Jacques Damour
ELSŐ FEJEZET
Midőn Jacques Damour odalenn Numeában kinézett a végtelen tengerre, olykor mintha a maga történetét látta volna maga előtt, az ostrom nyomorúságát, a kommün dühét, majd azt a fordulatot, amely megtépázva és szinte agyonsanyargatva ily messzire elsodorta hazulról. Nem volt ez tiszta meglátás, kellemes vagy megható visszaemlékezés, hanem elhomályosult értelem tompa kérődzése, amely magától visszatért a tények összeomlása közepette még kiemelkedő és felismerhető mozzanatokhoz.
Jacques huszonhatéves korában vette feleségül Féliciet, egy tizennyolcéves szép nagy leányt, egy La Villette-i gyümölcsárusnő unokahúgát. Jacques, aki a gyümölcsárusnő által kiadott szobában lakott, fémmunkás volt és naponta tizenkét frankot is megkeresett; a leány eleinte varrónő volt, de minthogy azonnal fiúk született, éppen elég volt neki, hogy a kicsikét táplálja és gondoskodjék a háztartásról. Eugène pompásan felcseperedett. Kilenc év múlva leány következett és ez, név szerint Louise, soká oly csenevész volt, hogy sokat költöttek orvosokra és gyógyszerekre. Mégsem éltek boldogtalanul. Igaz, hogy Damour hétfőnként néha szünnapot csinált, de eszén maradt és lefeküdt, ha sokat ivott, másnap pedig, visszatérve a munkához, semmirekellőnek nevezte önmagát. Eugènet már tizenkét éves korában a satuhoz állították. A fiú alig tudott olvasni és írni, de már megkereste a maga kenyerét. Félicie, aki igen tiszta nő volt, ügyesen és okosan vezette a háztartást, talán kissé "kutyául", ahogy az apa mondta, mert többször adott nekik főzeléket, mint húst, hogy baj esetére garasokat rakhasson félre. Ez volt legjobb korszakuk. Ménilmontantban, a Rue des Enviergesben, háromszobás lakásuk volt, az apa és anya szobája, Eugène szobája és az ebédlő, ahol a satukat is elhelyezték, nem szólva a konyháról és Louise kamrájáról. Lakásuk az udvar végében volt, egy kis épületben, de levegőjük mégis volt, mert ablakaik egy vállalkozó telkére néztek, ahova taligák reggeltől estig bontásból eredő törmelékeket és régi deszkákat raktak le.
A háború kitörésekor Damourék tíz év óta laktak a Rue des Enviergesben. Félicie, ámbár már negyvenedik évéhez közeledett, fiatal maradt, csak kissé meghízott, de gömbölyű vállával és csípőivel a városrész szépasszonya volt. Jacques ellenben mintha kiszáradt volna és a nyolc év korkülönbség már öregnek mutatta felesége mellett. Louise, aki túl volt a veszélyen, de gyengécske maradt, leányos soványságával apjára ütött, míg Eugène, aki ekkor tizenkilenc éves volt, anyja magas termetét és széles vállát örökölte. Nagy egyetértésben éltek, kivéve néhány hétfőt, amikor az apa és fiú bormérésekben időzött. Félicie duzzogott, dühös volt az elköltött pénz miatt. Két-három alkalommal még veszekedtek is, de ez nem volt komoly dolog, hiszen csak a bor volt benne a hibás és az egész házban nem lakott rendesebb család. Jó példa gyanánt emlegették őket. Midőn a poroszok Párizs felé közeledtek és megkezdődött a rettenetes munkaszünet, több mint ezer frankjuk volt a takarékpénztárban. Ez szép volt olyan munkásoktól, akik két gyermeket felneveltek.
Az ostrom két első hónapja nem is volt számukra nagyon nehéz. Az ebédlőben, ahol a satuk aludtak, még fehér kenyeret és húst ettek. Damourt meghatotta egy szomszédjuk, valami Berru nevű épületfestő nyomora és könyörületességből néha meghívta ebédre. A nagy darab ember azonban csakhamar este-reggel beállított. Mókás fickó volt, aki mindig megnevettetett másokat, úgyhogy végül is lefegyverezte Féliciet, aki nyugtalankodva és felháborodva látta ezt a nagyszájat, amely a legjobb falatokat kapta be. Este kártyáztak, elcsépelték a poroszokat. Berru, a hazafi, arról beszélt, hogy aknákat, földalatti folyosókat ás a környéken, elmegy az ellenség châtilloni és montretouti ütegei alá és a levegőbe röpíti őket. Majd a kormányt támadta, ezt a gyáva társaságot, amely ki akarta nyitni Párizs kapuit Bismarck előtt, csak hogy visszahozzák V. Henriket. Csak vállvonogatva nézheti ezeknek az árulóknak a köztársaságát. Igen, a köztársaság! És felkönyökölve az asztalra; kurta pipával szájában magyarázta Damournak a maga saját kormányát, amelyben mindenki testvér, mindenki szabad, mialatt igazság és egyenlőség uralkodik mindenütt, fenn is, lenn is.
- Mint kilencvenháromban, - jegyezte meg határozottan, de kevésbé tájékozottan.
Damour komoly maradt. Ő is köztársasági érzelmű volt, mert bölcsője óta azt hallotta maga körül, hogy valamikor a köztársaság lesz a munkás diadala, az egyetemes boldogság. De nem voltak megállapodott nézetei arról, miképp menjenek végbe a dolgok. Így hát figyelmesen hallgatta végig Berrut, úgy találta, hogy az igen jól okoskodik és hogy a köztársaság bizonyára úgy fog elkövetkezni, ahogy az mondta.
Tűzbe jött, szilárdul hitte, hogy ha egész Párizs, a férfiak, nők és gyermekek a Marseillaise hangjai mellett kivonultak volna Versaillesba, kiverték volna a poroszokat, kezet nyújtottak volna a vidéknek és megalapították volna azt a népkormányt, amely minden polgárnak járadékot biztosítana.
- Vigyázz, - ismételte Félicie bizalmatlanságtól eltelve - rossz vége lesz a te Berrudnek. Adj neki enni, ha kedved tartja, de hadd verjék be csak az ő fejét.
Félicie is a köztársaságot akarta. Negyvennyolcban apja barikádon halt meg. Csakhogy ez az emlék, ahelyett, hogy feltüzelte volna, megfontolttá tette. A nép helyén tudná, - szokta mondani - hogyan kényszerítené igazságosságra a kormányt: igen jól viselné magát. Berru beszédei felháborították és megfélemlítették, mert úgy érezte, hogy nem tisztességesek. Látta, hogy Damour megváltozik, olyan modort vesz fel, olyan szavakat használ, amelyek éppen nem tetszettek neki. De még erősebben nyugtalanította az a sötéten izzó arckifejezés, amellyel fia Eugène hallgatta Berrut. Este, mikor Louise elaludt az asztalnál, Eugène keresztbefonta karjait, szó nélkül lassan megivott egy pohárka pálinkát és szemét a mázolóra szegezte, aki Párizsból mindig árulásról szóló rendkívüli történeteket hozott haza: a bonapartisták a Montmartre-ról jeleket adtak a németeknek, vagy liszteszsákokat és lőporos hordókat dobtak a Szajnába, hogy mielőbb át kelljen adniok a várost.
- Mesebeszéd! - szólt fiához Félicie, miután Berru rászánta magát a távozásra. - Ne végy ilyesmit a fejedbe! Hiszen tudod, hogy hazudik.
- Tudom, amit tudok, - felelt Eugène rettenetes kézmozdulattal.
December közepe táján Damourék megették megtakarított pénzüket. Minden órában hírül hozták a poroszok egy-egy vereségét vidéken, egy-egy győzelmes kirohanást, amely végül is fel fogja szabadítani Párizst. Damourék eleinte nem is féltek, szüntelen abban reménykedtek, hogy újból megkezdődik a munka. Félicie csodákat művelt, napról-napra éltek az ostromzár fekete kenyeréből, amelyet csak a kis Louise nem bírt megemészteni. Ekkor Damour és Eugène végleg elvesztette a fejét, ahogy Félicie mondta. Reggeltől estig tétlenül, kizökkentek szokott életmódjukból, karjuk petyhüdt lett, mióta elhagyták a satut és örökös nyugtalanságban, véres rémképekkel teli képzelődésben éltek. Mindketten beálltak egy menetzászlóaljba, csakhogy az a zászlóalj, mint sok más, ki sem ment az erődítményeken túl és a legénység kártyázással töltötte idejét a kaszárnyában. Itt aztán Damour; korgó gyomorral, attól a tudattól összeszorult szívvel, hogy otthon nyomor uralkodik, a különböző hírek hallatára arra a meggyőződésre jutott, hogy a kormány elhatározta a nép kipusztítását, csak hogy a köztársaság ura legyen. Berrunek igaza van: mindenki tudta, hogy V. Henrik Saint-Germainben tartózkodik, egy házban, amely fölött fehér zászló leng. Ennek azonban vége lesz. Egy szép reggel majd lepuskázzák a gazembereket, akik kiéheztetik a munkásokat és bombáztatják őket, egyszerűen csak azért, hogy helyet adjanak a nemeseknek és papoknak. Midőn Damour Eugène-nel hazatért, mindketten a külső őrület lázában égtek és csak öldöklésről beszéltek a sápadt és néma Félicie előtt, aki a rossz táplálkozástól újra megbetegedett kis Louiset ápolta.
Végre az ostrom befejeződött, megkötötték a fegyverszünetet és a poroszok végigvonultak a Champs-Elysées-n. A Rue des Envierges-ben fehér kenyeret ettek, amelyet Félicie Saint-Denisből hozott. De komoran telt el az ebéd. Eugène, aki látni akarta a poroszokat, részleteket beszélt el, Damour pedig villájával hadonászva dühösen kiabálta, hogy le kellett volna fejezni minden tábornokot. Félicie megharagudott és kikapta kezéből a villát. Minthogy a munka még mindig nem kezdődött meg, a következő napokban Jacques elhatározta, hogy a maga számlájára dolgozik: volt néhány öntött darabja, gyertyatartók, amelyeket ki akart cizellálni, abban a reményben, hogy eladhatja őket. Eugène, aki nem találta helyét, egy óra múlva abbahagyta a munkát. Ami Berrut illeti, az a fegyverszünet óta eltűnt; kétségkívül bőségesebb asztalra talált. Egy reggel azonban feltüzelve állított be, elmondta a montmartrei-i ágyuk esetét. Mindenütt barikádok emelkednek, végre elérkezik a nép diadala; Damourért jött, azt mondta, hogy minden jó polgárra szükség van. Nem törődve Félicie dúlt ábrázatával, Jacques otthagyta satuját. A kommün volt.
Lejátszódtak a márciusi, áprilisi és májusi napok. Ha Jacques Damour fáradt volt és felesége kérlelte, maradna otthon, így felelt:
- Hát a másfél frankom? Ki ad nekünk kenyeret? Félicie lehajtotta fejét. Hogy megélhessenek, csak az apa másfél frankja és a fiú másfél frankja állt rendelkezésükre, a nemzetőrségnek az a zsoldja, amelyhez akkor még bor és sós hús kiosztása járult. Damour egyébként meg volt győződve igazáról, úgy lőtt a versaillesiakra, ahogy a poroszokra lőtt volna, abban a hitben, hogy megmenti a köztársaságot és biztosítja a nép boldogságát. Az ostrom fáradalmai és nyomorúsága után a polgárháború a zsarnokság rémképét idézte fel előtte, amely ellen névtelen hősként küzdött, elszánva rá, hogy meghal a szabadság védelmében. Nem hatolt bele a kommunista eszme elméleti szövevényébe. Az ő szemében a kommün egyszerűen a hirdetett aranykor volt, az egyetemes boldogság kezdete és még makacsabbul hitte, hogy valahol, Saint-Germainben vagy Versaillesban király van, aki kész arra, hogy visszaállítsa az inkvizíciót és az urak jogait, ha beeresztik Párizsba. Odahaza képtelen lett volna egy légynek ártani, míg az előörsökön lelkifurdalás nélkül öldöste a csendőröket. Mikor hazatért, kimerülve, izzadtságtól és portól feketén, órákat töltött a kis Louise mellett és hallgatta lélegzetvételét. Félicie már nem is iparkodott visszatartani és az okos asszonyok higgadtságával várta a borzalmak végét.
Egyszer mégis megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy Berru, az a nagy darab ember, akinek annyit jár a szája, nem bolond, hogy a puskatűznek kitegye magát. Elég ügyes volt hozzá, hogy jó helyet talált a hadbiztosságnál, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy midőn tollakkal és paszományokkal ékesítve megjelent Damouréknál, fel ne tüzelje Jacquest, beszédeivel, hogy agyon kell lőni a minisztereket, a képviselőket, az egész pereputtyot, mihelyt Versaillesban elcsípik őket.
- Miért nem megy ő maga, ahelyett, hogy másokat küldene? - jegyezte meg Félicie.
Damour azonban így felelt:
- Hallgass. Kötelességemet teljesítettem. Annál rosszabb azokra nézve, akik nem teljesítik a magukét.
Egy reggel, április vége felé, hordágyon hozták haza Eugènet a Rue des Enviergesbe. Moulineauxnál mellen találta egy golyó. Mialatt felvitték a lépcsőn, meghalt. Midőn Damour este hazatért, szótlanul találta Féliciet fiúk holtteste mellett. Ez rettenetes csapás volt, az apa a földre vágódott és felesége hagyta, hogy zokogjon, a falnak támaszkodva. Nem mondott neki semmit, mert nem tudott mit mondani és ha megszólalt volna, odakiáltotta volna neki: "Ez a te bűnöd!" Becsukta a kamra ajtaját, nem csapott lármát, nehogy Louiset megijessze. És utánanézett, nem kelti-e fel az apa zokogása a gyermeket. Midőn Jacques felemelkedett, hosszan elnézte Eugène fényképét, amelyen a fiatalember mint nemzetőr vétette le magát. Tollat vett elő és ráírta a fényképre: "Megbosszullak", alája nevét és a napot. Ettől megkönnyebbült. Másnap nagy vörös zászlókkal díszített temetési kocsi vitte a Père-Lachaise temetőbe a holttestet, amelyet óriási tömeg követett. Az apa hajadonfőtt haladt és a zászlók, e véres bíbor látása, amely még sötétebbnek tüntette fel a temetéskocsi fekete farészeit, ádáz gondolatokkal töltötte el szívét. Félicie a Rue de Enviergesben maradt Louise mellett. Damour már este visszatért az előörsre csendőröket ölni.
Végre elérkeztek a májusi napok. A versaillesi hadsereg benn volt Párizsban. Damour két napig nem ment haza, zászlóaljával a barikádokat védelmezve tűzvészek közepette vonult vissza. A harmadik nap reggelén állított be a Rue des Enviergesbe, rongyosan, tántorogva és kábán, akár egy részeg. Félicie levetkőztette és nedves asztalkendővel megmosta kezeit, ekkor azonban egy szomszédasszony azt mondta, hogy a kommünárdok tartják még a Père-Lachaiset és a versaillesiak nem tudják, hogy emeljék ki őket onnan.
- Megyek, - szólt Damour elszántan.
Felöltözött, vette ruháját. A kommün utolsó védői azonban nem voltak a fennsíkon, a kopár terepen, ahol Eugène aludt. Jacques mintha azt remélte volna, hogy fia sírján öleti meg magát. Nem jutott el odáig. Lövedékek hullottak, kicsorbították a nagy síremlékeket. A szilfák között, a napfényben fehérlő márványok közt néhány nemzetőr még lődözött a katonákra, akik piros nadrágjukban felfelé jöttek. És Damour épp jókor érkezett ahhoz, hogy elfogják. Harminchét társát agyonlőtték. Csoda, hogy ő megmenekült a rögtöni igazság szolgáltatástól. Talán azért kegyelmeztek neki, mert felesége az előbb mosta meg kezeit és ő nem lőtt. Egyébként kimerültsége kábaságában, a borzalmaktól letörve, sohasem emlékezett a napokra, amelyek most következtek. Határozottan lidércnyomás gyanánt maradt meg benne mindez: a sötét helyeken töltött órák, menetelések a vakító napfényben, kiabálás, ütlegek, bámész tömegek, amelyek közt elhaladt. Midőn feleszmélt, Versaillesban volt mint fogoly.
Félicie, aki most is halvány és nyugodt volt, meglátogatta. Miután közölte vele, hogy Louise jobban van, szótlan maradtak, nem volt több mondanivalójuk. Távozóban az asszony, hogy bátorságot öntsön belé megjegyezte, hogy foglalkoznak ügyével és majd kihúzzák innen. Damour megkérdezte:
- Hát Berru?
- Ó, - válaszolt Félicie - Berru biztonságban van... Három nappal a csapatok bevonulása előtt kereket oldott, még csak zaklatni sem fogják.
Egy hónap múlva Damour útnak indult Új-Kaledónia felé. Egyszerű deportációra ítélték. Minthogy semmi rangja sem volt, a haditanács talán felmentette volna, ha ő nem vallja be nyugodtan, hogy az első naptól fogva lövöldözött. Utolsó találkozásukkor így szólt Féliciehez:
- Visszatérek. Várj meg a kislánnyal.
Ezt a szót hallotta Damour a legtisztábban zavaros emlékei közül, midőn nehéz fejjel kibámult a végtelen tengerre. Néha ott lepte meg az éj. A távolban egy világos folt, olyan mint egy hajó barázdája, még soká megmaradt és megszakította a leboruló sötétséget és ő úgy érezte, mintha fel kellene állnia, hogy a hullámokon járjon és elmenjen azon a fehér úton, hiszen megígérte, hogy visszatér.
MÁSODIK FEJEZET
Numeában Damour jól viselte magát. Munkát talált, reményt nyújtottak neki a kegyelemre. Igen szelíd ember volt, szeretett a gyermekekkel játszani. Nem foglalkozott többé politikával, keveset érintkezett társaival, magányosan élt; legfeljebb azt vethették szemére, hogy nagyritkán iszik, de részegségében is jó fiú volt, aki forró könnyeket sírt és magától lefeküdt. Megkegyelmezése tehát bizonyosnak látszott, ekkor azonban egyszerre eltűnt. Bámulva értesültek róla, hogy négy társával megszökött. Két év óta több levelet kapott Félicietől, eleinte rendszeresen, utóbb ritkábban és szabálytalan időközökben. Ő elég gyakran írt. Három hónap múlt el hírek nélkül. Ekkor kétségbeesés szállta meg a kegyelemre nézve, amelyre talán még további két évig kellene várakoznia és ama lázas órák egyikében, amelyeket másnap megbánunk, mindent megkockáztatott. Egy hét múlva tengerparton, néhány mérföldnyi távolságban szétzúzott csónakot találtak három szökevény meztelen és már feloszlóban lévő hullájával. Ezek egyikében tanúk felismerték Damourt. Ugyanolyan termete és szakálla volt. Felületes vizsgálat után eleget tettek a formaságoknak és kiállították a halotti bizonyítványt, majd elküldték Franciaországba az özvegy kívánságára, akit a hatóságok értesítettek. Az egész sajtó foglakozott az esettel, a szökésnek és tragikus befejezésének igen drámai elbeszélése utat talált az egész világ újságjaiba.
Pedig Damour élt. Összetévesztették egyik társával és ez annál meglepőbb volt, mert a két férfi nem is hasonlított egymáshoz. Egyszerűen csak mindketten hosszú szakállt viseltek. Damour és a negyedik szökevény, aki csodaképpen életben maradt, azonnal elvált mihelyt angol területre értek; sohasem látták egymást viszont és amaz kétségkívül elpusztult a sárgalázban, amely magát Damourt is majdnem elragadta. Az volt az első gondolata, hogy Féliciet levél utján értesíti. Kezébe akadt azonban egy újság, amelyben szökésének elbeszélését és halálának hírét találta. Ettől a pillanattól kezdve oktalanságnak tartotta volna levelet írni, melyet elfoghatnak, elolvashatnak és így kitudhatják az igazat. Nem helyesebb, ha mindenkire nézve halott marad? Senki sem fog többé miatta nyugtalankodni és így szabadon visszatérhet Franciaországba, ahol majd megvárja az amnesztiát, hogy elismertesse magát. Ekkor tartotta a sárgaláz egy rettenetes rohama egy félreeső kórházban heteken át lekötve.
Midőn Damour lábadozni kezdett, leküzdhetetlen lustaságot érzett. Még több hónapon át igen gyenge maradt, nem volt akarata. A láz mintegy kiölte belőle minden régi vágyát. Semmit sem kívánt, azt kérdezte magában, mire lenne jó. Félicie és Louise képei elmosódtak. Ugyan még mindig látta őket, de igen távol, ködbe burkolva, úgyhogy néha alig ismert reájuk. Kétségkívül mihelyt erőhöz jut, elutazik hozzájuk. Majd midőn végre talpra állt, egy másik terv foglalta le teljesen. Arról ábrándozott, hogy mielőtt felkeresné feleségét és leányát, vagyont szerez. Mit is csinálna Párizsban? éhen veszne, kénytelen lenne visszatérni satujához és talán nem is találna többé munkát, mert úgy érezte, hogy szörnyen megvénült. Ellenkezőleg, ha átmenne Amerikába, néhány hónap alatt összeszedhetne vagy százezer frankot. Ennél a szerény összegnél állapodott meg ama milliókról szóló csodálatos történetek közepette, amelyekkel telebeszélték a fejét. Egy aranybányában, amelyet megneveztek előtte, mindenki, még a legszegényebb földmunkások is hat hónap múlva hintón járnak. És máris elrendezte életét: a százezer frankjával visszatér Franciaországba, házacskát vásárol Vincennes környékén és ott él három-négyezer frank évi jövedelemből, Félicie és Louise közt, elfeledve, boldogan, megszabadulva a politikától. Egy hónap múlva Damour Amerikában volt.
Ekkor zűrzavaros élet következett, amely találomra a különös, de egyúttal köznapi kalandok egész sorába sodorta. Megismerkedett mindenfajta nyomorral, belekóstolt mindenfajta szerencsébe. Háromszor is azt hitte, hogy együtt van a százezer frankja, de minden elolvadt az ujjai között, meglopták és végső erőfeszítésében maga veszítette el mindenét. Végeredményben sokat szenvedett, dolgozott és egy inge sem maradt. Miután bejárta a világnak mind a négy sarkát, az események Angliába sodorták. Innen Brüsszelbe vetődött, magának Franciaországnak határára. Csakhogy már nem is gondolt a hazatérésre. Mihelyt Amerikába érkezett, írt Félicienek. Három levele válasz nélkül maradt, feltevésekre volt utalva: vagy elfogták leveleit, vagy felesége meghalt, vagy ő maga is elhagyta Párizst. Egy év múlva újabb hasztalan kísérletet tett. Hogy ne szolgáltassa ki magát, ha felbontanák leveleit, álnév alatt írt és valami koholt ügyről beszélt Félicienek, arra számítva, hogy ő majd ráismer írására és megérti a dolgot. Ez a hosszú hallgatás mintegy elaltatta emlékeit. Ő meghalt, senkije sem volt a világon, mi sem volt már fontos. Majdnem egy évig szénbányában dolgozott, a föld alatt, nem látta többé a napot, tökéletesen elnyomva, csak evett és aludt, anélkül, hogy még egyebet is kívánna azon túl.
Egy este azt hallotta a kocsmában, hogy megszavazták az amnesztiát és a kommünárdok mind haza térnek. Ez felébresztette. Lökést érez, maga is haza akart menni a többiekkel, hogy viszontlássa Párizsban az utcát, amelyben lakott. Eleinte tisztán ösztönszerű megmozdulás volt ez. Majd a vasúti kocsiban, mely hazafelé vitte, dolgozni kezdett a feje, elgondolta, hogy most újra elfoglalhatja helyét a napon, ha sikerül felfedeznie Féliciet és Louiset. Remények ébredtek szívében, hiszen szabad, nyíltan keresheti őket és végül is azt hitte, hogy szép csendesen találja majd őket a Rue des Enviergesi lakásukban, terített asztallal, mintha vártak volna reá. Minden magyarázatot nyer, valami egyszerű félreértés volt az egész. Elmegy az elöljáróságra, megnevezi magát és a család előlről kezdi egykori életét.
Párizsban zajongó tömeggel volt teli az Északi pályaudvar. Őrjöngő lelkesedéssel éljeneztek, mihelyt az utasok megjelentek, kalapokat lengettek, egy nevet ordítottak. Damour szinte megijedt, nem értette a dolgot, azt képzelte, hogy csak azért jött ide ez a sok nép, hogy őt lehurrogják. Majd ráismert a tömeg által ünnepelt névre, a kommün egyik tagjának nevére, aki véletlenül ugyanazon a vonaton utazott és akit számkivetéséből való visszatérésekor üdvözölt a nép. Damour látta arra menni, erősen meghízva, nedves szemmel, mosolyogva, meghatva e fogadtatástól. Midőn a hős fiákerbe szállt, a tömeg, arról beszélt, hogy kifogja a lovat. Tolongtak, az emberi áradat beözönlött a Rue Lafayette-be és a fejek tengere fölött még soká látható volt a lassan haladó fiaker, mint egy diadalkocsi. És Damour, akit ide-oda lökdöstek, taszigáltak, csak nagy nehezen juthatott ki a külső boulevardokra. Senki sem ügyelt reá. Minden szenvedése, Versailles, a tengeri út eszébe jutott és keserűség töltötte el.
A külső boulevardokon azonban elérzékenyülés vett rajta erőt. Mindent elfelejtett, úgy tetszett neki, mintha munkát adott volna le Párizsban és most csendesen visszatérne a Rue des Enviergesbe. Életének tíz esztendeje oly sűrűn és kuszáltan sűrűsödött benne, hogy úgy érezte, mintha nem volnának egyebek maga mögött a járda egyszerű meghosszabbodásánál. Mégis némi csodálkozással látta az egykori szokásokat, amelyek közé oly könnyen tért vissza. A külső boulevardok szélesebbek lehettek; megállt, hogy elolvassa a cégtáblákat, meglepődve, hogy itt látja őket. Nem egyszerű öröm volt az, hogy újra ráléphet a föld e megsiratott darabkájára, hanem vegyüléke a románcszerű érzelgősséggel áthatott gyengédségnek és valami tompa nyugtalanságnak, az ismeretlentől való nyugtalanságnak, ez ismert régi dolgok láttára, amelyeket itt talált. Nyugtalansága még fokozódott, midőn a Rue des Envierges-hez közeledett. Elernyedni érezte magát, szeretett volna nem menni tovább, mintha katasztrófa várna reá. Minek visszatérni? mit fog itt csinálni?
Végül a Rue des Enviergesben háromszor elment a ház előtt, anélkül, hogy be tudott volna menni. A szemközti szenesbolt eltűnt, most gyümölcsárusnő üzlete volt helyén és az annak ajtajában álló asszony oly elégültnek látszott, oly öntudattal otthon érezte magát, hogy Damour nem mert hozzá fordulni, mint előbb akarta. Inkább mindent megkockáztatott és egyenesen a házmester fülkéje felé tartott. Hányszor fordult így balra a kapubejárat végében és kopogtatott be!
- Itt lakik Damourné?
- Nem ismerem... Nem lakik nálunk.
Jacques mozdulatlanul állva maradt. Az egykori termetes házmesterné helyett kis száraz, zsémbes asszony állt előtte és gyanakvóan nézett reá. Damour újra megszólalt:
- Most tíz éve Damourné az udvar végében lakott.
- Tíz éve! - kiáltott a házmesterné. - Sok víz folyt le azóta a Szajnán!... Csak január óta vagyunk itt.
- Damourné talán hátrahagyta címét.
- Nem. Nem ismerem.
És mivel Damour nem tágított, az asszony megharagudott és megfenyegette, hogy előhíjja férjét.
- Eh, meddig akar még itt szimatolni!... Vannak emberek, akik belopóznak...
Damour elpirult és hebegve odébb állt szégyenkezve kirojtosodott nadrágja és piszkos régi zubbonya miatt. A járdán lehorgasztott fejjel ment tovább, majd visszatért, mert nem bírta rászánni magát, hogy így távozzék. Olyan szívtépő volt ez, mint egy örökös elválás. Talán csak megszánják és adnak neki némi felvilágosítást. És felnézett, az ablakokat vizsgálta, a boltokat fürkészte, hogy ráismerjen egykori lakóhelyére. Ezekben a szegény házakban, amelyekben oly sűrűn hullnak a felmondások, mint a jégeső, tíz esztendő elég volt ahhoz, hogy majdnem mind a lakót kicserélje. Egyébként még maradt benne némi szégyennel vegyes óvatosság, az ijedt vadság egy neme, amely megremegtette arra a gondolatra; hogy rá ismerhetnek. Midőn visszatért az utcára, végre ismerős arcokat pillantott meg, a trafikosnét, egy fűszerest, egy mosónőt, a péknét, akinél valamikor vásároltak. Ekkor egy negyedóráig tétovázott, sétált a boltok előtt, tanakodva magában, melyikbe merjen belépni és annyira szenvedett a belső küzdelemtől, hogy verejték ütött ki rajta. Dobogó szívvel döntött a pékné, egy álmos, mindig fehér asszony mellett, mintha egy zsák lisztből bújt volna ki. Az asszony ránézett, de meg sem moccant. Nyilván nem ismert reá, lebarnult bőrével, az erős napfénytől lesült kopasz fejével, hosszú, kemény szakállával, amely félig ellepte arcát. Ez némi bátorságot öntött belé és midőn kifizetett egy sou ára kenyeret, meg merte kérdezni:
- Nincsen vevői közt egy asszony, akinek leánykája van... Damourné?
A pékné elgondolkozott, majd lágy hangján így szólt:
- Ó igen, valamikor, lehetséges... De az régen volt. Már nem is tudom... Olyan sok emberrel van dolgunk!
Be kellett érnie ezzel a válasszal. A következő napokon visszatért és felbátorodva kikérdezte az embereket, de mindenütt ugyanazzal a közönnyel, ugyanazzal a feledéssel, olyan ellenmondó értesülésekkel találkozott, amelyek még inkább megzavarták. Végeredményben bizonyosnak látszott, hogy Félicie körülbelül két évvel az ő numeai utazása után hagyta el a városrészt, ugyanakkor, amikor ő megszökött. De senki sem tudta a címét; némelyek Gros-Caillouról, mások Bercyről beszéltek. Már nem is emlékeztek a kis Louise-ra. Ez volt a vég, egy este leült a külső boulevard egyik padjára és sírni kezdett, azt mondta magában, hogy nem kutat tovább. Mi lesz vele? Párizs üresnek látszott. Néhány garasa, mely lehetővé tette, hogy visszatérjen Franciaországba, fogytán volt. Egy darabig elhatározta, hogy visszatér Belgiumba a szénbányába, ahol oly sötét van és ahol egyetlen emlék nélkül élt, boldogan mint egy állat, elnyomva a föld álmától. Mégis maradt, nyomorúságában, éhezve, anélkül, hogy munkát szerezhetett volna magának. Mindenütt visszautasították, túl öregnek találták. Csak ötvenötéves volt, de hetven évesnek nézték, annyira megviselte a tízévi szenvedés. Úgy kóborolt, mint egy farkas, felkereste a kommün által felégett műemlékek építkezéseit, olyan munkákat keresett, aminőket gyermekekre és rokkantakra szoktak bízni. Egy kőfaragó, aki a városházán dolgozott, megígérte neki, hogy megszerzi számára szerszámaik őrzését, de az ígéret megvalósítása késett és ő már-már éhen veszett.
Egy napon a Notre-Dame hídon ama szegény emberek szédülésével nézte a víz folyását, akiket vonz az öngyilkosság, majd hirtelen visszahúzódott a karfától és ezzel a mozdulatával majdnem feldöntött egy arra menőt, fehér zubbonyos nagy fickót, aki rátámadt.
- Átkozott barom!
Damour azonban tágranyilt szemmel mereven bámult reá.
- Berru! - kiáltotta végül.
Csakugyan Berru volt, Berru, aki csak előnyére változott, viruló arccal, fiatalosan. Hazatérése óta Damour gyakran gondolt reá, de ugyan hol találja meg pajtását, aki kéthetenként költözködött? A festő is kidüllesztette szemét és midőn amaz remegő hangon megnevezte magát, nem akarta elhinni.
- Lehetetlen! micsoda tréfa!
Végül mégis kezdett ráismerni, olyan felkiáltásokkal, amelyek már-már csődületet idéztek elő a járdán.
- De hiszen meghaltál!... No hallod, ezt igazán nem vártam! Nem lehet így fittyet hányni a világnak... Lássuk csak, hát csakugyan igaz, hogy élsz?
Damour halkan beszélt, kérte, hogy hallgasson. Berru, aki alapjában igen mulatságosnak tartotta ezt, végül karon fogta és elvitte a Rue Saint-Martin egyik bormérésébe. És elhalmozta kérdésekkel, mindent tudni akart.
- Majd rákerül a sor, - mondta Damour, miután az asztalhoz letelepedtek. - Először is mi van a feleségemmel?
Berru ámultan nézett reá.
- Hogyan, a feleségeddel?
- Igen, hol van ő? Nem tudod a címét?
A festő ámulata fokozódott. Lassan így szólt:
- Hogyne, tudom a címét... De te nem tudod a történteket?
- Miféle történteket?
Ekkor Berruból kitört:
- No, ez már igazán sikerült! Ugyan, te nem tudsz semmit?... Hiszen a feleséged újra férjhez ment, öregem!
Damour a kezében tartott poharat letette az asztalra és oly reszketés fogta el, hogy a bor lecsorgott ujjai között. Zubbonyába törölte őket és tompa hangon ismételte:
- Mit mondasz? újra férjhez ment, újra férjhez ment... Bizonyos?
- Ugyan! te meghaltál, ő újra férjhez ment, ebben nincs semmi csodálatos... Csak éppen furi, mert íme, most feltámadtál.
És mialatt a szegény ember sápadtan, remegő ajkakkal ült ott, a festő elmondta neki a részleteket. Félicie most igen boldog. Feleségül ment egy mészároshoz Batignolles-ban, a Rue des Moines-ban, egy özvegy emberhez, akinek ügyeit ügyesen vezette. Sagnard, ez volt a mészáros neve, hatvan éves, de kitűnő karban levő kövér ember. A Rue Nollet sarkán levő mészárszéknek, amely a legforgalmasabbak egyike az egész városrészben, vörösre festett rácsai vannak és a cégtábla két sarkát egy-egy aranyozott ökörfej díszíti.
- No mit fogsz csinálni? - kérdezte Berru minden részlet után.
A szerencsétlen, akit elkápráztatott a bolt leírása, tétova kézmozdulattal válaszolt. Majd meglátja.
- Hát Louise? - kérdezte hirtelen.
- A kisleány? igazán nem tudom... Alighanem elhelyezték valahol, hogy megszabaduljanak tőle, mert nem láttam velük... Igaz, legalább gyermekedet visszaadhatnák, ha már nem csinálnak vele semmit. Csakhogy mit kezdenél vele, a húszéves leányzóval, hiszen nem úgy festesz, mintha fényesen menne a sorod? Nem akarlak megsérteni, de azt mondhatná az ember, hogy két garast adna neked az utcán.
Damour szótlanul horgasztotta le fejét, nem tudott mit mondani. Berru még egy liter bort rendelt és vigasztalni akarta.
- Lássuk csak, mi az ördög! ha már életben vagy, vigadj egy kicsit. Nincs minden elveszve, majd rendbe jön a dolog... Mit fogsz csinálni?
És a két férfi végeérhetetlen vitába merült, amelyben ugyan azok az érvek szüntelen visszatértek. A festő azonban nem mondta el, hogy azonnal Damour deportálása után össze akart állni Félicievel, akinek gömbölyű válla meghódította. És titkon még most is neheztelt reá, amiért - kétségkívül vagyona miatt - Sagnard mészárost részesítette előnyben. Midőn a harmadik liter bort itták, felkiáltott:
- Én a te helyedben elmennék hozzájuk, ott letelepednék és kitenném Sagnard-t az ajtón, ha bosszantana... Utóvégre is te vagy úr. A törvény melletted van.
Damour lassanként becsípett és a bor lángba borította halvány arcát. Folyton azt ismételte, hogy majd meglátja. De Berru egyre ösztökélte, megveregette vállát, azt kérdezte tőle, férfi-e. Hogyne volna férfi és mennyire szerette azt az asszonyt! Még most is annyira szereti, hogy képes volna felgyújtani Párizst, csak hogy visszakapja őt. Nos, hát akkor mire vár? Hiszen az asszony az övé, éppen csak vissza kell vennie. A két férfi, most már nagyon ittasan, agyonbeszélte egymást.
- Oda megyek! - mondta hirtelen Damour, nagy nehezen felemelkedve.
- Ez már teszi! Nagy gyávaság lett volna! - kiáltott Berru. - Veled megyek.
És elindultak Batignolles felé.
HARMADIK FEJEZET
A Rue des Moines és a Rue Nollet sarkán a mészárszék gazdagon hatott vörös rácsaival és aranyozott ökörfejeivel. Fehér kendőkön nagy darab húsok lógtak, ürüszeletek pedig, amelyek csipkés szélű papírzacskókból kandikáltak ki, füzérként voltak elrendezve. Temérdek hús volt felhalmozva a márvány asztalokon, levágott és letisztított darabok, rózsaszínű borjúhús, bíborpiros birkahús, skarlátvörös marhahús, márványszerű zsírtömegek közepette. Ragyogtak a rézmedencék, a mérleg serpenyői, a fogas horgai. Bőség, túláradó egészség uralkodott a márványpadlós, kitárt ajtajú, világos boltban, a friss hús jó illata, amely mintha pirosságot varázsolt volna az egész háznép arcára.
A háttérben, az utcáról behatoló fény teljes világosságában Félicie magas pénztárban ült, amelyben üvegtáblák védték meg a léghuzattól. Odabenn, a vidám visszfények közepette, a mészárszék rózsaszínű világosságában, igen üdén hatott, ama nők telt és érett üdeségével, akik túl vannak negyvenedik évükön. A takaros mészárosné, sima bőrével, fekete hajával és fehér nyakával, a jó üzletasszony mosolygó és szorgoskodó komolyságával ült ott és egyik kezében tollat tartva, másik kezével belenyúlva a pénztárba a cég tisztességét és virágzását képviselte. Segédek vágták, kimérték a húst, számokat kiáltottak, a vevők elvonultak a pénztár előtt és ő, miközben átvette tőlük a pénzt, szeretetreméltó hangon beszélte meg velük a városrész újságait. Éppen egy beteges arcú asszonyka fizetett ki két kotlettet, amelyeket szomorúan nézett.
- Tizenöt sou, úgy-e? - mondta Félicie. - Hát nincs jobban, Vernierné?
- Nem, nem vagyok jobban, mindig bajom van a gyomrommal. Mindent kiadok, amit magamhoz veszek. Most meg az orvos azt mondja, hogy húsra van szükségem, de oly drága!... Hallotta, hogy a szénkereskedő meghalt?
- Lehetetlen!
- Neki nem a gyomrával volt baja, hanem a hasával... Két kotlett tizenöt sou! Még a szárnyas is kevésbé drága!
- Nos, ez nem a mi hibánk, Vernierné. Magunk is alig, tudjuk, hogy jöjjünk ki vele... Mi az, Charles?
Miközben beszélgetett és pénzt visszaadott, szemmel tartotta a boltot és észrevette, hogy az egyik segéd nem hallotta meg, úgyhogy még egyszer, hangosabban megkérdezte:
- Charles, mit akarnak?
De nem várta meg a választ. Ráismert a belépő két ember egyikére, arra, aki elől ment.
- Maga az, Berru úr!
Látszott, hogy éppen nem örül neki, kissé megvető kifejezéssel biggyesztette le ajkát. A Rue Saint-Martinból Batignollesba jövet a két férfi többször megpihent a bormérésekben, mert az út hosszú volt és az ő torkuk kiszáradt a hangos beszédben, örökös vitatkozásban. Látszott, hogy borközi állapotban vannak. Damourt szíven találta, midőn a szemközti járdán Berru hirtelen mozdulattal megmutatta neki a pénztár tükreiben oly szépnek és fiatalnak látszó Féliciet és így szólt: "Látod, ott van!" Ez lehetetlen; csak Louise lehet, aki ennyire hasonlít anyjához, mert hiszen Félicie feltétlenül öregebb. És ez az egész dús mészárszék, a véres húsok, a ragyogó rézedények, ez a jól öltözött polgári külsejű asszony, aki egy halom pénzben tartotta kezét, elvették hangját és merészségét és valóságos félelmet keltettek benne. Szeretett volna hanyatt homlok elszaladni, szégyen szállta meg, elsápadt arra a gondolatra, hogy oda belépjen. Soha sem egyezne bele ez a hölgy, hogy visszavegye őt a sanyarú képével, nagy szakállával és piszkos zubbonyával. Sarkon fordult és tovább akart menni a Rue des Moinesban, hogy még csak észre se vegyék, de Berru visszatartotta:
- Mennydörgős mennykő! Hát nincs vér az ereidben?... No, én a te helyedben ugyancsak megtáncoltatnám a burzsujokat! És nem mennék el osztozkodás nélkül; igen, az ürücomboknak és mindennek a fele... Csak előre, te ázott tyúk!
És rákényszerítette Damourt, hogy átmenjen az utcán. Majd miután megkérdezte az egyik segédet, itthon van-e Sagnard úr és megtudta, hogy a mészáros a vágóhídon van, ő lépett be elsőnek, hogy élükre állítsa a dolgokat. Damour szorongva, együgyű arccal követte.
- Mivel szolgálhatok Berru úr? - kérdezte Félicie kevésbé előzékeny hangon.
- Nem nekem, - válaszolt a festő - hanem ennek a pajtásomnak van valami mondanivalója.
Félrehúzódott és most Damour szemtől szemben találta magát Félicievel. Az asszony ránézett, ő iszonyú zavarban, valóságos kínszenvedésben lesütötte szemét. Félicie arca eleinte undortól fintorodott el, nyugodt és boldog arca irtózatot árult el e nyomorult vén korhely láttára, akin megérzett a szegénység. De még mindig nézte és hirtelen, anélkül, hogy egy szót váltott volna vele, elfehéredett, elfojtott egy sikolyt és kiejtette a kezében tartott pénzt, amelynek tiszta csengése hallatszott a fiókban.
- Mi az? - Csak nem beteg? - kérdezte Vernierné, aki kíváncsiságból ottmaradt.
Félicie olyan mozdulatot tett kezével, mintha mindenkit el akarna távolítani. Nem bírt beszélni. Nagy nehezen felállt és a mészárszék mögött levő ebédlő felé ment. Utána eltűnt a két férfi is, anélkül, hogy felszólította volna őket, Berru vigyorogva, Damour a fűrészporral borított padlóra szegezett szemmel, mintha attól félt volna, hogy elesik.
- No ez mégis csak furcsa - suttogta Vernierné, midőn magára maradt a segédekkel.
Ezek abbahagyták a vágást és mérést és meglepődött pillantásokat váltottak egymással. De nem akarták magukat kompromittálni és közönyös arccal folytatták munkájukat, anélkül, hogy válaszoltak volna Verniernének, aki a kezében tartott két kotlettel távozott és mogorva arccal tanulmányozta azokat.
Az ebédlőben Félicie nyilván még nem találta magát elég egyedül. Kinyitott egy második ajtót és hálószobájába bocsátotta be a két férfit. Nagyon rendes, elzárt, csendes szoba volt ez, fehér függönyökkel az ágyon és ablakon, aranyozott órával, mahagóni bútorokkal, amelyek egyetlen porszem híján ragyogtak. Félicie kék ripsz karosszékbe roskadt és ezeket a szavakat ismételte:
- Maga az... maga az...
Damour nem talált szavakat. A szobát szemlélte és nem mert leülni, mert a székek túl szépek voltak neki. Most is Berru kezdett rá.
- Igen, két hét óta keresi magát... Most találkozott velem és én elhoztam ide.
Majd mintha szükségét érezte volna, hogy mentegetőzzék, így folytatta:
- Ugye belátja, hogy nem cselekedhettem másképp. Ő régi pajtásom és megfájdult a szívem, mikor ilyen állapotban láttam a sárban.
Félicie kissé összeszedte magát. Ő volt az okosabb és erősebb is. Mihelyt beszélni bírt, ki akart kerülni e tűrhetetlen helyzetből és megkezdte a rettenetes kimagyarázkodást.
- Lássuk csak, Jacques, mit kívánsz tőlem?
Damour nem felelt.
- Igen, - folytatta Félicie - újra férjhez mentem. De ez nem az én hibám, hiszen tudod. Halottnak hittelek és te mit sem tettél, hogy kiragadj e tévedésből.
Végre Damour is megszólalt.
- De igen, írtam neked.
- Esküszöm, hogy nem kaptam meg leveleidet. Ismersz, tudod, hogy sohasem hazudtam... és nézd csak, itt az okmány a fiókomban.
Kinyitott egy íróasztalt, lázasan kivett belőle egy írást és átadta Damournak, aki kába arckifejezéssel kezdte olvasni. Halotti bizonyítványa volt. Majd Félicie így folytatta:
- Nos, egészen el voltam hagyatva és engedtem egy ember ajánlatának, aki ki akart emelni nyomoromból és bajaimból... Ez az egész hibám. Engedtem annak a kísértésnek, hogy boldog legyek. Ugye, ez nem bűn?
Jacques lehorgasztott fejjel hallgatta, alázatosabb és zavartabb volt, mint maga az asszony. Végül felnézett és megkérdezte:
- Hát a leányom?
Félicie újra remegni kezdett. Hebegve mondta:
- Leányod?... Nem tudom, már nincs nálam.
- Hogy hogy?
- Igen, nagynénémnél helyeztem el... Megszökött, rossz útra tért.
Damour egy darabig szótlan maradt, olyan nyugodt arccal, mintha nem értette volna meg. Majd hirtelen ő, aki annyira elfogódott, öklével a fiókos szekrényre ütött, oly erővel, hogy a márványlapon álló, kagylókkal díszített doboz táncolni kezdett. De nem jutott szóhoz, mert egy hatéves fiúcska és egy négyéves kisleány kinyitotta az ajtót és az öröm kitörésével Félicie nyakába ugrott.
- Jó napot, anyuka, a kertben voltunk, amott, az utca végében... Françoise azt mondta, hogy haza kell jönnünk... Ó, ha tudnád, homok van ott és csirkék vannak a vízben...
- Jól van, hagyjatok, - mondta az anya nyersen.
Majd behítta a pesztonkát:
- Françoise, vigye ki őket... Ostobaság ilyenkor jönni haza.
A gyermekek elszontyolodva távoztak, a pesztonka pedig, akit sértett úrnője hangja, megharagudott és mindkettőt előre tuszkolta. Féliciet őrült félelem szállta meg, hogy Jacques ellophatja a kicsinyeket; vállára vethetné őket és elszaladhatna velük. Berru, akit senki sem szólított fel arra, hogy leüljön, nyugodtan elterült a második karosszékben, miután barátja fülébe súgta:
- A kis Sagnardok... Úgy nőnek, mint a sás!
Midőn becsukódott az ajtó, Damour újra ráütött öklével a fiókos szekrényre és felkiáltott:
- Ez nem minden, a leányomat akarom, és azért jöttem, hogy visszavegyelek.
Félicie egészen megdermedt.
- Ülj le és beszélgessünk, - mondta. - Az nem segít, ha lármát csapsz... Hát értem jöttél?
- Igen, velem jössz, még pedig mindjárt... Én vagyok a férjed, az egyedüli igazi férjed. Ó, tudom a jussomat... Ugye Berru, hogy ez a jussom?... Gyerünk, tégy sapkát a fejedre, legyen eszed, ha nem akarod, hogy mindenki megtudja dolgunkat.
Félicie ránézett és dúlt arca akarata ellenére elárulta, hogy, már nem szereti, hogy már fél és undorodik tőle rettentő, nyomorúságos vénségében. Ugyan! Ő, a fehér, jól táplált hölgy, aki most már hozzászokott a polgári jóléthez, előlről kezdené egykori nehéz és szegény életét ennek a férfinak társaságában, aki olyan mint egy kisértet!
- Te elutasítasz! - folytatta Damour, aki olvasott az asszony arcából. - Ó, értelek, megszoktad, hogy a dámát adjad a pénztárban, nekem pedig nincs sem szép boltom, sem pénzzel telt fiókom, amelyben kedvedre kotorászhatsz... Meg azután itt vannak a gyerekek, akiket az előbb láttam és akikre nyilván jobban vigyázol, mint Louise-ra! Aki elvesztette a leányt, az fütyül az apára!... De nem törődöm mindezzel. Azt akarom, hogy velem jöjj és jönni fogsz, különben elmegyek a rendőrségre, hogy csendőrökkel hozzanak vissza hozzám... Ez az én jussam, ugye Berru.
A festő fejével helyeselt. Nagyon mulattatta ez a jelenet. Mégis, amikor azt látta, hogy Damour dühöng és saját szavaitól megmámorosodik, Félicie pedig ereje fogytán már-már zokogni kezd, szép szerep eljátszására érezte magát hivatva. Okoskodó hangon szólt közbe:
- Igen, igen, ez a jussod, de meg kell nézni, meg kell fontolni a dolgot... Én mindig rendesen viselkedtem... Döntés előtt helyénvaló lenne Sagnard úrral beszélni, de mivel ő nincs itt...
Félbeszakította magát, majd megváltozott, színlelt megindulástól remegő hangon így szólt:
- Csakhogy pajtásomnak sietős a dolog. Nehéz az ő helyzetében várni... Ó, asszonyom, ha tudná, mennyit szenvedett! Most pedig nincs egy fityingje sem, éhen pusztul, mindenünnen elutasítják... Mikor az imént találkoztam vele, tegnap óta nem evett.
Félicie, akinek félelmét hirtelen elérzékenyülés váltotta fel, nem bírta visszatartani könnyeit, amelyek fojtogatták. Végtelen szomorúság, az élet megbánása és undora szállta meg. Kiáltásban tört ki:
- Bocsáss meg, Jacques!
Majd, midőn beszélni bírt, így szólt:
- Ami történt, megtörtént. De nem akarom, hogy szerencsétlen légy... Hadd segítsek rajtad.
Damour heves mozdulatot tett.
- Úgy van, - szólt élénken Berru. - Ez a ház eléggé el van látva ahhoz, hogy feleséged ne hagyjon üres kézzel... Tegyük fel, hogy visszautasítod a pénzt, de ajándékot mindig elfogadhatsz. Ha csak egy kis húst ad neki, levest főzhet magának belőle, ugye, asszonyom?
- Ó, Berru úr, mindent, amit csak akar.
De Jacques Damour újra verni kezdte a fiókos szekrényt és kiabált:
- Köszönöm, ebből a kenyérből nem eszem.
Majd felesége szemébe nézve így folytatta:
- Csak téged akarlak és visszakaplak... Tartsd meg a húsodat!
Félicie újra rémülettől és irtózattól eltelve hátrált. Damour ekkor rettenetessé vált, arról beszélt, hogy mindent összezúz, ocsmány vádakra vetemedett. Leánya címét akarta, megrázta a karosszékben ülő feleségét és azt ordítozta, hogy az eladta kicsikét. Félicie, elkábulva attól, ami vele történt, nem is védekezett, hanem lassú hangon ismételte, hogy nem tudja leánya címét, amely azonban bizonyára meg van a rendőrségen. Végre Jacques, aki egy székre telepedett és esküdözött, hogy még az ördög sem mozdíthatja el onnan, hirtelen felállt és a többinél erősebb ökölcsapás után felkiáltott:
- Mennydörgős mennykő! hát elmegyek... Igen, elmegyek, mert kedvem tartja... De nem kell soká várnod, majd visszatérek, ha itt lesz az embered és helybenhagylak téged, őt, a porontyaidat, az egész átkozott pereputtyot... Várj csak, majd meglátod!
Öklével fenyegetődzve távozott. Alapjában megkönnyebbülést érzett, hogy így végződött a dolog.
Berru, aki hátramaradt és el volt ragadtatva, hogy benne van a dologban, engesztelő hangon mondta:
- Ne féljen, nem hagyom őt magára... El kell hárítani a szerencsétlenséget.
Merészségében megfogta és megcsókolta az asszony kezét. Az hagyta, annyira meg volt törve; ha férje karon fogta volna, elment volna vele. Mégis hallgatta a mészárszéken át távozó férfiak lépteit. Az egyik segéd nagy bárdütésekkel ürügerincet darabolt fel. Számokat kiáltottak. Ekkor a jó üzletasszony ösztöne visszavitte a pénztárba, a világos tükrök közé, igen sápadtan, de igen nyugodtan, mintha misem történt volna.
- Mennyi marad? - kérdezte.
- Hét frank ötven, asszonyom.
És Félicie visszaadta az aprópénzt.
NEGYEDIK FEJEZET
Másnap szerencse érte Damourt: a kőfaragó bejuttatta őrnek a városháza építkezéshez. Így most a fölött az épület fölött őrködött, amelynek felgyújtásában tíz év előtt részt vett. Nagyjából kellemes munka volt, ama butító foglalkozások egyike, amelyek elzsibbasztják az embert. Éjjel az állványok alatt cirkált, minden neszre fülelt, néha gipszes zsákokon aludt el. Már nem beszélt róla, hogy visszatér Batignollesba. Mégis egyszer, amidőn Berru villásreggelit fizetett neki, a harmadik liternél azt kiabálta, hogy másnap lesz a nagy eset. Másnap nem mozdult el az építkezéstől és ezentúl ez így ment, csak részegségében dühöngött és követelte jogait. Józan állapotban komoran tűnődött, mintha szégyenkezett volna. Végül a festő már kigúnyolta, ismételte, hogy nem férfi. De ő komoly maradt és dünnyögve mondta:
- Hát akkor meg kell őket ölni!... Csak arra várok, hogy rámjöjjön.
Egy este elindult, elment a Place Moncey-ig, majd miután egy órát töltött egy padon, visszatért az épülethez. Aznap úgy rémlett neki, hogy leánya kocsikázik el a városháza előtt, remek hintó párnáin elterülve. Berru felajánlotta neki, hogy tudakozódik és meg volt róla győződve, hogy negyvennyolc órán belül meg tudja Louise címét. De Jacques Damour elutasította. Mire jó megtudni? Szívébe markolt azonban az a gondolat, hogy az a pompásan öltözött szép nő, akit a két nagy fehér lótól húzott hintóban látott, leánya lehet. Szomorúsága még fokozódott. Kést vásárolt, megmutatta pajtásának és azt mondta, hogy a mészároson akar vele eret vágni. Tetszett neki ez a mondás, amelyet jóízű nevetéssel váltig ismételt:
- Eret vágok a mészároson... Mindenki sorra kerül, nem igaz?
Ilyenkor Berru óraszám tartóztatta a Rue du Temple egyik bormérésében és meg akarta győzni róla, hogy nem szabad senkin sem eret vágni. Ez ostobaság, mert egy fejjel megkurtíthatják az embert.
És megfogta kezeit, esküt követelt tőle, hogy nem keveredik ilyen csúnya dologba. Damour makacs vigyorgással ismételte:
- Nem, nem, mindenki sorra kerül... Eret vágok a mészároson.
Múltak a napok és ő nem vágott rajta eret. Olyan esemény következett be, amelynek mintha siettetnie kellett volna a katasztrófát. Damourt mint meg nem felelőt elbocsátották: egy zivataros éjjel elaludt és azalatt elloptak egy lapátot. Ettől fogva ismét éhezni kezdett, az utcákon vonszolta magát, még büszkébb volt, semhogy koldult volna, de csillogó szemmel nézte a hentesboltok kirakatait. A nyomor, ahelyett, hogy sarkalta volna, elkábította. Meggörbítette hátát, szomorú töprengésbe merült. Mintha már nem mert volna Batignollesban mutatkozni, most, hogy nem volt tiszta zubbonya, amelyet felvehetett volna.
Batignollesben Félicie állandó remegésben élt. Damour látogatásának estéjén nem akarta Sagnardnak elmondani a történteket, másnap pedig bántotta előző esti hallgatása, lelkifurdalást érzett és már nem volt ereje a beszédhez. Így mindig reszketett, minden órában látni vélte első férjének megjelenését, rémítő jeleneteket képzelt. Az volt a legnagyobb baj, hogy a mészárszékben sejthettek valamit, mert a segédek vigyorogtak és midőn Vernierné pontosan eljött a maga két kotlettjéért, nyugtalanító módon szedte össze az aprópénzét. Végre egy este Félicie Sagnard nyakába borult és zokogva mindent megvallott neki. Elmondta hogy mit beszélt Damourral: erről ő nem tehet, mert aki meghalt, annak nem kellene visszatérnie. Sagnard aki hatvanéves korához képest igen jól bírta magát és derék ember volt, vigasztalta. Istenem! nem éppen kellemes, de majd csak rendbe jön a dolog. Hiszen minden rendbe jön. Ő, pénzes ember létére, aki jól megvetette lábát az életben, főleg kíváncsiságot érzett. Majd megnézik a kísértetet, majd beszélnek vele. Érdekelte a történet, olyannyira, hogy mikor amaz hat nap múlva sem jelentkezett, így szólt feleségéhez:
- No, mi az? talán cserbenhagy bennünket... Ha tudnád címét, magam keresném fel.
Majd midőn az asszony könyörgött neki, hogy maradjon veszteg, megjegyezte:
- De kedvesem, csak téged akarlak megnyugtatni... Hiszen látom, hogy emészted magad. Végezni kell a dologgal.
Félicie csakugyan lesoványodott a fenyegető drámától való rettegésében. Végre egyszer, a mészáros éppen leszidott egy segédet, aki elfelejtette a borjúfej vizét váltani, midőn Félicie sápadtan, dadogva jelent meg:
- Itt van!
- Úgy! nagyon helyes! - mondta Sagnard, rögtön lecsillapodva. - Vezesd be az ebédlőbe.
És sietség nélkül odafordult a segédhez:
- Mossa meg bő vízben, mert megromlik.
Belépett az ebédlőbe, ahol Damourt és Berrut találta. Tiszta véletlen volt, hogy együtt jöttek. Berru a Rue de Clichyben találkozott Damourral; most már nem volt vele annyit együtt, mert unta nyomorúságát. De mikor megtudta, hogy pajtása a Rue des Moines-ba készül, szemrehányásokban tört ki, mert ez az ügy az övé is volt. Újra prédikált neki, hangoztatta, hogy meg fogja tudni akadályozni benne, hogy odamenjen és ostobaságokat csináljon; elállta a járdát, rá akarta kényszeríteni, hogy adja át neki kését. Damour makacs arckifejezéssel vállat vont, meg volt a maga terve, amelyet nem mondott el. Minden észrevételre így felelt:
- Gyere, ha akarsz, de ne bosszants.
Az ebédlőben Sagnard nem ültette le a két férfit. Félicie a maga szobájába menekült, magával vitte a gyermekeket és az ajtó mögött, amelyre kétszer ráfordította a kulcsot, a legnagyobb izgalomban ült, karjai közt magához szorítva a gyermekeket, mintha meg akarná őket védeni és oltalmazni. Amellett az aggodalomtól zúgó füllel hallgatózott, de semmit sem hallott, mert a két férj a szomszéd szobában zavarában hallgatva nézett egymásra.
- Így hát maga az? - kérdezte végül Sagnard, csak hogy mondjon valamit.
- Igen, én vagyok - válaszolt Damour.
Úgy érezte, hogy a mészáros árnyékot vet reá. Sagnard alig látszott ötven évesnél idősebbnek; szép ember volt, üde arccal, rövidre nyírt hajjal, szakáll nélkül. Ingujjban, hófehér nagy kötényével vidámság és fiatalság sugárzott le róla.
- Vagyis, - folytatta Damour habozva - nem magával akarok beszélni, hanem Félicievel.
Ekkor Sagnard egész biztonságát visszanyerte.
- Lássuk csak, pajtás, jöjjünk tisztába egymással. Mi az ördög! mit sem vethetünk egymás szemére. Miért falnók fel egymást, ha senki sem hibás?
Damour lehorgasztott fejjel, makacsul nézte az asztal egyik lábát. Tompa hangon dünnyögte:
- Nem haragszom magára, hagyjon békében, menjen innen... Félicievel kívánok beszélni.
- Ami azt illeti, nem, nem fog vele beszélni - mondta nyugodtan a mészáros. - Nem akarom, hogy beteggé tegye, mint múltkor. Nélküle is beszélhetünk... Egyébként, ha értelmesen viselkedik, minden jól fog menni. Minthogy azt mondja, hogy még mindig szereti őt, lássa be a helyzetet, gondolkodjék és cselekedjék az ő boldogsága érdekében.
- Hallgasson, - szakította félbe Damour - akit hirtelen düh szállt meg. - Ne foglalkozzék semmivel, különben baj lesz!
Berru, abban a hiszemben, hogy pajtása kést akar rántani, buzgólkodva a két férfi közé vetette magát. De Damour visszalökte.
- Hagyj békében te is!... Mitől félsz, te hülye?
- Nyugalom! - ismételte Sagnard. - Aki haragszik, az nem tudja többé, mit csinál... Hallja, ha behívom Féliciet, ígérje meg, hogy okos lesz, mert ő igen érzékeny, hiszen épp oly jól tudja, mint én. Ugye egyikünk sem akarja megölni? Jól fog viselkedni?
- Ej, ha azért jöttem volna, hogy rosszul viselkedjek, azon kezdtem volna, hogy minden fecsegésével együtt megfojtsam!
Oly mély és fájdalmas hangon mondta ezt, amely nem tévesztette el hatását a mészárosra.
- Hát akkor - jelentette ez ki - behívom Féliciet... Ó én igen igazságos vagyok és megértem, hogy vele akarja megvitatni a dolgot. Joga van hozzá.
Odament az ajtóhoz és bekopogtatott.
- Félicie! Félicie!
Majd midőn semmi sem mozdult, mert Félicie, megdermedve e találkozás gondolatától, nem bírt székéről felkelni és még erősebben kebléhez szorította gyermekeit, a mészáros végül is türelmetlenkedni kezdett.
- Félicie, gyere hát... Ostobaság, amit csinálsz. Ő azt ígéri, hogy okosan fog viselkedni.
Végre a kulcs megfordult a zárban és Félicie megjelent, de gondosan bezárta maga mögött az ajtót, hogy biztonságban hagyja a gyermekeit. Újból zavart hallgatás állt be. Kutya egy helyzet volt, ahogy Berru mondta.
Damour lassú mondatokban beszélt, amelyek összezavarodtak, mialatt Sagnard az ablaknál állt és ujjával felemelve az egyik kis fehér függönyt, úgy tett, mintha kinézne az utcára. Azt akarta ezzel megmutatni, hogy komoly dolgokban nem kicsinyes.
- Hallgass ide, Félicie, tudod, hogy sohasem voltam gonosz. Ezt elismerheted... Nos, nem ma kezdenék gonosz lenni. Eleinte mindnyájatokat fel akartalak itt koncolni. Aztán azt kérdeztem magamban, mi hasznom volna belőle... Inkább rád bízom a választást. Azt tesszük, amit akarsz. Igen, minthogy a törvényszékek mit sem tehetnek értünk igazságszolgáltatásukkal, te fogod eldönteni, melyikünk tetszik neked jobban. Felelj... Melyikünkkel akarsz menni, Félicie?
De az asszony nem bírt válaszolni. Fojtogatta a felindulás.
- No jó - folytatta Damour ugyanazon a tompa hangon - értem, vele mész... Mikor ide jöttem, már tudtam, hogy fordul a dolog... És ezért nem haragszom reád, végtére is igazat adok neked. Nekem végem van, semmim sincs, szóval nem szeretsz többé, míg ő boldoggá tesz, nem is szólva a két kis gyermekről.
Félicie megrendülve sírt.
- Ne sírj, ez nem szemrehányás. Így fordultak a dolgok, ez az egész... És az a gondolatom támadt, hogy még egyszer lássalak és megmondjam neked, hogy nyugodtan alhatsz. Most hogy választottál, nem gyötörlek többé!... Megtörtént, soha többé nem hallasz rólam.
Az ajtó felé indult, de Sagnard nagyon meghatva feltartóztatta és így szólt:
- Maga igazán derék ember!... Lehetetlen így szétválni. Ebédeljen velünk.
- Nem, köszönöm, válaszolt Damour. Berru meglepődve látta az ügy ily mulatságos fordulatát és roppantul megbotránkozott, midőn pajtása visszautasította a meghívást.
- Akkor legalább igyunk egyet, - mondta a mészáros. - Mi az ördög, csak elfogad nálunk egy pohár bort!
Damour nem fogadta el mindjárt. Körüljártatta szemét a tiszta és vidám ebédlőn, fehér tölgyfa bútoraival, majd pillantása megakadt Félicien, aki könnyáztatta arccal könyörgött neki, mire így szólt:
- Hát igen.
Sagnard el volt ragadtatva.
- Gyorsan, Félicie - kiáltotta - poharakat! Nincs szükségünk a cselédre... Négy poharat. Neked is koccintanod kell... Pajtás, maga nagyon kedves, hogy elfogadta és nem is tudja, milyen örömet szerzett nekem vele, mert szeretem a jó szíveket, maga pedig jó szív, kezeskedem róla!
Ezalatt Félicie ideges kezekkel kereste a pohárszékben a poharakat és borosüvegeket. Elvesztette a fejét, semmit sem talált meg. Sagnardnak kellett segítségére sietnie. Majd miután teletöltötték a poharakat, a társaság koccintott az asztal körül.
- Egészségére!
Damournak, aki szemközt állt Félicievel, ki kellett nyújtania karját, hogy poharát megérinthesse. Egymásra néztek, némán, a múlttal szemükben. Az asszony annyira reszketett, hogy hallani lehetett a kristály csengését, mintha erős lázban fogak vacogtak volna. Már nem tegezték egymást, mintha meghaltak volna és ezentúl már csak az emlékben fognak élni.
- A magáéra!
És mialatt mind a négyen ittak, a nagy hallgatás közepette a gyermekek hangja hallatszott be a szomszéd szobából. Játszani kezdtek, kiabálva, nevetve kergetőztek. Majd az ajtót döngették, anyjukat hítták.
- No jó estét mindenkinek! - mondta Damour és letette poharát az asztalra.
Elment. Félicie kiegyenesedve, halványan nézett utána, Sagnard pedig udvariasan az ajtóig kísérte az urakat.
ÖTÖDIK FEJEZET
Az utcán Damour annyira gyorsította lépteit, hogy Berru alig bírta követni. A festő dühöngött. A Boulevard des Batignolles-on, midőn társa lábai felmondták a szolgálatot, úgy hogy leroskadt egy padra, és ülve maradt, sápadt arccal, szúrós szemmel, mindazt kiadta, ami a begyében volt. Ő legalább is felpofozta volna a burzsujt és becses nejét. Felháborodott annak láttára, hogy egy férfi így minden fenntartás nélkül engedi át a feleségét másnak. Nagy mamlasznak kell hozzá lenni, igen, mamlasznak, hogy ne használjon más kifejezést! És példát idézett, egy másik kommünárdot, aki feleségét egy illetővel találta; nos, a két férfi és az asszony együtt él; a legjobb egyetértésben. Mindent el lehet intézni, csak ne tétesse magát senkise lóvá, mert ebben az egész dologban mégis csak ő a ló!
- Te nem érted ezt - válaszolt Damour. - Te is elmehetsz, úgysem vagy barátom.
- Én nem vagyok barátod! amit érted tettem!... Gondolkodjál csak kissé. Mi lesz veled? Senkid sincs, a kövezetre kerültél, mint egy kutya és megdögölsz, ha nem húzlak ki a bajból... Hogy én nem vagyok barátod de hiszen ha itt hagylak, a lábaid alá dughatod a fejedet, mint a tyúkok, amelyek megelégelték az életet.
Damour kétségbeesett mozdulatot tett. Ez igaz, nem maradt számára egyéb hátra, mint hogy vagy a vízbe ugorjék, vagy rendőrökkel szedesse fel magát.
- Nos, - folytatta a festő - annyira barátod vagyok, hogy elviszlek valakihez, akinél meglesz a fészked és a betevő falatod!
És mintegy hirtelen elhatározástól hajtva felállt. Majd erőszakkal magával cipelte társát, aki dadogva kérdezte:
- Hová, hová?
- Majd meglátod... Ha nem akartál feleségednél ebédelni, másutt ebédelsz... De tartsd eszedben, hogy nem engedem meg, hogy két ostobaságot kövess el egy napon.
Gyorsan ment, végig a Rue d'Amsterdamon. A Rue de Berlinben megállt egy kis palota előtt, csengetett és megkérdezte az inastól, aki kaput nyitott, otthon van-e Souvignynné. És mivel az inas habozott, megjegyezte:
- Mondja meg neki, hogy Berru van itt. Damour gépiesen követte. Ez a váratlan látogatás, ez a pompás palota végleg megzavarta a fejét. Felment. Majd hirtelen igen csinos szőke nőcske karjai közt találta magát, akin éppen csak csipkepongyola volt.
- Apa, apa!... Ó milyen kedves magától, hogy rávette!
Jó leány volt, nem bántotta az öreg fekete zubbonya, elragadtatva tapsolt a gyermeki gyengédség hirtelen rohamában. Apja megrökönyödve, rá sem ismert.
- De hiszen ez Louise! - mondta Berru.
Ekkor dadogva mondta:
- Vagy úgy... Maga nagyon szeretetreméltó...
Nem merte tegezni. Louise leültette a pamlagra, majd csengetett, hogy senkit se eresszenek be. Damour ezalatt körülnézett a kasmírral kárpitozott szobában, amelynek finom gazdagsága egészen elérzékenyítette. És Berru diadalmaskodott, megveregette a vállát.
- No mondod-e még, hogy nem vagyok barátod?... Tudtam, hogy szükséged lesz leányodra. Akkor megszereztem címét és eljöttem hozzá, hogy elmondjam történetedet. Azonnal azt mondta: Hozza ide!
- Hogyne, szegény apám! - suttogta Louise behízelgő hangon. - Tudod, én irtózom a te köztársaságodtól! A kommunárdok mind csúnya emberek, akik elpusztítanák a világot, ha hagynák őket!... De te az én kedves apám vagy. Emlékszem, mily jó voltál hozzám, amikor beteg voltam, egész kis koromban. Majd meglátod, mily jól megértjük majd egymást, feltéve, hogy sohasem beszélünk politikáról... Első sorban is mindhárman megebédelünk. Milyen kedves ez!
Majdnem a munkás térdére ült, nevetett világos szemével és finom szőke haja libegett fülei körül. Damour erőtlenül úgy érezte, hogy valami gyönyörűséges érzés szállja meg. Szerette volna visszautasítani, mert tisztességtelennek tetszett neki, hogy ebben a házban asztalhoz üljön. Most már azonban nem volt meg az az erélye, amellyel az imént elhagyta a mészárosék házát, anélkül, hogy csak vissza is nézett volna, miután utoljára koccintott. Leánya nagyon édes volt és fehér kezecskéi, amelyeket az övéire helyezett, fogva tartották.
- Ugye elfogadod? - ismételte Louise.
- Igen, - felelte végre Damour, miközben két könnycsepp gördült le a nyomortól megviselt arcán.
Berru nagyon értelmesnek találta. Midőn átmentek az ebédlőbe, az inas jelentette őnagyságának, hogy megjött az úr.
- Nem fogadhatom, - válaszolt Louise nyugodtan. - Mondja meg neki, hogy apámmal vagyok. Holnap hatkor, ha úgy akarja.
Az ebéd elragadó volt. Berru mindenféle mókákkal fűszerezte, úgyhogy Louisenak nevettében potyogtak a könnyei. Újra a Rue des Enviergesben találta magát és ez ünnep volt számára. Damour sokat evett és elnehezedett a fáradtságtól és tápláléktól, de megható gyengédséggel mosolygott, valahányszor leánya pillantásával találkozott. Az ebéd végén cukrozott bort ittak, amely úgy pezsgett, mint a pezsgő és mindhárman becsíptek. Mikor a cselédség már nem volt a szobában, az asztalra könyökölve, részegségük mélabújával beszéltek a múltról. Berru cigarettát sodort, amelyet Louise félig lehunyt szemmel, elmerült arccal szítt. Belemelegedett emlékeibe, szeretőiről kezdett beszélni, az elsőről, egy nagy fiatalemberről, aki igen jól csinálta a dolgokat.
Majd szigorú véleményt kockáztatott meg anyjáról.
- Ugye megérted, - mondta apjának - nem is akarom látni, oly rosszul viselte magát... Ha akarod, elmegyek és megmondom neki, mint vélekedtem arról a csúnya módról, ahogy téged elhagyott.
Damour azonban komolyan kijelentette, hogy felesége nem létezik többé. Louise hirtelen felállt és felkiáltott:
- Igaz, mutatok neked valamit, aminek örülni fogsz.
Eltűnt, de azonnal visszatért, cigarettájával a szájában és régi, megsárgult, sarkánál begörbített fényképet adott át apjának. A munkás megrendült belé és zavaros szemeit a fényképre szegezve dadogta:
- Eugène, szegény Eugènem.
Odaadta a képet Berrunek, aki szintén meghatva suttogta:
- Nagyon hasonló.
Majd Louisera került a sor. Egy darabig kezében tartotta a fényképet, de könnyek fojtogatták és visszaadta.
- Ó emlékszem... Oly kedves volt!
Elérzékenyedésüknek engedve mindhárman együtt sírtak. Még kétszer kerülte meg a fénykép az asztalt, a legmeghatóbb megjegyzések kíséretében. Nagyon megfakult a levegőn; szegény Eugène, nemzetőri egyenuhájában, lázadó legendába vesző árnyékának látszott. De megfordítva a képet, az apa elolvasta, amit valamikor odaírt: "Megbosszullak" és feje fölött csemegekéssel hadonászva megújította esküjét:
- Igen, igen, megbosszullak!
- Mikor láttam, hogy anya rossz útra tér, - beszélte Louise - nem akartam nála hagyni szegény fivérem arcképét. Egy este elcsentem tőle... A tied, apám. Neked adom.
Damour poharához támasztotta a fényképet és még mindig nézte. Végül azonban okosan kezdtek beszélni. Louise, szívére tett kézzel, ki akarta húzni szorultságából. Egy darabig arról beszélt, hogy magához veszi, de ez alig volt lehetséges. Végül ötlete támadt: megkérdezte, hajlandó volna-e felügyelni arra a birtokra, amelyet most vásárolt neki egy úr Mantes mellett. Van ott egy kerti ház, amelyben havi kétszáz frankból igen jól élhet.
- De hiszen ez a Paradicsom! - kiáltott Berru, aki pajtása nevében elfogadta. - Ha unatkozik, elmegyek meglátogatni.
A következő héten Damour már letelepedett Bel-Airben, leánya birtokán és most is ott él, olyan pihenésben, amellyel nagyon is tartozott neki a Gondviselés, mindama sorscsapások után, amelyekkel sújtotta.
Hízik, másodvirágzását éli, polgáriasan öltözködik, a volt katona jó és tisztességes képét mutatja. A parasztok mélyen leemelik előtte kalapjukat. Ő vadászik és horgászik. Lehet vele találkozni a napon, az utakon, amint nézi a búzatermést, az olyan ember nyugodt lelkiismeretével, aki senkit sem lopott meg és keservesen megkeresett jövedelmét élvezi. Amikor leánya urakkal jön, tudja, hogy óvja meg rangját. Legnagyobb örömére szolgál, ha leánya elszökik társaságától és a kis kerti lakban együtt reggeliznek. Ilyenkor egy dajka becéző szavait használja vele szemben, imádattal nézi ruháit és pompás villásreggelik ezek, mindenféle jókkal, amiket maga főzet, nem is szólva a csemegéről, süteményekről és cukorkákról, amelyeket Louise hoz zsebeiben.
Damour sohasem próbálta viszontlátni feleségét. Már csak leánya van, aki megszánta öreg apját és aki büszkesége és öröme. Egyébként éppoly kevéssé kísérelte meg, hogy életbenlétét hivatalosan igazoltassa. Mire jó felzavarni a kormány írásait? Ez még csak fokozza körülötte a csendet. Itt van a maga odújában, elveszve, elfeledve, valóságos senki, aki nem pirul gyermeke ajándéka miatt, míg ha feltámadna, irigyek talán megszólnák a helyzetét, amely végül neki is kellemetlen lehetne.
Néha azonban nagy vígság van a kerti lakban. Berru tölt ilyenkor négy-öt napot falun. Végre Damournál megtalálta azt a zugot, amelyről mindig ábrándozott. Barátjával vadászik, halászik, naphosszat hanyatt fekszik a folyó partján. Este pedig a két pajtás politizál. Berru kihozza Párizsból az anarchista újságokat és miután elolvasták őket, egyetértenek a szükséges radikális rendszabályokra nézve: agyonlőni a kormányt, felakasztani a burzsujokat, megégetni Párizst, hogy más várost építsenek helyén, a nép igazi városát. Mindig az egyetemes boldogságról beszélnek, amelyet általános öldökléssel érnek el. Végre a lefekvés pillanatában Damour, aki bekeretezte Eugène fényképét, odamegy hozzá, megnézi és pipájával hadonászva kiáltja:
- Igen, igen, megbosszullak!
Másnap pedig jól kipihenve tovább horgászik, Berru pedig, a parton elterülve, az igazak álmát alussza a fűben.