Jegyzetek a pátoszról
| Jegyzetek a pátoszról szerző: Bálint György |
1.
Gyakori dicsérő jelzőnk valamely előadásmódra, vagy szövegstílusra, hogy "pátoszmentes". Ezzel azt akarjuk mondani, hogy bensőséges és őszinte holott az igazi őszinteségnek és bensőségnek a pátosz éppenséggel nem árt. Ehhez azonban az kell, hogy a pátosz is igazi legyen. Gyakran összetévesztik az igazi pátoszt a hamissal, ami nem is csoda, hiszen az utóbbi rendszerint kompromittálja az előbbit. A régi ifjúsági előadások, vagy a politikusok beszédei hamis pátosszal vannak tele. Ez a hamis pátosz csakugyan nagyon hangos, sőt olyankor a leghangosabb, amikor teljesen el kellene hallgatnia. A hamis pátosz ott jelentkezik, ahol az igazi érzések hiányoznak. Nem is pátosz tulajdonképpen, hanem a régi a magyar esztétika műszavával élve dagály a szavak dagálya, mely az érzések, az élmény apályát leplezi. Nagyszabású és lélektelen hangosság ez, Kazinczy valamikor így nevezte nyelvújító gúnnyal: "fesz és pöf".
Nehéz volna meghatározni az igazi pátoszt, nehéz, mint általában minden esztétikai meghatározás. A definíciók merev és szűk keretek, melyek valami élő és folyton mozgó anyagot szeretnének körülzárni. Ilyen reménytelen és anyagszerűtlen kísérletek helyett nézzük inkább a szó eredetét. Ha magyarra akarjuk fordítani görögből, valahol a szenvedély és szenvedés között kell értelmét keresnünk. Legelső jelentése kétségtelenül a szenvedés, a megrázó testi vagy lelki élmény. Későbbi görög értelme már több, bonyolultabb: az élmény és az élmény kifejezése egyben. Megszólaló élmény, szenvedés, vagy szenvedély mely spontán és megrázóan ad jelt magáról. Arisztotelesz a tragédia egyik legfontosabb elemének tekinti a pátoszt, melyet így ír körül: "romboló és fájdalmat okozó esemény". Esemény kétségkívül, de előadott, bemutatott, tehát művészien feldolgozott esemény. Az esemény stílusa és az esemény előadásának stílusa tehát szorosan összeforr a pátoszban, mely elvontabb és magasabb síkon természetesen inkább pszichikai történések kifejezési módja.
2.
Hogy mi a különbség a pátosz és a pátoszmentesség között, azt talán egy példa mutatja a legjobban. Vegyünk két hasonló tárgyú jelenetet, két magyar elbeszélő költeményéből, a Buda halálá-ból és a Két szomszéd vár-ból. Mindkettő ugyanazt írja le, halálos párviadalt két gyűlölködő ellenfél között. Arany így mondja el Etele és Buda végső harcát:
Etel is szó nélkül, csak ölü-sirással
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor fölöttük, alattok.
Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(Kezében acélja csak acél tudnillik;)
Emberül ő harcolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan s bús élete végén.
Harmad szeren amint zúdultanak össze:
Etel Buda kardját kiröpíté messze;
Odalőn az; testét veszni hagyá hátul
megfutva halálnak mereven arcátul
Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Vállközön a kardját belemártá mellig;
Arccal, Buda ki volt, a porba merüle,
Iszonyú csendesség fagya meg körüle.
Izzó és drámai dolgokat mond el ez a néhány strófa, de hangjában mégis kevés az izzás és a dráma. Kiegyensúlyozottan, hűvösen írja le a testvérgyilkosságot Arany, egyenletesen és közvetlen hangon. A tökéletes mesélő hangja ez, az esemény fölé emelkedő nagy elbeszélőé, aki a legtragikusabb pillanat feszültségében még zárójeles magyarázó mondatot is iktat leírásába, jelezvén, hogy Istenkardja Buda kezében csak közönséges acél, melynek csodatevő erejére ebben a válságos percben nem számíthat. Nézzük, hogy ír le Vörösmarty egy hasonló esetet, a két szomszédos vár megmaradt két vendetta harcosának végső leszámolását:
Megrettent a készületet sejdítve s hiúzként
Félreszökött Tihamér s a halált kikerülte; utána
Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,
S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma, de hónaltt
A fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;
És sűrűen omlottak ütései; mint az eső jég
A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard
Ellensége vasán s tagjait megtörte. Kifáradt
S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles
Kard hatalomtalanul maradott s viadalmát
Végzé a győző az acélt torkába merítvén.
Elhullott Káldor s habzó hörgéssel akarván
Átkos imádságot s kérelmet mondani, elhalt
A gyászok szerzője s kinyúlt a sági fenyéren.
Nyugtalan, zaklatott leírás ez, az olvasó úgy érzi, maga is részt vesz a harcban, vele történik. Bekapcsolódik az esemény lüktető ritmusába, szubjektív ügyévé válik, mint a zene. Arany leírása festői és plasztikus, apollói; Vörösmartyé zenei, dionizikus. "Mint az eső jég. A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard Ellensége vasán" ebben a mondatban a szavak is kopognak könyörtelen monoton ritmusban, mint a végzet. "Hatalomtalanul maradott" e két szó zenéje érezteti az elomlást, az összecsuklást, a tehetetlenné válást. Arany leírása mindent megmutat és megmagyaráz, Vörösmartyé belehipnotizálja lelkünket az esemény hangulatába. Arany leírása pátoszmentes, Vörösmartyé patetikus. Arany többnyire csak balladáiban válik patetikussá, ezekben a kicsiny és mégis hatalmas remekművekben, melyek sokkal közelebb állnak a tragédiához, mint az eposzhoz. Vörösmarty még nagy eposzaiban sem epikus, bármit ír, mindig sajátosan tragikus költő. Az ilyen pedig gyakran találja meg a pátosz hangjait; gyakrabban és törvényszerűbben, mint az epikus. Az igazi epikustól alapjábanvéve idegen a pátosz. Hiszen a megrendülés hangja ez, válsághang, tragikus konfliktusok hangja. Az eposzé más: bölcsebb, közvetlenebb, harmonikusabb, még ha fájdalmas eseményeket mond is el. Ilyen az eposz világa is, mint ahogy egy németül író magyar esztéta jellemzi nagy tanulmányában a Theorie des Romans-ban: "Tágas e világ, de mégis olyan, mintha az otthonunk lenne, mert a tűz... A lélek ha kalandozni indul, nem ismeri még a keresés igazi kínját és a megtalálás igazi veszélyét; nem tudja még, hogy elveszítheti önmagát és önmaga keresésére kell indulnia... A lélek még nem fedezte fel magában a mély szakadékokat, melyek zuhanásra csábíthatják, vagy felhajszolhatják úttalan magasságok felé... Az istenség... úgy áll az ember mellett, mint apa a fia mellett és a cselekedet a lélek köntöse, mely tökéletesen ráillik." Ilyen az eposz világa e meghatározás szerint. Mi szüksége lenne pátoszra e boldog és kiegyensúlyozott világnak, melyben nem kiált fel megrendítő ritmusban a lélek szenvedélyes szenvedése? E kiáltás jellegzetesen tragikus; abból a korszakból való, mikor a lélek már megismerte magában a végzetes szakadékokat, mikor az ember bizonytalan harcban áll az istenekkel és önmagával. A meghatározás csak a homéroszi világra illik tökéletesen, de a történelem később is teremtett többé-kevésbé epikus korokat, mint ahogy teremtett legalább annyiszor tragikusokat is. És mennél tragikusabb egy kor, annál gyakrabban szólal meg patetikusan. A szánalom és a félelem felkeltésének művészete a tragédia, Arisztotelesz szerint s még hozzá úgy kell felkeltenie ezeket a fájó indulatokat, "hogy csupán hallgatva is összerázkódjunk". Az előbb bizonytalannak és nehéznek mondtam a pátosz meghatározását: itt mindenesetre megkaptuk a pátosz szerepének, jelentőségének hiánytalan összegezését. "Csupán hallgatva is összerázkódunk" tőle, nemcsak szemléljük, hanem át is éljük amit elmond, mert a lelkünk legmélyén, ama bizonyos szakadékokban érezzük, hogy rólunk van szó tulajdonképpen, mindig rólunk van szó, amikor valamilyen indulat vagy tett szabálytalansága és fájdalma kiált fel az ellenséges istenek felé. Szabálytalan és fájdalmas tettek és indulatok, ellenséges istenségek világa a tragédiáé. "Az ő világa nem a jelenségeké, írja Babits Mihály Aiszchyloszról ő lefelé ás, a mélységbe, ahol az erkölcsi dilemmák lakoznak. Megmutatja a legborzasztóbbat, a végletest. Íme a legmélyebb emberi szakadék... Az ember egyedül maradt egy idegen világban. Először megdöbben. Aztán kezdi körüljárni önmagát, mint egy szigetet. Aiszchylosz: a sorsára rádöbbent ember lírája. Szofoklész már nem annyira líra. Ő már kívülről néz és körüljár s döbbenés helyett csodálkozik." A tragédia a válságok műfaja és a pátosz a válságok hangja. "A szenvedés tanítja megismerésre az embert" mondja Aiszchylosz és egy mai pesszimista filozófus, Giuseppe Rensi ebben látja a tragédia lényegét. És akit a fájdalom tanított meg gondolkozni és közölni, az nem kerülheti el időnként a pátoszt. Mert bármit írjon is le, bármennyire fölötte álljon is az anyagnak, mégis köze van hozzá, részt vesz benne. Megfigyeli az életet, ez természetes, de közben megrendíti az élet. Az olvasóval ismeretet közöl, de egyben átviszi rá a maga megrendülését. Megfigyel és leír a tragikus író de mennyire másképp, mint az epikus. Legtárgyilagosabb szavain is átüt időről időre a pátosz, mert maga is összerázkódik attól, amit lát és "csupán hallgatva is" összerázkódik vele együtt a közönség.
3.
És itt közeledünk ennek a fejtegetésnek lényegéhez: a mai pátosz apológiájához. Napjaink olvasója, aki a tegnap naturalizmusán nevelkedett, sokszor idegenkedve kapja fel a fejét egyes mai írók patetikus hangsúlyaira. A naturalizmus nem ismerte a tónus váratlan emelkedéseit; a fájdalmasan ünnepélyes hangsúlyt, melyet valamely válság vált ki hirtelen. Nem is ismerhette, hiszen nem a meglepő krízisek, nem a megdöbbenéssel felfedezett szakadékok művészete volt. Az előbb idézett esztéta egyik legújabb tanulmányában, "A művészi alakítás módszerei"-ben sokat foglalkozik ezzel, miközben a naturalizmus és a mélyebb valóságábrázoló módszerek alapvető különbséget vizsgálja. Polemizál Flaubert-rel, aki szerint a művészetet véglegesen elválasztja az élettől az, hogy "csúcsra, tetőpontra van szüksége minden igazi műalkotásnak, az életnek viszont nincsenek ilyen tetőpontjai". Flaubert és általában a naturalizmus igyekezett a lehetőség szerint megközelíteni és hűen ábrázolni ezt a "tetőpont és csúcsnélküli" életet, amit az idézett tanulmány szerzője nem helyesel. Nem is helyeselheti, mert az élet tulajdonképpen tele van izgalmi csúcsokkal és a feszültség tetőpontjaival, ha teljességében, a nagy ellentétek dialektikus egységében nézzük. Megállapítja, hogy a "normális" élet nagy távlataiban egyáltalában nem eseménytelen. "Az objektív valóságban eltűnik a normális és a nem normális, hamis és szubjektív, elvont ellentéte" írja, majd egy szociológusra hivatkozik, aki "épp a gazdasági válságban látja a tőkésrendi gazdálkodás legnormálisabb törvényszerűségét". Csak a XIX. század második felének konszolidáltan élő polgársága látott a válságban rendkívülit. "Flauber mondja a tanulmány írója összetéveszti az életet a jól ellátott polgár életével." Nyilván e tévedésből következett Flauber keserű életutálata és ragyogó, de reménytelen szarkazmusa. Aki az életet totálisan látja, annak fel kell ismernie, hogy a válságteoria az élet minden vonatkozásában igaz, nemcsak gazdaságiakban, hanem szellemiekben és lelkiekben egyaránt. Voltak korok például a kapitalizmus félszázados fénykora, mikor a válság réme időnként eltűnt és úgylátszott sohasem tér vissza. Ez volt a naturalista irodalom kora, ekkor uralkodott a szabályos mindennapok nyugodt sivárságainak szenvtelenhangú epikája. Nem volt már friss és boldog hangulatú epika, mint a homéroszi, bírálta és utálta már az adott világot, de mindenesetre hitt ennek a világnak vasbeton szabályiban és végleges elrendezettségében. Természetesen már ekkor sem volt mindenfajta irodalom és minden író ennyire és így epikus, már akkor is voltak félelmetes erejű kivételek (pl. Dosztojevszkij), de az irodalom uralkodó szelleme nagyjából mégis ilyen volt. Ez a szellem az álló, megrekedtnek látszó világot vizsgált és szomorúan, kegyetlenül, összeszorított foggal merült bele az apró részletekbe. Görcsös "tárgyilagosság" volt ez, "természettudósi" magatartás. Az ilyen magatartás nem ismerhette a pátoszt. Nyelve tudatosan és vigyázva mindennapi volt, nemcsak a regényben, hanem a színpadon, sőt néha amennyire lehetett még a lírában is. A naturalista regény egyik legnagyobb mestere, Zola hatalmas regényciklusában talán csak egyetlen egyszer találta meg a pátosz hangját: a Germinal-ban: ebben a lelkes és felháborodott bányászregényben, mely véletlenül nem a hangtalan mindennapnak, hanem egy "váratlanul" kirobbanó válságnak drámai beszámolója. Itt feloldódik Zola "természettudósi" merevsége, itt hirtelen megtalálja azt, amit gyakran citált esszéistánk így határoz meg: "Az élet belső költészete: a küzdő ember költészete, az emberek kűzdelemteli kölcsönhatása egymásra, valóságos gyakorlatukban".
Napjaink irodalma egyre jobban megtelik "a küzdő ember költészetével". Ma már nem is kell nagy távlatból nézni a világot, hogy a válságukat észrevegyük ma már az sem lehet teljesen naturalista a szó XIX. századbeli értelmében aki mindenáron az akar lenni. Hiszen korunkban a válság mindennapossá lett a válság ma az író alapanyaga, melyből alkotásait formálja. Szakadékok hasítják fel mindenütt azt a világot, melyben az író el akar igazodni. Szakadékok kívül és belül, objektív és szubjektív szakadékok. Ijesztő hegyvidék, veszedelmes mélységekkel és még veszedelmesebb csúcsokkal. Nemcsak a termelési rend válsága ez már, hiszen a krízis nem is maradhat meg csupán az alapnál. Mindenre átterjedt lassan, még az időre is, erre a látszólag hozzáférhetetlen és felbonthatatlan közegre. Megváltozott az idő hierarchiája is, mint általában minden hierarchia: megdőlt a jelen egyeduralma, az elnyomott múlt, az "elveszett idő" fellázadt és kavargó bomlasztó harcokat vív a prousti epopeiában. Epopeiát mondtunk és nem drámát, mert a prousti műről még hiányzik a tragikus vonás. Proust még megőrzi az epikusok nyugalmát, éppúgy mint Joyce is, az időnek ez a furcsán hideg anarchistája, a legvégső egységnek: a tudatos pillanatban tervszerű szétrobbantója. A küzdelem mely őket érdekli, inkább magáé az időé, mint az emberé, nem annyira a küzdő ember, mint inkább a küzdő idő költészete. Érdeklődésünk elsősorban a "jólellátott polgár"-nak szól, sőt Prousté főképp az arisztokráciának. Minden szubjektív érzékenységük mellett is sokat megőriztek a "természettudósi" magatartásból és bár radikálisan leszámolnak a naturalizmus ábrázoló módszerével, mégsem tudnak teljesen elszakadni szemléleti módjától. Ne felejtsük el, hogy főműveik keletkezése túlnyomóan a háború előtti évekre esik, a nagy naturalista kor aránylag szelíd nyugtalanságú alkonyára. Talán azért is idegen tőlük a pátosz. Szemben áll velük a háború utáni írók világa, mely csaknem mindenütt tragikus. A N. R. F. egyik kritikusa, Roger Caillois Lawrence-ről, Malraux-ról és Flaubert-ról szólva megjegyzi, hogy a leírást egyre jobban kiszorítják náluk a drámai jelenetek. Hőseiket rendszerint döntő pillanatokban mutatják be, amikor bizonyos társadalmi kényszerhelyzetek kiváltják belőlük a legőszintébb magatartást.
4.
Hogyan írhatnának ezek az írók teljesen pátosz nélkül, mikor az élet, melynek áramlásában élnek, pátosszal van tele. Évről évre, napról napra fokozódik az európai ember életének pátosza, egyre rendszeresebbé válik körülötte rendkívüli. A normák gondosan és tömören felépített rendszere összeomlott és a szellemi terület, amelyben élünk, tulajdonképpen vadászterület, a vadon szabad törvényivel. Semmi sem bizonyos, semmi sem kényelmes, semmi sem irányadó. Nincs többé összefoglaló tekintély és átfogó Eretnekség kisebb-nagyobb részlet-tekintélyes és alkalmi eretnekségek küzdenek egymással és e tusában gyakran válnak felismerhetetlenné körvonalaik. A szellemi ember belső helyzete a lehető legbizonytalanabb: az elveszett törvényeket nem találhatja meg többé; magának kell újakat kovácsolnia helyettük. "Veszedelmesen él" tehát, kénytelen-kelletlen teljesítve a nietzschei parancsot, "a veszélyt választja hivatásául", Zarathustrának tetsző elszántsággal. Akár örömmel, akár szorongva fogadja el ezt az életformát, nem vonhatja ki magát annak önkéntelen pátosza alól. Bármit mondjon is, hangjának belső feszültsége lesz, bármit cselekedjen is, valami fájdalmas ünnepélyesség lesz a mozdulataiban. Különösen, ha működése egy vonalba esik azoknak a küzdelmeivel, akik a mostoha világrend mélyrétegeiben igyekeznek kiformálni az ember új törvényeit. Mert ezeknek az élete és harca maga a tiszta pátosz, a szó legelső görög értelmében, melynek, mint tudjuk, legalább annyi köze van a szenvedéshez, mint a szenvedélyhez. Életük megrendülés és megrendítés egyben. Magatartásuk hősi pesszimizmus: önként vállalják az elbukást egy kietlen világban, azért, hogy a holnapi világ lakhatóbb legyen. Tudják, hogy küzdelem és áldozat nélkül a létük tébolyítóan értelmetlen volna. Egyedül a küzdelem ad tartalmat életüknek, ez emeli fel a siralmas tengődés fölé. Ők is "a veszélyt választják hivatásukul" és Zarathustra kötéltáncosa módján haladnak a mélység fölött a mai embertől a holnap embere felé.
Természetes, hogy ha az író lelki kapcsolatot érez ezekkel a tragikus küzdőkkel, akkor sokszor komoran és görögösen csendülnek meg szavai. Így csendül meg mind gyakrabban a pátosz Thomas Mannál, akitől különben régi, békésebb korszakaiban sem volt idegen, vagy Gidenél, aki minden intellektualizmusa mellett sem akarta soha elkerülni a kifejezés dionizikus "csúcspontjait". Mindkettőjüknél extázissá tud emelkedni a gondolat és zenévé forrni az értelem.
Gyakoribb természetesen a pátosz azoknál az íróknál, akik még közelebb állnak a harcoló emberhez. Gondoljunk például Aragonra, a szociális realistára, aki egy kisváros polgári ünnepségének irónikus-hűvös leírása közben így érzékelteti a tüntetők váratlan közeledését:
Itt voltak, akik a követ verik az utakon, akik a zöldséget cipelik, akik a nagy húsdarabokat aggatják fel a mészárszékekben... akik a háztetőkre másznak, mint az erőművészek, azok, akiknek szeme mindig sebes a kohók tüzétől, akinek karját és nyakát eltorzították a súlyos terhek, akik a földet vágják... akik az undorító éjszakákban a hatalmas ürülékes hordókat hordozzák... férfiak és nők, kik ismerik az éhséget, akiknek elhanyagolt a foga, a akiknek ereje gyorsan válik öreges gyengéssé, fiatalok, akinek nem volt idejük, hogy észrevegyék fiatalságukat... S felettük, az ünnep lámpáinak fényében, nagy, őrült árnyékjeleket vetettek a hinták.
Úgy indul ez a részlet, mint egyszerű felsorolás, mint epikus "seregszemle" a műfaj homéroszi vagy aranyjánosi értelmében. De a mondatok patakzása egyre hevesebb lesz, a szöveg átveszi a váratlan esemény izgalmának ritmusát, sűrítve érzékelteti a felvonuló emberek egész életét, a jelenet időbeli és térbeli hétterét. Egyszerre jelzi magát a pillanatnyi eseményt és az egész bonyolult társadalmi folyamatot, ami előidézte. Zenei módszerrel él, éppúgy mint az antik kórusok beszámolói.
Vegyünk egy másik példát, Malraux-t, ki mint regényhősei, maga is részt vesz a harcban. Szűkszavú, tartózkodó, de szuggesztív pátosz az övé. Gondoljunk csak Condition Humaine egyik rövid jelenetére, amikor az elfogott Kyotól megkérdezi a rendőrfőnök, hogy miért vett részt a kínaiak forradalmában és ő csak annyit felel: "Par dignité humaine" "emberi méltóságból". A regény lényege van e pár szóban, egy tragikus élet lényege, melytől "csupán hallgatva is összerázkódunk". Vagy gondoljunk egy másik Malraux-regény, a "Temps du mépris" csúcspontjára, a sötétbezárt fogoly kopogó üzenetére, mely lassan-lassan szónoklattá fejlődik, az emberi méltóságért küzdő ember hitvallásává. "Bajtársak, kik körülöttem vagytok a sötétben" kopogja a fogoly a falon a láthatatlan hallgatóság felé. Az író is így él korunkban, kopogtató jelekkel fordul a láthatatlan közönség felé, mely talán népes, talán maroknyi és egyre ritkábban ad jelt, hogy megértette az üzenetet. Ezek az üzenő mondatok tartják az íróban a lelket megformálhatja-e őket a hétköznap szenvtelen szavaival? Valószínű, hogy a mai író hangja olyan mértékben válik patetikussá, amennyire a szerepe változik és közlőből üzenővé válik. Aldous Huxley új regényének, a Vak Sámson-nak legjelentékenyebb vonása éppen ez az írói szerepváltozás, mely a befejezésnél válik tudatossá. Huxley, a ragyogó és mély cinizmus bűvésze ebben a regényében felfedezi az emberi felelősségérzést és a társadalmi ethoszt. Fájdalmas út végén jut el a világszemlélethez. Eléggé meglepő, polgári-messianisztikus szemlélet ez: kissé a Tolsztojéra emlékeztet, szigorú szelídség-kultuszával és szenvedést vállaló pacifizmusával. Bármennyire céltévesztettnek találjuk is ezt a neo-keresztény, vagy ha úgy tetszik neo-buddhista doktrínát, mégis megrendítően hat őszintesége és odaadó lendülete. Megrendítően hat, mert az utolsó oldalakon teljesen új hangon szól hozzánk Huxley, valami furcsa, félig bölcselkedő, félig átszellemült hangon, amely meglepő mélyről tör elé, az elegáns és csiszolt szarkazmus rétege alól. A hős itt is teoretizál de már nem közlő, hanem üzenő hangon.
Addig is itt van a szeretet és a részvét. Állandó ostrom alatt. De ők ketten legyenek fáradhatatlanok... Évről évre, lépésről lépésre haladni a megvalósulás felé, ahol már nincs vita, hanem csak tapasztalat, csak közvetlen ismeret, amilyen a szín, az illat, a zenei hang ismerete. Fokról-fokra afelé a tapasztalat felé, hogy már nem sokáig vagyunk teljesen elválasztva egymástól, hanem a mélyben egyek vagyunk a többi élettel, a többi létezővel. Békében egyek: Békében ismételte Anthony békében, békében...
Az óra hetet ütött. Anthony lassan és óvatosan visszabocsátkozott a fényből a sötéten át a mindennapi élet sugarai és árnyai közé. Végül felállt és kiment a konyhába, hogy előteremtsen valami ennivalót. Nem volt sok ideje: nyockor van az ülés és jó félóra telik bele, amíg az előadóteremhez ér. Két tojást tett a tűzre főzni és közben leült, hogy kenyeret és sajtot egyék. Szenvedélytelenül és nyugodt, világos tudattal gondolt arra, ami rá vár. Bármi lesz is, most már tudta, hogy minden jó lesz.
E mondatokkal végződik a regény és a befejezés tiszta emberi pátoszát cseppet sem zavarja meg a tojás, a sajt és a kenyér, amit a hős, életének ünnepélyesen nagy perceiben fogyaszt. A tojástőzés, a kenyérrágcsálás, az egész konyhai háttér csak őszintébbé teszi a pátoszt, hiszen csak az a pátosz valódi, ami az élet apró, de végzetszerű realitásai között születik. Ilyen pátosz teszi oly lenyűgözővé Shaw Szent Johanná"-jának vagy Barbara őrnagy-ának befejező jelenteit és napjaink legszebb magyar történelmi drámáját. Háy Gyula németül írt: Isten, császár és paraszt-ját. Nem külső, dekoratív hatások kellenek ehhez a pátoszhoz, hanem belső feszültség, nem nagy szavak, henem tragikusan átélt szavak. Az igazi pátosz nem szaval, hanem zenél és ez a zene gyakran halk is tud lenni. nem a hang ereje a fontos, hanem az emelkedettség, amit mögötte érzünk. Az emberi válságok összefoglalása ez, nyugtalanul és mégis fegyelmezetten. Közlés, mely üzenetté erősödik szinte észrevétlen ünnepélyességgel. Szükséges napjainkban, szinte kötelező. De természetesen nem szakadatlanul, egész művekben átvonulón; az ilyen folyamatos pátosz a mai irodalomban a dilettantizmus, az ízléstelen érzelmi hangoskodás biztos jele. Elég, ha százoldalanként csak néhány sornyi pátoszt találunk, de ez aztán elengedhetetlen, mert ez a "csúcs", a "tetőpont", melyben a cselekmény spontán összefoglalja önmagát. Napjaink lírájában, elbeszélő vagy színpadi prózájában, sőt esszéiben egyaránt nélkülözhetetlen tekintet nélkül arra, hogy "politizáló" művek-e, vagy sem, mert a mai író elkerülheti ugyan a "politizálást", ha akarja, de nem kerülheti el az élet akut válságainak átérzését. Így találjuk meg tragikus korunk önkéntelen pátoszát azoknál az íróknál is, akik a legjobban kerülik a szó vulgáris értelmében vett "korszerűséget". Ez a pátosz avatja az új magyar próza legnagyobb értékeivé Babits esszéit, ezzel találkozunk gyakran Márainál, Illyés Gyulánál és fiatal íróink legjobbjainál, akár politizálnak, akár nem. A politikus József Attila líráját éppúgy áthatja, mint az apolitikus Szabó Lőrincét. És végeredményben egy író sem egészen apolitikus a pátosz pillanataiban, mert e dionizikusan kitágult pillanatokban akaratlanul is egybeforr a közösséggel. Mennél tragikusabbra fordulnak napjaink, annál több lesz a pátosz és ezzel együtt a politika még a "legsemlegesebb" írásokban is". "És hova nagyobb rajtunk a kínzás, annyival buzgóbb a kiáltás is" mondta Bornemissza Péter a XV. században, egy hasonlóan tragikus korban. "Bajtársak, kik körülöttem vagytok a sötétben" így kezd az író minden üzenetet. Valamilyen közösséghez szól, szorongva és ünnepélyesen, még akkor is, ha sejti, hogy nem hallgatja senki.