Jóság
1
─ Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
Mert érezem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
hisz az erény is fél sujtó kezedtül?
Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
hol árva szívem nyugszik hallgatag,
a dörgedelmes égbolt rámszakad...
Ki az, ki hozzád utam megmutatja?
Nyujtsd a kezed, vezess te drága gyámol.
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed —
veled kötök, Uram, szelíd frigyet...
Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
egykor vigasztalódva nyugodott
kedves, szelíd szivű apostolod?
2
─ Igen, fiam, csak jöjj hamar szivemre.
Nézd, Templomom számodra felnyitom.
Szállj karjaimba, mint a liliom
kelyhébe a darázs, repülj sietve.
Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez
és gyónd meg, amit súg neked a szív.
Add át a bánat bús virágait,
ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.
Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal
örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
s angyal lesz a lakoma szolganője.
És szűzi bort ereszt az égi tőke,
minek erős zamatja véredet
felpezsdíti, ha már megvénhedett.
3
— Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét?
Égő szememből hull a könnyeső,
fáj az öröm, s a bú oly jóleső...
mint hogyha egyben sírnék és örülnék.
Kacagva sírok, zeng a harci szózat,
az égi harctér szentektől ragyog,
a pajzsokon fehér, kék angyalok
s a kürt csatára hívja mind a jókat.
Elkábulok, nem értem ezt a választ.
Gyarló vagyok, s az irgalmad kiválaszt.
Szállnék lehozzad, s az erőm hiú.
Imádkozom, s a lelkem megzavarja
nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
Tüdőm piheg...
4
─ Úgy, úgy, szegény fiú!