Jupiter és minden állatok
szerző: Péczeli József
Jupiter hítt minden állatot elébe,
Melyet táplál a föld tágas kebelébe,
Igérvén, hogy a ki okosan kér tőle,
Nem fog visszatérni üresen előle.
Elő áll elsőben s felkiált a majom:
Nekem nagy Jupiter nincsen semmi bajom;
Szám, szemem és orrom, olyan van mint másnak,
Nincsen semmi helye nálam a sírásnak.
Ábrázatom semmit nem vethet szememre,
Nem volt még panaszom semmi tetememre.
Hiszem, medve bátyám nem fog így felelni;
Ocsmányabbat nála, mert nem lehet lelni,
Talán mikor szegényt formálni kezdették,
A sok munka között félbe felejtették.
Tudom, hogy formáját soha nem véteti,
Ha esze lesz, magát ő le nem festeti.
A medve elő áll, s nem panaszkodik;
Sőt szép formájában majd felfuvalkodik.
Mikor teremtésid, Jupiter, számlálom,
Magamat közöttük legszebbnek találom.
Illő becsületet adok minden nemnek;
De az egy elefánt nem tetszik szememnek.
Nem hiszem hasonlót, hogy lásson magához,
Adni kellene még sokat a farkához,
Elkéne két fontot venni a füléből,
Így talán valami lenne még testéből.
Rútul hányták össze szegényt vasvillával,
Hogy megelégedjék, nem hiszem, magával.
Az elefánt eljött s panaszra a száját
Meg nem nyitá, inkább dicséré formáját.
Szörnyű nagyságáért szólta a cethalat,
Hozzá képest, úgymond, nem vagyok egy falat.
Sokkal jobb lenne ő halomnak vagy hegynek;
Mintsem az állatok közűl lenni egynek.
A hangya is eljött s nem mutatta mérgét,
Kicsinynek találta az egy búza férgét.
Ez mondá, hogy nála még kisebbek mások,
A kikhez képest ők megannyi Atlások,
De az ember végre olyan bolondul szólt,
Hogy majd minden állat nevettében megholt.
Nagy Jupiter - mond egy - szép az én termetem;
De a János orrát szüntelen nevetem.
Péter szomszédomnak olyan nagy a szája,
Mint egy vámkerekű-kalap karimája.
Mit nem kén mondanom az István lábáról,
Vagy a Kató komám felpúpzott hátáról,
Kedvére szapulni már elkezdé Borkát,
A mikor Jupiter bedugta a torkát.
Minden állat úgymond, ki maga nemével
Megelégszik; szabad, menjen el békével.
Két rút bőr tarisznyát ada az emberre,
Ő volt legbolondabb, ő volt méltó erre.
Egyiket megtömte maga sok bűnével,
A másikat pedig mások vétségével.
Az elsőt enyvezte neki a mellére,
Másikat szegezte háta közepére;
Így mikor egyebek hibáit neveti;
Irva vagynak hátán maga itéleti.
Minden ember hiúz a mások bűnébe',
De nem szeret nyúlni a maga keblébe.