A lap feldolgozottságának foka

Jégvirágok (Tompa Mihály)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Jégvirágok
szerző: Tompa Mihály

Fehér világ... fehér világ!
Hogy nem nyilik most fehér liliom?
Szebb volnál most te is, te is,
Halvány arcú menyasszonyom!
Emlékezem: midőn megláttalak,
Piros virággal tele volt kezem;
Halvány angyal... s nyiló piros virág!
Emlékezem, emlékezem:
Virágimat széjjelszórtam vala
Érted, bánat fehérlő liljoma!

Tudtam, hogy meghalsz... és szerettelek:
S hogy elhulltak az őszi levelek:
Te is lehulltál vélek... oh!
Most én halottat szeretek,
Hisz én is majd halott leszek...
Fehér, minő a hó.

      ------------

Oda van a virágok szirma!
Fosztva az ág is levelétűl;
A hideg, az érzéktelen
Kövön mégis ifjú moh zöldül.
De azt nem a napfény növeli.
A síró ég bús könnyei.

Olyan az én szivem, mint a kő,
Érzéketlen, hideg, kemény!
Öröm sugára nem kel rája,
Te öntözd, fájdalmam könyárja!
- Ha nőne rajta új remény!

      -------------

Minő jó vagy te, nyugtató tél!
Alusznak a füvek, virágok;
Nem hervasztja meg rágó féreg,
Nem zúg duló vihar reájok.

Beh jól van a halottnak dolga!
Beh szép fehér a sírhalom!
Alig várom, hogy lenyughassam; -
Ott én sok szépet álmodom!

      -------------

Mégis, mégis...! a tölgy a bércen
Pusztulva áll, nincs rajta zöld;
Mig ott maradt a sárguló gyöngy,
Amely csupán kínjára nőtt.
Tél, ki elvitted a tölgy örömét,
Fájdalmit is miért el nem vivéd...?

Hideg sír, néma sírhalom,
Nem lesz-e benned fájdalom...?

      -------------

Hideg sír, fájdalom van benned!
Hisz azt mondják: hogy éjfél-tájban
Mély kebled elhagyják a holtak,
S kisértenek fehér ruhában.
Mért kelnének föl, ha a föld alatt,
Kín nem zavarná csendes álmukat...?

Meglesem én a temetőt,
A sírnyitó órát megvárom...
S ha feljő fehér gyöngyvirágom:
Soh' sem bocsátom vissza őt!

      -------------

Vártam, nem jött fel..., ah dehogy van!
Sírban nincs fájdalom, nincs élet!
Jó vagy te sír, jó vagy, fagyos tél,
Csendesen kibékülök véled...

      -------------

Ajtóm elé két koldus jára,
Két inségben megtört alak;
A süket látta társa könnyeit,
Sohajt, nyögést hallott a vak,
De vezetőjét hirtelen
Elveszté a világtalan;
És ülvén a sövény alatt,
Rimánkodott, várt hasztalan!

Megszánta végre egy emberbarát,
Némán elvette nehéz bútorát;
Vezette kézen fogva, nem botján,
És elaltatta puha nyoszolyán...

Mi jó vagy, tél! elküldötted neki
Vezetőűl a fagyos halált...
Jó vagy te, sír! ki nyújtottál neki
Puha homokodban nyoszolyát...

      -------------

Mi az a vakító fehérség,
Völgyet, halmot mely elfedez?
Nem hó az; ölyvtül összetépett
Fehér galambok pelyhe ez!
Az én galambom is fehér volt,
Mint az új hó, oly tiszta, hű, -
És ajkimból étettem őt,
S lám... összetépte az ölyű!

      -------------

Ne félj: a holt föld kebelében,
Épségben ér tavaszt a mag;
Ne félj: vastag jégtömlöcében
Utát folytatja a patak!
Ne félj: a megnémúlt madárka
El nem felejti énekét;
Ne félj: az ember mindörökre
Felejti - búját, életét!

      -------------

Olyan vagyok már én, mint a fa,
Mint az erdő lombatlan fája,
Melyen holló-sereg tanyázik,
S nem jár dalos madárka rája.

Örömim, e zengő madárkák,
Hogy el is hagyták szívemet!
Ott a bánat, e fekete
Holló-sereg foglalt helyet!

      -------------

Lesujtott a villám; szén és üszök
Maradt a büszke tölgy helyett...
Kopasz sziklák mellett, omló vizár
Vágott a föld keblén sebet.
Kopár sziklát, viz-szaggatást, és hamvat,
Fehér hóval a jó tél bétakargat.

Sebzett, kövűlt, kiégett szíveket
A halál puha hant alá fektet!

      -------------

Ki nem keres nyiló virágot,
Kit nem bánt a vihar zugása:
Völgyet, halmot bolyongjon össze,
Hogy a fehér halottat lássa...!

Nem szeretem én a virágot,
Szeretlek, téli pusztaság...!
Ilyen fehér volt arca, keble!
Fehér világ... fehér világ...!