Jugoszláviai magyar könyvekről
szerző: Kázmér Ernő
A jugoszláviai magyarság irodalma, az egyre jelentősebb, a maguk külön problémái között emberséggel, művészettel küzdő erdélyi és az erős egyéni tehetségeket felmutató szlovenszkói magyar irodalommal szemben vergődéses lassúsággal bontakozik ki. Nem is lehet ez máskép itt, ahol a kis magyarság túlnyomó százaléka földművelő vagy gazdasági válsággal küzdő kispolgár és az a réteg, amelyre az irodalom támogatása, könyvek vásárlása hárulna, olyannyira csekély, hogy egy fejlettebb kisebbségi magyar irodalom szociális és esztétikai célkitűzéseit, komoly és reális irodalmi atmoszféráját jelentősebb eredményekig elközelíteni még nem tudta. Komoly kísérletek, tehetségek koncentrálása, folyóiratok alapítása, sőt egy szép munkatervvel lendülő bácskai «Helikon» mind bizonyságai annak, hogy a tizenötéves építőmunka itt sem maradt el és ha ma már a jugoszláviai magyar irodalmi eseményekről számolhatunk be, az elsősorban annak a néhány lelkes írónak és melléjük állt irodalombarátnak köszönhető, akik ezt a sokáig gyökértelennek látszó, már eleven, színes képet mutató, de missziót még sem valló, sem vállaló irodalmi tevékenységet - életre keltették, kézzelfogható eredményekig vezették. Most lenne itt az ideje, hogy ezekből a «l'art pour l'art» zúgaiba szorult vagy a «lokális kulör» túlzásaiból, erőszakoltságából s a dilettantizmusba könnyen átsikló szerény eredmények az élet és az irodalom mai arcvonalát, a mai egész ember mindent felölelő aktivitását tükrözzék és itt, ahol a magyar irodalom még csak áldozat, de nem üzlet; író és közönség: jelszavakon, szűkre szabott korlátokon felülemelkedve, nem zárt területre cövekelt, erőszakosan kitermelt regionális kísérletekben, hanem a bilincstelen szépség és igazság eszméiben forrjon össze.
Az a néhány magyar könyv, ami rövid pár hónap alatt itt megjelent, ezekről a termő, gondolkodtató eszmei célkitűzésekről nem beszél. De aki az irodalom jogosultságát, annak társadalmi funkcióját nem a megalkuvásban, a meglévő szűk esztétikai igényekhez való leereszkedésben, hanem az irodalom fensőbbségéhez való feltörekvésben látja, az előtt csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy ezek a könyvek és - kevés kivétellel - törekvő, küzdő íróik is ebben a kettősségben, a rájuk erőszakolt regionalizmus és a bennük lüktető korláttalan szabadságra való törekvés harcában fulladnak ki. Börcsök Erzsébet kis regénye: «A végtelen fal» iskolapéldája annak, hogy az írónak mennyire nem szabad erőszakoltan regionális jelleget adni olyan témának, amelynek váza, vérszegény és sápadt figurái azt el nem bírják. Az impériumváltozás kezdetén összeverődött csőcselék fosztogató bandák adják a regény hátterét, ú. n. «kisebbségi problémá»-ját, ebbe komponálódik a magyar leány és szerb fiú naivul elgondolt, romantikusra beidegzett szerelme, amit a dilettantizmustól csak keresetlenül tiszta és üdeségre törekvő egyszerű stílusa ment meg. Farkas Geiza, a tiszteletreméltó polihisztor, akinek a tízes években adott szociáletikai, társadalomtudományi munkái elmélyedő tudóst reprezentáltak, «A fejnélküli ember»-rel a regényírók sorába lépett. Regénye az egy test, két lélek örök rejtélyét kutatja, szárazon, terjedelmes táji leírásokkal és ezek a gondolkodói, szemlélődő erények a regényt fárasztó olvasmánnyá nehezítik. A regény erényei: a mesétől teljesen elkülönülő lélektani, szinte laboratóriumi tanulmány és néhány ólmosszürke vonással megrajzolt tájleírása. Sz. Szigethy Vilmos «A vármegyeház kapujából» cím alatt gyüjtötte össze napilapokban megjelent becskereki visszaemlékezéseit. Az író, aki Szeged irodalmának eleven alakja, a népi elbeszélés idilli nyugalmával és az emlékezés melankólikus lírájával futtatja be a magyar megyeháza köré rajzolt életet, színes figurái közül Lauka Gusztáv bohémalakja a régi magyar irodalom érdekes atmoszféráját eleveníti meg. Szirmay Károly novelláskönyve, a «Ködben» valóságfelvételek, átélések és érdekes kísérletű fantáziák színes sorozata. Egy falusi jegyző napjai, egyre fokozódó szerelme rajzában («Staro sunce») regényírói képességek feszülnek és néhány elmosódottan adott mellékalak sorsának kiszélesítéséből könnyen a faluba szorult, kultúrára törekvő emberek tragikus regénye válhatott volna. Az író képzeletjárása, itt-ott már egyéni hangja annak az előrejutó, tisztuló elbeszélő irodalomnak jól érvényesülő értéke, amit a megboldogult Szenteleky Kornél «Akácok alatt» című és huszonhat itteni elbeszélő novella-antológiájában akart kidomborítani. Hogy ez a szép és ambiciózus kísérlet nem azzal a maradéktalansággal sikerült, amire az antológia oly tragikus fiatalon elhunyt szerkesztője törekedett, az végeredményben abban a programszerűségben rejlik, amely elsősorban a paraszttémák felé fordult, viszont a novellisták nagyrésze épen ezekben a témákban idillt, sablónt látott és a szociális háttér csak Arányi Jenőnek az aratógépek ellen föllázadt parasztokról szóló drámai feszültségű novellájában, Herczeg János «A hatalmasok» c. alig kétoldalas rajzában és a tisztult naturalizmustól érett Kristály István: «Áradás» című, a gátépítő földmunkások tragikus letörtségével lüktető elbeszélésében érzékletes. Jól megírt, nyugodt írás a Borsódi Lajos «Szerenád»-ja és sok erő, nyerseség van Markovich Mihálynak a dunai hajósok, dunai kikötők megrázó élményektől zsúfolt novellájában. Munk Artúr «Hinterland» című új regényében Porváros háborúalatti életét, nyüzsgő hangyabolyhoz hasonló társadalma képét, egy hűen fotografáló, sohasem retusáló író merészségével adja. Ez az első magyar hinterland-történet, a front hőseinek valóságélete és az otthonmaradottak pénzszerzése merész párhuzamával a «Nagy káder» írójának beváltott ígérete, aki ezzel az új regénnyel a háború élményének béklyójából végleg kikerülve komoly írói eszközökkel közeledik a mai élet témái felé. Magister «Száz asszony»-a a Napoleon körül élt szeretők, asszonyok regényes rajzai, vázlatai. A hősi-kultusz, a nagy diktátorok kora aktualizálta Napoleont és Magister, az elsősorban író és csak azután histórikus, ebben az új könyvében is folytonosan fokozódó feszültséggel, jó léleklátással kíséri azok sorsát, akik Napoleon meteori élete körül bolyongtak. A történelem sokszor mond mást, mint írónk, de ez nem zavarja azt a hatást, amit komoly kvalitást, imponáló tudást és tárgyi ismeretet nyujtó könyve ad. Érdekes kísérlet Arányi Jenő történelmi regénye, formában inkább nagyobb elbeszélés, «A szentendrei bíró», amely a fiatal Mátyás király fekete hadseregének küzdelmén át, a török ellen harcoló magyar-szerb nép közös sorsát leegyszerűsített történelmi keretben és egy keresetlenül friss romantikus szerelmi idillben írja meg. A kis regény hamvasan szép táji leírásai, a haldokló szentendreí bíró melodramatikusan aláfestett lázálma az eddig novellista erényeivel ismertté vált író értékes fejlődésének figyelemreméltó bizonyítékai.
A jugoszláv-magyar irodalmi kapcsolatok kiépítésére irányuló törekvéseknek magyar oldalról jelentkező értékes bizonyítéka Ducic Jovan «Álmok városa» magyar kiadása. A kötet a költő utazásélményeit adja, extázisos meghódolást Páris előtt, ájtatos fohászkodást Róma kövein, kínzó hitetvallást Avilla éjszakáiban és a természet és a szerelem érzéki összeolvadását a jóni tenger szépségében. Ambrus Balázs a jugoszláv líra legértékesebbjeit ülteti magyarra, keresve bennük a szláv lelket, a mai életet. Ezek a költői értékű fordítások egyelőre napilapokban jelennek meg, már kötetté izmosodhatnának újabb dokumentumául annak, hogy itteni íróink valamennyije tehetsége legjavával híve az irodalmak testvériesülésének.
(Zagreb)