Jeanette szerelmei

A Wikiforrásból
Jeanette szerelmei
szerző: Kaffka Margit

       Leginkább őrá emlékszem még az internátusból: fakó és bágyatag véznaságára; bús szemei furcsa révületére és a mondataira (ó, mert mindig „mondat”-okban beszélt Jeanette), melyek valami lexikoncikk ízével és a telefonhírmondó ritmusában hangzottak el vértelen, szürkés ajkáról. Széles, szlávos fejét látom, a ligetes, zsírosan halvány haja tompa szőkeségében; amint simán a feje búbjára felfésülve a kényszeredetten pontos kis csúcskontyig – valahogyan színtelen, csupasz halálfőkoponyákra emlékeztetett. Pocsolyazöld szemei majdnem pillátlanok voltak; húsos és felszegett orra, de halvány eres, ápolt kezei. A mozdulataiban volt valami az automaták félszeg, izolált szándékosságából; s a bőrén is, az egész mivoltán valami furcsán viaszszerű. „Megnyom valahol magán egy gombot, és megbólog a nagy feje a hosszú nyakán. Egy másik gombnyomásra helyreszegül megint!” Így mondtuk fiatal-kegyetlenül, csúfolva őt akkor; de ahogy most visszagondolok: azóta sem találkoztam kevésbé spontán, közvetettebb, drótonjáróbb-hatású valakivel, mint ez a szegény óraadó guvernánt a Valéria leányinternátusban.

       Igen, már emlékszem. Prochrada Janka volt igazában a neve! Vajon Hankának hívta-é valamikor az édesanyja?

       Nemzedékeken öröklődő pletykákból mindent tudtunk felőle is; mindazokról, akik itt élték el éltüket; míg mi szétrepestünk a kurzusok végén; utánunk jövőkre hagyva a szűk vaságyakat a muszlinterítőkkel. Jeanette kisasszony valami… papköltségen került ide… Zólyomból tán… sok évvel ezelőtt. Akkor – így beszélték – halinaszoknyácskák és tarkán szőttes pendelyek voltak a kelengyéjében. De itt megkapaszkodott erősen, szívósan; a kemény, nagycsontú fejével belefúródott a kultúrába – az emberi tudás termő elevenébe, és mint a pióca, görcsösen, konokul szívta tele magát. Ő volt az, aki minden közbeeső félórát „tudása gyarapítására” használt; akinek mindig valami könyv volt a kezében, mert mindent könyvből kellett megtanulnia és minden, minden csak így, betűvé rágottan jutott el hozzá. Voltak köztünk, akik látták a növendékkori jegyzeteit. Egyforma zöld kötésben, vonalazott margójú lapokon, cifra betűs címekkel „kivonatok” voltak ott – „szerzők szerint csoportosítva”; – kérlelhetetlen egymásutánban, hézag nélkül; a Minnesängerekből, Heinéből; a „Megy a juhász szamáron”-ból is például… ó, talán túlozták is, de úgy hasonlított ez Jeanette-re! Mennyit nevettük érte szegényt!… De ő itt nőtt fel, és annyira csak egyfélét akart az ifjúságában, hogy ennek sikerülni kellett. Az akkori direktrisse-t is, e józan öreget, megnyerte végül; nem a tapadós alázatával, hanem a nagy szándékosságával bizonyosan. „Ennek ennyi kell az élethöz; soha egyéb!” – mondta érdekében a minisztériumi uraknak; és kiküldette két évre Franciaországba. Mikor visszajött, megkapta a mostani kis szobáját, az A és B hálótermek mögött; a délutáni irodalomismertető-órákat s az esteli inspekciót. És ennek vagy húsz éve volt akkor már.

       Kényelmes, védett, egyenletes, elszigetelt és finom élet évei! Mégiscsak nő volt szegény Prochrada Janka kisasszony és míg Jeanette-té lendült odaát a gallus ég alatt, egyet-mást magába másolt a lenge és gyönge szépségekből. Megtanulta a kezét ápolni, tüllcsipke-nyakfodrokat viselni és pasztellszínű, omlatag sálokba burkolni inas és kemény soványságát; melyhez simára kefélt, angolos hajviselet, szemüveg, keménygallér és józan humorú beszéd tán kedvesen, harmóniásan illett volna. Ám Jeanette kicsiny kora óta nem köthetett kötényt; s a titkolt halinás emlékek Lyon selymei közé hajszolták. A készfizetését (nem volt éppen kevés) egészen magára kellett költenie: hímzések, könyvek, képek és kották melegítették, és virág derítette a zöld ripszes kis szobáját; csak éppen a kanári helyett bukdácsolt ott óriás drótkalickájában egy borzas fiúmókus. „Szegény kis Céltalanka!” – így sajnálgattuk kacagó iróniával, gonoszas, anyányi növendékek esténkint, ha átzörgött hozzánk a drótlécek zaja, amint lompos farkával verdeste. Emlékszem, hogy ha be kellett mennünk a Jeanette szobájába, mindig azt mondtuk, hogy valami határozatlan, émelygő és pállott illat terjeszkedik ott; és ezt véltük érezni ruhái finom szövetéből is, ha köztünk ült az ebédnél, hetenként váltva az asztalokat; amíg minta-automataként kezelte a kést, villát, és a két szomszédját társalgásra kárhoztatta, amelyet megint az előírásos „asztali konverzáció” szemléltető mintájaként vezetett – üresen, folyamatosan; fáradhatatlan műérdeklődéssel. „Most nézd meg jól! Hát nincs igazam, hogy mocskos a nyaka?” – suttogtuk egymásnak a továbbülők azalatt. Ráfogtuk, hogy nem fürdik rendesen; igen, bizonyos, hogy igaztalanul és alapjában ok nélkül, ki nem állhattuk, fiatalságunk bátorságával és önkényével. De ma már tudom: egyéb is volt e heves együttes ellenérzésben. Az ő áporodott és hervadt leányságát féltük és gyűlöltük; mely ígéretes és álmodó, jussával teli leányságunk szimbolikus őrizetére rendeltetett itten az A és B hálótermek mögött.

       E félő, e védekező esteli kegyetlenségeink fogyhatatlan tárgya volt a Jeanette szerelmei. Amikor én odakerültem, Goethe volt soron éppen. Igen – nem névcsere ez –, Goethe Farkas, az ismert weimari miniszter, hogy mást ne mondjak! Ó, Jeanette lángjának nem volt rá szüksége, hogy tárgya eleven bőrrel a csontján járkáljon még, és élete százokú, ellentmondó tényeivel kuszálja és zavarja kettejük viszonyát. Jeanette egyszerűsített és határolt gépintellektusa tán nem is bírta volna azt a komplikációt, amit egy másik lény léte kavart és zavart volna egy kétoldalú kapcsolatban. Ő holt nagyságokat szeretett. „Ezek nem védekezhetnek – kacagtunk gonoszkodón –, mint Céltalankát, befogja őket álmai émelygős szagú ketrecébe!”

       A régibb növendékek még emlékeztek a válságos és izgalmas időre, mikor sokévi gyöngéd és heves hajlamát, a Hunyadi Hollós Mátyásért lángolót, legyőzte és felváltotta az új, nagy érzés. A Jeanette szerelmei általában hosszú életűek voltak, évekre terjedők; de rövid, heves belső harc után szinte egy nap alatt múltak ki hősi halállal… Egy szeptemberben említette a visszatérőknek, hogy Jénában volt a nyáron; pár napra készült csak, de nem tudott elmenni; a város megfogta; váratlan dolgok történtek a lelki életében; bár még maga sem tud, nem mer egészen tisztán látni e dologban… Zavart volt, révedező, álmatag mosolyú. Egy hét múlva Bonfinit olvastatta a B. csoporttal. A lányok mulatva készültek erre az órára; Jeanette évek óta új blúzban, pásztorórás mosollyal, a nagy élmény boldog izgalmával ült a katedrán e napon; el-elpirulón, viharosan, fullatag hangon beszélt, és – no igazán – csaknem megszépült ilyenkor. Egy régebbi szemeszterben, mondják, zokogásra is fakadt. Most azonban csoda történt. „Halványabb volt a szokottnál, de ajkán a végsőkre elszánt nyugalom tragikus keménysége ült;” – így mondták később a lányok a többinek. Hűvösen beszélt, szilárdan, de nobilisan csak a száraz tényeket; a szöveget olvastatta, és „egy arcizma se rándult”. Végül mégis utalt Fraknói néhány élesebb helyére; a pápához írott egyik levél kissé túl reneszánszos diplomatai erkölcsére s a nuncius fogadásakor lefolyt, álnokul heveskedő jelenetre. Végül Beatrixre tért (a legizgatóbb pont idáig), de most már nem támadta lihegő haraggal; szárazon siklott el dolgai fölött, és ezt mondta tompán: „Nekem ugyan kevés jogom van ítélni e dologban; egy káprázat lekötve tartott idáig, egy balgaság magával ragadott; de most, józanultan úgy vélem: igen, ők ketten valóban megérdemelték egymást!”

– Hallottátok! Képzeljétek, szakítottak! Tudtok már a szakításról? – kacagták félóra múlva az emeleti folyosók meg uzsonnázó asztalok a refektóriumban.

       Egy hét múlva aztán mindent tudtunk már. A zöld ripszes, furcsa szagú, szűzi szoba faláról lekerültek a corvina-metszetek értékes másai, plakettek és relikviák fényképe; az asztalról eltűnt a bautzeni dombormű drága miniatűrje, s a díszpolc a könyvállványon megürült. De nem sokára. E lázas napok alatt levelek, megrendelések íródtak, külföldi csomagokkal járt a posta, Jeanette egy napon pénzt hozott ki a bankból. Mikor én valami ürüggyel beillanhattam; a mókusház feletti díszhelyen már öt új, gyönyörű kivitelű, színes női pasztell mosolygott csokros, aranyos oválkeretben: Friderike, Lotte, Steinné, Vulpius és a kis Bettina képmása; névírásuk litografiájával alatta. Az asztalon mellszobor, az állványon halotti maszk, s a polcon, a földön, a ládákban; mindenestül az egész monstre Goethe-irodalom, levelezés, életrajzok, kritikák; egész könyvtár. Akkor este a B hálón átmenve – mesélték – valami új és merész szerelmi elméletet lihegett el Jeanette az ottaniaknak, a kiváló férfiak ősi, szent jogáról a poligámiához, a választott nők nemes viszonyáról egymás iránt, s a lemondó, alázatos, jogokat nem kérő, mert önmaga által boldog szerelem magasabb rendű értékeiről, megszentelt szenvedéséről… Én nem hallottam ezt, az A-ban aludtam; de hogy elmondták is, dühbe hozott. Különösen türelmetlen, utálkozó voltam akkoriban.

       Egy jelenetre mégis egész világosan gondolok ebből az időtájból, vagy későbbről talán; olyan élénken, hogy úgy lehet, a Jeanette minden zagyva és bús hóbortját ez jegyeztette ide velem.

       Vasárnap este volt, kimenős délután estéje. Jeanette ilyenkor mindig cercle-t tartott közöttünk: „mindenkihez volt egy kedves szava”; szeme kérdő bágyadásával, egyszersmind fölényes szórakozottságot is mímelve, tudakolta meg, és nagy lovak oktalan fejmozdulatára emlékeztető bólintással vette tudomásul, hogy ki hol járt, hogy mulatott aznap. A sor már-már rám került, haragudtam, hamar vetkőzni, ágyba bújni, alvást tettetni, gondolkozni akartam akkor. Tőlem a harmadik ágy Marcsáé volt, a harmadéves, szép, barna lányé, aki a Valéria boldog és osztozó érdeklődése közt váltott jegyet valami távoli rokonával azokban a hetekben. Azt a legényt szinte mindnyájunk vőlegényének éreztük.

       Jeanette hozzálépett, téveteg és imbolygó nézéssel, mintha nem ismerné meg mindjárt. Oly zavart volt néha ebben az időben.

– Ó – fuvolázott végre –, ó, kis Mária, petite Marie l’Égypte! (Ó, ezek a buta, erőltetett elnevezgetések! – dohogtam). Máriácska, hát maga is kinn volt?…

– Igen, Jeanette kisasszony.

– A városban?…

– Igenis, Jeanette kisasszony.

– A… vőlegénye mamájánál?

– Igenis… kérem!

– És… teáztak?…

       Sohasem felejthető, fullatag, idétlen, sipító, hisztériás kis hang, ahogy elgyötörten, reszketőn szabadult valahonnét a tudattalan zavaros, rabos mélyéből; az elnyomorított, visszanyomott, vad, kegyetlen kívánság kíváncsisága; amit betűk hamvába, évek és napok pergő homokjába hantoltak és félszeg, beteg hóbortvirágokat tenyésztettek a sírján; és most feltört egy szórakozott pillanatban, fegyelemtől szabadult, félresiklott kis szóban, buta, komikus kérdésben, sipító, rendellenes, gixeres hangsúlyban… „Ó, persze, igen!” – hebegte a másik percben szegény. A válla megvonaglott, előrebukó, nagy, bús fejével; furcsa szagú, pállott, selymes rongyaival kibaktatott a szobánkból Jeanette kisasszony.

       ...És minekünk akkor valahogy nem volt kedvünk utánakacagni, utánozva próbálgatni, szállóigévé élcelni ezt a nyomorult, buta szócskát. Később, másnap megtettük, igen; de akkor furcsa csend lett, ijedten résztvevő, elszomorodott.

       Szentillay Klári felült az ágyban. Ezt mondta:

– Nahát, leányok, engem, ha mindjárt egy hordár is vagy egy szeneslegény, de elvegyen! Vagy valaki nagyszerű jöjjön hát, és szeressen el engem! Mert hogy én ilyen… ilyen… lyány maradjak, a keserves istenit! Akkor inkább arra a fogasra ott… a szoknyám zsinórjával felkötöm magam!

       Ezt mondta.