Jancsi dádé

Jancsi dádé szerző: Gárdonyi Géza

       Karácson szent estéjén a kocsmában ugyancsak verekedtek. Botok forogtak a fejek fölött. És kések villogtak, és palaczkok szállongtak. A cigány-banda összehúzott nyakkal kotródott kifelé. Leghátul a brúgós. Takarta szegény a szerszámát, ahogy lehetett. Hát a szerszámnak nem is történt baja, de bezzeg őneki magának: egy szódás palaczk a fejéhez tévedt. Csak eldőlt a brúgójával együtt.
Meghalt.
Vén ember volt már, és eredetében nem is cigány. Mégishát cigánynak számítódott. A banda fiataljai dádénak, vagyis apámnak szólították.
Jancsi apó, - vagyhát cigányúl Jancsi dádé, - még abban az órában feljutott a csillagokon túl a lelkek országába.
Mások is érkeztek vele: urak, parasztok, asszonyok, gyermekek. Sokan, száznál is többen.
Egy király is, - a korona a fején. Egy püspök is, - az ezüst bot a kezében. Valamennyien olyanok, mint a Földön, de csak mint ahogy a kút vizében látszik az ember: fönt aki áll, lent is áll. Az égben persze fordítva van az ügy: a földi test van lent, fönt az égi. A földi test elsemmisül. Az égi már a valóságos, bár se sulya, se megfoghatósága.
Hát megérkeztek.
Megállnak egy szép téres mezőn, virágos pázsiton, tekintetes szép pálmafa alatt, aranyrácsos nagykapu előtt. No tündökletes szép kapu! De persze az is csak olyan kapu, olyan pázsit és olyan pálmafa, hogy se sulya, se foghatósága. És gyönyörü madárkák, gyönyörü pillangók, szebbnél szebb virágok és tündéri világosság a szivárvány szineiből.
Az érkezettek boldogan bámultak széjjel. Szipogatták a finom gyöngyvirág-illatot. A gyerekek mingyárt játszásba is fogtak a pázsiton.
Mások is sétáltak arra, szintén vegyes társaság: parasztok és urak, férfiak és asszonyok. Látszott, hogy odavalósiak: komolyak, nyugodtak, kissé gondolkodók. Egyik közülök, egy szép hajadon (rózsaszin blúzban, és verbéna-szin szoknyában) megállt és szomorú érdeklődéssel szemlélte az érkezetteket, különösen a királyt.
- A kapu minden órában megnyilik, - szólalt meg elnedvesülő szemmel, - mingyárt bemehetnek, akik meg mernek állani az Úr előtt.
Jancsi dádé leghátul csak fülelt. Pislogott. Végignézett magán. Fekete ruha volt rajta, de viseltes. Nagy négyszögü folt a bal térdén és vörös foszlottság a bal vállán a bőgő szijától.
A leány őt is megnézte, ahogy mellette elhaladt.
- Aki nem megy be, - mondta neki, - ideki marad: visszazsuppolják a Földre, vagy más csillagra.
Egyszercsak átlebben a kapu fölött egy nagyszárnyu szép fehér lélek. A pázsitra bocsátkozik a csoport mellett, de oly könnyen-lengőn, mint ahogy a szellő bocsát alá valami könnyű fehér selyem fátyolt,- csak épp hogy nem olyan lassan.
- Boldogok ti, kik e szent éjen érkeztetek! - szólal meg édes üvegfuvola-hangon, hogy minden sziv megreszketett belé, - az Úr maga jő ki ide ezen az éjen, és maga vezet be az üdvösségbe benneteket. Boldog, aki érdemes reá.
A csoport elámulva pillog. Egymásra is tekintenek. S mindenik arczán meglátszik: mit gondol.
- Király vagyok, mint ahogy ő is király volt.
- Püspök vagyok, főpásztora a Legfőbb Pásztornak.
- Orvos vagyok: ő is gyógyította a betegeket.
- Gyáros vagyok: ezernyi munkásnak adtam a miatyánk kenyerét.
A többi lélek is csakhamar rátalál a maga érdemére: a tudós, a müvész, az anya, az iparos. Még a földmüvelőnek is megvidámul az arca:
- Nem én voltam-e legkülönb a faluban? Senki más nem bírt akkora zsákot, mint én.
Csak Jancsi dádénak csüggedt le a feje hátul a többi mögött.
- Oh én haszontalan! oh én hitvány rongy - motyogta könnyes szemmel, - ha annyit jártam volna templomba, amennyit a kocsmába. Ha annyit imádkoztam volna, amennyit káromkodtam... Három feleségem volt, egyikkel se voltam megesküdve. Loptam is, mikor laboráns voltam... És ez a ruha rajtam... Jaj hova bujjak?
Akkor gondolta csak el, hogy teljes életében hátulsó, utolsó volt ő. Mindenben, mindig. A testvérei közt is ő volt az utolsó. Az iskolában is ő ült leghátul. Az apja vasuti pénztáros volt: Jancsi soha életében nem kapott uj ruhát, - azokat a ruhákat viselte, amelyekből az öregebb fiuk kinőttek.
A Cigánysor közelében laktak. Jancsi egyszer, - tán hétéves volt akkor, - vajas kenyeret uzsonnázott az állomás kertje mellett. Az árokparton egy cigányasszony ült s olvasgatta a krajczárjait az ölében. Egy egyéves forma kisded hasalt a balvállán arczczal hátrafelé. Nagy fekete szeme esengőn csüggött a vajas-kenyéren. Kérőn nyujtogatta barna kezecskéjét. Jancsi tört neki a kenyeréből.
- Nesze.
- A jó Isten áldja meg minden falatját a kenyerinek tekintetes kis ifiuram - hálálkodott az asszony, - hej ha az én szomoru szivemet is megvigasztalná: egy kis bagót ha hozna nekem...
Mikorra azonban Jancsi kivihette a bagót, az asszony már nem volt ott.
Jancsi utána vitte.
A banda éppen tanult a házban. Jancsi a szoba sarkában maradt: érdeklődéssel szemlélte és hallgatta a zeneműhely embereit és hangszereit.
Attólfogva Jancsi gyakorta megfordult cigányéknál. Az uzsonnakenyerét vagy gyümölcsét megosztotta a rajkókkal. Pönögette ő is a cimbalmot, ha csak a gyerekek voltak a szobában. Vonogatta a hegedüt is, brummogott a bőgőkön is.
Némelyik fiu iskolába járt és irnivalóval vesződött otthon.
- Jaj, nem tudom sehogyse.
- Megcsinálom én, - sziveskedett Jancsi.
Az egzámenre egyik fiunak nem volt cipője, - az apjáét erőltették volna reá.
- Ebben a nagy cipőben csufoskodjak-e? - fakadt sirva.
- Odaadom én erre a félnapra, - sziveskedett Jancsi.
Volt ugy, hogy a kabátját is odakölcsönözte, ha valamelyik fiunak olyan helyen kellett járnia s városban, hogy tisztességes kabát volt kivánatos.
Később méginkább hasznukra vált cigányéknek, hogy az édesanyja, - már akkor özvegy, - laboránsnak adta be a patikába. Attólfogva minden betegnek ő hordta az orvosságot a cigánysorra. Aki meggyógyult, őt áldotta. Aki meghalt, - nem az orvosságot okolták érte.
Hát Jancsi azontul is odajárogatott. A muzsikus-szerszámokat továbbad is nagy kedvvel próbálgatta. Hegedü, cimbalom, brácsa, flóta, kisbőgő, nagybőgő, - valamennyinek megismerte titkait. Minden hangszeren játszott ő, s valamennyin rosszul. Dehát kisvárosban nem válogatósak a fülek se. Egyszer a cimbalmos megbetegedett, s épp télidőn, mikor a bandának nemcsak kenyeret kell keresnie, hanem meleget is. Cimbalmosék, hát koplalnak. De a banda se mehet a nagykocsmába. Kurtakocsmában meg csak némi rézpénzek a munka vége. Sohajtozott a banda.
- Ide azt a cimbalmot, - mondta Jancsi.
Máskor meg a brácsás családja koplalt:
- Ne rijjanak no: megyek helyette én.
A banda igy mindig teljes volt Jancsi segitségével.
Történt azonban, hogy a nagybőgős régóta tüdőbajos árnyék, - végsőt köhögött, s özvegye és három árvája maradt a putriban. Ez bizony nagy felhő volt a Cigánysor egén. Az özvegy már rég elvedlette a fiatalságát. Száját is ismerik, hogy beillene nagypénteki kereplőnek. Kártyavetéssel nem kereshet, - merthiszen porontyai vannak. A meszelőkötés is vékony kenyér. De ha olyan szép volna is, mint a ma nyilott pünkösdi rózsa, nyelve olyan szelid, mint az oltárnál esküvő menyasszonyé, s rajkója nem volna egy se, akkor is hát hol az a cigánylegény, aki a kedvéért vállára öltené a nagybőgőt? Még a cimbalmot is szivesebben hordozza a cigány.
Hej nagy keserves gond a bandának! Nagybőgő nélkül olyan a banda, mint a csizma talp nélkül, asztal láb nélkül, ház fundamentum nélkül. Csak lógadozott a banda. Tanulásról se volt már szó napok óta. Az asszony szeget keresett, hogy felkösse magát. A rajkók ríttak, éheztek.
- Könyörülő Dea, pillants reánk!
- Ide azt a nagybőgőt, - mondta végre Jancsi.
Az asszonyé volt a bőgő, hát Jancsi odavitte reggel a pénzt is mind, amit keresett. Az asszony már várta is jó káposztalevessel. És hát hova menne már máshová aludni is? Este megint várt rá az ebéd, de a nagybőgő is persze. Jancsi odaszokott, mintha ő volt volna mindig a család feje.
Hát ott lakott már ő is a Cigánysoron. Lett Jancsiból Jáncsi. Cigányul beszélt. Cigányul káromkodott. Ha volt kereset, pecsenyéztek. Ha nem volt, kását kanalaztak. Járt zsibvásári ruhában. Nevelte az árvákat. Reperálta a hegedűket. Irta a levelezéseket. Hivatalos ügybe is, ha keveredett valamelyik cigány, ő ment be vele ügyvédnek. Igy vénült meg a város végén a Cigánysoron.
S ime most itt áll.
A szárnyas lélek látta a gondolatokat, hogy mindenik az érdemeit fontolgatja. A szeme a gyáros kabátjára szegeződött.
A gyáros nézi a kabátját, hogy talán félre van gombolva? Akkor látja, hogy bankótól domborodnak a zsebei, - még ki is fityeg néhol a bankó. Ijedten takarja a tenyerével és elhuzódik, elmulik onnan.
A szárnyas lélek már akkor a püspök botjára néz.
A püspök hökkenve látja, hogy a pásztorboton rozsdafoltok éktelenkednek. Dörzsöli nagysebten a palástja csücskével. De nem tisztul az attól. Egyszercsak az sincs ott.
A szárnyas lélek már a király fejére bámul.
A király nyugtalanná válik: leveszi a koronáját, hogy tán fordítva van a fején? Akkor látja, hogy nagy vércseppek vöröslenek rajta.
Elkotródik az is.
S még mások is néhányan, akik elől álltak.
- Mért állsz ugy hátul jámbor muzsikus? - szólal meg elmosolyodva akkor a szárnyas lélek, - jer előbbre.
- Jaj dehogy is, - rebegdeli Jáncsi, - csak azér vagyok itt, hogy... csak azér hogy... egy kicsit is, hogy láthassam...
- No ne félj: itt nincsenek rangok.
- Nem igen jártam én templomba...
- Jártál. A főtemplomba jártál. Mert kinek-kinek a maga szivében vagyon a főtemploma.
- Nem imádkoztam...
- Csak a nyomtatott imádságokat nem imádkoztad te: a jócselekedet a legszebb imádság.
- A feleségemmel nem voltam megesküdve, egyikkel se.
- Nem őket vetted el fiam: az árváikat és inségeiket vetted te el.
- Loptam is...
- Nem magadnak: a betegeknek, hogy meggyógyítsad őket.
- Káromkodtam is...
- A szived nem káromkodott soha, csak a szád. Jer előbbre.
Jancsi dádé azonban még mindig csüggedezett.
- Csak brúgós voltam, - rebegte könnyes szemmel, - megszoktam...
- Brúgós? Vajjon azt véled-e, hogy itt is csak brúgós vagy? Az Úr nem a brúgót nézi. Sem a koronát, sem a pásztorbotot. Sem a ruhát, amely rajtatok van. És sem a kezét nem nézi senkinek, hogy kérges-e vagy puha? És sem a fejét, hogy mennyi könyv van benne? Az Úr itt is csak a sziveket nézi, mint valamikor a Földön.
A kapura tekintett.
A kapu már tárva volt.
S abban a pillanatban megmozdult a mező minden fűszála. A fák levelei is remegtek. Virágok halkan-édesen súgtak össze. A fa alatt a szárnyas lélek helyén ott állt az Úr.
Ott állt előttük. Fehér ruhájában, ahogy a Földön járt. Szelid-jóságos méltóságosan, ahogy a szent dombon állt valamikor, mikor a nyolc boldogságról prédikált.
Valamennyien térdükre omlottak.
A gyermekek is abba hagyták a játékot és hozzá futottak, köréje csoportosultak, köréje térdeltek. Örvendező szemmel bámikáltak reá. Egy mezítlábas kis négyéves parasztlányka megcsókolta a kezét, és hozzásimult, mint az anyjához szokott.
Az Úr a fejére tette a kezét, mint ahogy anya szokta rátenni a kezét a gyermeke fejére.
És szétnézett.
Látszott a szemén, hogy nem az arcokat nézi, hanem a sziveket.
Mert fehérre vált már akkor ottan mindenki ruhája, és mindenkinek a szive általtetszett a ruhán, mint a gyertyaláng, mikor ködön által fénylik. Általtetszett, - kié homályosan, kié tisztább-lángun.
Az Úr nézte őket.
- Üdvösség néktek, - szólalt meg jóságosan, - kik ebben az órában érkeztetek ide fel, amelyikben én érkeztem valamikor oda le. Akkor lent-éltemben fel-felmutattam ide az üdvösség kapujára, ma már hogy itt vagytok, magam vezetlek be rajta Atyám elé. Jertek.
S lehajolt: a karjára vette a leánykát. S megindult a gyermekkel, által-haladt a csoporton. De lassudott, s megállt Jáncsi dádé mellett. Mert senki nem fehérlett ott fehérebben, és senki szive nem fénylett fénylőbben.
- Kelj fel jó lélek, - mondta néki az Úr, - jer.
S a vállára tette a kezét: ővele haladt be elől az üdvösség kapuján.