Ivan Turgenyev
| Ivan Turgenyev szerző: Kosztolányi Dezső |
Ezeket az alakokat, kik a színpadon[1] mozognak - úgy tetszik -, valami vékony üvegen vagy hártyapapíron át látom. Mindenesetre van köztem és közöttük egy elválasztó közeg. Mindnyájan álmodoznak, sóhajtanak, könnyeznek. Boldogtalanok, mert semmi sem történik velük. Mi, e kor gyermekei, kik azért vagyunk boldogtalanok, mert annyi minden történt velünk, kaján részvétet érzünk irántuk. Azon sopánkodnak, hogy a romantika "kék virága" elhervadt, vagy még ki se nyílt szíveikben. Ez meglehetősen szomorú. De nem tehetünk róla, kissé irigyeljük őket, hogy ilyesmire akad idejük, pénzük, s az orosz kastélyban, melyet beláthatatlan puszták, kövér birtokok övedzenek, átadhatják magukat az unalom jótékony egyhangúságának, az ábrándozásnak. Ebben a zárt világban természetesen minden esemény. Az is, hogy a doktor nyer a kártyán, és az is, hogy a hétéves fiúcska fölenged egy papírsárkányt. Ha valamelyik férfi ránéz egy nőre, vagy egy leány elpirul, az olyan riadalmat kelt a lelkekben, mintha tűzvész tört volna ki. A háziorvos tubákszín kabátjában azonnal odasiet hozzájuk, megragadja csuklóikat, s olvassa az érlökést. Maguk a férfiak, kik színes frakkokat viselnek, és fidibusszal gyújtanak rá pipáikra, talán még érzékenyebbek, érzelmesebbek. Sohasem jutnak a birtoklásig, az első csókig.
Natalija Petrovnát évek óta reménytelenül imádja egy úr, akiről nem tudni, hogy miből él, és mit csinál azon kívül, hogy szíve hölgyét reménytelenül imádja, viszont a kastély úrnője a fia házitanítóját szereti, aki lefordított egy francia regényt, anélkül hogy egy szót tudna franciául. A férj olyan jóhiszemű, hogy utolsó pillanatban értesül a történtekről, de úgy rémlik, inkább az udvarló lelki válságától riad meg, mint esetleges kárától. Becsületszóval intézik el az ügyet, ahogy úriemberek között illik. A kastély mulató népe szétrebben, ki jobbra, ki balra, s Natalija egyedül marad, örökös sajgó sebével, meg nem értett fájdalmával, a derék férj oldalán.
Szemben megcsörren a színlap. "Történik a negyvenes években." Csak 1840-ben. Még száz esztendő sem múlt el azóta. Lehetséges, hogy ennyire eltávolodtunk ettől a kortól? A kétezer esztendős görög tragédiák hősei nyers életükkel, vad szerelmeikkel, bosszúvágyaikkal, bizalmatlanságukkal sokkal közelebb állanak hozzám. Megértésükhöz nem kell ennyi széljegyzet és kortörténet. Igaz, közbeesett a háború, a forradalom. A háborúban töltött évek duplán számítanak a katonának, de tízszeresen a nézőnek, ki egy régi darabot szemlél. Mit tudhatnak ezek az álomfigurák veszteséglistáinkról, öngyilkossági statisztikánkról, a sokféle gyilkosságról, az erkölcs végleges átalakulásáról, az elválásokról, a könnyelmű, mosolygó házasságtörésekről, melyeket idegrendszerünk azóta földolgozott és elfogadott. Nem az íróban van a hiba, hanem bennünk. Turgenyev Szergejevics Ivan a XIX. század legelső költői közé tartozott. Taine oly hatalmas lángésznek tartotta, amilyenhez fogható a görög kor óta nem jelentkezett. Párizsban együtt vacsorázott Flaubert-ral, a Goncourt testvérekkel, Zolával, velük vitatta meg kiismerhetetlen mestersége minden csínját-bínját, ismerte az alkotás gyönyörét és önmarcangoló gyötrelmét is. Keleti létére nyugati forradalmár volt, aki szemben állt a cárizmussal és kora divatos irodalmával. Az élen járt, legelöl. Kezdeményezője a "természeti iskolá"-nak. Megvetve minden regényességet - azt, amit akkoriban regényességnek tartottak -, lekottázta az emberek példabeszédét, amint hallotta. Világnézete, mely Schopenhauerből és Hegelből táplálkozott, magán viselte százada sötét bélyegét. Ő alkotta a szót is: "nihilizmus". Keserűsége nem ízlett kortársainak, újításai idegenszerűvé tették, s a Vulkov-temetőben temették el, mint valami páriát. Azóta azonban azok a folyamatok, melyeket ő csak észlelt, kifejlődtek, a bomlás teljes egészében megmutatkozott. Mi, akik ma élünk, úgy tekintünk nihilizmusára, mint a rózsavízre.
[1]Natália