Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről
szerző: Csáth Géza
„A lelkek egymás számára áthatlanok”, - mondja Coignard abbé Anatole France regényének, a "Ludláb királyné"-nak hőse, a bohém, bölcs áldozár, a teológia doktora, a művészetek mestere. Ebből a tételből indul ki a jó mester és oda konkludál, hogy más ember lelkében mély nyomot csak nagyon ritkán hagyunk. Ő mondja ezt, a bámulatos eszű és kiváló szellemű férfiú, akinek egész életében tulajdonképp az volt az egyetlen szenvedélye és hivatása, hogy másokat tanítson, hogy a lelkekben maradandó, döntő jelentőségű változásokat idézzen elő. Nem bízik benne a szkeptikus abbé, hogy megértik, mert magát a megértést úgyszólván természeti lehetetlenségnek tartja. S ebbe már eleve bele is nyugszik. Életművész ő, aki nem vár soha jót az élettől, aki mindent úgy vesz, amint van és gyönyörködni tud a dolgok ilyen rendjében is.
„A lelkek egymás számára áthatlanok!” Valami efféle bölcselkedés eredményének látom, ennek a nyolc grafikának a sajátságos stílusát. Azt hiszem, hogy egy napon minden komoly művész eljut ide és azután csak magának dolgozik. És még ama néhány embernek, akik számára a lelke mintegy különös kivételképen: nem áthatlan. Őket se szabálynak tekinti, hanem csak szerencsés véletlenszerű kivételnek; nem is bízik túlságosan a létezésükben. Ezekből a művészekből lesznek hivatásuk igazi fanatikusai. Mert számukra az írás, rajzolás, festés, komponálás annyira személyes, merem mondani testi szükséglet, mint az evés, ivás vagy az alvás. Minden gondjuk tehát az, hogy magukat kielégítsék, ami csak azon az áron érhető el, hogy mások kielégítésére való törekvésről már eleve lemondanak. Közéjük sorolnám pl. Flaubert-t, Poe Edgart, Bachot, Rembrandtot, akiket sohase értettek meg igazán és egész mivoltukban, mert stílusuk annyira megszűrt, kitisztított és egyéni, annyira csak a saját piszmogó, játszó szenvedélyük kielégítésére készült, hogy az emberek túlnyomó többsége számára: lelkük valóban áthatlan maradt. Művészetük legmélyebb lényege egy titkos nyelvhez hasonlítható, amelyet hosszú esztendők alatt csak a maguk használatára eszeltek ki új betűkkel, új szótárral és új grammatikával.
Aiglont, az Ópium-álmok rajzolóját szintén a művészeknek ebbe a csoportjába sorolnám. Nyolc rajzát csak az értheti meg igazában, aki előbb megtanulja az ő „új betűit, új szótárát s új grammatikáját”, azaz, aki előbb megkeresi a vonalak megett az embert, ezt a példátlanul buja fantáziát, a kifinomult és enervált érzékek benyomásainak rezonátorát és prizmáját. Ez a grafikai művészet öntudatos, eredeti.
Ha összehasonlítjuk a mi grafikusainkkal, például Nagy Sándorral, Kriesch Aladárral, Kozma Lajossal, azt látjuk, hogy egészen más eszközök, más felfogás, más stílus. Ha összehasonlítjuk Beardsleyvel, Bayrossal, akik ezen a területen a legkiválóbbat alkották, a véleményünk ugyanez marad.
Bayrossal rokon a túlzott erotizmusa. Aiglon se ismer más témát, csak erotikát. Nincsen mozdulat, nincsen helyzet, nincsen beállítás, amelyben ő nem találna erotikumot. De Bayros képszerűségre törekszik a rajzaiban, nőket rajzol és férfiakat, szobákat és ágyakat. Sőt „lerajzolja” mindezeket. Aiglon rajzaiból hiányzik a tér. Az ő vonalai szigorúan két dimenzióban mozognak és sohase ábrázolás-szerűek. Ezek a vonalak csak jelzik a benyomásokat, de nemcsak a látott, hanem a hallott, tapintott, szagolt, érzett impressziókat is.
A valósághoz meglehetős kevés közük van. Képzeljük el a végsőt úgy, hogy ő nem azt rajzolja le, amit lát, hanem azt az érzés- és gondolat-komplexumot viszi át vonalakba, ami benne látási érzékletek kapcsán keletkezett. Itt a rajzban már csak utalások vannak a látottakra vonatkozólag. A látási impresszió nem siet egyenesen az izmokhoz, a kézbe, a papirosra, de az agyvelő asszociációs pályáiban eltéved, bujdosik; előbb az emlékek tömegét mozgatja meg, előbb a fantáziát remegteti meg. A legkülönbözőbb érzések és gondolatok rezonálnak reá, lépnek munkába és kormányozzák már együttesen az alkotó kezet.
Az alkotó kéz pedig nem a valóságot és nem is a látottakat rajzolja, hanem főképp azt, hogy mi minden történhetett ott benn: míg az erő az érzékektől az ujjakig eljutott. És első sorban erről beszél.
Tulajdonképpen minden rajz a belső szellemi erőknek ilyen játékát képviseli. A művészek túlnyomó többségénél azonban ez a játék megszokott és simplex. Például, ha egy Benczur-képet látok, akkor nyilvánvaló előttem, hogy ez a művész kitűnően lát és pompásan fest, de ami e kettő közé esik, azt vagy nem tudja érdekessé tenni, vagy nem is érdekes. Holott engem nem az ő megfigyelése érdekel és nem a természetmásoló képessége, hanem az, hogy abban a módban, ahogyan lefesti amit lát, mennyire van képviselve az ő lelki élete, az emlékei, a gondolatai, az asszociációi, az élete, amik a benyomásokat elváltoztatják, átalakítják. Ha Aischylost olvasom, ha Michelangelo szobrait nézem, ha Bach muzsikáját hallgatom, ha Böcklin képeit szemlélem, mindig egy ember kedélyének fenekére láttam, mindig egy lelki élet mélységei tárulnak fel előttem.
Amelyik művész nem tartja szükségesnek, nem ambicionálja, hogy ebben az értelemben, azaz mindenekelőtt lírikus legyen, vagy helyesebben: akinél a kifejezésben ösztönszerűen, félreismerhetetlenül meg nem nyilatkozik, ő maga, az ember - az igazi érdeklődésre nem számíthat. Mert a kifejezésmód elavulhat, a festékek megfakulhatnak, de a lényeg, az ember: évszázadok múlva is átérezhető még forrón, még melegen egy Giotto-képen, vagy egy Donatello-szobron!
Aiglont kész művésznek és kivételes tehetségnek tartom, mert ezt a megfoghatatlan valamit, ami őt magát megkülönbözteti másoktól, ki tudja fejezni a választott kis eszközeivel, ki tudja fejezni határozottsággal, biztonsággal, szuverénül, öntudatos őszinteséggel. Afelől nem lehet kétség, hogy minél korlátoltabbak az eszközök, ez a feladat annál nehezebb. Annál több elmélyedésre, keresésre van szükség.
Bachnak van egy G-moll fugája, megírta orgonára és megírta egy-szál-hegedűre is. Ugyanazt a zenei gondolatot, ugyanazzal az erővel, tökéletességgel viszi keresztül, fejti ki mind a kettőben. Aki megfigyeli és összehasonlítja a két kompozíciót, amelyek különben egyformán kitűnőek, tökéletesek és hibátlan szépségűek, - be kell vallania, hogy szóló-hegedűre írt variánsban a művészi erőfeszítés nagyobb és csodálatra méltóbb.
Ez az egész állítás különben azt hiszem: közkeletű és elfogadott esztétikai igazság és talán semmi különös szükség nem volna a fölmelegítésére, ha ezeknek az új rajzoknak látása és vizsgálása nem keltené fel olyan határozottsággal eme valószínűleg egyedül jogos kritikai szempont hangsúlyozásának szükségességét.
Aiglonnak ─ akit különben, mint értesülök: a polgári életben Sassy Attilának neveznek és már többször kiállított ─ egyetlen témája a szerelem. Nem is a szerelem, hanem a kéj, elvonatkozva minden egyébtől. Az ő fantáziáját ez foglalkoztatja és vonalai mindenkor ennek a titokzatos, minden érzésén és gondolatán uralkodó névtelen, hatalmas erőnek a jelenlétéről beszélnek. Nem holmi nagy szexualitású ember telhetetlensége, szomjassága ez, hanem a mágus bölcs belátása, aki reájött, hogy az élet titkát a szenvedélyek folyton égő piros lángocskáiban kell keresni, aki le tudta és le merte vonni a nagy tanulságot, hogy az élet egyetlen oka és célja az élet maga: a vágy, ami kielégítésre törekszik, ami mozgásra, küzdelemre kényszerít, ami kormányozza az élő s élettelen anyagot egyaránt. Ő azonban nem áll meg ennél az igazságnál. Az ő témája az a vágy, ami nem az életért küzd, hanem a kielégítés surrogatumát, a kéjt tűzi ki egyedüli célnak.
Tagadhatatlan, hogy ez a gondolat bűnös, destruktív jellegű, de az is bizonyos, hogy emberi. Hiszen a szexuális ösztön az embernél erősebb, mint bármely más magasabbrendű állatnál és állandóbb is, mert minden periodicitást nélkülöz. A modern művészetben ez a terméketlen, önmagáért való kéj és kielégülés lassanként a centrumba került minden témák közepette. E tekintetben az utolsó évtizedek költőinek munkái egyaránt rokonságot mutatnak. Gondoljunk csak Stendhal Vörös és feketéjére, - őt a saját jövendölése alapján is a XIX. századbeli írók közé kell sorolni - gondoljunk Jacobsen Niels Lhynéjére, Wilde Saloméjára, Ady erotikus lírájára (A gyermekünk!), Jób Dániel novelláskötetére Az ifjúkorra, Kemény Simon kötetére a Lamentációkra, Molnár Ferenc vígjátékára Az ördögre és nem lesz nehéz ezt a rokonságot az első pillanatra megállapítani. A Beardsley, Bayros rajzait, Rodin szobrát: a Csókot, Stuck Franz híres képét, a Szfinxet és sok ezer képet, szobrot, rajzot, regényt sorolhatnánk fel, amikben mind közös ez a gondolat vagy ennek a gondolatnak a sejtelme, a cél-nélküli kéjre való vágyakozás, annak a dicsőítése, megfigyelése, konstatálása.
Tulajdonképp nem más ez, mint az eredendő bűn problémájának egy új variánsa, a jó és gonosz-tudás tiltott gyümölcseire való elpusztíthatatlan vágyakozás egy új alakja. Emberi, ősemberi probléma a maga bűnösségében, tilalmas és csábító voltában. Ellenkezik az élet erkölcsi-törvényével (egészségi törvényével), mert hiszen: nem egészséges, nem szolgálja a sokasodást, szaporodást, sőt az egyén egészségét is aláássa. Hiszen ezt a kéjvágyat nem az élet automatás ösztöne kormányozza, hanem a gondolat, a fantázia, az intenzív emlékezés (az elmúlt kéjekre), a telhetetlen visszakívánás. A szervezet épp ezért nem képes pótolni azt az óriási energiamennyiséget, ami a kielégülés érzésének létrehozásához felhasználtatik. Minél nagyobb a kielégülés, minél tökéletesebb, annál nagyobb ez az energiaveszteség.
Az állati idegrendszer egészben egy villamos körte vékony szénfonalához hasonlítható. Ez a villamos lámpa csak bizonyos feszültségű és intenzitású áramra van berendezve s ha ennél erősebbet bocsátunk rajta keresztül, kiég, elpusztul. Az anyag törvénye ez, amelyet megváltoztatni nem lehet, de amelybe az emberi szellem belenyugodni sohase tudott. A vallások a földöntúli életre, a menyországban való jutás idejére ígérték az örökké tartó intenzív kéj élvezését, az orvosok és az ökonemikusok reámutattak a megmásíthatatlan természeti törvény érctáblájára és lemondást követeltek, mint a vallásalapítók, de velök ellentétben nem ígértek semmit. Az emberiség pedig születése óta benne nyög ennek a konfliktusnak nehéz igájában és bukva, pusztulva, meg újra és újra erőre kapva halad a maga útján.
A lótusz evők, a coca-fát rágó bolíviai chilei és perui ősbennszülöttek, a kínai és japáni ópiumszívók, az európai morfinisták, cocainisták, alkoholisták: mindannyian tulajdonképpen ennek a konfliktusnak a szomorú áldozatai voltak vagy azok. Mindent föláldoznak ők, hogy megszerezzék maguknak azt a tartós jóérzést, azt a kéjt, amely a nemi élvezetekkel közeli rokon s amit maguknak megszerezni másképpen nem tudnak. És áldozata e vágynak minden ember, aki valaha is perverz cselekedettel akarta fokozni a kéj természetes értékét. E tekintetben az embereknek csak kisebb százaléka kivétel, mert perverz cselekedet már a csók is. Az állatoknál, a színes népfajoknál a csók ismeretlen. A csók a kultúrának, az önmagáérti kéjre való törekvésnek a találmánya.
Aiglon rajzait magyarázni nehéz, de csábító feladat, mert minden vonalában van valami gondolati, érzésbeli indokolás.
Minden magyarázat nélkül is világos, hogy egy-egy rajzban egy-egy ópiumrészegség összes álomképei koncentrálva vannak. Az ópium teljesen elbódít minden okosságot, akaraterőt és erkölcsi (egészségi) önellenőrzést, ami éber állapotunkban (sőt álmunkban is!) egyensúlyozza a gondolatainkat, akaratunkat, vágyainkat. Itt nincs más ébren, mint a kéjre való mohó emberi vágyakozás. A fantázia a legőrültebb, legfárasztóbb munkát végzi, hogy ennek a vágynak szolgáljon.
Aiglon első rajzában például egy félig mezítelen női alakot látunk. A mozdulat, a mód, ahogyan egy vékony lepel a testet takarja, a területek, amik födetlenül maradtak, a nő arca, amely nem szép a szó közönséges értelmében, de meghatott, csaknem elalélt és a belső izgalomtól majdnem eltorzult: mindezek, ennek a fantáziának a mágikus munkájáról beszélnek. Az álló nő mellett egy sajátságos madár repült fel valami csodás szelencéből, amelyet egy közömbös arcú nő bűvölő mozdulattal tart maga elé. A madár mozdulata olyan mint egy lanyha gesztus, mintha lankadtan visszaesne már és csak a női test titokzatos mágnese tartaná a levegőben. A magasban több ilyen madár kering mintegy fejetlenül és elfulladva körülröpdösve a hatalmas női hajkoronát. Egy fekete fa foltszerűen és minden perspektívás arányosság nélkül nyúlik oldalról a képbe. Rajta vagy benne repkedő (rárajzolt) fehér, apró madarak. Mint valami kínai váza díszítése! A túlsó oldalon kicsinyben szinte a levegőben lógva egy fához hozzátapadva és szorosan reásimulva egy szűzies leánytest körvonalai bontakoznak ki, a fa koronája pedig tele szívekkel. Szerteszét a teret díszítő-jellegű önkényesen szétrakott, de rendkívül részletesen és óvatossággal összehangolt rajzmotívumok töltik ki. Ha megfigyeljük ezeket a motívumokat, pl. a női lepel mintáját, azt találjuk, hogy kivétel nélkül erotikus jellegűek; ismétlik az alaphangnemet és monoton egyformaságukkal megadják a rajznak azt a kábító, sűrű, buja és bűnös levegőt, amelyben az ópiumszívó tikkasztó látomásai úszkálnak, mozognak, és szállanak. A mozdulatok is mind ernyedtek, esetlegesek, tévedezők. Az egész olyan mint egy hosszú, ópiumrészegség emléke, egy tér és idő korlátain átrepülő kábulat eseményeinek összegezése.
Aiglon mindennek a kifejezésére a tollat választja, a síkot, a primitív művészet eszközeit. Ezek az eszközök a "rajzoló gyermek" eszközei egy perfekt művész kezében. Érdemes fölemlíteni itt a psychologusok megfigyeléseit arról, hogy hogyan rajzol a gyermek.
„A gyermek kontúrokkal rajzol. Nem ismeri az árnyékolást, a perspektívát. Nem tartja szükségesnek, hogy az alakjait valami szilárd alapra helyezze (föld). Mindent lerajzol egészen és körülményesen. Nem bízik benne, hogy megértik, magyaráz. Az idő problémáját úgy oldja meg, hogy naivul ugyanarra a képre reárajzolja az eseménysorozatnak egymás után következő aktusát”.
Így rajzoltak az egyiptomiak a nagy primitívek, így rajzoltak öntudatosan és szándékosan a praerafaelisták és ezt a rajzolási módot használja Aiglon is. Nem korlátoltság ez, hanem önkéntes korlátozás, művészi ökonómia. Ehhez a témához ezeket az eszközöket kellett választani!
Nagyon szeretem a harmadik rajzot, ahol az álom (a rajz) egyiptomi miliőben jár. Egy fehértestű gonoszarcú nő a kép központja Cleopatra és Vénusz alakjaiból szövődhetett össze ez a borzasztó szépség. A lábait egy rabszolganő öleli át vágyóan, szinte lihegve. Olyan ez az ethióp lány mint egy kutya és hosszúra rajzolt karja az alázatos tehetetlen, reménytelen lángolást reprezentálja a csodálatos testű úrnő iránt.
Egyiptomi és asszír paloták kupolái szerte!... Közöttük mereven mozgó vagy megkövesült egyiptomi figurák. A Vénusz-kereveten az erotikus motívumoknak valóságos orgiája. A magasságból zsinórok, függönyrészek csüngenek le. Nem tudjuk biztosan, hogy micsodák, de "érezzük", hogy szükség volt reájuk a sík fehér mező kitöltésénél. És ezenkívül is: fokozzák a miliő mágikus hatását, megmunkálják, fölizgatják a képzelő erőnket, ahonnan mindaz a finom érzés és gondolat halvány visszhangjában most föléled, amelyet a régi Egyiptom kultúremlékeinek megismerésénél egykor szereztünk. Micsodák ezek az óriási gömbök vagy kerekek a horizonton? Nagy vánkosok, stilizált csillagászi gömb-térképek?... nem tudjuk. Az álmokban szerepelnek ilyen határozatlan és intenzív benyomások. Mintha ezt láttuk volna, vagy azt, és hiába törjük a fejünket, hogy mi volt. Nem csoda, ha ki nem találjuk; ezeket a "micsodákat" egy szuverén úr, a fantázia teremtett! - és ezért nem hasonlítanak pontosan semmihez ami itt a világban van.
Csak nézni kell ezeket a rajzokat és hamarosan médiumaivá leszünk a művésznek. Minden kapcsolatot megértünk és az ópiummámor logikáját hamarosan átérezzük. Hiszen valamennyiünkben megvannak azok a csirák, amelyekről a részegség kinöveszti a mesebeli fákat, erdőket és rengetegeket, hiszen minden emberen egyformán hat (vagy hatna) az ópium és a legszegényebb fantáziát is megtermékenyítené, nekilendítené és fölszárnyazná. A művészet pedig megcselekszi velünk, hogy ezt az utat, amelyet mámor állapotában megjárt, visszafelé tehetjük meg. Mi a mámor végére érkezünk és annak a nyomán amit a költő nekünk elmesél: haladunk vissza az álomképek birodalmában.
Érdekes ennek a sajátságos testi állapotnak a lélektana. Több rajzon szerepelnek pl. csodás virágok, amelyek mintegy a levegőben imbolyognak és porzóikat mint fullánkokat lógatják le. A porzó végén a portok. Ilyen „portokok” azonban elszabadulva külön-külön és szerteszét is keringenek. Ezek a gondolat eredeti elemei! Honnan tudom ezt? - A vérszegény emberek, a közel látók és gyengeszeműek látását gyakorta zavarják az úgynevezett üvegtesti homályok, a szem egyik törő-közegében az üvegtestben lévő sejtes elemek, amelyek árnyékukat rávetik a látóhártyára. Ha az ilyen ember fehér lapra, fényes felületre, vagy a levegőbe néz úgy látja, hogy ezek a szürke-fekete pontocskák, golyók és karika-csoportozatuk ott mozognak, keringenek a papiroson vagy a levegőben. Ez nem patologikus. A normális-szemű emberek jó része is tapasztalhatta. A festő ezt a testi motívumot - valószínűleg öntudatlanul beleszőtte a rajzba, formát adott neki, motívummá fejlesztette és fölhasználja a szabad fehér felületek kitöltésénél.
Az utolsó rajzról szeretnék egyet-mást elmondani. Ebben az álomban úgy látszik leginkább női hajakkal foglalkozott a fantázia. Két kéjtől torzult asszonyi arc, az egyik nőnek a torzóját is látjuk. Más minden egyebet eltakarnak a hajak. Ezeket a szédületes hajhullámokat sajátságos mintázatokba alakítja a rajzoló tolla. A kéjnek, a termékenységnek a motívumai kergetik itt egymást, a fogantatásé ás a pusztulásé. Peték, keresztek, hernyók és koponyák váltakoznak, gabalyodnak össze. És mindenekfölött uralkodik egy gesztus, egy simogató kéz gesztusa. A kéz a második asszony keze. Semmise mezítelen ezen a testen csak az arc és a kéz. A kar, a nyak mind be vannak burkolva valami páncélszerű simulékony szövetbe. Az embernek az az impressziója, hogy ez a szövet sima és könnyű, de rajta keresztül nem érezni semmit. Éppen ezért a tapintási élvezet: a dúskálás abban az óriási hajtengerben - mind csak a kézfejnek, a tenyérnek, az ujjaknak jut. A nő torzult arcán, a kifeléfordult szemgolyóján látjuk, hogy ez a körülmény nem csökkenti, hanem fokozza a szenzációk értékét. A sötét háttérben szemkáprázásos golyók és korongok; ennek az elalélt, félig lecsukott szemnek a látomásai.
Többet ma ezekről a rajzokról nem kell mondanom, de ha egyáltalán szólani óhajtottam róluk, - kevesebbet nem mondhattam. Az „Ópium-álmok” nem leányiskolákba és gimnáziumokba való könyv. Az ifjú emberek egészségére, idegeire nem közömbös ez a művészet, amint általában semmiféle művészet sem. A nagy képzelőtehetség okozta örömek olyanok, amelyeket a "tulajdonos" meglehetős drágán visszafizet. S ebből a szempontból minden művészet rontó hatású, mert a fantáziára apellál, azt izgatja, fejleszti.
A művészi élmények az erre diszponált embereknél éppúgy élmények. mint az élet élményei, mert megkoptatják a szervezetet, megráncosítják a bőrt, megőszítik a hajat és megrokkantják a térdeket. Számukra a művészet komoly veszedelmet jelent, de egyúttal ők azok egyszersmint, akik a művészeteket igazán méltányolni tudják.
Egy tiszti kaszinói könyvtár németnyelvű Dorian Gray-példányába a könyvtáros százados beírta, hogy: „realistisch”. A vélemény nem mondható szabatosnak és valószínűleg a családapákat akarta riadószerűleg figyelmeztetni, hogy a könyvet leányaiknak ne adják. Ilyenféle rövid tájékozást kell még mondanom az Ópium-álmokról. Ez a nyolc-tíz rajz azt a fajta művészetet képviseli, amely részt követel magának a közönségének szívéből, véréből és agyvelejéből. Ha ezt nem kapja meg cserébe, akkor az amit nyújt: jóformán semmi, ama másik értékhez és élvezethez képest, amely a hazárdok drága áldozataiért kijár.
Jegyzet:„Ópium-álmok”. Aiglon nyolc grafikája. A "Világosság" nyomása.