Káin
szerző: Kosztolányi Dezső
Sötét és bozontos volt, amint a földre hajolt. Mikor pedig felemelte arcát, a sötétség növekedett.
Sütött rá a nap. Orra a bõre megpörkölõdött szagát érezte. Barázdákat húzott, a göröngyöket kõvel puhította, aztán két kezével villámgyorsan lapátolni kezdte a földet. Csempe, rövid körmei, melyek szakadatlan munkában koptak el, fájtak.
A földnek itt nem volt húsa, csak csontja. Lépten-nyomon sziklákat talált. Messze, ameddig a szem ellátott, a vadszeder és bojtorján nõtt, sûrû rendekben. Egymás után irtotta a tüskebokrokat, melyek ellenkeztek, rátámadtak, és mikor kitépte, sziszegtek, mint a kígyók. A vakító porban itt-ott bogáncsok fakólila lámpái égtek.
Fáradtan, nagyon fáradtan megállott, és lehajtotta fejét. Még éjjel kezdte a munkát, hideg holdvilágnál. Azóta lélegzetet sem vett.
A felesége jött.
- Itt volt? - kérdezte az asszony.
- Nem - mondta tompán.
Mind a ketten hallgattak. Néztek maguk elé, és reá gondoltak mind a ketten. Megint hiába várták.
Káin úgy látta az apját, mint egy hegyet. Óriásinak, határtalannak, végtelennek. Ma sem volt kisebb elõtte, mint egykor, mikor tenyerére emelte õt, s kimondhatatlan fájdalom csavarta szívét, hogy utóbb elfõrdult tõle. Holott eléje tette mindenét, amit ezeken a sovány sziklákon termelt, a föld összes gyümölcseit. Ezzel a földdel azonban hiába birkózik. Irtózatosabb ez a sárkányoknál és mammutoknál. Amit kicsikar belõle, elveri a jég, megpörköli a nap, a gyümölcsök pedig csenevészen, kukacosan hullanak le. Lenn a sárga aszály, fönn a tiszta színû ég. Feje fölött a zivatar sötét kacagása. De a zivatar se tud úgy haragudni, mint az apja. Az õ szava dörgedelmesebb és fönségesebb. Éjjelenként a sziklák falain át hallja. Rettenetes léptei alatt reszket a talaj. Néha, úgy rémlik, álmában is szólongatja. Akkor felugrik, és álmosan kaparni kezdi a földet a tíz körmével.
Félénken húzódtak egymás mellé, mint a rab állatok, egy férfi és egy asszony. Káin a földre tekintett, aztán az égre. Mind a kettõ vigasztalan volt.
- Én - kiáltott, és mutatta magát, a dolgos kezét, a mellét, a combját, mely gyümölcstelenül fáradt -, én - és verni kezdte átkozott testét -, én - és tehetetlenül állt, szó nélkül.
Az asszony sírva hagyta el, õ pedig leroskadt a földre, a tomboló verõfénybe.
Az öccsére gondolt. Vajon hol lehet? Biztosan most kel fel, a domb oldalán, a nyájat kihajtja a mezõre, aztán leheveredik egy erdõ árnyékába. Azért olyan sápadt. A keze is fehér és puha. Haja pedig szõke.
Szemét behunyta, megint kinyitotta, sokszor egymás után, de folyton ez az arc tûnt eléje, annyi változatban, hogy megriadt, és szerette volna elhessegetni. Látta, régenrégen, amint kitátott száján elcsöpögött az édes tej, aztán késõbb, hogy meztelenül és szõkén aludt, szelíden, mint egy kis pásztor. Mindig ilyen volt, alig változott az évekkel, még haja sem barnult meg. Igaz, hogy vigyáztak rá, mindannyian. Emlékezett arra is, hogy egy vadkan jött útjukba, az öccse õbelé kapaszkodott, és Káin a testével takarta el õt. Õ volt a kisebb, a gyengébb. Ma õ a kövérebb. Nagyon nyájasan tudott mosolyogni. Mindig mosolygott.
De akkor is mosolygott, mikor az apja - a kettõjük apja - homlokon csókolta, õt pedig, az idõsebb fiát, eltaszította. Itt valami titok lehet, amit nem ért. Próbálta megfejteni. Hiába erõltette fejét, nem tudta. Az emlékeivel foglalkozott, a gyermekkora járt eszében, az, hogy az apja mennyire szerette, mikor kicsi volt. Milyen boldogan éltek akkor ezen a nagy-nagy világon. Egyedül, azaz ketten. Az apja és õ. Az elsõ férfi és a második. Mégse lehet, hogy ne szeresse õt. Valaki közöttük áll. Újra az öccsére gondolt, a mosolygó arcot látta, és olyan fájdalom járta át, hogy vonítani kezdett a kétségbeeséstõl.
Szeme héját egyre erõsebben égette a nap. Egy leányt valaha mind a ketten szerettek. Összeharapta a fogát, hogy ne kiáltson. A nyál megkeseredett szájában és elsistergett nyelvén, mint az eleven parázson.
Háta mögött megreccsent a bozót. Szíve erõsen dobogott. Azt hitte, hogy az öccse. Csak egy oroszlán volt, mely rátekintett nyugodt, arany szemével, és tovább sétált.
Az, akit várt, csak késõbb jött, halkan, nagyon halkan.
Dorongot tartott kezében, mellyel a nyájára szokott felvigyázni, körültekintett, mosolyogva és alattomosan, s mikor látta, hogy senki nincs ott, a barázdákba lépett, összetiporta, megrázta a fákat, doronggal vert le róluk a zöld gyümölcsöket.
Káin talpra ugrott. Árnyéka úgy nyúlt el a mezõn, mint egy fekete torony.
- Jaj! - kiáltott az öccse az ijedtségtõl.
- Jaj! - kiáltott Káin, ki saját haragjától ijedt meg.
Káin már át is ölelte õt, a karjai vasperecébe, combjai érckapcsába szorította, oly szenvedéllyel, mint az elsõ leány. Jólesett ez a marcangoló indulat. Jajgattak és rikkantottak mind a ketten, mint csókolódzás közben, amint ide-oda ráncigálták egymást, és veszekedtek a dorongért. Káin kezébe került, aki többször rásújtott vele az öccse fejére.
A fej piros lett, aztán hirtelenül sápadt. Csodálatosan, érthetetlenül sápadt. Hosszan nézte ezt az idegen sápadtságot. Ilyet még nem látott soha. Nem értette, mi történt itt. Hívta feleségét és fiait is, de õk se tudták, mi ez. Felemelték a fejet, a kezet, a lábat, és visszaesett a földre, az, aki ott hever, többé nem ismerte õket.
Káin végtelen megnyugvást és békét érzett, hogy az arc többé nem mosolygott.
Öreg este volt már, mikor hét gyermekével, Irákkal, Mekhujellel, Methusaellel, Lamekkel, Jábellel, Tubalkáinnal, Jubállal együtt Nod földje felé indult.
Mély sötétség borította a földet. A porfelhõkben, melyeket lábuk kavart, szúnyogok, sáskák, denevérek, mindenféle apró ismeretlen állatok mozogtak, és sûrûvé tették a levegõt. Alig tudtak lélegzeni.
Éjfél után kis szél kerekedett, és kibukott a hold.
Ekkor felesége, aki mellette haladt, elordította magát, mint a nõstény párduc.
- Nézd - és Káin homlokára mutatott.
- Mit?
- Ott - susogta az asszony hangtalanul, úgy, hogy a szájára fagytak a szavak.
- Itt?
- A folt. A vér. A jegy - és bámulta tágra nyílt, óriás szemekkel a bélyeget.
Káin hajnal felé a tó tükre fölé hajolt. Homloka közepén sötétedett a megalvadt vérfolt. Vizet mert markába, homlokát megnedvezte, és lemosta a vért, melynek nyoma se maradt.
Aztán már biztosabban és gyorsabban mentek, s mire a nap delelõre hágott, elérték az új földet. Káin itt térdre rogyott. Messze erdõk sötétlettek, patakok rohantak, kövér legelõk, zsíros televények vették körül. Annyi idõ után elõször maga urának érezhette magát, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Többé nem is gondolt arra a helyre, melyrõl eljött. A paradicsomkertre se, melyet apja elvesztett. Azon iparkodott, hogy az új földet termõvé tegye, és ebben akadtak segítõtársai is. Családja egyre gyarapodott. Egészséges és hatalmas gyermekei születtek, kik az istenek fiaihoz hasonlítottak, halvány leányok, kik egyesültek a férfiakkal, és magzatokat szültek nekik. Nyugodalmukat nem zavarták. Csak ritkán hangzott fel a hegyekben a szõke emberek halálordítása, kiket a bátor fiúk az utolsókig megöltek. Irák, Mekhujel, Methusael, Lamek vadakra vadásztak, Jábel barmokat tenyésztett, várost épített és sátrakat vert az elszaporodó óriási nemzedék számára. Tubalkáin pedig érc- és vasszerszámokat kovácsolt remekbe. Éltek, ettek és aludtak, gyilkoltak és szeretkeztek, boldogok voltak.
Káin százéves korában is egyenes volt, mint a cserfa. Mikor nevetett, mind a harminckét foga villogott. Egyetlen haja szája se õszült meg. Esténként egy sziklára ült. Jubál, a legkedvesebb gyermeke, a hegedülés és lantolás mesterségének feltalálója, zenélt neki. Õ is különösen kedvelte a hegedût és a lantot.
Ilyenkor elgondolkozott az életén, melyet szépnek és tökéletesnek talált. Folytonosan növekedett a boldogsága. Megérte azt is, hogy unokái unokáit tették a térdére, s késõ vénségében elégedetten halt meg, mert látta, hogy utódai birtokba veszik a földet, és megsokasodott az õ ivadékaiban.