A lap feldolgozottságának foka

Itys éneke

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Itys éneke
szerző: Oscar Wilde, fordító: Kosztolányi Dezső

Ez az angol Themze szentebb itt, mint Róma.
A harangvirágok, mintha tenger árad,
elöntik a tisztást s bakszakál, szélrózsa
fehérrel fodrozza a kékellő árat, —
inkább van itt Isten, mint abban a tokban,
mit sápadt pap emel drága gyémántokban.

Fényes-lila pillék, mint a kegyes abbék
fehér liliomok kelyhén sátoroznak,
s merre a nád suhog s merre napfény van még,
csuka sütkérezik, henyél órahosszat
félszemét bezárva — süveges, agg püspök,
zöld pikkelyén cifra aranyak, ezüstök.

Fák nyugtalan foglya, szél jár ide-oda,
Palestrinát játszik s mesteri kezekkel, —
ugy rémlik — ő maga nyomja az orgona
zengő billentyűit kék húsvéti reggel,
amikor a Pápát sötét szobáiból
emeletes székén, mely mint a bűn bibor,

a bronzkapuk fölé hozzák a Balkonra
a tér fölé, min nép tolong véges-végig,
szökőkutak fölé, mik láztól ujjongva
ezüstdzsidáikat fölvetik az égig
s Ő kezét kitárja Keletre, Nyugatra,
békétlen népeknek hiú békét adva.

Itt ez a narancs-szín, kései fénykéve,
mely dacol a holddal sokkal édesebben
ég, mint Róma dicse! Be furcsa, egy éve
egy vörös Bibornok előtt térdepeltem,
az Esquilinuson vitte az Úr testét,
s most a vetés között e pipacs is szebb még.

A kékzöld babföldből, min a nyári zápor
harmatja tündököl, illatosabb illat
száll a hűvös estbe, mint láng aranyától
ékes füstölőből, mit ministráns ingat,
mikor az öreg pap az oltárhoz fordul
s igaz Isten lesz a kenyérből és borbul.

A szegény fráternek, ki a misén dalol,
megszegne a hangja, mert énekel ottan
egy kis barna madár, hallom a fű alól
csattogni a torkát, mint egykor hallottam
Arkádia himes, csillagfényes ölén,
hol egy lesz a tenger és a fehér fövény.

Édes ha csicsereg fecske az eresznél,
mikor az arató kaszákat köszörül,
vadgerlice zokog, béreslány feleszmél
szerény nyoszolyáján, dudolni kezd s örül,
mert benn a karámban béget reá nyája
s párázó, nagy nyelvvel várja már mindnyája.

Édes Kent mezein a virágzó komló,
édes a szél, mely friss szénaillatot hoz.
Édes a döngő méh, mely zúgva, kibomló
rajokban röpül a hársfa-virágokhoz;
édes a kis üsző, mely csupa nyugalom,
hasadó, zöld füge piros téglafalon.

Édes hallani a kakukkot tavasszal,
hogy késő ibolya nyílik az ér alján,
édes hallani, hogy búg föl a panasz-dal
Árkádia táján, Daphnis pásztor ajkán,
hogy érik a búza s mentén az akolnak
daliás aratók fürge táncot ropnak.

Édes Lycoris-szal együtt heverészni
Illyria völgyén, mely az égbe vész el,
majorannás füvön levegőbe nézni,
tölteni nyarakat semmitsetevéssel,
páros fuvolánkkal fuvolázni versenyt,
míg a bíbor tenger türemkedve berzeng.

De édesebb lenne, ha ezüst saruval
tapodná egy régi isten e ligetet,
hallgatni a nótát, mi nádsípon fuvall,
látni a faun-fejet, mi a szittyó megett
egyszerre kibukkan s ah az égi pásztor
fehérgyapjas nyáját hajtaná a pásztról.

Zengő énekesem, hát dalolj már végre;
bárha éneked lesz saját réquiémed!
Szegény krónikásom, hát kapj a mesédbe,
bárha enszavadba tragédiád érned!
A mi komor angol mezőink ne vesd meg,
vannak virágaink mindennél nemesbek.

Mennyi virágunk van, amelyet nem is mer
keresni a fiú görög föld talaján,
mennyi virág, melyet aeol táj sem ismer
s itt a sövényen nő dúsan, mint buja lány
pazarolva tékoz szépségét s liliom,
mit Illissos sem lát, a folyón, milliom,

vetésbe kék rozsnok, ami délre csalja
fecskék fázó raját, de idegen nagyon
ott, hol Attikának lejt szelíd dombalja;
vörösbegy kedvence, a piros, kusza gyom
Arkádia táján szintén meg nem terem
s mennyi elégia szunnyad édesdeden

nádunkba, amelyik prémezi a Themzét,
Syrinxnél lágyabban szólana az ének,
ha belefognának; és a bűvösen szép
barna orkidea, min ülnek a méhek,
Vénus homlokára lenne méltó merész
fejékül s ott, ahol a bika legelész,

kis, sárga nárcisz nyíl, egészen pöttömnyi,
de már jó messziről meglátja a lepke,
pedig a nyári éj kétszer is megtölti
harmattal a kelyhét, mielőtt remegve
feltűn az esthajnal csillaga s a pásztor
hazamegy; levele aranycsillogást szór,

mintha fényes Danae, Jupiter arája
még égve a láztól megcsókolta volna
reszketeg szirmait fényt hintve reája,
vagy talán súrolta Mercur szárnya-tolla,
hogy lefelé röpült a pázsit vánkosán!
Mi napjait tartja, a pirinyó kocsán,

akár az ökörnyál oly vékonyka-hitvány,
vagy mint bús Arachne szövöttes-ezüstje,
mondják ott fakadott hajdan Annak sírján,
kit egykor imádtam, de ma nekem büszke
emlékek kellenek, heliconi berek,
vig faunok ligete, kék-nimfás tengerek,

magányos vidék kell, elhagyatott Tempe,
hol a patak partján Nárcisz ül borongva,
szemében a lankák véghetetlen csendje,
hajában az erdők kusza ága-lombja
s udvarolja egyre a törékeny képet,
mely mihelyt csókolná, azonnal elszéled;

Salmacis kell, ki nem fiú, lány,
de kettő s két tűz melegíti és ki nem elégül,
szenvedélye olyan halálos rettentő,
nem tud elszakadni egy a mástól
s végül belehal szerelme; azután oreád,
ki holdas lombokon az erdőbe belát,

Ariadne, az kell, ki naxosi parton
látja a tengeren az áruló népet,
rázza bíbor fátylát és hívja kitartón
hűtlen Theseusát s már mögéje lépett
sárga párducával Dionysus s várja;
az a kép kell, amit Maeonia bárdja

látott vak szemekkel, magasfalu Trója
elefántcsontszobán heverő Heléna,
pirosajkú fiú deli udvarlója,
sisakja tetején lobogó bokréta,
messze künn riadal, tompa nyögés, hadzaj,
Ajax követ röpit, Hector vár a pajzzsal;

szárnyas Perseus kell, ki hősien-durván
levágja kardjával Görgő ezer fejét;
s az a sok-sok mese, mi a görög urnán,
mint gazdag rakomány meredezik feléd,
nem hoz ennyi kincset a dús spanyol naszád
kincses Indiából; csak ezt add vissza hát,

mert tudva-tudom, hogy nem haltak meg végképp
a görög istenek, csupáncsak alszanak,
ha dalolsz, ocsudnak s Thessalia rétjét
látják meg azonnal a mi egünk alatt,
Themzénk Daulis vize s hol hideg hegylánc volt,
a sárga mező lesz, hol Itys viháncolt.

Ha te vagy a madár, ki jázmin-bölcsőben
a leveles csöndből daloltál alant a
gyönyörű ifjúnak, mig meghallá ő lenn,
hogy fújja a kürtjét messze Atalanta
Cumnor halmain át, majd szavára elment
s este meglelé az attikai csermelyt, —

ó kopott talárú ici-pici ügyvéd,
aki a nap ellen véded meg a holdat!
Ha te vagy csakugyan, kinek hallva füttyét
a pásztor kedvesét kereste s elolvadt
maga Proserpina, lágy mámorba ejtve,
pázsitos Sandfordon hazáját felejtve, —

szárnyas, fényes szemű csodája erdőknek!
Ha már énekeltél a barátainknak,
azoknak a kevés rokon kesergőknek,
kiknek sokkal több a toszkán hajnalcsillag,
mint ragyogó napja dicső Rafaelnek,
akkor dalolj nekem! mert igen szeretlek.

Dalolj! dalolj nekem! ifjuljon a föld meg,
ősi elemekre bomoljon a forma,
a Szépség, amelyet azóta megöltek,
járjon a ligetbe, a szabad majorba,
amint Letho fia, a gyereknek tetsző
juhot kecskét terelt, kezébe fűzvessző.

Dalolj, dalolj nekem! és Bacchus az indus
cifra himnuszára megjelenik újra,
rázza bősz tigrisén botját, amit színdús,
sárga repkény díszít, tobzok koszorúja,
amig Bassarides részegen torozván
vadat űz s prédája gödölye, oroszlán!

Dalolj! s leopárdbőrt öltök majd magamra,
ellopom Astaroth szárnyát, a fehéret,
jeges szekerében szilajul rohanva
egy óra alatt már Citheronba érek,
mielőtt nem csordul habtól a boroskád
s faunok a fürtöket boldogan tapossák!

S a hajnal nem űzte még el a kuvikot,
denevér halk szárnnyal új kalandra rándul,
szőllőlombos mellel egy menádlány riog
elcsenve a makkot a sok alvó Pántul,
oly csöndesen, hogy nem rezzen föl a rigó,
csak aztán oson el, ugrálva, sipitó

kacajjal a völgybe, hol a szilfa alatt
vastag már a harmat s megnézi a prédát,
a barna szatirok, egész vidám csapat,
tiporja a füzény bíbor sarjadékát
s szarvas mesterének, aki díszbe terped
fűzkosárba nyújt át hamvas szilvát, epret.

Dalolj s látni fogom ama halhatatlant,
Apolló gyermekét láztól áléit arccal,
a tyrusi herceg vadász sörtés vadkant,
gesztenyés ligeten zöld sűrűbe nyargal
és az ivortestű, szürke szemű nő szép
lován űzi-hajtja bársonyzekés őzét.

Dalolj! s a haldokló fiú elém tűnik,
fiatalon csörgő bíbor vére indul,
szennyezve a jácint viaszk-csengetyűit,
Vénusz elmeséli, leikébe mily kín dúl,
megcsókolom szemén, aztán ajakon is
s myrthusligetbe visz, hol fekszik Adonis!

Zengj hangosan, Itys, mert az emlékezet,
ez a tej testvére búnak és önvádnak,
mérget önt fülembe. — Ó majd szabad leszek,
felgyújtom vén hajóm! aztán újra látlak,
fehér hab csodája s Proteust, zsarnokát,
leverem, elrablóm korállos csarnokát!

Aztán Medeát is, mákos bűvét-báját!
Kolhiszi szekrényét, kincsérő titkait!
Fáradt Proserpina sápatag rózsáját,
mely lankadt homlokán búsan virágozik
s oly harmatot izzad este, hogy ő távol
Ennáról álmodik és Szicíliáról,

ahol aranyövés kis méhét hajtotta,
sima, kies mezőn liliomok felett,
mielőtt zord ura azt nem óhajtotta,
hogy a gránátalma magvát Ízlelje meg
s fekete lovakkal levitette oda,
hol virág se nyílik, nap se ragyog soha.

Ó csak egy éjjelre lehetne kedvesem
méloszi majorban az egyszerű Vénus,
ó csak egy órára ocsúdna csendesen
néhány antik szobor s nem lenne setét-bús
a flórenci Hajnal, közönyét felejtvén
nyugtathatnám fejem óriási mellén!

Dalolj nekem, dalolj! Vágytól legyek
részeg,
ittas ifjúságom szüretes borátul,
Felejtem a hiú harcot, az egészet,
szörnyű Görgő arcát, mely arcomba bámul,
imátlan virrasztást, tusázást s mostohább
meddő ajándékát, jajt, levegőnk dohát!

Még csak egy pillanat, zörren a lomb zengve
Endymion lép ki a rétre setéten,
holdasán a vágytól, megcsobban a Themzc,
Pán keres nádsipot locsogó vizében,
hogy kék barlangjából kijöjjön a najád
s rémülve-öriilve hallja dalos jaját.

Még csak egy pillanat, turbékol a galamb
és az ezüst tenger drága, ezüst hölgye
karjába béklyózza a vadászt, kit kaland
csalt el oldalától és Dryope tölgye
szétnyílik, hogy nézze kedvesét vidáman,
aranyos hajával a nehéz igában.

Még csak egy pillanat és a fák lombja is
csókolja bús Daphnét, ki remegve ébred
reszkető babérból, magányos Salmacis
tárja kopár báját a halott holdfénynek,
Antinous megy a völgybe, ámuló-bús,
kéjes mosolyával, piros Nilus-lótusz

lengedez csöndesen hullámos hajából,
árnyazva bűvölő, álmatag szemhéját,
szeplőtlen Artemis ott a lankán távol
magas tunikában ver riogó réját,
ebeit uszítja, vadat riaszt szóval,
éles dárdaheggyel, érces halihóval.

Csillapulj, heves szív, lázas panaszoddal!
Ó mélabú, zárd be hollószárnyaidat!
Ó zokogó Dryád, ne adj a hegyoldal
alján olyan választ, melytől a szív riad!
Szárnyas Marsyas, ne jajgass a fák megett,
Apolló nem kedvel ily gyászos éneket!

Álom vala pusztán, elhagyott a tisztás,
jón kacagás nem zeng itt a levegőbe,
lassan foly a Themze, ólmos tükre visszás,
kopár ligetéből mulatozni dőre
népével elfutott Bacchus, csak az erdőn,
Nuneham lombjain sír a dal kesergőn, —

olyan szomorúan, mintha mindegyik hang
egy emberi szívet repesztene ketté,
mert a zene néha emberien sikkant,
könny bűvöli s emlék igaz szeretetté;
mért sírsz Philoména, mért remegsz, nem tudod,
hogy nincs itt Pandion s nem jár erre hugod?

Nincs itt a zordon Ur, sem a gyilkos penge,
sem a szövet, melyen vérfoltból van a jel,
pajtások járkálnak a lankán merengve,
a völgy ölén egy-egy fáradt diák hever
félig csukott könyvvel s a kanyargó mesgyén
szeretők tanyáznak este, csókot esdvén.

Az agyontaposott parton viháncolnak
apró nyúlfiakkal a hancúzó nyuszik,
hol imént víg ifjak biztatták a csolnak
sebes haladását, mely cél felé uszik,
bomló ezüst szálát pici szövőszékén
kötözgeti a pók, a majorba békén.

Vöröstetős konyhán tompa fény keringél,
bégető juhait a vesszős akolba
terelte a pásztor, sandfordi zsilipnél
egy oxfordi ladik fut el zakatolva,
fölriad a fajdtyúk a szittyós berekben,
hosszú, setét árnyék mint a fecske rebben.

Otthon van a kócsag nádlepett hajlékán,
a kékellő pára már a fák közé folyt,
kél az arany csillag, messze világ, némán,
tündökletes égen vonul a fehér hold,
mint repülő virág, amint a szél fujja
lázas gyászéneked hallgatag tanuja.

Nem törődik veled, a levegőn átszáll,
tudja, Endymion nincs már nagyon távol;
csupán az én lelkem olyan, mint a nádszál,
mely dalra sohasem zendülhet magától,
csak hogyha más fújja s mindegyik szél hányja,
dobálja a bánat széles óceánja.

Jaj, a barna madár hallgat: még egy trilla
sír a setét erdőn, halkan, elhalóan,
másképp csöndes a lég, olyan csöndes, mintha
a denevér szárnyát hallanám valóban
s hallanám a harangvirágot a csendben
amint tele kelyhén a harmat kicseppen.

Távolban a róna, bokor borul raja.
Sűrű, barna cserje, enyhe-szelid füzes,
itt van a kisváros hosszú Főutcája,
Magdaléna tornya, mely aranytól tüzes
engem is fölébreszt; vájjon mire várnék?
Krisztus templomában csendítik az ávét.