Károlyi különös pályafutása
szerző: Krúdy Gyula
Ezekben a feljegyzésekben kerülni kell a politikát, amely még mindig ökölbe szorítva tartja kezét zsebében, de a tegnapok ködlovagjai közül mégsem maradhat ki Károlyi Mihály, akármennyi igazságos és igazságtalan szenvedélyesség lobog figurája körül...
Személyes emlékek ezek...
Párizsból jött meg, amikor a nyarak még álmosak és üresek voltak Pesten, békés kánikulai kacsákat fogdostak a hírlapok, az utcákon és tereken unottan szólott a nyári szél sípja; aki tehette, elmenekült a városból, és a különc Károlyi Mihály éppen ilyenkor sétálgat a Ferenciek terén, amikor az aszfalt olvadozni kezd. Fülledt kanálisszagok ömlenek a régi belvárosi házak udvarai felől; elbágyadva szellőztetik boltjaikat a fűzőkészítőnők, és vasárnapra gondolnak egész héten át, amikor majd ők is menekülhetnek a városból; a déli korzón megjelennek azok a gyanúsabb dámák, akik ilyenkor nyáridőben mernek mutatkozni az elegáns nép helyén; a gavallérok, akiket a régi Pesten könnyű volt név szerint ismerni, elrepültek, csak Podmaniczky Frigyes és Károlyi Mihály tartózkodnak a kihalt városban. Az öreg Podmaniczkyról mindenki tudta, hogy akkor se mozdul ki Pestről, ha négy lóval viszik: imádta ezt a várost akkor is, amikor rothadt gyümölcscsutkákkal és dinnyehéjakkal volt tele a Váci utca; de mit keres Károlyi Mihály Pesten, aki élete nagy részét amúgy is Párizsban tölti?
...Hosszú szakálla volt, mint egy francia grófnak!
Monokli villogott a szemén (amelyen később is meglátszott a monokliviselet, amikor államfő létére már nem hódolhatott a kacér üvegnek), fölényesen, gúnyosan, magányosan nézegetett körül a városban, mert akkoriban a fiatal mágnások még valóban hasonlítanak ahhoz a figurához, amelyet Csicseri Bors rajzoltat róluk Faragóval vagy Homicskóval.
Száz lépésnyiről meg lehet ismerni egy magyar grófot a pesti utcán, feltűnő megjelenéséről! (Érdekes volna egyszer kinyomozni valamely emberi történelemből, hogy ki volt az első magyar mágnás, aki a XIX. században úgy a beszédmodorával, mint a megjelenésével, ruhájának szabásával, hetykeségével, dölyfösségével ezt az érthetetlen és ízlésesnek alig mondható típust megteremtette? Mert az ősöknek, akik nekiszilajodva vagy méltóságteljesen álldogálnak a kastélyok és paloták képcsarnokaiban, alig van valami közük a XIX. századbeli fiatal mágnás exteriőrjéhez. Egymástól tanulnak el nyegleségeket: mint csupa magba ojtott figurák Thackeray regényéből, a Hiúság vásárából. Könnyelműségükről legendákat mondanak a könnyűvérű nők. Étvágyukról, szomjúságukról regélnek a pincérek és a cselédek. Kékvérűnek mondják magukat, és gyakran nincsenek tisztában a helyesírással - aminthogy tán erre nincs is szükségük. És aranyifjú korában Károlyi Mihály is viselte ezt a maszkot. A legendák szerint ilyen volt a fiatal Széchenyi István.)
K. M., mikor először láttam őt a pesti utcán lapos, nagy karimájú, művészkedő kalapjában, amely fehér színű, és grófnak kell hozzá lenni, hogy valaki a fejére merje tenni, még javában hasonlít ahhoz a fiatal mágnástípushoz, amelyet a lóversenytéren vagy a Park klub kerítése mögül a közönséges pesti halandónak is van módjában láthatni. Igen könnyen odaképzelhető volt ő a Nemzeti Kaszinó akármelyik foteljébe, ahol mérhetetlenül szokás unatkozni, anélkül hogy eszébe jutna az ásítozónak a könyvtárterembe átalmennie. Elképzelhető volt kártyaasztalnál, ahol olyan veszteségek érték, amelyek a magyar kártyások történetében is párjukat ritkítják - ha meghallgatjuk azokat a legendákat, amelyeket a Károlyi kert környékén beszélnek a régi szomszédok, akik sohasem látták kertjében sétálni a fiatal grófot... Elképzelhetjük a golfjáték, a tenisz, a vitorla mellett - csak éppen azon a helyen nem, ahová később a sors rejtélyességéből került. Bizonyára hitetlenül elneveti vala magát, ha valamely kártyavetőnő megjósolja, hogy majd Kál-Kápolnán síró parasztok fogják csókolgatni a kezét...
Ifjú, könnyelmű gróf úr, aki először mutatkozik a nyári Ferenciek terén. Világosszürke zakóban és krémszínű nadrágban. Nagyot nevet, amikor Podmaniczky Frigyes Rip van Winkle-alakja jön vele szemközt egy utcasarkon. Ők ketten tartózkodnak Pesten az urak közül, akikről érdemes beszélni.
...A Károlyi kert szomszédságában már fonják, szövik a legendát arról, miért kellett Mihály grófnak otthagyni Párizst. Annyi pénzt költött el, hogy azt már se az Első Hazai Hitelbank, se a Károlyi-uradalom nem bírta ki.
A sorsnak az útjai láthatatlanok.
Bizonyosan volt valahol valamely jel ezen a ferde arcú, paripáéhoz hasonló fejű férfiún, amely megjelölte őt a jövendőre. Csak mi nem láttuk ezt a jelet darab ideig. De ha majd jön egy történelmi regényíró, aki hűvös távolságból veszi vizsgálat alá K. M. csodálatos sorsát, közelebbről láthatja a sorsdöntő figurát, mint mi, aki személyesen ismertük. Azt mondják, hogy nem történnek véletlen dolgok a világon - holott, mikor K. M. kiszámíthatatlan pályafutását vizsgáljuk, meg kell rendülni bennünk minden hitünknek, amelyet valaha a céltudatosságról, a karrierszámításokról, az öntudatos kitervezésekről magunkban felépítettünk. Azok az ismeretlen erők jutnak eszünkbe, amelyek a föld mélyében a rezgéseket, a légkörben a viharokat idézik elő. A föld alól vagy a levegőből jött elő az a szellem, amely a szakállas fiatalember sorsát intézi, holott ő még olyan egykedvűen, gondolattalanul, ficsúrosan megy a pesti utcán, aki legfeljebb tán csak azzal törődik, hogy mit fog csinálni az unalmas, hosszú nyári napon...
Másodszor a miniszterelnökségi palotában látom, amely palota oly ódon és nemes, mint Jókainak történelmi regényei.
Idefent estély van a pesti szerkesztők tiszteletére - odalent a Duna túlsó partján Pest mutogatja fénylő lámpásait, mintha a legnagyobb rend volna a városban. (November van már, elfogyott a katonák zsebéből a töltény, amellyel az első napokban oly pazarlóan bántak.) Kezdenek már aludni térni Pesten azok is, akik eddig virrasztásból éltek. Leragadnak a napról napra történő csodáktól elámult szemek, és az öreg belvárosi polgár, aki nem mert kimozdulni a lakásból, már elballag a házak fala mellett, hogy valamely hasonló öreg úrral megbeszélje az eseményeket... Már tán azok sem csodálkoznak 1918 őszének rendkívüliségein, akik pótolhatatlan veszteségeket szenvednek a hivatalukban, üzletükben.
(Az idejében letett hűségeskük Hock János főtisztelendő úrnál szénásszekérnyire növekedtek, az eskütevők ezzel megnyugtatták magukat, megtalálták ismét álmaikat és étvágyukat - csak Hock főtisztelendő úr, ez a végzetszerű jós fogja karon e sorok íróját most is, mint a háború éveiben, mikor bibliai jövendölések alapján megjósolja a háború pontos végét, és ugyanígy jósolja most a Nemzeti Tanács és vele az egész akkori Magyarország bukását. Szinte érthetetlen, hogy ez a pap a helyén maradt, mikor kétszer is megadatott neki, hogy bepillantson a jövőbe!)
De most ne gondoljunk a böjti prédikátorra, aki az elmúlt évtizedekben annyi vallási áhítatra tanítgatta a pesti úrnőket és urakat szószékéből - estélyen vagyunk, felejtsük a komor papot ott az országház termében, ahol álomtalanul jár-kel fel és alá... Estélyen vagyunk, amelyre piros szőnyegekkel befutott lépcsőkön érkezünk meg. Diplomatás miniszterelnökségi tisztviselők nyájaskodva fogadják a szerkesztő urakat az előcsarnokban; hajdúk sarkantyúja csilingel, a kis teásasztalkákat már terítgetik, mindenki nyájas és kedves, mert Károlyi meghívása ekkor még valóban kitüntetésnek számít... hadd lássuk csak: hányan vagyunk azok a pesti szerkesztők, akiknek a barátságát az államfő ilyenformán biztosítani akarja? Talán negyvenen voltunk: öreg szerkesztők, akik már évtizedek óta élvezik állásuk tekintélyét, különös hatalmát, népszerűségét, és a fiatalabb évjárathoz tartozó hírlapírók, akik e napokban tűnnek fel. "A Nap" munkatársai, akik tegnap még azt a különös lármát, élénkséget vitték újságjukkal a pesti utcára. Gellért Oszkár, a P. H. tegnapi vezércikkírója, a sajtófőnök mindentudó mosolyával áll Károlyi mellett. Vészi József egy karosszékbe telepedik legelöl, mint a legtekintélyesebb lapszerkesztő (amíg aztán hátulról előnyomakodik Göndör Ferenc, hogy kabátja ujját hajtogatva, csaknem ökölre menjen az öreg szerkesztővel Károlyi jelenlétében. Göndörnek nem volt elég radikális V. J.).
...Hát itt vagyunk a nagyszerű kellemetes levegőjű termekben. Károlyi már beszélni is kezd, mindig csak Wilsonról és a W betűt olyan különösen ejti ki, hogy egyikünk-másikunk már előre rossz véleménnyel lesz a furcsa nevű idegenről, akitől Magyarország sorsa függ.
- Wilson, Uilson...
Aztán megint csak:
- Wilson, Uilson...
Csodatevő hiedelemmel, minden reménységgel, szinte varázslatos hittel hangzik az amerikai név itt a magyar szerkesztők között, akik a háború alatt már annyi sokszor csalatkoztak azokban a nevekben, amelyeket bizonyos ideig mindennap leírtak, hogy azután elfelejtsenek.
- Uilson - ismételgeti Károlyi.
Vészi még felindulva a Göndörrel való szócsatától, méltatlankodva csóválja a fejét, mintha Wilsonra haragudna. Ez a keménykötésű ember olyanformán élt a hírlapírói legendákban, hogy fiatalabb munkatársait még testi fenyítékben is szokta részesíteni, mint az iskolás gyerekeket. Bihari, a Béhá örök Biharija jegyezget. Lenkey szótlanul áll egy ablakmélyedésben. Bródy Sándor új frakkját próbálgatja, nemsokára premierje lesz a Vígszínházban. Hatvany úr Kertbeny Károly Mária viselt dolgaira gondol, és az Esztendő karácsonyi számát forgatja a fejében. Károlyi még mindig emlegeti Uilsont a maga hibás beszédmodorában.
A szerkesztők, hírlapírók, írók kinézegetnek a miniszterelnökségi palota ablakain: már körülbelül mindenki tudja, hogyan fogja holnapi cikkét megírni... Nekem nem kell cikket írnom, mert én tudatlan vagyok a politikában, én ráérek megfigyelni azokat az okos embereket, akik foglalkozásuk, élettapasztalatuk, műveltségük folytán körülbelül egyenként is tudnak annyit, mint a farkastorkú gróf - vajon hisznek-e ezek a sohasem látott munkatársunkban, a mindenható Wilsonban? - Azt hiszem, hogy nem szívesen hittek, de hát muszáj volt hinni, mert más reménység nem volt ezen a kerek világon.
A kis teáscsészék kiürülnek; már azok a hírlapírók is kezdik megszokni az előkelő légkört, akik nem tartották érdemesnek, hogy frakkot öltsenek. Berinkey, a miniszterelnök a szomszéd szobában kedveskedik azokkal az írókkal, akiknek láthatólag nem kenyerük a politika. Elmondja olvasmányait, amelyek valóban meglepőek egy száraz jogász életében. Adyról kérdezősködik Hatvany úrtól, mert Adyt hiába hívták, beteg volt, nem jöhetett. A szomszédban az államfő már befejezte előadását, most már megindul az általános vitatkozás; nem is hinné az ember, hogy az ilyen okos főszerkesztők milyen naiv kérdéseket tudnak föladni!
- Uilson - hangzik mindenfelé, csak éppen a kurucabbak ejtik ki e nevet úgy, amint írva van: Wilsonnak, vével.
Körülbelül éjfélt vernek az órák, amikor a palota lépcsőin megint felhangzanak az öreg szerkesztők bütykös lábainak lépései, valamint a fiatalok csikós futamodásai. A szerkesztőségek kivilágított ablakaikkal várják a megtermékenyült elméket, a holnapi cikket. Hatvany úr autójába fogat, és fuvarozza hazafelé munkatársait. Pesten már oltogatják a második lámpákat.
- Vajon mi lesz holnap? - kérdezem magamban fásultan.
De még jött egy kedves, tavaszias forma nap, amikor a mezőkön már kevés volt a hó. Károlyi elhatározza, hogy valamit tenni kell a tespedés ellen, földjeit kezdi osztogatni Kál-Kápolnán.
A különvonatot küldöttségek várják az állomásokon, vidéki főispánok, urak, parasztok jönnek papokkal, zászlókkal, üdvözlő szavakkal, éljenekkel, virágokkal és fehér ruhás szüzekkel. Dehogyis látta itt valaki azokat a jeleket, amelyek azt mutatnák, hogy nemsokára vége lesz a Károlyi-uralomnak. A fél országon végig vivátok, lelkendezők, boldog arculatú magyarok, akikről ma sem tudom megállapítani, hogy minek is örülnek olyan földöntúlian! Csak annyi bizonyos, hogy aki látta Magyarországot ezekben a napokban Károlyi előtt és körül, nem gondolhatta, hogy a történelemírók milyen meglepő dolgokat jegyeznek fel majd a nemsokára elkövetkező időkről.
Hiszen igaz, hogy az a vörös képű, névnaptól, lakodalomtól, korteskedéstől felhevült vidéki úr, aki most olyan nagyon igyekszik azon, hogy Károlyi Mihály kezét elkaphassa, minden követválasztás után változtat egyet a politikáján. Az a ravaszdi bérlő, az a homlokát ráncoló, üzletes, lingó-lengő boltos, nyugdíjasság felé lovagló hivatalnok, falusi politikus, pap meg jegyző holnap is vivátot fog kiáltani valakinek - de mit csinálnak majd a nép egyszerű gyermekei: a parasztok, akik közé most azért megy el a földesuruk, hogy a birtokát közöttük szétossza? Vajon ezek is olyan könnyen felejtik majd el az urat és ispánt, az új úr és az új ispán kedvéért?
...Ha volt valaha a lelke mélyén valamely meghatottság K. M.-ban, akkor ezen a napon az valóban megnyilatkozott. A kis kápolnai állomáson szekeres gazdák várták a különvonat tolongó utasait. Búza Barna, a földosztó miniszter, egy kocsifarban kap helyet egy csomó szénán, mögötte kapaszkodik Mayer János. Elöl, ugyancsak parasztszekéren, Károlyi. Más szekereken a pesti szerkesztő urak lógnak, himbálódznak, kiáltoznak. Népünnepély ez, nincs itt többé nagyképű ember, nincs itt többé tekintély, és mégis rend van, mert a nép földesura tiszteletére rendet tart.
Keserves akácok, messze fehérlő, még havas mezők, szálldosó varjak a térdig érő, sáros út fölött. Magyarország ez, bánatos tájképeivel, amelyen most a lakodalmas menet halad. Aklok, csűrök, tanyaházak... A szomszédos Kálban delet harangoznak. Csak tudnám: mit mondanak a káli harangok? Talán azt: "Nincsen kenyér Kálon!" - A kápolnai harang ráfelel: "Itt sincs, itt sincs!" - Aminthogy a harangok ezen a nyelven beszéltek akkor Magyarországon.
Nagy mező közepén fából tákolt emelvény, amelyet már reggel óta körüláll jó egypár ezer ember. Ispánok, birkások, uradalmi emberek sietnek az érkezők elé, egy református pap jeladására éljenezni kezdenek. Károlyi Mihály áll az emelvényen, a két karjával körülmutat a világ négy tájéka felé eső földeken.
- Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom!
...Ennél jobb szónoklat sem hangzott még el a kápolnai mezőn - örökké éljen a Miska gróf, ő tudja, hogyan kell a szegény néppel bánni!
No de hát ennek is vége volt, mint mindennek a világon. Ebéd következett egy birkaszagú csűrben, ahol olyan csinos menyecskék, leányok szolgálták az eledelt a vendégeknek, hogy legjobb lett volna ott maradni juhásznak. A Károlyi-uradalom akkor tett ki magáért utoljára vendégszeretet dolgában. Talán kétszáz vendég is volt itt, és mindenki jóllakott, lelkesedett a szeme előtt lefolyó eseményeken, síró-rívó embereken, könnyező asszonynépeken, versmondó gyerekeken, szónokló minisztereken... Csak éppen a háziúr volt egykedvű. Már egyetlenegyszer sem beszélt Wilsonról, sem a parasztoknak, sem a szerkesztőknek. Szótlanul, magába merülve üldögélt, mintha valamely nagy változáson, betegségen esett volna keresztül, mióta utoljára láttuk. Egy beborozott, hangosan síró parasztember állt a háta mögött, és a vállát csókolgatta, mint ahogy a kedves holtaknak szokás. K. M.-nak a szeme se rebbent meg többet. Fásultan nézte az óráján mennyi ideje van még hátra.