Jenni asztaltársasága
szerző: Aszlányi Károly
A jütlandi partszeglet, ahol Jernehaven kikötője megbújt ezernyi pókhálós takelungjával, jellegzetes kőfalaival s apró házaival - a nagy dán sziget legszebb pontja volt. Mindig fütyült és sietett itt a szél, becsapott a kis halászkunyhók közé és csak Aluns csapszékének ajtaja előtt torpant meg. Az ajtó megett lárma, füst, hal- és csizmabűz dagadozott s ebben a pokoli keverékben éldegélt az asztaltársaság.
Ez Jenni társasága volt, az ujságírólányé, akit egyszer büntetésből Jütlandra küldtek állandó tudósítónak - s azóta ittragadt. Miután jóval kevesebbet ivott, mint a jernehaveni lakosok bármelyike, - tündérnek, tisztának, eszményképnek tekintették, amelyet követni ugyan céltalan fáradtság lenne, elismerni azonban jó szórakozás. Az asztaltársaság minden tagja már csak az asztal körül élt, egyébként csak lézengett a világban gondolattalanul. Minden erejét, gondolatát, kedvét és keserűségét este hat órára tartogatta, amikor összeül a társaság, amelynek ekkor négy tagja volt, Jennit is beleértve.
G. K. Fritz orvos volt. Apró, púpos emberke, fekete, ráncos arcán nyoma sem volt a tanult ember mértékletes mimikájának, arcizmai szertelen rángásokra ragadták mély és éles ráncait, ha beszélt. A környéken mindenki ismerte és messziről köszöntötte. Annak ellenére, hogy a jütlandi halász életében csak egyszer beteg: az esküvőjén, amikor telezabálja magát. Mégis G. Karl Kritz közszeretetnek örvendett, ha nem mint orvos, hát mint ember.
Jau Ekman fiatal, elvetemült legény volt, senkihez sem tartozó, vad és vidám jószág, mindenbe beleszólt, minden érdekelte és semmit sem tisztelt. Egyébként dróthálókészítő jelenleg.
Martin Elander egyetlen ismertetőjele, hogy veszettül iszákos volt s mindenre azt mondta, hogy hm, hát mondjuk, meglehet éppenséggel... Ez azonban a világon mindenütt ismertetőjel, csak északi Dániában nem, ahol mindenki iszákos és mindenki ilyen ügyetlenül fejezi ki magát. Elander egyébként mint kommunista-agitátor került ide, frissen és fiatalon Oroszországból, itt azonban elzüllött és derék, részeges polgár lett belőle. Ez volt az asztaltársaság.
Jenni az asztalfőn ült és egy tudósítást fejezett be éppen. «A Grönelf halászhajó katasztrófája» - így szólt a cím és hát nézzenek utána ott Kjöbenhavnban, hogy létezik-e egyáltalán ilyen nevű hajó - valamit csak kell küldeni időnkint a lapnak. Valamint «Sölleid híres hosszú-uccáján felakasztottak egy embert a fára». Ez igaz volt. Közben megérkezett Jau Ekman és Elander.
Ekman mindjárt Jenni mellé ült és kritizálni kezdte a tudósítást. De hiszen ő - védekezett nevetve Jenni - nem is ért a zsurnalisztikához! Ez azonban gyönge ellenérv volt Ekmannak, aki tovább fecsegett. - Ki érti a mesterségét? Ugyan érti-e a pap? A tanító érti? Tehát ő sem érti a Jenni mesterségét, de nincs is rá szükség, azért csak hozzászólhat - magyarázta tüzesen. Mikor már eleget ittak ahhoz, hogy a napi hangulat a szokottan meghitt legyen, beállított dr. Fritz, a púpos. Arca talán még feketébb volt, mint egyébkor? Vagy szemei villogtak szertelenebbül? Elég, hogy mindjárt észrevettek rajta valami változást s ez a sejtés csak erőre kapott, amint Fritz doktor leszedte óriási púpjáról a kabátot s mogorván leült.
A púpos doktor huszonnégy órája nem ivott semmit. Semmit. S egészen magánkívül volt emiatt. De hogy mért nem ivott s hogy egyáltalán mi baja van, azt nem lehetett kivenni belőle.
Geller, a nagyhalász hangosan kérte a maga sörét, Aluns apótól. Ekman fészkelődött és vadul fújta a füstöt fehér cseréppipájából, nem élvezettel, csak, mert ezzel a doktort bosszantotta. Jenni befejezte a tudósítást. Elander nyelvét égette a sok dohány és abszint s most langyos teát ivott. A menyezetről lecsüngő ormótlan, kúsza papírfigurákat nézte s nagyokat nyelt.
- Ronda papírfigurák - morogta. - Ez is így van, hm, persze, a gazdagnak telik japáni lámpácskákra - Aluns meg ilyen vacakot kénytelen a nyakamba akasztani! Kénytelen! mondom. Ahelyett, hogy, hm, magamat sajnálnám. Doktor - förmedt a csüggedő emberkére -, én azt mondom magának, hogy az egyenlőség nem segít. Éppen nem! Miért? Hogy-hogy?! Egyenlő szegény? Vagy egyenlő gazdag?! Ha-ha!
- Igen - mondta Jau Ekman szemtelenül -, de nem értesz hozzá, Elander, azért beszélsz így. Ha értenél hozzá, máskép beszélnél.
Ez a kölyök mindenkit tegezett. Furcsa szokás.
- Maga talán ért hozzá - reprikázott Elander. A teapára azonban elöntötte az arcát és nem látta a «kölyök» képét, amint gúnyos és színes mosoly lepte el.
Jenni Ekmant vette védelmébe. Ez mostanában sokszor megtörtént. Jenni fiatal volt, Ekman is, fiatal, zabolátlan és nyers. Ezt Jenni megérezte, mert gyakran ült mellette és gyakran feleselt vele. Fritz doktor sötéten kacsintott át Elander felé, de az nem fogta el a jelentős pillantást. Inkább folytatta:
- A földi kultúra az egyenlőtlenség jegyében született! Egyik ember okos, a másik buta! Egyik ház alacsony, a másik magas. Egyik ország haladott, a másik visszamaradt! Az egyik nép ezer év előtt kezdte a gazdagságot s a tudást gyűjteni, a másik most ébredezik az óljában. Nevetséges! Egyenlőség! Hiszen akkor mindent le kellene rombolni! Özönvízzel! És újra kezdeni, előlről, egyformán, egyszerre, rendesen.
Jenni, aki, mint a nők általában, fogékony volt az idegen tanítások iránt, azonnal elképzelte azt a társadalmat, csiszolt, csinos, kemény, egyenes formákat, rendet - s az ellentét kedvéért körülnézett.
Elander tökéletesen részeg volt. Ekman csinos, kipirult arcán a csecsemő nyugalma gőgölt, Fritz Károly, a púpos, magába süllyedve, fanyarul, élhetetlenül mosolygott. Geller telepofával, kövéren, rézvörösen ivott, röhögött, beszélt egyszerre. A halászok hitelre ittak egy-egy pohárkával s rosszkedvűen hallgatták kelletlen elemük, a szél süvítését odakünn. Szép kis egyenlőség.
Ekman ma olyan kedvében volt, hogy valakibe mindenáron belekötött volna.
- Martin - szólt oda Elandernek -, megint nem bírja az italt. Aki nem bírja, az ne igyon.
Fritz doktor már-már felfortyant erre a szemtelenségre, de Ekman makacsul, erőszakosan folytatta:
- Aki nem bírja, ne igyon. Aki nem bírja, ne szeressen. Aki nem bírja, ne éljen.
És bután, szerelmesen nézett Jennire, aki két szeméből mindig hálát és szeretetet hintett embertársaira, de most idegenül és vakon nézte a kipirult fiút.
Fritz dühösen várta, hogy helyette is felfortyanjon valaki. Milyen brutális kijelentés - akarta mondani, de miután senki sem szólt, hát ő sem - felugrott, felöltözött és kirohant.
A móló csont-fehéren, soványan nyúlt bele a ködös sötétbe. Fenn, a lámpán, apró hó-kupacok fehérlettek s a szél le-leszipkázott egy csomócska havat s elvegyítette a tenger párázó, jeges lehelletével. Fritz doktor ott állt egy kő-kockán és belemeredt a semmibe. Szemeiben fájdalom égett, lassú láz és törpe vágyakozás. Előtte Martin Elander dülöngélt és ilyeneket mondott:
- Bolond maga, doktor. A szerelmet nem lehet elvárni valakitől, csak annyit mondok. Éppenséggel lehetetlen elvárni a szerelmet és még hozzá így és ilyen hirtelenül. Ne beszéljen bolondokat, doktor, Fritzke, Károlyka! Mondom. És ne szítson egyenetlenséget! Tragédiát, brrr! Jöjjön vissza, várják. Jenni azt mondta, hogy maga nagyon kedves fiú és okvetlen jöjjön vissza. Ekman, az a neveletlen kamasz, bocsánatot fog kérni.
Fritz azonban keményen ráállt a kő-csonka és hallgatott. Ki látta, mi megy végbe benne?! Aki nem látta, hallgasson és ne kívánja, hogy visszamenjen oda. Nem, nem fázik, Elander legyen egész nyugodt, a szél nem járja át a tagjait. És különben is, mit! Mit?! Fázik, nem fázik?! Ez nem fontos.
Martin Elander végigdülöngélt a móló széle mentén s beleköpött a sötétben is palaszürke hullámokba. - Elemek! - mondta megvetően. - Tenger! Haha! Hm, itt van egy ember, aki vívódik magával. És a tenger háborog, de az semmi ehhez képest.
- Nekem - fordult újra Fritzhez -, nekem volt egy nagybátyám, az orosz-japán háborúban esett el, Fedor Sven Elander volt a neve. Az, ha nagyon felingerelték, százig számolt.
- Eredj! - rikácsolta Fritz - eredj a nagybátyáddal, Fedor Sven Elanderral és az ő buta szokásaival egyetemben a pokolba, te részeg disznó, te!
És lecsúszott a kő-csonkról és majdnem beleesett a tengerbe.
Aluns csapszékében ekkor már olyan sűrű volt a füst, mintha valamely átlátszó, zavaros folyadék lett volna. A lárma már valami alattomos, ütemes, enyhe rikácsolásnak tünt. De ezeknek az alkoholrágta torkoknak, víz-csípte szemeknek s szél-járta füleknek mindez meg se kottyant. És Jenni volt a legderekabb. Maga mellé ültette Ekmant.
- Nézd, Jau, öcskös - mondta. - Fritz doktor éppen tizenkilenc évvel idősebb nálad. És tanult, intelligens ember, tudod, te pedig egy értelmetlen fajankó vagy.
De Ekman ezt is dicséretnek hallotta s csak mosolygott véreres-kék szeméből.
- Szeretlek, Jenni, ez az egész - és Jenni úgy hallotta, hogy muzsikál a hangja, rekedt, remegő, csunya kamasz-hangja. Jenni képes volt elérzékenyülni ezen, ez már az előző életéből folyt, a sok keserűségből, ami addig érte, hogy elérzékenyült a gondolatra, hogy boldoggá tesz valakit, egy embert. Behunyta a szemét és elképzelte, hogy ennek a fiúnak adja magát, ennek a piszkos suhancnak, aki még nem látott szép, fehérhúsú asszonyt, ruha nélkül. Aztán elképzelte, hogy Fritz Károly orvosnak adja magát, aki máskülönben már nem ölelhet fiatal és egészséges nőt vékony karjaiba - s azonkívül púpos is. Amint ezt így sorban elgondolta, úgy érezte, hogy tovább is csak Martin Elander szeretője lesz, aki félig őrült már a sok italtól s akinek kívüle még két szeretője van s egyiküket sem szereti - ez mégis így van s ezen nem lehet segíteni. Gellert most szokás szerint hazavitték kifordult szemhéjakkal s erőtlen inakkal, - de jött helyette két matróz a «Ström kapitány» fedélzetéről s egy a postahajóról s így még nagyobb lett a tülekedés. Ekman két karjára könyökölt s boldogan himbálta magát és ivott. - De nem, nem - könyörgött Jenni, - bocsánatot kell kérned. Az én kedvemért, öcskös, tedd meg, nem akarom, hogy harag legyen köztetek.
- Persze, úgy-e - mosolygott a fiú -, hiszen úgyis én vagyok az erősebb. Jó, hát ha akarod.
De most már félve figyelte az ajtót, ha visszajön-e Fritz, miután ő, Jau Ekman, leereszkedett addig az igéretig, hogy bocsánatot fog kérni tőle.
A rikító papírfigurák már-már elvesztek a füstben s csak egynéhány kiáltó szín élt még szemmelfoghatóan, mire Elander visszajött. Az asztal mellől egyszerre kérdezték: hol van Fritz? Elander vállat vont.
- Kéreti magát. De majd bejön.
Leült. Whiskyt kért és visszaküldte a szódát. - Buta kiszolgáló, feledékeny kiszolgáló - morogta kedélyes bosszúsággal. Amint felmelegedett, feltűnt neki Jenni pirossága, elöntötte a tűz s durva bőrnadrágját odanyomogatta a lány puha, meleg combjaihoz. Jenni zavartan mosolygott és körülnézett és kerülte Elander tekintetét. A férfi így szólt:
- Ronda dolog ez, egyszer így megvadulni.
- A szerelem - mondta fölényesen Jau Ekman.
- Igen, a szerelem - válaszolta gúnyosan Elander. S ahogy így összenéztek, Jau Ekman hirtelen elvesztette az erejébe és fiatalságába vetett féktelen hitét. Mert mi az a fiatalság? Erő? Kincs? Birtok? Hatalom? Nem. Hanem - állapot. Igen, állapot, egy többé-kevésbé kedves és egyáltalán nem tartós állapot. És talán Elander már réges-régen szeretője Jenninek. Hiszen Jenni nem bírhatta ki három és fél évig itt egyedül. Ez eddig nem jutott eszébe! Hogy az ujság tulajdonosa annakidején erőszakot tett a lányon s az úgy jött ide, egy ki-kiújuló, önmagát emésztő sebbel. Nézd csak, hé, mitől ilyen fölényes máskülönben Martin Elander, ez a részeges és cinikus disznó!? Ekmant elöntötte a düh, hogy így bolonddá tartották és rákiáltott Elanderra.
- Mit hencegsz?! Talán tudsz valamit, amit én nem tudok, mi?!
Elander még mindig gúnyosan mosolygott. - Én sokmindent tudok, amit te még nem tudsz, öcskös, hehe-he. Így szólt, élesen.
Erre Ekman szó nélkül pofonütötte. Elander fel akart ugrani, de a lábai nem bírták, visszaesett. Jau Ekman kiszaladt az ajtón. Aluns apó utánaszólt: mi lesz a cehhel? A polgármester fogja kifizetni?! De a bolond fickó nem hallotta s Aluns apó egészen elcsodálkozva bámult a lámpába.
Elander most átölelte Jenni nyakát. Zavartan kérdezte:
- Most te - mit gondolsz, mi?! Most nem imponálok neked, persze, nők! Talán szégyeljem is magam, he...?! Vagy mingyárt beleszeretsz ebbe a... kölyökbe!?
Jenni megborzongott. - Gyerünk haza - mondta és összehajtotta, eltette a tudósítást a Grönelf koholt katasztrófájáról és az akasztott ember valóban megtörtént szerencsétlenségéről Sölleid uccáján. Fizettek, kimentek a jeges sikátorba s hazabotorkáltak, Jenni lakásába. Jenni egy öreg halász házában lakott, a hátsó szobában, képek és sok könyv között. Befűtötte a szobát s teát főzött. Elander bután meredt maga elé. Felkelt, kinyujtotta a karját a lány felé, leengedte, visszaült, hátrahajolt, ásított, felkelt, járt-kelt, megállt, felsóhajtott, megpróbált mosolyogni, nem bírt, nyujtózott, lóbálta a lábát, vigyorgott, legyintett, zavarban volt, csóválta a fejét, felállt s topogott, mintha fázna, abbahagyta, visszaült, nézdegélt, teát ivott s olvasni kezdte Hanns Hamersund jütlandi költő sorait, amíg össze nem folytak előtte a sorok:
«A szerelmespár kiült a háztetőre és nyávogott. Közel engedte magához a természetet és egymásbafolyt a kettő. A természet zuhogva csörtetett le a kéményben s két forró, kiváncsi fül tapadt a kéményre, egy nagy, szőrös és egy kicsi, rózsaszín...»
- Őszintén szólva, egy szót sem értek ebből - röhögött Elander. - Mit mondsz? hogy expresszionista?!
Kinézett az ablakon és a pofonra gondolt. Az ablakon túl látszott a sárgán hasadó különös felhő-rés, az apró zöld fénykockák és egészen közel, az ólak fehér, habos, havas teteje. - Igen - mondta Elander, visszatérve a tárgyra - ez így van. Általában pedig minden így van, az élet és minden, mondhatom.
Jenni már nagyon rosszul érezte magát. Ugy, mintha hónapok multán egyszerre ámulva ébredünk az utcán mindenre, arra is, hogy itt vagyunk és így vagyunk és hogy egyáltalán, vagyunk... mi!! Ezt szeretném úgy nevezni, hogy az egyéni létezés lámpaláza. De csak igen ritka tünet és csak pillanatokig tart.
Aztán Jenni megoldotta a ruháit és szép tele melle kibomlott és egyenes combjai tántorogva járultak a férfi elé, aki elégedett meglepetésében ilyeneket motyogott, kifordult szájjal:
- Őrült spanyol vagyok, mi?! Éppenséggel nem érdemellek meg, te ringyó.
Azelőtt Jenni szerette az ilyen gorombaságot. Most megsavanyodott a szájaíze és lihegve sírt. Eljön az ilyen nap is, amikor megbánjuk, hogy fogyott, fogyó, ifjú napjaink kincsét elherdáltuk. S mégsem hibáztatható senki: talán a kincs volt értéktelen. Ez a legszomorúbb.
A mólón, a jeges kő-csonkon, még mindig ott állt, makacsul, G. K. Fritz, a púpos. Egyébkor fekete arcára már kék, fehér és piros foltokat mart a hideg, amikor Jau Ekman hozzálépett. - Doktor - mondta -, mit csinál itt?
- Itt van - förmedt rá a púpos -, már ide is utánam jött. Mit akar tőlem?!
- Én... Jenni... - dadogott a fiú. - Jenni... a szeretője Elandernak. A halászok tudták.
- Na és?! - kiabált a doktor. - Minek mondja ezt pont nekem? Mit akar?! Mit akar ezzel mondani?!
- Semmit - felelte szintelen hangon a fiú s tátva maradt szájjal, úgy hogy a szél leszaladt a torkán - csak... miután... mindaketten szerettük Jennit...
- Mindaketten?! - gúnyolódott most már halkabban és egyszerűbben a doktor. - Mindaketten, azt mondja?! Nem. Csak én szerettem, fiatal barátom. Maga bírni szerette volna őt. Én azonban... hogy is mondjam... szeretni szerettem volna. Nem érted, persze - tette hozzá csüggedten.
- Dehogynem - ellenkezett a fiú -, csakhogy én is szerettem és most nem tudom, mit fogok kezdeni.
A doktor elszomorodott. - Bolond vagy, eredj a pokolba. De csakugyan, mit állsz itt? Én segítsek talán rajtad? Jenni, Jenni! - ordította szomorúan, ahogy szűk torkából kifért. A szél bömbölt és visszaverte a hangot és Ekman, bár nem tudta miért, megsajnálta a doktort. - Jőjjön, doktor, a lányokhoz - nógatta -, egy teát iszik és felmelegíti magát.
- Jenni! - bömbölte a doktor búcsúzóul, de aztán elindult, mert hajnallott már, halászokkal találkoztak, a móló felé siető hajósnéppel, a szél havat sepert az arcukba, egy felfordított csónakon varjú turkált.