János megjátsza magát
| János megjátsza magát szerző: Tömörkény István |
János a rendőrbíró előtt áll, mint előállított egyén. Ehhez képest részben szomorú, mert a kihágási bíró elé való állás rendszerint bírságot jelent, másrészt azonban János vidám, mert bor van Jánosban. Nem sok, de épen elegendő arra, hogy János, midőn szomorúságáról feledkezik, a nagy falitükörbe nézzen és abból a bajuszát igazgassa. Csavarja fölfelé, mert az egyik bajusza épen sehogy sem akar állni.
- Hej, te... - mondja neki halkan - de alhatnál.
A ruházatot is rendbeszedni igyekszik. Biz arra ráfér, mert János nagy violenciából került ide a bíró elé rendőri segéllyel. János ugyanis kora hajnalban bejött a tanyából az asszonnyal, hogy elad egy kocsiderékra való miegymást. Az asszony a csirkékkel a csirkepiacra ment, ő a búzával a búzapiacra s miután eladta mind, úgy vélte, hogy ezúttal leghelyesebb lesz valamely korcsmába beóvakodni. Ez már, akárhogy keressük, megtörtént s miután János bort ivott, pályázni kezdett. A pipát zsebrevágta. Nem való a városba pipa. Úr az ember a városban. Szivart vett, bőrszivart, továbbá szivart-szívó szopókát, a szivart a szopókába, a szopókát a szájába tette, fújta a füstöt, ha jött s megint csak pályázott. Közben néhol be-betért némi italra, azt ki is fizette tökéletes tisztességgel és egyre jobb kedvvel pályázott tovább. Járt-kelt mindenfelé. Egyik szivarja már el is fogyott, de ő ésszel élő ember volt s mielőtt eldobta volna, hogy gyufát ne kellessen gyújtani, a régi csutkájánál rágyújtott az újra. Nincsenek azonban tökéletes gyönyörűségek e világon. Lám az első szivar mily szépen szólt, ez meg sehogysem akar szólni (bújjon az ördög bele, aki csinálta). János szívja a szivart, ám a szivar csak nem szól. Már látja, hogy csak elő kell szedni a masinát. Azonban hol a masina? Sürögve tapogatja magát körül.
- Hol vagy, hé?
A mellényzsebekben keresi legelsőbb, mert ott a helye a masinatartónak, azután a kabátban. De nincsen sehol. János gondolkozik egy darabig az útfélen, azután megfordul és halad vissza abba a korcsmába, a hol legutóbb járt. Dühösen nyitja be az ajtót.
- Úgy-e? - mondja a korcsmárosnak.
- No? - kérdezi amaz.
- A masinatartómat adja elő.
- Micsoda masinatartót?
- Hát az enyimet. Itt hagytam. Ezen az asztalon. Sárga tartó, húsz éve vettem a kisteleki vásáron, de nem adom húsz újért, olyan jó járású a kupakja.
- Az löhet, barátom, hanem itt nem hagyta kend.
- Dehogy nem - erősködik János.
- Ejnye no, - mondja a bormérő - ha itt hagyta volna kend, akkor itt volna, úgy-e bizony?
János gondolkozik, bár a sok ital miatt nem megy ez valami könnyen. Nini. Csakugyan. Ha ott hagyta az asztalon...
- Hát ügön! - véli.
De csakhamar gyanúsan teszi hozzá és végignézi a korcsmárost:
- Ha ugyan - mondja - ha ugyan gazt nem vetött rá valaki.
A bormérő fölpattan:
- Tán engöm gondol kend?
János nyujtogatja a nyakát és a fejét csóválja:
- Hát - mondja - hát...
A korcsmáros mérgesen rántja elő a zsebéből a maga gyufatartóját.
- Hát mit gondol kend? - kiáltja. - Hogy neköm a kend masinatartója köll? Hisz ehun az enyim. Kénai ezüst.
János elismerőleg tekint oda. Valóban, ennek az embernek megvan a tulajdon gyufatartója. De hát hol van akkor az övé? Csodálatos ez.
- Tán másutt hagyta kend? Merre járt kend?
- Jártam én sokfelé - sóhajt János s előhúzza a külső zsebből a kezkenőt, hogy a homlokát törölje vele. Amint kihúzza, kiesik a padlóra a masinatartó s nagyot koppan, hogy még a híres kupakja is kinyílik.
- No, ahol a! - mondja a korcsmáros. János néz a tartóra, azután az emberre és megszégyenül. Ejnye, ejnye. Fölveszi a tartót és megnézi mind a négy oldalát. Mit szóljon most már. Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert így gyanusította.
- No egy félliter bort erre a nagy ijedtségre - szól békéltetés szempontjából.
Ily módon történt, hogy János békéltetni kezdett. Jó sokáig csinálta ezt s amikor végezetül eltávozott, már épen csak hogy állott a lábán. Igen hadi kedvben volt. Jött vele az utcán szemközt egy ember létrával, a létra megütötte Jánost, János megkapta a létrát és nagyot rántott rajta. Mind a hárman a földre estek, azután összegabalyodtak. A létrás ember Jánost torkolászta, János meg amazt. Igy csatáztak, mikor a rendőr elválasztotta őket, János azonban sehogy sem akart a válásba egyezni. Úgy vélte, hogy amannak még jár valami s amíg azt neki ki nem adja, nincs tökéletes egyenlőség. A rendőr más véleményen volt, János ennélfogva most ennek esett és akkorát rántott a kabátja szárnyán, hogy minden gomb lepattogzott róla. Így tülekedett, mígnem jött egy másik rendőr is, közrekapták Jánost és vitték a bíró elé. Sok ember nézte János fölvonulását, gyerkőcök kiabáltak, nevettek, János pedig húzatta magát.
- Az én adómbul vagytok - gondolta - hát húzzatok.
Följutottak a bíró elé s miután egyideig ácsorogni kellett az ajtajában, János bejutott hozzá. Időközben a feje is tisztult s egész csöndben hallgatja most, hogy miként vádolja a két rendőr. A létrás emberen kezdik.
- Ű ütött mög a létrával elsőbb - védekezett János. - Fejbe csapott.
- Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit?
- Persze - feleli nyugodtan.
Most meg a rendőri dolgok következnek. Hogy megtépte a ruhájukat.
- Én? - kérdezi János - én?
- Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve - mondja a bíró.
János végignézi a ruhákat és a fejét csóválja. Biz' az meg van tépve. De ki tépte meg? Ki téphette?
- Mán, tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem le. Mer én nem típtem.
A bíró haragosan szól Jánosra, aki el van határozva, hogy keményen védekezik.
- De hiszen mindkét rendőr is tanu rá!
- Hát mindön embör azt beszél, amit akar... Most, ami rosszaság vót a ruhájukon, mind rám fogik.
János ezt méltatlankodva mondja és olyan erővel akasztja bele a hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem akarná.
- No, - mondja a bíró - ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már csak nem gondol kend, hogy ez a két rendőr rongyos ruhában állt a poszton?
- Hát, - felel János - én nem tudhatom. De most mindönt rám kenynek. Tudom én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába, sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy az törte ki... Úgy nézöm, most én vagyok ilyen szélvészforma itten.
Védekezését megmosolyogják a szobában levők, mire ő is vidáman erősködik:
- De úgy igaz, kéröm, möghigyjék.
- Már pedig nem ér ez a beszéd semmit - véli a bíró. - Botrányt okozott kend az utcán, azért megbírságolom.
- Csak nem töszi tán a tekintetös úr? - kérdezi János.
- De teszem én. Máskor ne igyon kend annyit.
János félszemmel néz a bíróra.
- De ugyan kéröm - vált most a beszéden - mögissza más is a bort, nemcsak épen én. Az ember begyün a városba nagyritkán, hát egy kicsit elszórakozik. Nem olyan nagy vétök az. Nézze a tekintetös úr, még a csillag is mögszalad néha az égön...
Nagy mondás ez és Jánosnak körülbelül igaza van vele. Még a nagy égön, az örökös állandóságon is megjátszák magukat néha a csillagok. Azonban mindegy, itt nem esik tekintetbe. A bíró kimondja a két forint bírságot, amit János hmgetve fogad. Lassan gombolja ki a mellényt s föltekint a padlatra, mintha onnan várna segedelmet.
- Haj, haj - sóhajtja.
De a zacskót csak elő kell venni. János lassan húzza ki belőle a két forintos tallért s egyenkint az asztalra rakja.
- Ehol vannak e.
- Így ni - mondja a bíró. - Látja kend, ez, volt a mulatságnak a sallangja.
Szótalan kötözi be a zacskót János és a mellény mély zsebébe sülyeszti. Átveszi a nyugtát, amit a pénzről adnak s kinyitván, beletekint. Lassan megindul kifelé, a papirt lobogtatván. Az ajtóból még visszaszól:
- Ezt mög majd berámáztatom, hogy ráemléközzek az úrra...