Itália
szerző: Kosztolányi Dezső
A lagúnán zuhogott az eső, s a kis gőzöst hányták a piszkos-zöld habok. Mindenki fázott az esernyő alatt, feltűrve köpenye gallérját.
Hallgattam, hogy vélekednek az időjárásról a különböző népek, mert a hajón legalább öt volt képviselve, mindegyik több példánnyal. Szavukat feljegyeztem.
– Che brutto tempo – mondta az egyik jegyszedő matróz.
Őneki elsősorban az idő csúnyasága fájt, a szépérzéke szenvedett. Ez olasz volt.
– Quelle saloperie – kiáltott egy dühös úr.
Szavában fölény, gúny, értelem, szabadszájúság, megvetés, és nem kis vérmérséklet nyilatkozott meg. Ez francia volt.
– Es regnet seit neun und halb Uhr – jegyezte meg a mellettem ülő hölgy, csöndesen és lemondóan.
Kijelentése, bár pontos adatokra támaszkodott, hangsúlyában mégsem nélkülözte a líraiságot. Ez német volt.
– Jaj, Istenem, mindig esik – szólt egy kedves, vidám leány.
Túlzott kissé, bosszankodott, de panaszkodott és sopánkodott is. Ez magyar volt.
– It is raining – zárta be a vitát egy fiatal, ösztövér gentleman, ki eddig bölcsen hallgatott, unva e sok fecsegést.
Azt hiszem, ő találta leginkább fején a szöget. Megállapítása csupa tárgyilagosság, minden fölösleges érzelemnyilvánítás nélkül. Ez angol volt.
Velencében, a Márkus téren mutatták azt a kőkockát, melyre egy osztrák bomba esett. Meg is jelezték: „bomba austriaca”.
– Rettenetes elgondolni – mondom barátomnak –, hogy ezt az ékszerszekrényt egyszerűen levegőbe röpíthették volna.
– Valóban az – feleli. – A háború rettenetes. Miután azonban valaki elfogadta a barbárság törvényét, a háborút, nincs joga többé panaszkodni. Olyan gyermekes ez a különben megindító panasz, mintha a bokszbajnok, kinek véletlenül nagyon szép szeme van, a mérkőzés megtörténte után így kiált föl: „Nézzék, az ellenfelem ki akarta ütni az én szép szememet. Ő, akinek nincs is olyan szép szeme…”