Jób könyvéhez
szerző: Szabó Endre
Már tán meg sem élnék, ha nem
Cibálna, marna sok csapás,
Ha volna néha enyhülés,
Ha egy kínra nem jönne más.
Tán éltem csak az tartja még,
Hogy végre már kérkedhetek,
Hogy ennyi bút és bánatot
A szegény Jób se' szenvedett.
Először is: magyar vagyok,
Másodszor is: magyar vagyok,
Harmadszor is: magyar vagyok ─
Hát nem méltán jajgathatok?
Mi e jelen? s van-é jövő
Élethozó, csodát-tevő?
- Jelenünk ránk vadúl mered,
Jövőnkbe nézni nem merek.
Már csak a multból szedhetek
Ábrándokat, reményeket,
Csak ott tallózok én szegény,
Csak a mi volt, az az enyém.
Panaszimat fel sem veszik,
Panaszom van mindég pedig,
Szó és sírás - mind hiába,
Nem hallgatnak már reája,
Megyek velük a pusztába.
A pusztába ki-kijárok,
A messzibe bekiáltok
S szívem nehéz fájdalmiban
Minden szavam azzal rian:
Hova lettél édes fiam?
Mert nem tudom én még azt se,
Hogy valahol élsz-e, halsz-e?
Hírek mennek, hírek jönnek,
S a kétségek majd megölnek,
Hogy egy hír sincs te felűled!
S édes anyád! óh, ha látnád
Enyhületlen busulását!
- Már csak loppal nézek rája:
Aggodalmim kitalálja
S még zuhogóbb könnye árja.
Jönne hír, ha más nem lehet,
Fekete, bús, gyász-üzenet,
Hogy ne várjunk; meg vagy halva:
Tán ez is megvigasztalna,
Mert a szívűnk megszakadna.