel a szobák berendezésével, a használati tárgyakkal, ételekkel, italokkal, ruházattal, a világítás módjával foglalkozik, önkéntelenül emlékeztetnek a Szent Antal és Salammbô írójára. És a túlzott önkritika is. Kárpáti Aurél teljesen kész író, akinek megvan a maga kiépített írói világa, amelybe egy-egy műve révén bepillantást enged másoknak is. S ez a világ szép és érdekes s az emberiességnek és szeretetnek napja sugározza be. Ennek a világnak előkelő ajándéka az Aquamanile.