Iszap
szerző: Surányi Miklós
A heluani Palace-Hotel vörösselyem-tapétás kis különtermében Berg professzor, a szanatórium tulajdonosa, búcsúebédet adott Ristori grófné tiszteletére.
Mindössze öten voltak együtt, a házigazdán és az ünnepelten kívül: Van Roosen báró, holland konzul és felesége, Mrs. Goulden, egy fiatal amerikai hölgy és két magyar úr: doktor Adonyi Károly orvos és Mindszenthy Kálmán.
Berg tanár hatvanéves, pápaszemes, görnyedt-hátú, kopasz német emberke volt, agglegény, nagyon vagyonos, nagyon jókedvű és nagyon cinikus. Talán nem is ember. Csak vese- és tüdőspecialista. Csak gondolkodó agy, hallgatózó fül, ráncbaborult homlok, szemlélődő pápaszem, mosolygó és gúnyolódó száj és szimatoló orr. Valami lélek is lakozott benne, egész bizonyosan, de ez csak halk, finom, éles, kegyetlen eszmék, ítéletek, paradoxonok formájában jelentkezett néha. No, az igaz, hogy szerette az asszonyt.
Akit búcsúztatott, Ristori Caesar gróf özvegye, negyvenéves, beteg, ragyogóan szép és kívánatos nő, olasz, valamikor a milánói Scala altistája, buja, délceg, fekete, karcsú, telemellű és keskenybokájú, már ezelőtt tíz évvel lemondtak róla az orvosok, a tudomány mai álláspontján már régen nem is tartozik az elevenek közé, de ő csak nevet ezen a tudományos előítéleten és egy sűrített élet száguldó szenzációival kárpótolja magát.
- Kár, hogy a grófné itt hagyja ezt a földi paradicsomot - jegyezte meg a feketénél Mindszenthy Kálmán, aki csak most vette észre, hogy a negyvenéves asszonyok érett szépségével semmiféle szűzi báj, naiv angyal, fehér liliom vagy rózsaszínű lótusz nem kelhet versenyre.
- Jövőre megint itt leszek - nevetett a grófné, aki tíz év óta minden telet Egyiptomban, a Nílus mellett, a mesterséges oázison épült gyönyörű Heluanban tölt. - Aki szeret, az jövőre megtalál Berg tanár szanatóriumában - kacsintott Mindszenthy felé.
Mrs. Goulden, az amerikai hölgy Adonyi doktorral beszélgetett, Van Roosen báró az angol világimprériumot fenyegető indiai veszedelemről tartott előadást a feleségének. A báróné gyűlölettel és lázongó unalommal forgatta fejét, hogy valahol felfedezzen egy embert, aki az urától megszabadítja.
A kormányzó fia, huszonnégyéves, pompás szőke fickó, aki tavaly még benn ült a regattában, amely legyőzte Cambridget, nos, a fiatal Curson lord megígérte, hogy részt vesz az ebéden; aztán kimentette magát, hogy csak éjfél után jöhet; Van Roosen báróné minden öt percben megnézte az órát. Sóhajtott, egymásrarakott lábait cserélgette, tekintete néha-néha végigsiklott Mindszenthy Kálmán férfias arcán és széles vállain, bele-belekóstolt édes jeges alkoholos itallal teli kristálypoharába, elnyomott egy ásítást, majd irigykedve találgatta: vajon szeretik-e még egymást Mrs. Goulden és a magyar orvos. De az óra mutatója, hiába csak minden hatvan másodperc után ugrott előre egy percet.
Az ebéd pompás volt és Ristori grófné az érdeklődés, bámulat és kíváncsiság kereszttüzében láthatólag boldog kielégüléssel melengette magát. Két hétig távol volt és erről a két hétről legendákat meséltek a heluani hotelek gazdag lakói. Mindenki tudta róla, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor először töltötte a telet Heluanban, Berg tanár feleségül akarta őt venni. Ristori grófné inkább a szeretője lett s azóta minden évben visszatér hozzá, hogy veséjét rendbehozassa vele. A második esztendőben már megcsalta egy fiatal orvossal. A harmadikban magával hozott egy olasz herceget, aki maradék vagyonát, Bramante által tervezett római palotáját egész berendezésével és minden műkincsével együtt eladta az államnak, az árát Ristori Grófné oldalán egy esztendő alatt eltékozolta s itt újév napján, szép holdvilágos este a Nílus lusta, langyos hullámaiba ölte magát. Ez volt utolsó nagy szerelme Ristori grófnénak, aki ezután már csak két-háromhetes kalandokban élte ki fantáziáját s Berg tanár gyógyíthatatlan szerelmét azzal honorálta, hogy néha-néha elmondta neki erotikus élményeit viharos múltjából. Berg professzort ez a lelki mazochizmus tökéletesen kielégítette és immunissá tette a szanatóriumában megfordult asszonyokkal szemben. Most úgy beszélték meg, hogy ebéd után Berg meglátogatja a grófnét és a grófné meggyónja neki kéthetes kirándulását a fáraók temetőjében.
Berg tanárnak már az elképzelés gyönyörűségében reszketett a szíve. Boldogan és kéjes szenvedéssel legeltette szemét a grófné szépen ívelt vállain, gyönyörű nyakán és duzzadt mellének a decolletage-ból kivillanó fehérségein.
Ristori grófné okos asszony volt s hogy megelőzze a kérdezősködőket, áradozva kezdett beszélni kirándulásáról.
- Gyönyörű volt, gyönyörű, felejthetetlen... négyszáz évvel mentem vissza H. G. Wells időgépén, a Nílus felől folyvást susogott a szellő, a nedves réteken félmeztelen fellah asszonyok szedték a lóherét, lábam bokán felül süllyedt az aranyos homokba, a vízzel telt csatornák partján fűszeres illatokat lélegzettek a vetések és az éjszakát egy édes kis arab faluban töltöttem.
- Bedraseinben? - kérdezte Mindszenthy.
- Mit tudom én, mi a neve, talán nincs is neve, papirusz- és szalmarostokból készült sátor alatt háltam.
- Omár Mehmed karjai között - súgta Van Roosen báróné fülébe izgatottan Berg, aki észrevette, megsajnálta és megszabadította férjétől a szép hollandus asszonyt.
- Ki az? - kérdezte amaz és egyszerre felcsillant a szeme.
- Egy kairói idegenvezető... harmincéves, bikanyakú, gyilkosszemű gézengúz.
- Bizonyos?
- Nem is tagadja a grófné.
- Vakmerő egy asszony.
Berg tanár a grófné felé fordult:
- Két hétig járta a sivatagot és szebb, üdébb, ragyogóbb, mint valaha.
- Láttam II. Ramses gránitszobrát, jártam Mit-Rahine temetőjében, piramisok, sírok, templomok romjai között. Ptah isten szelleme lebegett fölöttem és hallgattam a hazatérő pásztorok nádfurulyáit, békák szerelmes kuruttyolását, kecskék mekegését, aztán meg a mély csöndet, amely a régi Memphis helyén pálmaligetek közt álmodik a hold fehér fényében.
- Nagyon szép lehetett - kacsintott Berg felé Van Roosen báróné.
- De a legszebb volt Heliopolisban - áradozott az olasz asszony és úgy dőlt hátra karosszékében, hogy gömbölyű térdein felül még egy arasznyira látszott elefántcsont-színű selyemharisnyája. - Micsoda édes, kéjes, bódító, illatos tavasz, micsoda struccmadarak, micsoda kecsketej, micsoda obeliszk!
- A napisten oszlopát érti ezalatt? - kérdezte Mindszenthy elragadtatással. - El tudta olvasni a hierogliphákat?
- Nem én. De a kalauzom...
- Mehmed Omár - súgta most Adonyi fülébe a német professzor.
- Ki az? - kérdezte az orvos együgyűen.
- A grófné szerelme... súgja meg Missis Gouldennak is.
- A kalauzom lefordította... de én elfelejtettem.
- Azt elhiszem - dörmögte a tanár.
- És Szűz Mária szent szikomorfájáról is hoztam magammal egy gallyat - folytatta Ristori grófné elérzékenyedve.
- Mi az, mi az? - kérdezte az amerikai asszony.
- Egy kétezeréves vadfüge, korhadt és féloldalt-dőlt öreg faóriás Materiah falu szomszédságában. Ez a fa látta az Üdvözítőt, amint Mária ölében játszadozott.
- Ezt mi is megnézzük, ugye Adonyi? - lelkesedett az amerikai hölgy.
Adonyi fáradtan bólintott.
E pillanatban megcsendült Van Roosen bárónő lányos, pajkos, türelmetlen hangja:
- Mondja kedves Berg, nem a materiahi szikomorfa mellett történt az a tavalyi gyilkosság?
Mindenki megrezzent erre a furcsa kérdésre.
Berg tanár maga is zavarba jött és elhalványodott.
- Mi volt az? - kérdezte a grófné.
- Hogy is volt?... Ön nem volt akkor itt?
- Nem is hallottam róla...
- Hát igen... az február elején történt, ha jól emlékezem.
- Én tavaly január tizedike körül utaztam el innen.
- Február közepén volt az a gyilkosság - szólt közbe a főkonzul és fontoskodva ráncolta össze homlokát - utálatos dolog volt... ocsmány egy dolog...
- És az az érdekes, hogy kutya baja sem történt a tettesnek.
- Elmenekült? - érdeklődött az amerikai hölgy.
- Dehogy. Most is itt csatangol. Nem lehetett rábizonyítani.
- Hogy történt a dolog? - kérdezte kissé sápadtan a grófné - az én kalauzom is mesélt valamit.
A társaság Berg professzort ostromolta:
- Hogy történt? Kit gyilkoltak meg?
- Egy eszelős vén spanyol duennát - eh hagyjuk, ne ijesztegessük vele a hölgyeket, nem tudnak aludni.
- Mesélje el, Berg, olyan kíváncsi vagyok - könyörgött Mrs. Goulden, - én nem félek a rémregényektől.
Van Roosen báróné és Berg tanár szeme összevillant. A főkonzul felhajtott egy pohár pezsgőt és engedelmet kért, hogy megnézhesse az este érkezett lapokat. A hölgyek és a két magyar közelebb ültek a professzorhoz.
- Hát az áldozat egy brazíliai spanyol ültetvényes felesége volt, aki Kairóban beleszeretett egy hotelportásba.
- Pfuj! - fakadt ki az amerikai hölgy.
- De szép szál legény volt, pálmaegyenes, karcsú, daliás arab. Sugárzó fekete szeme, mint a villám, úgy vakított vele a gyenge idegzetű asszonyok szívébe... abból élt a bitang s úgy élt mint egy herceg. A brazíliai asszony két hétig csatangolt vele a piramisok körül.
Mindenki Ristori grófnéra gondolt és mindenki lesütötte szemét.
Mrs. Goulden hirtelen másra terelte a szót.
- Kedves professzorom, táncosnők is lesznek?
De Van Roosen báróné nem hagyta annyiban.
- Nos, nos, hogy történt az eset?
- A brazíliai asszonyt felakasztva találták a szent szikomorfa szomszédságában.
- Borzasztó!
- Szentségtörés.
- Öngyilkosság volt?
A professzor pápaszeme alatt két apró szem hunyorgott.
- Hivatalosan ezt állapították meg. De gyanús volt, hogy hiányoztak az asszony ékszerei.
- Sok volt neki? - kérdezte a sápadt kis báróné.
- Rengeteg. Gyémánthercegnőnek hívták Kairóban és mindig magán hordta összes ékszereit.
- Öreg volt? - kérdezte Mindszenthy.
- Csúnya és kövér.
- Akkor értem.
A professzor a vállát vonogatta.
- A rendőrség lanyhán nyomozott. A hotelportás két hónapig vizsgálati fogságban ült, aztán szabadon engedték. Úgy mondta el az esetet egy arab, hogy a brazíliai hölgy őt már Memphisben elbocsátotta. Alibit igazolt. A kairói Excelsior Bár két táncosnője bizonyította, hogy egy hétig velük mulatott. A portást kérdőre vonták: honnan vette a pénzt? - A braziliai asszonytól, - felelt rá szemérmetlenül... A rendőrség végül megállapította, hogy az asszony idegbeteg volt, öngyilkossá lett és holttestéről beduin koldusok szedték le az ékszereket.
- Talán így is történt - jegyzete meg Adonyi, az egyik magyar orvos.
- Mikor jönnek a táncosnők? - kérdezte a másik, aki észrevette, hogy Ristori grófné halottsápadtan ül és úgy reszket a keze, hogy alig tudja tartani a cigarettáját.
- Éjfélre rendeltem őket. Egyébként a táncosnők közül jól nézzék meg a magasabbikat.
- Miért?
- Mert annak annyi gyémántja van, mint egy... mit mondjak?... mint egy brazíliai ültetvényes feleségének. És én azt hiszem, ő meg tudná nevezni a gyilkost.
- Csakugyan?
- Nem is lehet másként.
Egy kis groom jelentette a professzornak, hogy két hölgy és négy zenész keresi.
- Itt vannak a gazijék.
- Mi az? - kérdezte Mr. Goulden, aki boldog volt, hogy vége lesz a gyötrelmes témának.
- A bennszülött egyiptomi táncosnőket gazijének hívják. Kávéházi ringy-rongy balerinák. De az ópium és az érchúros muzsika trance-ba ejti őket és, no de majd meglátják... Jól van, mondd meg nekik - fordult a groom felé - mondd meg nekik hogy öltözzenek át.
- Hát maga azt hiszi, hogy a brazíliai hölgy ékszerei egy ilyen gazije kezébe kerültek? - érdeklődött a holland báróné szenvedélyesen és az órára nézett. Istenem, még félóra hiányzik a tizenkettőből.
- Figyeljék meg őket. A gazije tetőtől talpig tele van ékszerrel. Láncok, csörgők, karperecek, függők, gyűrűk csüngenek, csilingelnek rajta, mint egy felcicomázott lakodalmi öszvér szerszámán. Persze a sok ékszer mind hamis... De nézzék meg a kettő közül a magasabbikat. Azé mind valódi.
- Érdekes... Bizonyosan a brazíliai asszony ékszerei... s a gazije a tolvajoktól kapta.
- A gazije a portás szeretője: azé a portásé, aki a brazíliai asszonnyal a sivatagban járt.
- Akkor bizonyos, hogy ő gyilkolta meg.
- Egészen bizonyos... de a gazije azt mondja, hogy ő gazdag európai uraktól kapta ajándékba.
A kormányzó fia megérkezett és leült a hollandus báróné szomszédságába.
A táncosnők belibbentek a kis vörös szalonba. A férfiak felsóhajtottak.
- Micsoda klasszikus szépség az a magas!
- Ez a gyémántos gazije - súgta Berg doktor az amerikai hölgy felé.
A táncosnőkön csak egy kis piros selyemszoknya volt, de oly mélyre kötve az ágyékuk körül, hogy barna, sima, fényes hasuk szabadon maradt. Semmi egyéb ruha, csak tengernyi ékszer csörömpölt meztelen testükön.
Adonyi doktor kényelmetlenül érezte magát, ahogy észrevette, hogy az asszonyok szeméből kicsapott valami buja, sötét láng. Arra gondolt, hogy az asszonyok idegrendszerét mennyire fel tudja korbácsolni a más asszony mezítelensége. Miért? Mert úgy érzi, mintha ő is mezítelen volna, vagy legalábbis, hogy az a másik mezítleneség az ő teste titkait is közprédává teszi. Adonyi féltékenyen és fájdalmasan nézte az amerikai hölgy mámoros arcát és kigyulladt szemeit.
A holland báróné közelebb húzódott a kormányzó fiához és a fülébe súgta:
- Tetszik?
- Meglehetős.
- Szebb, mint én?
- Ugyan, hová beszél? - tiltakozott a fiatal lord.
A báróné megnyugodott és kis ideig élvezettel nézte az egyhelyben hajlongó, forgolódó, vonagló, reszkető testeket. De amikor a zene elhallgatott, átkiáltott a professzorhoz:
- És hogy hívták azt a hotelportást?
Berg tanár úgy tett, mintha nem hallaná.
- Kedves Berg, nem emlékszik a portás nevére? - ismételte a báróné éles és türelmetlen hangon.
A professzor elsápadt a hirtelen feldöntött egy pezsgős üveget.
- Óh, én vén tökfilkó!... Hogy hívták a portást? Biz én már elfelejtettem.
- Hogy hívták a portást? - dugta ki újságjai mögül széles, piros arcát a főkonzul. - Ejnye, hogy is hívták? Nekem pedig kitűnő memóriám van. Ahá! Bizony Isten, úgy hívták, hogy Husszein, azaz nem, nem, megvan!... Mehmed Omár volt a fickó neve... Mehmed Omár, esküszöm, hogy az.
Erre a névre velőtrázó sikoltás hasított bele a levegőbe, amely nehéz és sűrű volt a parfüm, ópium, lótusz és pezsgő párolgásától.
- Szent Isten, mi az? - ugrált fel mindenki.
- A grófné!
- Asszonyom!
Ristori grófné lefordult a székről és ájulva nyúlt el a vastag szőnyegen.
Berg tanár és Adonyi élesztgetni kezdték, a hölgyek fogvacogva nézték az élettelen, fehér, verejtékes asszonyt.
- Semmi, csak a hőség - hebegte a tanár.
- Már jobban van - mondta Adonyi.
A grófné ijedten nézett körül és könyörgő hangon súgta a tanár fülébe:
- Kérem, vigyenek haza.
A két orvos kétfelől támogatva kisegítette Ristori grófnét a szobából.
Mrs. Goulden maga is egész testében reszketett.
- Én is felmegyek... Borzasztó...
És fejét megbiccentve lassan az ajtó felé indult. A lord fia karját nyújtotta.
- Köszönöm, majd magam... Vagy igen, kísérjen a liftig.
- Talán mi is legjobban tennénk, ha... - szólalt meg Van Roosen.
- Én még nem megyek - tiltakozott a báróné - legalábbis megvárjuk, mit mond a két orvos.
A két táncosnő egykedvűen guggolt a szőnyegen és ópiumos cigarettát szívott.
Tíz perc múlva Berg és Adonyi megmagyarázták, hogy a grófnét hirtelen vesegörcsök rohanták meg, de egy erős morphin-injekció annyira-mennyire tűrhetővé tette a fájdalmait.
A mulatságnak azonban menthetetlenül vége lett. Van Roosen és felesége a fiatal lord kíséretében szintén hazamentek. Berg tanár a két magyarral csendesen elfogyasztott még egy üveg pezsgőt.
Némán és lehorgasztott fővel ültek ott, csak Mindszenthy tekintgetett néha lopva a gyémántos táncosnő felé. A gazije sötét szemében olykor fellobbant egy láng; de aztán hirtelen lebocsátotta hosszú fekete szempilláját, mintha elszenderült volna.
Egyszercsak megszólalt a tanár:
- Unom már ezt az életet. Eladom a szanatóriumomat és visszamegyek Kölnbe. Mondja, kedves doktorom, nem volna kedve megvásárolni a szanatóriumomat? - fordult komoly arccal Adonyi felé.
Adonyi mosolygott.
- Én egy esztendeig sem bírnám ki ezt az atmoszférát.
- Pedig az Isten is magának rendelte.
- Igen, ha gyógyintézetemben én volnék az egyetlen beteg.
- Az a költséges kedvtelés volna még abban az esetben is, ha az ön vagyona mellé Mrs. Goulden is odaállna dollárjaival.
- Hát csakugyan feleségül veszed az amerikait? - szólt közbe szelesen Mindszenthy.
Adonyi nem szólt, csak a vállát vonogatta. Berg tanár különös ellágyult hangon ismételgette:
- Megfulladok ebben a légüres lombikban.
Mindszenthy fülét megütötte ez a furcsa kifejezés.
- Légüres lombikról beszél!
- Úgy érzem magam, mintha Heluan, a gazdag és beteg naplopóknak ez a fülledt, tikkasztó, buja, melegágya valamiféle rengeteg Geissler-cső volna, amiből a levegőt kiszivattyúzták.
- Hogy érzi ezt, kedves professzorom?
- Úgy, hogy itt légüres térben élünk, amelyben nincs meg az egészséges, józan, produktív és reális élet egyetlen eleme; itt nincsenek anyagi problémák, itt nincs munka, küzdelem, versengés, üzlet, társadalmi harc, itt nincs gyermek és család, anyai gond, fiúi szeretet, aggódás a férjért, házasság, gyermekszülés, keresztelő, iskola, hivatal, nemzet, faj, haza, nép, itt csak puha, szeszélyes, megcsömörlött, neuraszténiás lézengők vannak, akiknek egyetlen gondjuk, hogy nyomorult életük minden pillanatát teletömjék kéjjel. Undorodom tőlük...
A zenészek megpengették hangszereiket, de Berg tanár szeme pillantása hallgatást parancsolt. És a professzor folytatta:
- Ide két-három hónapra jönnek, búcsúzni az élettől, vagy elbújni valami bűnben az emberek elől. Így van az minden világfürdőn, nyaralóhelyen vagy szanatóriumban. Ezeken a helyeken valóságos erkölcsi exterritorialitásban élnek az emberek. Ez a légüres tér. És ebből minden hiányzik, hétköznapi gondok, kenyérkérdés, küzdelem a létért, harc a természettel, minden, ami hősiessé teszi az ember életét. Itt csak idegrendszer van és az idegéleti kiállásnak semmi akadálya sincsen. Itt tropikus bujaságban tenyészik a szerelem flórája, de nincs köszönet benne. Van itt minden fajtájú szerelem: az egyórás kalandtól az egy életre szóló szexuális neuraszténiáig. Minden megterem itt a Nílus iszapjában. Itt elrothad a lélek, mert ezt az iszapot nem szárítja fel soha semmi tisztító szélvihar.
- Máshol sem nagyon.
- Nem? - csattant fel a kis kopasz emberke és egészen belepirult az előadásába. - Mintha azt mondaná, hogy a föld felületén szétterült életet nem befolyásolja a levegő anyaga, súlya és mozgása. Ön megfeledkezik arról, hogy a levegő kősziklákat porlaszt szét, felkorbácsolja a tengereket, a Vezúv lávahomokját egész idáig, Egyiptomig viszi rohanó szárnyain... s hogy a társadalom, a maga törvényeivel, szokásaival, anyagi küzdelmeivel, helyzeti energiáival, nyomásával, viharaival és katasztrófáival mennyire befolyásolja a fajfenntartó ösztön anarchiáját.
- Szerencse!
- A legnagyobb szerencse! Nézze csak, mi van itt a légüres térben. Itt a szabadesés törvényét nem szabályozza a levegő ellenállása: itt a kéjvágy vagy a szerelmi nosztalgia rázuhan az ember lelkére és agyonlapítja. Künn, a reális életben anyagi, erkölcsi törvények, véletlenek, félelmek, előítéletek, szabadság hiánya, tiltó és gátló körülmények, szemérem vagy álszemérem, hiúság, számítás, családi fegyelem tartják egyensúlyban az idegélet centripetális energiáit. Itt a legtisztább asszonynak is el kell buknia és a legegészségesebb férfilélek is megrothad, mert semmi más dolga, gondja, életcélja nincs. Jaj annak, aki egyszer belefeküdt ebbe a langyos pocsolyába!...
- Professzor úr ma nagyon sötéten látja a dolgokat, - szólt kedvetlenül Mindszenthy, aki mind többször felejtette szemét a barna bőrű táncosleány klasszikus termetén.
- Hát akkor igyunk egy cseppet ebből az isteni italból... mi az Adonyi, magának nincsen véleménye?...
Adonyi felkelt és a kezét nyújtotta barátainak.
- Beteg vagyok. Lefekszem. Maradnak még? A viszontlátásra.
Két perc múlva már üres volt a kis vörös szalon, ahol Ristori grófné elájult Mehmed Omár neve hallatára.
Berg tanár egyedül ballagott haza a szanatóriumba.
- Megfulladok ebben az atmoszférában, - mondotta magában és a grófnéra gondolt. - Nem megyek fel hozzá. Nem akarom látni.
Most azt érezte, hogy örül a grófné távozásának. De ezt az érzést jól ismerte már. Mindig így volt január elején. S aztán? Mikor a vonata kirobogott Heluan pályaudvaráról, egyszerre üresség, unalom és céltalanság szállott a lelkére. Attól fogva valami fél-öntudatlanságban, gépszerűen vagy türelmetlen fogcsikorgatással végezte a dolgát. Miért? Azzal tisztában volt, hogy Ristori grófné nem méltó az ő férfiúi gyengédségére. Alapjában véve megvetette és gyűlölte ezt az erkölcstelen némbert, aki még a nagy bűnösök és a sokat szenvedettek iránt való bibliai szánalomra sem tarthatott igényt. Ha itt volt, sokszor napokig nem látta és nem hiányzott neki. Testileg már régen nem vágyakozott rá, legfeljebb, ha néha esztétikai öröme telt pompás fajló-szépségének megpillantásában. Néha elmerültek a lelki perverzitások mélységeibe és ilyenkor idegrendszere kiélte magát a féltékenység és megvetés kéjes kínjaiban. De ez a részegség csak egyik naptól a másikig tartott; ezt is kialudta, akárcsak az alkohol vagy ópiumos dohányzás mámorát.
- Sokkal többet tudok róla, semhogy egy pillanatig is komolyan vehessem - töprengett az úton - és mégis, az alatt a tíz hónap alatt, amíg távol van, nincs az életemnek semmi értelme és célja. Bizonyos, hogy ő az egyetlen, aki érdekel, asszony, ember földi dolgok, Isten minden teremtménye között. Mi ennek az oka?
A légüres tér - mosolygott magában keserűséggel. - Nagyon egyedül vagyok és nincs semmi tervem, illúzióm, programom... vége... kiéltem az életemet, nincs jövőm, nincsenek gyermekeim, akikben új életet tudnék elképzelni, örökösen körbe-körbe járok, unatkozom, pedig dolgozni, erőlködni, csalódni, remélni, újrakezdeni, lelkesedni kellene... eh, eladom a szanatóriumomat és hazamegyek Kölnbe.
Hazaért.
Az inspekciós ápolónőtől megkérdezte, mit csinál a grófné.
- Várja a professzor urat.
- Nem volt újabb roham?
- Semmi. Azt mondta, hogy holnap okvetlen el kell utaznia, hogy semmi sem fogja visszatartani. A poggyásza már az állomáson van.
- Mikor utazik? - kérdezte a tanár.
- A reggeli vonattal.
- Tegnap úgy volt, hogy az esti Orient-expresszel megy. Furcsa. Van valaki mellette?
- Nem engedte, csak a professzor urat kéreti.
Berg felballagott az első emeletre. Útközben megnézte az órát. Háromnegyed négy. Ejnye, de elmúlt az idő. A grófné talán el is aludt már.
Az ajtó előtt megállt hallgatózni. Semmi nesz. Halkan kinyitotta... s a belső ajtó kulcslyukán keresztül világosság szűrődött ki a szobából. Még virraszt a grófné.
Berg tanár rátette kezét a kilincsre.
Ekkor egy mély, halk férfihang ütötte meg a fülét.
- Még azt a gyöngynyakéket is!
- Nem adom - sikoltott a grófné.
- Ne csináljon zajt! - suttogott a férfi - mert betömöm a száját.
Berg tanárnak elállt a szíve dobogása.
Mi történik ott benn azzal a szegény teremtéssel? És főleg mit kell most neki cselekednie? Fellármázza a személyzetet? Mi haszna belőle? Rettentő botrány lesz ebből, tönkreteszi nemcsak a grófné, de a szanatórium jó hírnevét is... a rabló pedig elmenekül a kerti ablakon keresztül. Óh, édes Istenem!
- Nem adom, irgalmazzon, elégedjék meg a pénzemmel... Kegyelem, kegyelem! - hangzott a szobából a grófné rimánkodó szava s az öreg professzor arcát elfutotta a vér.
- Segítség! - ordított torkaszakadtából és berontott a grófné szobájába.
- Segítség - sikoltotta a grófné és a tanár karjai közé menekült.
Berg tanár nem látott semmit, csak a grófné feléje simuló hálóinges, félig meztelen alakját s egy másikat, amely jaguárügyességgel az ablakhoz ugrott. Aztán tompa dörrenés ütötte meg fülét, majd egy velőtrázó sikoly és érezte, hogy az asszony előbb görcsösen a nyakába kapaszkodik, majd lassan elengedi és lecsúszik a válláról, le a földre, a lábai elé.
- Végem van... meghalok... jaj, édes Istenem!
Ezeket hallotta, aztán rettentő zűrzavart, lótás-futást, káromkodást és döngetést. Jobbról-balról emberek törtek a szobába, betegek, férfiak, nők, ápolónők, szolgák és Berg tanár lábainál ott feküdt a grófné véres teste.
Mehmed Omár a rendőrségen sírt, mint egy gyermek:
- A gazije akarta, Allah nevére esküszöm, hogy a gazije az oka. A gazije nagyon szereti az ékességeket és én nagyon szeretem őt és azt teszem, amit ő parancsol.
Ristori grófnét Kairóban temették el s a sírnál Berg professzor, Mindszenthy és Adonyi mondták el a megholtakért való imádságot. Más senki sem merte a szerencsétlen asszony utolsó útjára kísérni.
Gyorsvonaton mentek haza Heluánba. Az út majdnem egy óráig tartott, de az egész idő alatt mindössze csak ennyit beszéltek a tragédiáról:
- Szegényke, elpusztult a légüres térben.