Jobbágy, halál
szerző: Péczeli József
Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt,
S bajos vénségének nyögött súlya alatt,
Sárga mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe,
S kinek csipás szeme esett mély gödörbe,
E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára
Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására:
De a vénség miatt nehezen emelé,
Csak lassan ballaga roskadt háza felé.
Végre eltikkadván leveté válláról
S gondolkozni kezde szomorú sorsáról.
"Boldog egek! úgymond, mely nyomorult vagyok,
Jó isten! kínaim mely sokak, s mely nagyok.
Talán egy ember sincs a föld kerekségén,
A ki annyit sírjon, mint én, szegénységén;
Bizony a fényes nap egész futásában,
Ily boldogtalanra nem akad útjában!
Egyéb örökségem nem maradt apámról,
Hanem, hogy vércseppek csorognak orcámról;
A földet trágyázom forró könyeimmel
Szint annyit, mint véres verejtékeimmel;
De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem,
Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem,
Egy héten négy napot adok az uramnak,
Egyet az istennek - mi marad magamnak? -
Azonban ok nélkül sokszor lefogatnak,
Meg sem mondják miért? s hatvant rám vágatnak,
Már a kínzás miatt egész testem tarka,
Kérgesek inaim mint a lábom sarka.
Bár befogná szemem az örökös álom.
Oh jöjj el már végre régen várt halálom!"
A halál, a ki kész mindig a prédára,
Örömmel előáll a jobbágy szavára.
"Hívtál, úgy-e, pajtás?" "Úgy van, felel a vén
A rettegés miatt alig lévén eszén:
Nem bírtam felvenni e fát a vállamra,
S azért kiáltálak, hogy add fel hátamra."
Talán még most is fut, oly gyors lett a lába.
Vélvén, hogy a halál hág minden nyomába.
Mit kell az emberről e példán itélni?
Ezt: Nincs oly nyomorult, ki nem szeret élni.