Károly
| Károly szerző: Thury Zoltán |
I.
Ugy három óra tájban, hajnalban, álmosan döczögve, párosával beérkeztek az udvarba a lovak. Rettentően sovány gebék, erre, nagy Magyarországon nem is ismerik az ilyen lovat. Páronkint vásárolják ezeket az állatokat a mi szekereseink, mint a csirkét. A vásárban külön osztálya van az olyan lónak, a mik közül a gerébeni fuvarosok válogatnak tavaszszal. Itt szerzi be husszükségletét a menazsériás is. - Hát jöttek a lovak, egy-egy fiu hajszolta őket s nehézkesen topogva a nagy csizmákban, egymásután érkeztek a faluból az emberek is. Némelyik a tornácz felé pillantott s megemelintette a süvegét, máskülönben azonban csendben folyt a lovak befogása a szekerek elé. Egy-egy elszakadt madzagot piszmogva kötöttek össze, vagy hallszott, hogy valamelyik ló oldalába ököllel csapkod az ember, hogy a rud mellé álljon s egyet-egyet csörrentek a tartó lánczok. Az udvar felett még homály borongott. Fél éjszaka, a mibe keletről derengősen, inkább csak sejtelemszerüen belelopózkodott a reggel. A minek azonban a köddel is meggyült a baja. A fehér pára ráült a földre, mint valami alantjáró felleg. Az udvar sarkában a gabonás bagósüvegforma teteje ugy látszott ki belőle, mintha usznék rajta. A hüvös szél egy-egy pászmát szakított le belőle s szertefujta. Egy-egy kiáltás, morgás hallszott a szekerek felől, a czihelődés zavaros lármája s három-négy ember kiment a nyitott kapun és lefordult az utczára az Iliána boltja felé dohányért, meg hogy egy ital pálinkát öntsenek magukba. A ki végzett a lovakkal, utánuk ment és a későbbiek szájából visszahallszott a ház tornáczára, hogy köszöntenek valakit. A valaki egy kis öreg asszonyka volt. Talán már hatvan éves is. Nagy, szürke keszkenőbe volt bónyálva a feje meg a dereka, a kendő felett még egy kabát is volt rajta, a mit nem tudott begombolni a mellén, a kezében régimódis, kékcsikos, nagy, szürke esernyő. Nyögve, lihegve igyekezett fölfelé az udvar lejtőjén s arra állott meg, hogy a ház tornáczárói leszólott hozzá egy még öregebb asszony.
- Hát mégis elmégy, Biri?
Lenn az asszony határozottan felelt:
- El, néni. Nem maradhatok ebben a bizonytalanságban. Le se hunytam a szemem már két éjjel...
Fennről eléje jött az öreg asszony. Recsegett a lábai alatt a lépcső. Egészen másformáju asszony volt. Magas, egyenes, mint a szálfa, szép, nagy szürke szemeiben, az ősz pillák boltozata alatt határozott, kemény nézés és a lépései is olyan szilárdak, mintha tömeg járna a nyomában, a mely a vezért lesi benne. A földesasszony szemben a derékban kettéroppant, nála husz esztendővel fiatalabb, szegény hivatalnoközvegygyel. Az egyiknek erőt adott a folytonos küzdés, a mivel egy kis birtokból ki kellett kaparni egy csomó fiu nevelésének költségeit, a másikat pedig idő előtt elsorvasztotta a rettentő gond, hogy a silány penzióból élni tudjon valahogy ezen a földön, a mi mind a másé, mind, mind... Tekintetes asszony volt különben, egy a valóságos tekintetes asszonyok közül. Mert hát a boltosné is annak szólíttatja magát, meg az árendásné is s a paraszt mosolyog ezen. Mert a paraszt szörnyen meg tudja taksálni azt, hogy ki az igazi ur... A pénzügynél volt hivatalnok az ura s az asszony csak özvegyen költözött ki a faluba, a maga részéről való rokonai közé.
- Rosszul teszed, hogy ugy sietsz, - mondta az öregebb asszony, mig nyugodt méltósággal hagyta, hogy kezet csókoljon neki a másik. - Sándor holnap amúgy is bemegy és egyedül. Elférnél mellette. Nem neked való már az efféle utazás.
- Megyek, néni.
- Hát menj. Az az egy nap pedig nem sokat határoz. - A hogy azonban nézte maga előtt a kicsi, öreg asszonyt, látszott, hogy megérti a dolgát. Már kevesebb határozottsággal beszélt tovább. - Hát igen. Nem tudsz aludni. Értem. Én se tudnék. A gyermekének sok éjszakát áldoz oda az ember. A gyermek, akármilyen hitvány is, mégis csak gyermek... - Hirtelen megállott s majdnem ijedten mentegette magát. - Azt, hogy hitvány, nem a te Károlyodra mondtam, csak ugy... Nem is venném ugy a szivemre a dolgot a te helyedben. Derék fiu az...
Valami nem egészen derék fiuról lehetett azonban szó, mert az öreg asszony érdes hangja remegett s lesütött szemekkel indult meg a szekerek felé. A másik asszony kettőt lépett, mig ő egyet s ugy tipegett mellette, mintha futna. Nem akart lemaradni valamelyik kocsiról s fürkészve siklott végig a pillantása az embereken, hogy melyik ismerősebb. Az egyik a szomszédja volt. Valami Józan nevezetü ember. Feléje tartott s most már nem igen hallgatott a nénire. Az pedig tovább bizonykodott, hogy de bizony, csak derék ember az a bizonyos Károly.
- Mindenből kivágta magát. Annyi mindenen átment, hogy más ember a felébe belepusztult volna. S tartja magát. Nem kell azt félteni.
Mormogva, inkább magában szólott a másik asszony.
- Én féltem.
- Te, te persze mindentől megijedsz. - Ha a szárnyasegér az ablakodhoz koppan, hát belebetegszel. Te nem ijednél meg?
A kis öregnek nagy gondot adott az, hogy hogyan kapaszkodjék föl a szekérre. Két kézzel kellett volna megfogódzkodnia, hogy fölhághasson a magas ferhéczre, de a lába alá bonyolódott a szoknyája. Mikor már föntállott a vason, hirtelen fordulóval, mintha esnék, belezökkent az alacsony, szénával szükösen kipárnázott ülésbe, mindjárt a ló mögött s aztán fölnézve a hegyre, a mire sok kanyargással visz föl az ut, odaszólott az embernek, a ki nagy körülményesen helyezkedett el mellette:
- Menjünk szomszéd!
II.
Káposztát vittek. Gyönyörü szép, kemény koponyájú, kicsipkézett felső levelű, habos káposztafejeket, a mik között egy-egy kisebb, vörös káposztafej ugy volt elszórva, mint a kicsit sárgás tejföl tetején a szamócza. Magasan meg voltak rakva a kocsik s iszonyúan nyikorogtak, recsegtek a teher alatt a tengelyek, ropogtak a kerekekben a küllők, mig egymás nyomában fölkanyarodtak a kocsik a hegyre. A meredekebb hágókon leszállottak a szekérről az emberek s keserű füstöt fujva bele a hüvös, tiszta hajnalba, a lovakat biztatták. Egy-egy követ is vitt magával mindenik s ha a lovak, csak ugy a maguk szabad akaratából, megállottak, odatámasztották a hátsó kerék alá. Aztán újra hallszott: gyű hé, gyű - s egyéb semmi az egész hosszú sorban, mintha csak azért tanultak volna meg beszélni ezek az emberek, hogy a lóval értekezhessenek. - A hegy tetején még egy kis rázós, rögös lejtő következett, azután pedig az országút. Onnan kezdve aztán egyvégtében hajtottak be a városig, éppen csak egy feszület előtt állottak meg pihenni. A keresztről közönyösen nézett rájuk a Megváltó. A parasztok a szekereket vizsgálták körül s a sor közepéből, a már nagyon is besüppedt szénaülésen gubbasztva, másfelé nézett az asszony is. Le a városra, a minek a bádogtornyaira fényesen rásütött a nap. Harangoztak is lenn.
El se ment a piaczig. Félig dermedten szállott le egy utczánál s aztán apró, fürge lépésekkel tipegett el a kis külvárosi házak eresze alatt. Aztán másik utczába fordult, köszönt egy ismerős csizmadiánénak, a ki a kapu előtt beszélgetett egy másik asszonynyal, s zeg-zugos sikátorokon ment tovább, csak hogy megtakarítson egy kis időt az útban. Nagy, szürke kendője alatt izzadtság telepedett ki a homlokára és a szemére lógott egy tincs ősz haj. A mikor a postához ért, nagyot szusszant s ugy ment föl az emeletre, hogy kipihenje magát a lépcsőn. Egyik fokról csak mászva lépett a másikra s megállott lélekzetet venni minden fordulónál.
Itt kellett volna, hogy megtalálja Károlyt. Ismerték, megfordult már néhányszor a házban, hanem most még az is megfordult utána, a kinek sietős utja volt. Mintha a hátát égette volna az emberek különös pillantása, szaporán haladt előre a folyosón s benyitott abba az osztályba, a miben a fia dolgozott. A fia asztala mellett azonban egy idegen ült, borostás arczu, szúrós szemű, megrögzött vén postás, a ki gorombán kiabált ki egy csomó emberre. Az öreg asszony nézte egy darabig s mikor végignézte a többi asztalt is és egyik mellett se találta meg a fiát, tovább ment egy ajtóval s benyitott a főnökhöz:
- Özvegy Krémerné vagyok, ha tetszik emlékezni rám - ezzel kezdte. A hivatalnok fölnézett reá egy nagy iv papirosról s azt mondta, hogy: igen. Föl is állott s helyet mutatott a díványon.
- A fia végett jött az asszonyság, tudom már - mondta s buzgón törülte a szemüvegét. - Hát bizony, bizony sok baj van a gyerekkel. Minálunk már nem igen találja meg. Nem igen volt a postához való. Tetszett talán híreket hallani róla?
- Hallottam valamit.
- Ugy? Persze mindig akadnak az embernek jóbarátai, a kik hirekkel szolgálnak.
- Mi van vele?
- Azt éppen nem tudom. Mi már egy hét óta nem láttuk. Mi elbocsátjuk. Ma délután kell hogy referáljak ebben a dologban s elbocsátjuk... - Még mindig nem tette föl a szemüvegét és sürün pislogott, látható zavarban beszélt. - Nem tehetünk egyebet.
Az asszony már várta ezt. Sokszor megesett már az, hogy kikopott a hivatalokból a fia és ilyenkor a régi összeköttetések révén, sok utánajárással, kunyorálással, könynyel kellett uj állást szerezni. A mi itt bekövetkezett, azzal már mintha nem is igen törődött volna, jóformán magához beszélve mormogott, összegubbaszkodva a díványon, mintha csak valami odahajintott batyu lenne az egész kis asszony. - Most hova megy? Hova?...
A hivatalnok is motyogott magában:
- Hát most már igen nehéz. Talán ha valamerre el tudják vinni. Az ilyen kis városban mindent tudnak az emberek. Belelátnak a szomszéd fazekába is. Nincs titok...
- És mit kell titkolni?
- Mit nem lehet?...
- Hát mit nem lehet? Lopott?
- Nem volt pénz bizva reá azóta, hogy azt a pár forintot megtérítették.
- Hát akkor?
A vén, szikár hivatalnok föltette végre a szemüvegét és elkényszeredetten állott meg az asszony előtt.
- Nézze, asszonyság, - kezdte - el voltam készülve arra, hogy idejön, hanem én már nem vagyok főnöke a fiának. Én semmi se vagyok ebben a dologban. Éppen senki, hát nekem tessék békét hagyni.
- De mondjon valamit.
- Mondok, kérem, hogyne mondanék. Nekem ugyan kellemetlen az egész ügy, azt mondhatom. De már nem tartozik reám... S ha beszélni akarnék, hát akkor se beszélhetnék olyan igazán, a hogy megkívánja a dolog. Asszonyság mégis az anyja és ha a fiuk dolgát az ember komolyan meg akarja tárgyalni, hát nem az anyjukat hivja meg a tanácsba. S hogy én itt kiméletlenkedjem, hát az se volna szép. Tessék máshoz fordulni informáczióért.
A kis, öreg asszony reszketett s pillantása rémséges aggodalommal kisérte a szobán végig le és föl a férfit. Ez a magas, száraz, rideg ember imponált neki. Hitt benne s lassan meggyőződéssé lett benne az, hogy ettől az embertől kell megtudnia azt, hogy mi van a fiával. Más hazudik. A fiu is, meg az a lány is, a kivel együtt emlegetik s talán mert látják, hogy ilyen törékeny portéka, leszépítik, lehazudják a dologból az igazságot azok is, a kikhez még fordulhatna. Nagyot nyelt s rákönyökölve a divány támlányára, határozott kijelentéssel felelt a hivatalnoknak:
- Nekem pedig az kell, hogy ön beszéljen. Önnek hiszek, másnak nem. Én innen addig nem megyek el, a mig ön nem beszél.
A vén ember gorombán felelt:
- Hát itt marad.
III.
S leült az asztala mellé és nagy, szögletes betükkel irni kezdett. Az asszony a bőrdiványba belesüppedve, belebódult abba, a hogy a kezejárását nézte. Mintha egyéb gondja se volna, azt találgatta, hogy micsoda betü került ki a toll alól. Rátapadt a szeme a penna szabályosan mozgó nyelére s pusmogott magában: a, g, n, s ... - Beletelt egy félóra is abba, mig fölpillantott a papirosáról a hivatalnok. De hirtelen lekapta a fejét ujra s tovább irt. De már idegesebben fészkelődött a helyén s egyszerre lecsapta a tollát és az asszony elé állott.
- Estig akar itt ülni?
- Akár estig is.
Egy kis elismerés férkőzött a szavaiba, a hogy újra elindult járkálni s visszaszólott:
- Tud akarni.
Az asszony összeszorította az ajkait s csak a szemeivel intett, hogy: igen.
Erre lassan, még mindig habozva, az iróasztalhoz ment a férfi, de csak azért, hogy magával hozza a székét a divány elé. Ugy telepedett le az asszony elé, hogy a maga vén csontján érezte a megrogyott öreg lábak reszketését s halkan, vontatottan beszélt:
- Rosz a fiu. Igen hitvány fiu. Nem mondok ezzel ujat. Asszonyság is tudja. Hát hogy itthagyta a hivatalt, annak egy leány vagy micsoda az oka. A kiről hallott is.
- Hallottam.
- Azzal él - s itt aztán már mindennek vége. Asszonyság, ha az olyan nagyon könnyen menne, hát azt mondanám, hogy ugy számoljon le vele: volt, nincs. Mig a fiu itt-ott pénzeket emelt el, ember volt, könnyelmű, kölyöktermészet, a ki nem gondol a határokkal az enyém és a tied között. A következményekkel se. Az ilyen fiuval még kezet is lehet fogni. Még olyannal is, a ki a büntetést se kerülte el. - Hanem ez a legrettenetesebb züllés. Innen nincs ut kifelé...
Az asszony vállat vont s egy kis, csendes mosolygás szaladt végig fonnyadt, beesett arczán. Ahogy ránézett a férfire, látszott rajta, hogy nem is érti a nagy felháborodást.
- Honnan? Azért, mert egy lánynyal lakik? Hiszen hallottam már ilyen csodát. És éppen a férfiak itélnék el olyan nagyon érte? Hát önök talán jobbak?
A férfi nagy szemeket meresztett rá s egyszerre nagy szomorúság telepedett az arczára. Ez a szegény asszony nem érti, hogy miről van szó, s ahogy nézte maga előtt a derengő, már-már majdnem egészen megnyugodott arczot, hirtelen tisztába jött azzal, hogy ebben a megvigasztalt állapotában bocsátja el az asszonyt.
Az már föl is állott s most már egy kis, nem bántó, hanem azért diadalmas gúny is volt a mosolygásában, a hogy kérdezte:
- S egyéb semmi?
- Semmi.
Az asszony a hóna alá kapta az esernyőt s most már erősen a vén ember szemeibe nézve nevetett.
- Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Be nagy hiba! Hát él egy kicsit, fiatal. - Hirtelen fennakadt azonban valamin s mintha hangosan gondolkoznék, töprengve kérdezte: - De hát honnan telik neki? Keresete nincs és mégis győzi... - S lassan-lassan érlelődött meg az agyában valami föltevés és iszonyúan belesápadt, a mig nyögve, szemeit a férfi szemeibe meresztve, elmondta, hogy mit gondol.
- Csak nem a lány tartja el?
Mohó gyorsasággal vágott bele a szavába az ember:
- Arról szó sincs.
Az asszony megnyugodott s most már ugy ment el, mint a hogy a nyert pör után hagyja el az ember a tárgyaló szobát. Egy kicsit megint lemosolyogta ezt a vén embert s azt mondta neki, a mikor már búcsúzott:
- Akkor hát mit akarnak tőle? Kap még ő hivatalt, a milyet akar. Nemcsak posta van a világon.