A lap feldolgozottságának foka

János

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
János
szerző: Kaffka Margit

       Nikita János a műhelybódé udvari ablakánál ülte az ebéd utáni pihenőt, és a nagy, álló déli csendességet bámulta odakinn. A lakóasszonyokat, akik ernyedten csoszogtak ki-be mosatlan edényeikkel a pitvarajtókon, a vakfehér, hulló napvilágot a tornác küszöbein és két züllött, szénporos kis akácfát a kapu felől. Mellette a kis csizmadiaszéken egy fatálban csirizet leptek a legyek: fülledt bőrszag terjedt körülte, álmosság és nehéz unalom. A szemét is behunyta félig, káprázva a mozdulatlan fénylésben, és zsibongó fülébe félálmos, halk zörgéssel rémlett – távolról, lassan közeledve – valami egyenletesen, fáradtan zörgő szekér zaja. Kinn az utcán – igen! A feje lassan hanyatlott, hullott le az ölébe, bólongott egy keveset – vagy sokáig –, egyszer csak riadt és bámész arccal ütődött fel hirtelen. A csizmadialegény a nevét hallotta a téglás kapubejárat felől – a házmesterné utasító szavát utána; egy perc múlva előtte volt, aki kereste. Egy idegen parasztember, csurom izzadtan – fehér gyolcsos, karimás kalapú. – Hiripre való.

       Megállt és elmondta, ami rá volt bízva – köhögve maga is, zavartan, furcsállón, és a legény bámészan, fejbe ütötten várta, hogy másodszor is elkezdje. Az hamar türelmét vesztette, bosszús nógatással bizonykodott, hogy így meg amúgy, hogy igaz, csak nem nézi őt bolondnak? Csak szaporán! – Szemben az apró konyhák ablakain kicsodálkozó leányfejek! – Jánossal fordult egyet a világ. Hogy ő, Nikita csizmadialegény üljön fel, úgy, ahogy van, arra az igásszekérre odakinn; – de rögtön, ez a kemény meghagyás – és menjen vele Hiripre, a nagyságos Barczikay Bálint úr házához – mert az öreguraság az éjjel elhalálozott, és ma délután temetik.

       A fejét dörzsölgette – megindult meg visszajött. Hogy mit vigyen magával, azon tűnődött; – de a szekeres békétlen szava sürgette. Egy inasgyerek jött vissza az ebédjétől, azzal üzent valamit a mesternek – alig tudta, hogy köszön el házmester Ilustól meg egy öregasszonytól; – mintha valami idegen kéz lökdösné előre, gépmódra, szó nélkül kapaszkodott fel a szénaülésre a sose látott ember mellé. Gyí! – valami különös ujjongás kezdett el kattogni a szíve tájékán, és ponyván vett igaztörténetes füzetek csudalehetései, ámultató sorsfordulásai kóvályogtak meg a fejében. Uramisten! Ez a mai nap éppen úgy kezdődött, mint a többiek, és lám, mi lett belőle. Eszébe jutott, hogy régen, kisinas korában gondolt is ő sokszor valami ilyenre, titokban elálmodozott – de, hogy éppen máma és ilyen egyszeribe elkövetkezzék! Az emlékezés egy percre visszaszállt az elhagyott műhelyhez. Milyen sorsfordulás! Ha a többi legények meg inasok délután megint hozzáülnek a dikicshez, az ő helye üresen marad, és emlegetni fogják, irigyelni. Csak az anyjának izenhetett volna valahogyan! Az meg fog bolondulni az örömtől.

       Kinnjártak a városból, és pipára gyújtott a hiripi ember – kínálta őtet is; mintha közeledtek volna ezzel egymáshoz. – János oldalvást nézett rá, és szeretett volna kérdezni egyet-mást; de még röstellte. A paraszt intett előre a fejével.

– Mán ha az idén se lesz jó aratás, akkor sose!

       Nagy, sárga búzatáblák mozogtak, lengedeztek a gyenge szélben. Mind Barczikay-föld, gondolta a legény, és megint a szívébe döbbent valami. Jól ismerte ő ezt a nevet, és sokat is hallott Bálint úr felől, akinek az udvarát ezelőtt húsz esztendővel ővele viselősen hagyta el az édesanyja. Szakácsné volt akkor az elözvegyült földesúr konyháján; – ám ez a dolog nem vált kárára, mert nagy pénzt kapott, ötszáz forintot, és boldogult vele. A fiú tudta, hogy a kis vagyon jó helyen kamatozik, és okosan szaporítva vár reá, hogy majd jó kis rendes műhelyet nyisson belőle, és odavegye öregségére az édesanyját, aki okos és derék személy, mindig nagy helyeken szolgál azóta is, és becsülete van mindenütt. És a mesterbálokra is gondolt, az elmúlt télre, amikor kényes házilányok, a módosabbak sem húzódtak őtőle, és kedvébe jártak az anyjának is miatta, mert mindenki tudta, hogy józan életű, dolgos, a mestere dicséri – meg szemre is csinos legény volt, és még valami nimbusszal vette körül félvér volta s a nagyúri eredet. Így volt mostanig és rendben volt – és mától fogva egyszerre minden megváltozik? Uramisten! De hogy is lehetne másképp – miért hivatnák, ha nem azért? Mennyi temérdek föld!

       A paraszt ritkán szól mellette, pöfékelve emleget időjárást, termést. A fiú nézi elszokott, káprázó, szobai szemével a nagy, lihegő, sárga táblákat, a szívdagasztóan messzi-messzi világot idekünn. Isten verje azt a piszkos, csirizes mesterséget. Ez az élet, csak ez! A föld! Hirtelen figyelni kezdte magát ennél a gondolatnál – kire üt, kinek a vére húz őbenne az úri mesterséghez: földek urává lenni? Megint elkezdett kalapálni benne, az izgalom – valami furcsa, szorongató indulat, szökdösve a szívéből a torkáig meg vissza; maga sem tudta, öröm-e vagy más érzés. Fájás? Az nem! Nem ismerte az apját, a hét vármegyén híres, büszke nagyurat, és emlékezett, hogy régen, kamaszfiú korában sokszor gondolt rá szilaj, dühös keserűséggel. Pedig az anyja szelíden és elégedetten emlékezett a rövid és igen egyszerű viszonyról, melynek őt köszönte, s amely törekvő és helyes parasztéletének éppen nem legbensőbb regénye, csak legszerencsésebb üzlete volt. Ő maga sem tudott nagyon sokat az úrról, kinél mindössze pár hónapig szolgált, éppen a felesége halála idején. Hogy nagy természetű volt, zsarnok, kevély, cselédség réme, kártyás, boros, asszonyos – hogy őt sem méltatta n a p k ö z b e n soha egy szóra, egy pillantásra akkoriban sem, csak épp röviden, nyersen és egyszerűen első gondolatra birtokába vette, mint lenézett szükséget – aztán elküldte, mikor kisasszony-gazdasszony került a házhoz. Ennyit tudott meg felőle a természetes fia. Tisztújításkor néha mutatták neki a nagy sárga batárját a megyeház előtt, ha szurtosan és mezítláb, a kész csizmákkal a vállán átszaladt az utcán; és egyszer az anyjával meglesték, amint a kocsija kifordult a kapun. Tudja Isten, mire vártak: hogy feléjük néz véletlenül, egy pillantással megismeri őket. De nem fordult arra, profilban maradt szép, konok ősz feje, sasos, nyerges orra, drága díszmagyaros dalia vállai. „Az apám!” – döbbent akkor a fiú szívébe nem épp vonzalom, inkább meglepetés – de mögötte valaki félhangosan azt mondta: „A vén gonosz!” – És hazament, megszégyenülést és gyűlöletet szorongatott a lelkében, és arra gondolt, hogy neki most ott kellene hintázni, labdázni valami szép, nagy, úri kertben egy nevelő úrral, fehér ruhában, ahogy egyszer valami vasrácskerítés mögött látta valahol; de ő más kutyája, ütik, rángatják, s az apja négy lóval jár. De mikor hazaért, a mesterné kopott foncsorú, törött tükrében sokáig nézte magát, a képét, hogy hasonlít-e rá. Bizony, inkább az anyjára hasonlított. – Idővel, hogy nőtt, felszabadult, számba vették, és ügye akadt a lányokkal, egészen beleigazodott az életbe, és nem kívánt egyebet, mint jó műhelyt, asszonyt, jómódot. – És máma egyszer csak ilyet fordul vele az élet. Sose hitte volna!

       Mi lesz ma vele? Most megy, halad egyenesen arrafelé, ahonnét elszármazott; minden keréknyom közelebb viszi. És mámorosan derengő reménységformán érezte a nagy ős ösztönt, a földbírás, a földuraság áhítatát. Hiripre megy, ahol apja ősei laktak tizedízig, és ott most uratlan a kastély és a kert, földek, barmok és cselédek. Kiskorában hányszor elgondolta, milyen jól tudna ő nagy sereg embernek parancsolgatni. De vajon…? Hirtelen ijedelemmel nézett a mellette ülőre, és félt kiejteni a száján a kérdést.

– Na – mondta az –, a most következő falu már a miénk!

       János most vette észre, milyen régen jönnek már csaknem hallgatagon; másfél órája és már alig van hátra egy fél. Szinte zsibbadt a feje a gondolkodástól, és ahogy most felocsudva, kialudt pipával a kezében az útitársára meredt, ijedelem tükröződött a tekintetében. Elakadó szóval kényszerítene ki magából a kérdést.

– Mondja, ki küldte be magát énutánam?

– Ki? Hát Miklós uraság!?

– Az?… Az kicsoda?

– A fiatal uraság!

Kis hallgatás után hozzátette:

– Az se fiatal már; csak úgy mondom. Lehet harmincöt esztendős.

       Jánosnak az agyvelejébe ütött egyszerre a visszaemlékezés; hisz az anyja egyszer mintha említette volna is, hogy gyerekek maradtak az elhalt asszony után. Ó – törvényesek! A hideg is végigszaladt rajta, olyan különösen érintette ez most. Fel sem bírta fogni – tovább gondolni vagy kérdezni. Hogy mit tartozik ez rá, mi köze hozzá. Ahogy küzdelmes, töprengő arccal maga elé bámult, a paraszt elnézte egy darabig, aztán megesett a szíve rajta, és fontossága tudatában, kegyesen beszélni kezdett.

– Mink magunk se nagyon tudtuk idáig, van-é vagy nincs a világon Miklós úr. Én még nem voltam az uraságnál, mikor a felesége elhalt; hát két gyerek maradt akkor. Az úrficska tizenöt esztendős lehetett, azt beszélik, vézna volt, mint az anyja és jófejű; hát az urunk nem is nagyon kedvelte mán akkor se, küldözte oskolába, külső országba is idővel. Lujza kisasszony csak egy évvel volt ifjabb; az hamarosan hazakerült a nevelésből, itt volt az apja mellett, ők inkább is értették egymást. Nem is mehetett férjhez, itt vénült, pedig kérték, mert az úr senkit se állított hozzáillőnek. Ezelőtt vagy tíz esztendővel itthon volt egy ideig a fiatalúr is, de nem egyeztek az öreggel, egyszer, tudom, puskát fogtak egymásra. Akkor elment, a másik megyében kapott hivatalt; azt mondják, igen okos ember, az neki a baja. Megrontatta a sok könyv, nem iszik, nem kártyázik; – nem is nagyon kedvelik az urak, pedig úgy jólelkű lehet. Nem is káromkodik, hallja csak! Vagy két éve megházasodott, azt se mondta az apjának: befellegzett – hát azóta a nevét se mondhatták ki előtte. Írást is akart csináltatni, hogy mindent Lujza kisasszony jussaljon – de hirtelen holt, nem volt érkezése. Most itt van feleségestül – de a kisasszonnyal nem esznek egy asztalnál. – Na, itt vagyunk mán. Hát oszt’ én magának nem mondtam egy szót se semmiről, tudja? Adjon Isten!

       János a szokatlan rázástól szédülten állt talpra valami ismeretlen udvar közepén. Nem ért rá gondolkozni; mint az alvajáró lépett egynéhányat. Kutyák ugattak körülte, aprójószág csipogott százával, és piszkos cselédgyerekek bámullak rá tisztes távolból. Egy kerítésajtó felől csinos szolgálóféle jött hozzá. – Maga az, akit Berényből hozott a szekér? – kérdezte. – Akkor erre gyűjjön!

       Másik udvarba vezette át, szép bokrok és virágágyak közé, és János csak most látta meg a sok ablakú, alacsony fehér kastélyházat, szép, hederás kis teraszaival és cifra, oszlopos kapujával az országút felé. Az udvar most feketéllett a népségtől, urak és fátyolos asszonyságok álldogáltak fojtottan suttogva és csoportokba verődve a nagy diófák alatt; és most végre szemébe tűnt a ravatal is, a nagy, ezüstcsipkés, fekete emelvény. Fáklyák lobogtak körülte, magasra száll a füst – és odafenn a fényes érckoporsó – igen, már lefödve.

– Elkéstél egy kicsit – már most nem nézheted meg az apádat!

       Egy férfi állt mellette, kezét nyújtotta neki, és a szemébe nézett, de János nem érezte meg világosan, hogy jóakaró-e vagy gúnyos a tekintete. Inkább megrettent a szakállatlan, sárgás bőrű, kicsit pufók arc és a hunyorgó fekete szemek szokatlanságától. Ez Miklós úr? gondolta és – erőltetve, végképp megzavarodottan tette hozzá gondolatban – a testvérem!

       Az még egyszer jól végignézett rajta, ormótlan lábbelijén, olcsó, szürke ünneplőjén, kopott kalapján és kézelőtlen, durva csuklóin – aztán furcsán elmosolyodott, karon fogta és magával vezette. Egy csoport asszony és néhány férfi állt legközelebb, a tornác felől – köztük zokogó női alak, zsebkendőbe takart arccal; azt vigasztalgatták. A férfi eléjük állt.

– Itt hozok még valakit – mondta egészen emelt hangon, aminek a rezgésén egyszerre át lehetett hallani a fojtott düh és gúny izgalmát. – Kedves Luiz, hadd mutassam be neked az ismeretlen testvérünket. Eddig nem is tudtál róla, ugye? A mi apánknak és egy jóravaló szakácsnénak a fia. Derék ember, csizmadialegény Berényben. Látod, én minden testvéremet itt akartam látni a temetésen, egyet sem kívántam elzavarni a közös gyásztól. Mi nem vagyunk gőgösek, no – ugye, Luiz –, mindenki egyenlő.

       Végigmondta, és merőn, iszonyú gyűlölködéssel, csúfos fölénnyel nézte a hatást. A vénleány az első szavaknál fölemelte síró arcát, puffadt és vonaltalan volt az is, de pipacsvörös a sírástól és a szörnyű felindulástól. Mindenki elképedve, némán hallgatta Miklóst, és a leányt hirtelen reszketés fogta el, mélyet lélegzett, és nem bírt szólni. „Az Isten…!” rikácsolta valami szörnyű káromlás kezdetét, de görcsös sírásba fúlt a szava, tántorgott – és egy nagyon kövér, jóarcú asszonyság fogta a karjaiba. Miklós újra erősen megfogta a fiú karját, és tovább ment vele pár lépéssel. A pap ebben a percben lépett a ravatalhoz, magasra emelte a keresztet, mint a béke és bocsánat jelét – és a templomi kar ifjai rákezdték a búcsúztatót. János Miklósra nézett, és látta, hogy az arca most is nyugodt, sápadt és csak a vastag ajka körül reszket gonosz, diadalmas indulat. „Hogy marják ezek egymást!” – gondolta a mesterlegény hirtelen.

       A ház ura most elengedte a karját, és ő hátrább ment, nekitámaszkodott egy diófa törzsének. Körülte, mögötte csoportba verődtek, meg újra oszladoztak az emberek, és ő hallotta néha egy-egy sziszegő töredékét a botránkozásnak.

– Ilyen skandalumot! Az apja temetésén!

– Borzasztó – hisz ez félbolond! Fejébe szállt a sok szociális butaság, a sok külföldi egyetem, mifene!

– Dehogy! Nem akart az egyebet, csak megszégyeníteni a szegény leányt…

       Érezte, hogy nézik, és átment a másik oldalra. Ott, a fák alatt kevesebben álltak, közel a ravatalhoz, és újra látta Miklóst egy nagyon szép, telt szőke asszony mellett. A fa mögött, ahol áll, megint meghallotta a megjegyzéseket. – Nagy kutya ez a Miklós – mondta valaki –, ilyet más ki se találna!

– Bolondság – volt a felelet –, de nem ártott. Az a vénlány úgyis szagos a gőgtől.

       Az ének véget ért, hat díszruhás temetésszolga lassan emelte vállra a szentmihálylovát. A vendégsereg habozni látszott – készülődött –, szétvált és összeverődött megint. A halottvivők is megálltak pár lépésnyire, hogy mi lesz? A nők egy része a zokogó leány körül tüntetően hátramaradt, míg mások hozzájuk siettek, fontoskodó és rábeszélő arccal kérlelték őket. A szép, szőke asszony is feléjük tartott, de Miklós úr karon fogta hirtelen, és megindult vele.

– Menjünk! Akinek nem tetszik, maradhat! Gyere, Nikita János!

       Előre ment, de a fiú még mindig habozva állt a fa törzse mellett. Érezte, hogy itt akaratlanul is ő a botránykő; érezte, hogy eszköze valami gyerekes és idegen gyűlölködésnek, amihez semmi köze – és határozatlan szégyen meg harag lázongott benne. Nagyon rosszul érezte magát, gyámoltalanul, megalázva, és csaknem sírni kezdett a nagy, embernyi legény. Egy érzés arra késztette, hogy sarkon forduljon, és itt hagyja ezeket, akik csúfságra járatják – de valami oktalan félelem lekötötte. Hogy szállhatna szembe ennyi úriemberrel, ki fogná pártját, kijük nekik? Érezte, milyen rettentően más világ az övék, és ebben a percben meg tudta volna fojtani puszta markával valamennyit.

       A menet eleje már a nagykapunál volt, mikor az igen kövér asszonyság, akit az imént látott, hirtelen mellette termett, és megfogta a vállát.

– Jöjjön csak utánam, fiacskám! – mondta kemény, de nem haragos hangon.

János bódultan, végképp megzavarodva ment a nyomában. A teraszon át vezette, és ott terített asztal állt, látnia kellett a sok ennivalót, kalácsot, süteményt és gyümölcsöt – és a sarokban jeges dézsák álltak a borosüvegekkel. Egy pillanat alatt összefutott a nyála, gyötrő szomjúságot érzett meg ételkívánást, hogy belészédült. Túrót ebédelt a műhelyben kenyérrel és félliter cseresznyét. De nem szólhatott, beértek a szobába, és az öregasszony a két vállánál fogva lenyomta egy székre.

– Itt üljön, fiam, és várjon a sorára – mondta férfias, szilárd hangján, de némi jóakarattal. Úgy tetszett, mintha elmosolyodna, sarkon fordult és kiment.

       Magára volt a nagy idegen szobában, és megpihenést érzett egy percre. Hallotta távolodni az énekszót, legyek zümmögtek az ablakban a dohányfüsttől sárgás függönyök mögött, azután nagy csendesség lett. A búbos kemence előtt nagy, széles díványon egy farkas bőre volt elterítve, az nagyon megtetszett a szemének – a másik sarokban töméntelen sok pipa sorjában, de a súrolt földön csak rongyból szőtt, sávos pokrócok. Kinézett. Az udvaron átballagott néha egy-egy formás parasztszolgáló; – egy mezítlábos fruska, egész gyerekleány – valami elszabadult tyúkot kergetett igen ügyetlenül, egészen idegessé tette; – a kék kötős, babos kendős szakácsné pedig a cselédudvar kapujában kiabált rá. Nikita János jól megnézte. Így állhatott az ő anyja is ott sokszor, húsz évvel ezelőtt, onnét intette tán magához az uraság estére, ha minden elcsendesül – tán épp ide, ebbe a szobába. Elnézte a szép farkasbőr terítőt a díványon, és megpróbálta elképzelni az anyját takaros, fiatal nőszemélynek. Olyan lehetett; még most se csúnya, és tisztán jár, ügyes, rátartós. Megálltak a gondolatai, mert hirtelen újra rájött az éhség, szomjúság – és vak, elemi düh futott végig a testén, hogy minden vér a fejébe szállt. Ó, hát itt van az apja házában, szinte meghal éhen, és az ajtó megett majd leroskad a terített asztal. Minek hívták ide cégérnek, pojácának, egymás bosszantására; mi jussuk őhozzá? Arra gondolt, hogy ha volna benne emberség, szó nélkül itt hagyná az egészet, és hazaindulna a dikicse mellé; de valami kényszerű engedelmesség a cselédgyereket ideszögezte; azt parancsolták, hogy várnia kell. A gyomra kóválygott, kezére hajtotta a fejét.

       Asszonyi hang riasztotta fel.

– Aha – itt van. Jó, hogy megtaláltam.

       Nem az előbbi volt, hanem a szép szőke – a Miklós úr felesége. Leült szembe egy székre, és nem intette vissza a fiút, mikor az felugrott; – állni hagyta maga előtt, úgy beszélt hozzá.

– Hát nézze, maga okos fiúnak látszik, Nikita János. Hát ne haragudjék maga ezért a dologért. Az uram jó ember, de sok furcsaság van benne, és ha valakire haragszik, azon keresztülmegy, semmire se néz. A sógornémra meg a többire van is oka haragudni, bántották, az apját ellene uszították. Ez a Luiz ki akarta tagadtatni mindenből – a tulajdon testvérét –, hát ez mégsem szép, ugye? Most a sok gőgöst majd megöli a szégyen, hogy ilyen botrány volt a temetésen. Én se szeretem az ilyet – meddig, fognak beszélni róla! Hát igen – nézze, lelkem, ne gondoljon azért rosszat. Tudom, hogy a maga anyja ki lett elégítve akkor – mi nem is tudtunk volna róla, ha a vén kocsis valahogy fel nem említi az uramnak – csak ő emlékezett. Hát azért én mégis adok magának valamit – nézze, ebben száz forint van, használja egészséggel. – Na, most menjen, fiam! Tudja, lehet, hogy az uram most olyast mondana magának, hogy itt maradjon, vagy mi – de hamarosan nagyon rossz dolga lenne magának. Mit csinálna itt? Luiz még tán meg is étetné – és az uram is meg szokta bánni az ilyen tetteit. Többet ő sem adna magának – nincs is nála készpénz aratásig –, ez is a magamé. Hát csak menjen – míg visszajönnek. – Itt jobbra, a tornác előtt – a hátulsó kapunál leér az országútig, ott várja a kocsi és visszaviszi. Itt ma még nagy komédiák lesznek, veszekedések – nekünk se valami jó az élet, higgye el, fiam. No, Isten áldja magát!

       Komolyan beszélt, egy kicsit meghatva, de nagyon okosan és biztosan. János megreszketve nyúlt a fehér boríték után, s az úrnő odaadta neki a párnás kis fehér kezét is. A legény csak úgy ösztönből véletlenül találta ki, hogy mit kell tennie – megcsókolta, és gyorsan kifordult az ajtón.

       Ment jobbra, ahogy mutatták, de a verandán vitt át az útja – a kis kiugrón, ahol terítve volt. Újra orrába ütött a sütemények, borok és friss erdei szamóca illata – és az egész vad, dühös keserűsége, rászedettsége újra felhullámzott benne egy pillanatra. Most persze megajándékozták, és kirúgják innét, mint a koldust. A keze görcsbe szorult, nem tudta, mit akar tenni, de meg kellett állnia – visszanézett a házra, mintha még keresnivalója volna ott, aztán az abroszra merült a tekintete. Az úrnő akkor lépett ki utána, bámulva nézett rá – és hirtelen elkacagta magát. – Ó – szegény gyerek!

       gy kalácsot kapott fel az asztalról – egy egészet –, és odaadta neki – de a másik keze már újra visszanyúlt sietve a borosüvegért. Azt is. És süteménydarabokat, sonkaszeleteket csomóval összekapkodva – a zsebébe, a kalapjába, amit az zavart és ámult köszönettel a kezében tartott. Végin vállon ütötte kedvesen, szívesen.

– Na, de most indulni, fiam!

       Az ment és szaporán, siető, loholó cselédléptekkel – ment megrakodva, fel se nézve –, szét se tekintve az apai házban – nem is gondolva semmire. A küszöbön egy nagyot nyelt, mert előre érezte a pompás, úri lakoma ízét.