Johann Wolfgang von Goethe (Kosztolányi Dezső)
| Johann Wolfgang von Goethe szerző: Kosztolányi Dezső |
1
Amikor a Majna melletti Frankfurtba érkeztem, leszálltam a vonatról, hogy megtekintsem a házat, melyben született. Vasárnap volt, és szemerkélt az eső. "Hirschgraben" - mondtam a kocsisnak, s az szótlanul hajtani kezdett. A város az eső fátyolán át még régibbnek rémlett. Rózsaszín, zöld, kék házacskái úgy hevertek egymás mellett, mint játékszerek, s padlásablakaikból elmúlt korok tekintettek rám kíváncsian.
Egykettő megérkeztünk. A ház olyan volt, ahogy leírta, és ahogy János-Gáspár, a császári tanácsnok újraépíttette, háromemeletes, csúcsos tetővel, lenn hat vaskosaras ablakkal. Oldalt, a tűzfalon, mely ma is csupasz, a kukucskálóablak. Innen leste a szigorú, becsvágyó, rendőrködő apa kötelességmulasztó fiát, ha elkószált a városban, ahelyett, hogy dolgozatait készítette volna el. Egy márványtábla ezt hirdeti: "Ebben a házban született Goethe, 1749. augusztus 28-án." Remekebbül, megindítóbban egyetlen stílművész se fogalmazhatta volna ezt meg.
Sapkás szolga nyitott kaput. A költő műveiről, lelki válságairól, első és második olaszországi útjairól oly szakértelemmel beszélt, mint holmi egyetemi tanár. Nem figyeltem rá. A ház ódon szagát szívtam magamba, ezt az áporodott, fülledt, XVIII. századbeli szagot, melyet ő is érezhetett. Ki állítja, hogy csak a szem és fül érzékein lehet valakit megközelíteni?
Itt élt az, akit ő életrajzában szerényen, de valami bibliai önérzettel így nevez: "a gyermek". Mindenütt az a szilárd, már tünedező polgári jómód, melyhez képest a mai milliomosaink jóléte is ingatag. A lépcsők mellett pompás, művészien kovácsolt korlát, a világos előcsarnok falain jó rézmetszetek - még az apa hozta Itáliából, a Piazza del Popolo, a Colosseum -, s a vendégszobából látni a sárga házat, melyet "a gyermek" is nézett, s szíve közben elfacsarodott az iszonytató magánytól.
Goethééknél pedig minden meghitt, majdnem kedélyes. Fönn a második emeleten laktak. A tanácsnok úr a latin remekírókat, a jogtudósok munkáit gyűjtötte. Gyermekeiknek spinétezniök, hárfázniok kellett. A szobában, ahol a "kis" Goethe született, már nincs meg az ágy. "Az ágy - szólt vezetőm - leghamarabb tönkremegy." Ez a bútor, melyben fél életünket töltjük el öntudatlanul.
Csak a nádszékek maradtak meg, a zsöllyék, a nagy családi asztalok. A harmadik emeleten a diákszoba, azzal a tintafoltos íróasztalkával, melyen a Götz-öt és Faust-ot kezdte írogatni. Ariosto és Tasso a könyvállványon. A kurta, keskeny díványon heverészett munka után, a "lustálkodó" kereveten. Itt a hálószobája. Ezen a küszöbön jelent meg az apa, kifordított hálókabátban, hogy ráijesszen, mikor ő nem akart aludni, és ekkor a gyermekkor ijedelmével egy személyben látta benne: az apát és a rémet.
Leballagtam a konyhába, és megbámultam a rézüstöket, mozsarakat, tepsiket, a "jó és értelmes háziasszony" hal- és ráksütőit, melyeknek formáin hal és rák látható sárgarézből kimintázva. Az anya, a frankfurti polgármester leánya, nem éheztette fiacskáját.
Az udvar elhagyatott volt. Hársfák borzongtak az esőben és sarkantyúvirágok. Egy régi vörösmárvány kút még működött. Amikor meghúztam a fogantyúját, nyikorgott.
Nem volt semmi okom meghatódni, hiszen ez az élet óriás vonalú, teljes. Nyomor nem tette regényessé. Gazdagon, dicsőn halt meg, nyolcvanhárom éves korában. Mégis töprengve gondolkoztam itten az udvaron, ahol játszadozott, hogy ki lehetett voltaképpen ez a lény, aki folytonosan nyugtalanít tökéletességével, megdöbbent gyarlóságával, ez a legokosabb halandó, akibe lehetetlenség belekötni, ez a józan-részeg, ez a zabolátlan-zabolás, ez a kegyetlen-gyöngéd, ez a legemberibb, legemberebb ember?
2
Minderre vajmi nehéz felelni. Mihelyt kimozdulunk a környezetből, mely életét fuvallja felénk, mihelyt nem tekintünk valamelyik művére, mely támasztópontot nyújthatna, s elvont szókkal igyekszünk őt jellemezni, általánosságokba tévedünk. Goethét jellemezni annyi, mint a természetet jellemezni.
Milyen könnyű feladat bármily más embert, költőt leírni. Majdnem mindegyikben találhatunk egy-egy szembeszökő tulajdonságot, mely a többiek rovására elhatalmasodott, a természet egy túlságát, a sors egy aránytalanságát, az élet egy szabálytalanságát, melyet csak hangsúlyoznunk kell, hogy az olvasó, aki sohase hallott róluk, fogalmat alkothasson testi és szellemi mivoltukról.
Vannak költők, akik beleugranak az árba, és sodortatják magukat vele, s vannak olyanok is, akik távol az élettől, íróasztalukra púposkodva álmodnak, remeték módjára. Vannak olyan költők, akik a természet cigányai, rakoncátlan gyermekei, s vannak poéta doctusok. Vannak olyan költők, akik egy csapásra meghódítják a világot, s vannak mellőzöttek, félreismertek, üldözöttek is, akiket koruk nem ért meg.
Ezeket a vonásokat mindössze kissé vastagítani, torzítani kell, s máris előttünk áll egy-egy költői arckép.
De mit érünk efféle fogásokkal Goethénél? Semmit se állíthatunk róla, aminek ne volna éppoly igaz az ellenkezője is. Ha azt mondom, hogy ő a tisztaság és derű, azt felelhetik, hogy ő a köd és komorság. Ha azt mondom, hogy romantikus, azt felelhetik, hogy klasszikus. Ha azt mondom, hogy stílusa egyéni, azt felelhetik, hogy stílusa mindig személytelen, utánozhatatlan, mert nincs benne modorosság. Ha azt mondom, hogy démoni, azt felelhetik, hogy ő a polgár. Ha azt mondom, hogy pogány, azt felelhetik, hogy ő a keresztény. Ha azt mondom, hogy kézzelfogható, azt felelhetik, hogy elvont. Ha azt mondom, hogy optimista, azt felelhetik, hogy pesszimista. Ha azt mondom, hogy ő a költészet és érzés, azt felelhetik, hogy ő a valóság és gondolat. Ha azt mondom, hogy nyugodt, egyensúlyozott, azt felelhetik, hogy ő maga a nyugtalanság és vívódás. Ha azt mondom, hogy ő a középkor, azt felelhetik, hogy ő az újkor, a zendülés és haladás. Minden állítás, minden ellenvetés teljesen jogosult. A természet ő, mely az ellentéteket magába olvasztotta.
Közvetlen jellemzéséről le kell mondanunk. Így megfoghatatlan, megközelíthetetlen. A tökéletességnek nincs elhatároló jellemvonása, csak kisugárzása és fénye.
3
Sokoldalúsága megtévesztő.
Elsősorban azért, mert sokoldalúsága nem felületes, hanem alapos. Másodsorban azért, mert sokoldalúsága nem könyvekből táplálkozik, hanem az eleven, mindig lüktető kíváncsiságból, s át és át van itatva az élettől.
Költő, elbeszélő, drámaíró, fordító, nyelvész, államférfi, udvaronc, utazó, színházigazgató, rendező, közgazdász, régiségbúvár, rajzoló, természettudós. Hadat üzen Newton fényelméletének. Fölfedezi a csonttan egyik titkát, előfutárja Darwinnak és Spencernek, a növények alaktanáról szóló értekezésével pedig megalapozója az új növénytannak.
Ő volt az utolsó polihisztor, aki a XVIII. és XIX. század határmezsgyéjén, amikor a múltból ránk maradt anyag, a könyvtermelés, a közlekedés gyorsulása, a munkafölosztás rendszeressége ezt még nem tette lehetetlenné, magába ölelte az egész világot. Ő volt úgyszólván az utolsó ember, aki személyes kötelességének tudta, hogy mindent befogadjon, amit aggyal-szívvel be lehet fogadni, hogy a maga számára valóban megfejtse a világrejtélyt.
Utána az élet elrétegeződött. Szakemberek jelentkeztek, akik csak saját mesterségüket folytatták, szaktudósok, akik bölcsen ellenzőt tettek a szemükre, s átallottak belepillantani mások, a közvetlen mellette ülők kártyáiba is.
Ez a szellemi elszűkülés a szükségszerűség törvénye folytán odáig fejlődött, hogy nemcsak a tudományok váltak el a művészetektől, hanem az egyes művészetek területén is parcellák keletkeztek, s az epikus már nemigen figyelt a drámaíróra, a drámaíró nem zavarta a lírikust, sőt voltak olyan lírai költők is, akik egész életükben csak szonetteket írtak s egyébbel nem törődtek.
Goethe sokoldalúsága azért bámulatos, mert esetről esetre teljesen egyoldalú is mer lenni, és így mindig életszerű.
4
Bölcsője fölött a "csillagok konstellációja kedvező volt". Jupiter és Venus barátságosan állott, de Merkur, a kalmároknak és Mars, a harcosoknak csillaga közömbösen viselkedett. Életét valóban Jupiter és Venus korlátozza: a bölcsesség és szerelem, a mérték és mértéktelenség.
Ha fölsorakoztatjuk azokat a nőket, akiket szeretett, Gretchent, a diákkori csapodár ideált, Katherine Schönkopfot, a borkereskedő kedves leányát, Friederike Briont, a sessenheimi liliomot, Charlotte Buffot, akiről a Werther hősnőjét mintázta, Lili Schönemannt, a bankárlányt, az elmés, művelt Steinnét, aki már hét gyermeket szült, amikor megismerkedett vele s utána tizenkét évig tartotta rabul, végül Christiane Vulpiust, az egyszerűség e vadvirágját, ezt a fiatal, kacagó leányzót, akit később - jó sokára - feleségül is vett, olyan arcképcsarnokot kapunk, melyben majdnem minden női típus megtalálható.
Féktelen, túlhabzó vérmérséklet, amely nem ismer korlátot és lehetetlent. Maga formálja az erkölcsöt. Károly Ágostonnal, a weimari herceggel fölverik a vidék nyugalmát, kopóikat végigkergetik az utcákon, ismeretlen emberekhez kukkannak be, s rázárják az ajtót egy nőre, vásott diákcsínyeket követnek el. Az ifjú meztelenül fürdik kedvesével a tóban, a tisztes polgárok megbotránkoztatására, akik kövekkel hajigálják meg őket.
A kettősség jellemében is állandóan ott bujkál: nemcsak a fegyelmezetlenség ő, hanem a fegyelem is. Egy csodálatos nevelés birtokában mindig a kötelességet tartja szem előtt, s magát sanyargatva tör magasba. Benne él az örök rendetlenség csecsemővágya, de a rend és érvényesülés vágya is, s nem riad vissza attól, hogy idején beérkezzék, tiszteletet és hatalmat szerezzen. Közvetlen és merev, lázadozó és szertartásos. A kegyelmes úr Heinét egy neki nem tetsző megjegyzésére egyetlen tekintetével megfagyasztja. Amikor Beethovennel a fasorban sétál, s feléjük közeledik az osztrák császári pár, a zenei zseni gőgösen elfordítja oroszlánfejét, Goethe azonban hajbókol, mosolyogva, földig görnyedve köszön, mint egy született udvaronc.
A szerénységet a semmiháziak alamizsnakolduló erényének tekinti. Pontosan tudja értékét. Egy ízben Tieckkel vetik egybe. Akkor mosolyogva jelenti ki, hogy az összehasonlítás olyan nevetséges, mintha őt Shakespeare-hez mérnék.
Népszerű és népszerűtlen is. Werther-rel, melyet huszonöt éves korában ír meg, világsikert arat. Iphigeneiá-t és Egmont-ot azonban már fagyosan fogadják otthon. Tudatában is volt mindig annak, hogy sohase lesz igazán népszerű, csak a kivételes lelkek költője marad.
5
Az egészség mintaképéül szokták odaállítani, aki hitet prédikál minden tettével és sorával. Megfeledkeznek arról, hogy kevés ember szenvedett annyit a föld hátán, mint ő.
Mindjárt születésekor hatalmas rázkódtatás érte, mely nyilván egész életére kihatott. Köldökzsinórja a bába ügyetlensége folytán nyaka köré tekerődött, s a csecsemő úgyszólván holtan jött a világra, fuldokolva, kéken-lilán, és sok időbe telt, míg magához térítették.
1768-ban, tizenkilenc esztendős korában vért is hányt. Utána hosszasan betegeskedett. Tüdeje sokáig gyönge volt, mindvégig érzékeny, hajlamos a meghűlésre. Később évekig foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, esténként élesre fent tőrt vitt az ágyába, próbálta beletaszítani a hatodik és hetedik borda közé, pár hüvelyknyire, hogy megszabaduljon az élet terhétől, mely minden jómód, siker, tudás ellenére tűrhetetlennek tetszett neki. Ő írta meg az öngyilkosság bibliáját: a Werther-t.
Kedélyének hullámzása állandó maradt. Mindig két véglet között hánykódott, majd "égre ujjongva, porig szomorkodva". Kornélia nővére mániás elmebeteg, s zárt intézetben kezelik. Ágoston fia, ez a tétova, akaratgyönge, semmire se alkalmas iszákos, korán hal meg Rómában, Walter mélakóros, Wolf emberkerülő különc. Ő maga - amint Kretschmer, a marburgi elmeorvos megállapítja legújabb munkájában - a mániások minden tünetét felmutatja. Termékenysége korszakosan tér vissza, minden hét-nyolc évben, s akkor lázas önkívületben dolgozik.
Mennyi küzdelmébe kerülhetett ennek az "egészséges lángelmé"-nek, hogy megszerezze "olümposzi nyugalmá"-t.
6
Bizonyára gyermekség arról beszélni, hogy valaki "egy nép legnagyobb költője". Mégis, ha az ő nevét halljuk, az egész németséget látjuk, az egész német múltat érezzük. "Az embernek valakinek kell lennie - mondotta -, hogy valamit csináljon. Dante nagynak rémlik nekünk, de századok műveltsége van hátunk mögött; a Rotschild-ház gazdag, de több mint egy emberöltőre volt szüksége, hogy ily kincsek birtokába jusson." Mögötte is a német századok állanak, az a gondolkozó, álmodozó fajta, mely a zenét és bölcseletet adta a világnak. Ő a német nyelvet dicsőítette föl. Ma is hozzá zarándokolnak, belőle táplálkoznak a "modernek".
Nála keményebb bírálója alig akadt a német szellemnek. "A németek legnagyobb baja - mondotta - a bölcseleti okoskodás, mely stílusukat olykor értelmetlenné, megfoghatatlanná, szélessé, elcsikarttá teszi. Minél inkább odaadják magukat valamilyen bölcseleti iskolának, annál rosszabbul írnak. Ellenben azok a németek, akik mint üzletemberek és életélvezők, csak a gyakorlatot tartják szem előtt, legjobban írnak. Így Schiller stílusa is akkor legpompásabb és leghatásosabb, amikor nem bölcselkedik."
Szorosan véve nem is tekinthető csak németnek, hanem európainak, világpolgárnak, az első kozmopolitának. Északot, keletet, délt, nyugatot egyformán kifejezte. Itália éppen annyira az övé, mint Németország, és Perzsia is, Görögország is, Franciaország is.
Minden részvét nélkül nézte a népek verekedését, s míg künn véreztek kortársai, isteni közönnyel osztiológiai búvárkodásával bíbelődött. Erre vonatkozólag így nyilatkozott: "Csatadalokat írni és a szobában ülni: ez lett volna az én stílusom. De őrtüzeknél, ahonnan éjente hallani az ellenséges lovak nyerítését: ehhez nemigen fűlt a fogam. Ez nem az én életem volt és nem az én dolgom, hanem Theodor Körneré. Neki kitűnően állnak a csatadalok. Nálam azonban, aki nem vagyok harcos természet, és semmi érzékem sincs a harchoz, a csatadal csak álarc lett volna, mely fölöttébb rosszul illett volna arcomhoz. Én a költészetben sohase alakoskodtam. Azt, amit nem éltem át, azt, ami nem égett körmömre s nem unszolt alkotni, sohase énekeltem meg, sohase mondtam ki. Hát hogy írhattam volna a gyűlölet dalait gyűlölet nélkül! És őszintén szólva nem gyűlöltem a franciákat, bármennyire is hálát adok Istennek, hogy megszabadultunk tőlük. Hogyan is gyűlölhettem volna egy nemzetet, mely a föld legműveltebbjei közé tartozik, melynek műveltségem javát köszönhetem, én, aki csak a műveltséget vagy a barbárságot tartom szem előtt? Általában a nemzeti gyűlölettel furcsán vagyunk. A műveltség legalacsonyabb fokán mindig a legerősebb a legszilajabb. Van azonban olyan műveltségi fok, ahol ez teljesen eltűnik, ahol úgyszólván a nemzetek fölött lebeg, és az ember egy szomszédos nemzet boldogságát vagy fájdalmát éppúgy átérzi, mintha az tulajdon nemzetéé volna. Ez a műveltségi fok felelt meg természetemnek s régen meggyökeresedtem benne, minekelőtte még hatvanadik életévemet betöltöttem volna."
Kisgyermek korában a lisszaboni földrengéstől nemcsak a föld rengett meg, hanem az isteni gondviselésben való hite is. Mégse forradalmár, mert nem hisz az emberiség föltétlen haladásában, melyet valahol messze-messze lát derengeni egy határozatlan jövőben, millió és millió év múlva. Nemes, kétkedő lélek. De soha egyetlen szavával se szolgálja a sötétséget és hazugságot.
7
Az ellentétek minden vonalon tovább követnek bennünket.
Forró volt? Az volt, lávaszerűen hömpölygő. Szerelmes versei, dithirambjai önkívületben fogant természeti jelenségek, melyekben tökéletesen eggyé válik szándék és kivitel, elgondolás és ösztönösség, lélek és forma, úgy hogy mélységüket a fölszínen éreztetik, szinte kézzelfoghatóan, az ütemükkel, a szavak érzékletes érzéki varázsával. Vagy talán hideg volt? Ez is éppoly igaz. Gondoljunk a Hermann és Dorottya homéroszi nyugalmára vagy a Tasso márványba faragott jambusaira. Dionüszosz és Apollón egy személyben.
A legnagyobb költői alkotó képességek közé tartozott, akikkel az emberiség dicsekedhet? Ezt fölösleges bizonyítani. Faust költője egyetlen markolással összefogott földet és eget, ördögöt, embert és istent. Száz és száz jellemet vetített elénk, mind a semmiből, mind önmagából. Vagy talán a legnagyobb befogadóképesség is volt, a legnagyobb tanuló? Ez se tagadható. Tanulmányozta a görögöket, latinokat, gyermekkorában olaszul és héberül is tanult, szinte kívülről tudta Voltaire-t, bújta a népdalokat és a bibliát, minden évben szorgalmasan elolvasta Shakespeare-t, akitől szó szerint átvette a hamleti sírásó énekét s beillesztette a Faust-ba, de rajongott Walter Scottért és Byronért is.
"Örökké az emberiséget emlegetik - mondotta -, csakhogy mi az az emberiség? Mihelyt megszülettünk, máris hat ránk a világ, s ez így tart egészen sírunkig. És általában mi más is az, amit sajátunknak vallhatunk, mint az energia, az erő és akarat? Ha elmondhatnám, mi mindent köszönhetek a nagy elődöknek és kortársaknak, a végén vajmi kevéssel dicsekedhetnék."
8
A költői művek boncolgatását meglehetős meddő dolognak tartotta. Ingerülten utasította el azokat, akik munkáinak magyarázatát kérték tőle, s holmi "gondolati" tartalmat kerestek a Faust-ban. Ezeknek legföllebb még egyszer fölolvasta verseit, hogy mozdulataival, az emberi hang melegségével hozza közelebb értelmüket. Csodának hitte a művészetet. Egyik költeményében - Müértő és művész - leírja, hogy ad a műértő jó és rossz tanácsokat a művésznek, míg az kezébe nem ragadja az ecsetet, s meg nem oldja képét egyetlen diadalmas kiáltással: "így". Ez volt véleménye minden értelmi pepecselésről.
"A magasabbrendű termékenység - szólt -, minden jelentős megjegyzés, minden lelemény, minden nagy gondolat, mely gyümölcsöt hoz és eredménnyel jár, senkinek sincs hatalmában, s fölötte áll minden földi hatalomnak. Ilyesmiket az ember nem remélt ajándék gyanánt kap felülről, úgy is kell rájuk tekinteni, mint Isten tiszta gyermekeire, akiket boldog köszönettel kell fogadni és megbecsülni. Rokon ez a démonival, ami azt műveli az alkotóval, amit akar, aminek az alkotó öntudatlanul átadja magát, abban a hiszemben, hogy tulajdon ösztönéből cselekszik. Ilyen esetekben az ember gyakran egy magasabb világkormányzat eszközéül tekintendő, mintegy annak edényéül, melyet méltónak talált az isteni fluidum befogadására."
Shakespeare volt a bálványa, vagyis a tudatos-tudattalan alkotó, akiről ezt a feledhetetlen kijelentést tette: "Shakespeare ezüst tányéron aranyalmákat nyújt nekünk. Az ezüst tányért mi is megszerezhetjük, amennyiben tanulmányozzuk drámáit, mindössze az a baj, hogy mi ebbe a tányérba csak krumplikat tehetünk."
Minden esztetizálást lenézett. De ki mondott velősebb ítéleteket, tömörebben fogalmazott, sugallatosabb igazságokat a művészi teremtés törvényeiről, ki beszélt okosabban a festői, építészeti, irodalmi remekművekről, mint ő, akinek Hamlet-ről szóló pár sora több mint másfél száz év után, mikor annyi könyv és magyarázat elavult, még mindig a hamleti rejtély kánonjának tekinthető? Ki tudott többet a valóság és költészet viszonyáról, a tapasztalás, anyaggyűjtés hiábavalóságáról, az ihlet mindenhatóságáról? Ki hangsúlyozta jobban a szavak öntörvényűségét és öncélúságát, melyet ebben a században forradalmi újságként hirdettek a szimbolisták?
Váltig emlegetik azt az elmés választ, melyet Mallarmé adott Degas-nak, a festőnek, aki üres óráiban verseket is írt. A festő egy napon kétségbeesetten kereste föl a költőt, s azon panaszkodott, hogy költeménye sehogy se sikerül, pedig telis-teli van eredeti eszmékkel. Mallarmé erre így szólt: "Kedves barátom, a verseket nem eszmékkel írják, hanem szavakkal."
Goethe ezt már a XVIII. században elmondotta Eckermann-nak.
9
Végül az utolsó, legmeglepőbb ellentmondásra világítok rá: arra, hogy ez a költőóriás, ez az írótitán, aki betűiből olyan könyvtárat rakott össze, melyet megérteni, elolvasni, átfogni is egy élet nem csekély munkája, sohase tekintette magát csak költőnek, s a szó mai értelmében nem is volt író, aki minden becsvágyát munkáiba helyezi, s azokkal áll vagy bukik. Barátai Musagetésznek nevezték, és Novalis a "költészet földi helytartójá"-nak. Az ő élete, műve azonban más. Hogy micsoda, arról így vall 1780-ban:
"Az a vágy, hogy népem piramisát, melynek alapját megadták nekem, és lefektették, amennyire csak lehet, a levegőbe csúcsosítsam, mindennél fontosabb számomra, s ezt egy pillanatig se bírom elfelejteni. Tilos tétováznom, már sok év nyomja a vállam; talán a sors le is tör munkám közepén, és a babiloni torony befejezetlenül marad. Legalább mondják ezt: A tornyot merészen tervezték. Ha élek, adja Isten, hogy erőm a tetejéig érjen."
Életének műve tehát maga az élete, melyhez írásai is hozzátartoztak, szervesen és elszakíthatatlanul. Wilde, az "élet hercege", a XX. század elején, kissé kérkedve, de szellemesen azt állította, hogy munkáiba csak tehetségét mentette bele, lángelméjét ő az életnek adta. Goethe a lángelméjét egyformán adta oda az életnek és az irodalomnak. Neki mindkettőre futotta. Ő az élet királya, de az irodalom királya is. Folyton élt és írt, mert amikor élt, akkor írt, és amikor írt, akkor élt, nála a határvonalak elmosódnak, nem tudjuk, meddig élet és meddig irodalom, mindkettő egyet és ugyanazt jelenti, mindkettő egyetlen vágyból fakad, s ezért mindkettő egyformán tökéletes.
10
Napóleon, amikor Erfurtban meglátogatta őt, ezt mondta róla Darunek: "Voilà un homme." Pompásabban ma se lehetne őt jellemezni. Ember ő, talpig ember, gyarló és fönséges, botladozásában, kitartásában példátlan, "emberfölötti ember".
Ezt a szót is ő alkotta, talán, hogy kifejezze azt, ami volt.
Élete piramisát, melyet tervezett, sikerült a csillagokig emelnie, fölépíteni. Befejezte a bábeli tornyot. Egy példát hagyott hátra, melyre minden ember büszke lehet.
Ha az idegen csillagok lakói egyszer kíváncsiak volnának, hogy mire való az élet és mire képes egy ember, az ő pályájára és munkásságára hivatkoznánk.