Isteni színjáték/Purgatórium

PURGATÓRIUM

PURGATORIO

<a name="37"></a>

Első ének

Az óceán szigete

Immáron jobb vizek fölé evezni
    emel vitorlát elmém kis hajója,
    s szörnyü Tengert maga mögé veszti;
második Ország kerül íme szóra,
    ahol kitisztul az emberi szellem
    s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.
De itt a holt Poézis élni keljen,
    ó, szent Muzsák, mert tietek vagyok,
    és Kalliope valahára merjen
kisérni hangján, melytől sápadott
    egykor a kilenc Pierída bűne,
    hogy nem reméltek bűnbocsánatot.
A napkeleti zaffir enyhe színe,
    amely a tiszta lég arcán elömlött
    egész az ég első köréig: íme
e szín most szemeimnek új öröm lett,
    hogy a halálos ködtől elbucsúztak,
    amelytől szembe-szívbe bú gyülemlett.
A szép planéta, mely szeretni biztat,
    mosolyba vonta Keletet s homályba
    a Halakat, melyek mögötte úsztak.
Én jobbfelé, e másik sarki tájra
    figyeltem: itt négy csillag fénye játszott:
    nem látta más még, mint Ádám s párja.
Sugáruknak az ég örülni látszott.
    Ó, milyen özvegy Északunk vidéke,
    mert ehhez mérhetőt sohase látsz ott!
De látásuktól visszaválva végre
    szemem az észak-sarknak forditottam,
    honnan letünt a Szekér égi képe,
s im egy magányos agg állt közel ottan,
    akit ránézve már tisztelni kelle:
    apát fiúnak nem kellene jobban.
Hosszú szakálla félig őszbe telle,
    mint haja is már s hullt, két ágra bomló:
    lehullt kettős sorát nyugtatta melle.
És arcát ama négy szent lángból omló
    sugárok úgy feldísziték sugárral,
    hogy szembenézve naphoz lőn hasonló.
"Kik vagytok itt, kik szemben a vak árral
    futtok az örök tömlöcöt kerülvén?"
    szólt, rázva haját a komoly szakállal.
"Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény,
    s vezére a mély éjben lábatoknak,
    amelytől oly sötét az örök örvény?
Hát a Pokol Törvényi úgy inognak?
    vagy változott a Végzés fönn a Mennyben,
    hogy barlangomhoz juttok, kárhozottak?"
Vezérem akkor kézenfogva engem
    kézzel és szóval, s jellel inte, porba
    hajtani térdet, arccal egyetemben.
És: "Nem magamtól jöttem!" - válaszolta -
    "Egy égi hölgy szállt kérni, hogy ne hagyjam
    egyedül ezt utján, a mély pokolba.
S mert akaratod az, hogy bőven adjam
    elédbe, mint volt, esetünknek estét,
    nem lehet az enyém, hogy megtagadjam.
Hát halljad: ez nem látta még az Estét,
    de oly közel volt ahhoz balgaságban,
    hogy perce volt csak, elkerülni vesztét.
Azért hogy őt e vészektől kivágjam
    küldtek, amint már értésedre adtam;
    és nem volt más út, mint amelyre hágtam.
A bűnök népét néki megmutattam
    s most megmutatom még e másik népet,
    mely itt tisztúl és kormányod alatt van.
Hogy' hoztam eddig, hosszu lenne néked
    végig beszélni: föntről jött erőm,
    hogy vezessem hallani s látni téged.
Nézd el hát, hogy idejött vakmerőn:
    Szabadságért jött, s édes a Szabadság:
    tudhatja, kinek holta Értte lőn:
tudhatod, kinek nem drága mulatság
    volt egykor Uticában Értte veszned,
    hol ruhád dicsőülni várja napját.
Az örök Törvényt nem sérthette ez meg,
    mert társam él még, s Minos nem köt engem,
    mert onnan jöttem, hol szüz árnya reszket,
ó, nagy szív, Marciádnak, s sírva leng lenn,
    s bús szeme most is kér, hogy tartsd tiédnek;
    az ő szerelméért hallgass meg engem
s hét országodon hagyj átmenni, kérlek:
    viszek tőled köszöntést néki, ha
    nem átallod, hogy rólad ott beszéljek."
"Ó, drága volt szememnek Marcia,
    míg földön éltem, s amit ő" - felelte -
    "tőlem kivánt, meg kelle kapnia:
de most a rossz folyón túl leng a lelke
    és Törvény áll, mióta itten élek,
    hogy többé rám nem hathat a keserve.
De hogyha szent Hölgy küldött, égi lélek,
    mint mondod: ennyi szót nem kéne tenned,
    elég már, hogy amit kérsz, Értte kéred.
Menj hát, s övezd a derekát fel ennek
    sima kákával, arcát mosd le szépen,
    de úgy, hogy meg ne hagyj rajt semmi szennyet:
mert legparányibb ködfolttal szemében
    nem illenék, hogy bár a legkisebbnek
    Éden szolgái közt elébe lépjen.
Köröskörül, hol e kicsiny szigetnek
    az ár veri alját, a lágy iszapban,
    nád, káka, sás nőtt buja zöld keretnek.
Egyéb növény nem is terem meg abban,
    se fás, se lombos: mert a habtörésnek
    nem állja erejét, mely sohse csappan.
S vissza se jőjj már erre, hogy ne késs meg:
    most kel a nap, az megmutatja rögtön
    szelídebb útját az emelkedésnek."
Szólt, azzal eltünt: és én talpra szöktem,
    szótlan huzódtam közelebb azonban
    vezéremhez, s szememmel rajta csüggtem.
És ő így kezdte: "Fiam, jőjj nyomomban:
    forduljunk vissza, mivel ott az aljjal
    egy szint felé hajlik a lanka nyomban."
A szürkületen győzött már a hajnal:
    futott az; és én sejthetném a tenger
    vizét remegni messze, halk morajjal.
Mentünk a sík magányon, mint oly ember,
    kit tévesztett útjára visszacsal vak
    reménye - s csügged, míg csak rája nem lel.
S midőn elértünk oda, hol a harmat
    harcol a nappal, s oszlik bár, de lassan,
    oly részen, melyet árnyékok takarnak:
láttam, hogy bölcs Vezérem óvatossan
    két kézzel a friss fűbe mártogat;
    s én, hogy szándékát, sejtve, támogassam,
felé nyujtottam könnyes arcomat:
    és harmatos ujja föltárta mélyen
    rejlő szinét a pokolszín alatt.
S mentünk aztán a puszta partszegélyen,
    amely hajózni sohse lát iránta
    hajóst, ki megérné, hogy visszatérjen.
Ott megövedzett, mint amaz kivánta.
    Csodák csodája! - hogy a sást kitépte,
    ujra kihajtott a szerény palánta
és helybe, nyomba, felnőtt rögtön épre.

<a name="38"></a>

Második ének

A mennyei révész

Elérte már a nap a horizontot,
    melynek délkörén Jeruzsálem épül,
    jegyezve ívén a legfelső pontot:
s az Éj - mely szembe forg - kikelt vizébül
    Ganges folyónak, és vele a Mérleg,
    amely fölérve kiesik kezébül;
s a Hajnal arca, mely piros-fehérnek
    született, fonnyadván az égi tájon,
    látszott már, ahol álltam, sárga-vénnek:
ott voltunk még a partmenti lapályon,
    mint útas ember, ha, útján merengvén,
    a lelke száll már, bár a teste álljon:
és íme, mintha, szürkület derengvén,
    vörösen izzik Mars a sűrü ködbe,
    a tenger színén, napnyugatra lengvén:
olyan fényt láttam a vizen kilökve
    futni felénk (ó, csak majd újra lássam!):
    nincs madár, melynek oly gyors volna röpte.
Szemem csak pillanatra függe máson
    (költőmre néztem kérdve) s máris íme
    dupla fényesség gyúlt, és nőtt csodássan.
S két nem-tudom-mi tűnt - fehér a színe -
    föl kétfelől mellette, s harmadiknak
    felelt aztán alább fényükre fénye.
S láttam, hogy Költőm némán nézi, mig csak
    hogy a két első: szárny, ki nem világul;
    ekkor fölismervén a szent ladiknak
kormányosát az Isten angyalául,
    szólt: "Térdre! térdre! és két kezedet kösd
    imára! Ily szolga szolgál ki mátul!
Nézd, hogy száll! megvet minden földi eszközt!
    Evező nem kell néki, sem vitorla,
    szárnyán kivül, ily messzi tengerek közt!
Nézd, egyenessen az egekbe tolja
    örök tollát, a szeleket seperve;
    s az nem hull, mint a földi szárnyak tolla."
Majd amint hozzánk mindinkább közelre
    ért az isteni madár: nőtt a fénye,
    s már több volt, mint hogy szemem elviselje:
azért leszegtem; s már a parthoz ére;
    csónakja gyors volt, s ollyan könnyű, lenge.
    hogy barázdát se vont a víz szinére.
Farán a Szent Révész alakja lenge;
    (a Szentség jele homlokán vakító);
    s több mint száz lélek ült zsufolva benne.
"In exitu Israel de Aegypto" -
    egy hangon így mindnyájuk ajka zengett,
    s tovább mint irja a zsoltáros író.
Akkor szent kereszt jelét vetve hintett
    áldást reájuk; mire partra szöktek;
    s ő gyorsan, mint jött, újra tovalengett.
Parton maradva, idegen nyüzsögtek
    amazok, és mint aki csupa ujjat
    lát maga körül, szerte nézelődtek.
Mindenfelé már nap nyilai hulltak,
    melyek vadászva a Bakot lehajták
    közepéről a mennyei azurnak,
midőn e nép felénk emelte arcát
    és: "Mondjátok, ha tudtok róla" - kérlelt -
    "merre érhetjük a hegyi ut alját?
S Vergiliusz szólt: "Járatosnak véltek
    minket e tájon? Új táj ez minékünk:
    vándorként értünk ide, mint ti értek.
Csak alig előbb volt, hogy ideértünk,
    más úton, oly vad úton, mely után csak
    játék lesz itt már szirtről-szirtre lépnünk."
Eközben mivel meglátták az árnyak
    lélekzésemről, hogy még testben élek,
    a bámulattól lettek haloványak;
s mint hirnök, aki olajággal tér meg,
    vonzza a népet, hír hallója lenni,
    (köré gyülnek, s tolongástól se félnek):
úgy csüggve arcomon ott valamennyi,
    gyültek a boldog szellemek körém is,
    szinte feledve tisztulásra menni.
S közelebb jutva, túl a többijén is,
    átölelt egy, oly forrón, s nem kimérten,
    hogy rábirt, hogy hasonlót tegyek én is.
Ó, hiu árnyak, csak látszatnyi létben!
    Karommal őt háromszor átkaroltam,
    s mindannyiszor csak ennen keblem értem.
A bámulattól én is sápadt voltam,
    mire az árny mosolygott s visszalépett,
    és én, követve, közelebb hatoltam.
Szelíden intve szólt, hogy állanék meg.
    Ekkor megismervén: ki? - könyörögtem,
    ne szánjon egy kis pihenőt s beszédet...
"Mint rég a romló testbe nyűgözötten" -
    felelt - "ma úgy szeretlek oldozottan:
    álljunk meg hát; - de merre jársz te itten?"
"Megyek, Casellám" - választ ígyen adtam -
    "ahol vagyok, még egyszer újra lenni:
    de téged máig mi gátolt utadban?"
Felelte: "Nincs rám sértő benne semmi,
    hogy ki áthoz kit-mikor akar,
    többször megtagadt csónakába venni,
mert néki mindent Igazság sugall;
    de most fölveszi három hosszu hónap
    óta, akit csak könyörögni hall.
Lelkemet is, mely, Tiberis folyónak
    hol vize sóssá lesz, bolyongva várt már,
    végre nyájassan fogadá a csónak
a toroknál, hova most visszaszállt már,
    hol minden holtak együvé verődnek,
    kivéve kiket acheróni gát vár."
S én: "Ha új törvény el nem vette tőled
    szerelmes ének emlékét s hatalmát,
    mely annyiszor hatott rám enyhitőleg:
egy dallal most is enyhülésre csalnád
    lelkemet, mely mig így kell hogy cipeljem
    vele e testet, nem leli nyugalmát!"
"A Szerelem, mely szólogat szivemben..."
    kezdte, s úgy zengett drága dalolása,
    hogy még visszhangzik édessége bennem.
Mi ketten s az ő valamennyi társa
    hallgatva, boldog füleink betelltek,
    mintha nem volna gondunk semmi másra.
Mind zengő hangján csüggtek és figyeltek;
    mig az aggastyán szólt, a tisztes aggság
    tekintélyével: "Mi lelt, lanyha lelkek?
Mely ácsorgás ez itten? mely hanyagság?
    A hegyre már, a hályogot levetni,
    mellyel látnotok Istent, tiltja vakság!"
Mint a galamb, ha magot csipegetni
    sereglik szét a szérün, szinte kezdi
    szokott begyeskedését elfeledni:
de ha valami akkor elijeszti,
    fölrebben, s földön hagyja az ebédet,
    mivel éhségét nagyobb gondba veszti:
úgy láttam én ott ez ujjonjött népet,
    dalt abbahagyva, hegyi útra hágni,
    (mint aki megy, s nem tudja, hova érhet):
és nem lassabban követtük nyomát mi.

<a name="39"></a>

Harmadik ének

A kiátkozottak

Bár hirtelen szökésük szétszalajtá
    egyenként futni az emelkedőhöz,
    hová okosság sarkantyúja hajtá:
én ragaszkodtam a hű Vezetőhöz; -
    hogy küzdtem volna nélküle az úttal?
    ki más vitt volna föl a hegytetőhöz?
Olyan volt, mint kit önhibája furdal.
    Ó, tiszta, kényes lelkiismeret!
    kis vétség mily kínnal gyötörve szurdal!
Amint láttam, hogy lassabban siet,
    s méltóságát nem veszti, futva, lépte,
    eddig bilincsbe vert figyelmemet
tágulni érzém s nyilni, nézni végre
    s szemem a messze csúcs felé vetettem,
    mely legfölül szökött föl ott az égre!
A nap, mely ízzón vöröslött mögöttem,
    árnyékká tört előttem, oly alakban,
    amint testemmel ellenzője lettem.
Megijedtem, hogy egyedül maradtam,
    s vissza is néztem, mert riadva láttam,
    hogy nincs több árny a földön, csak alattam.
De akkor: "Mért nem bízol a barátban?
    Nem hiszed, hogy veled vagyok s vezetlek?" -
    kezdte, akiben vigaszom találtam.
"Este van most Nápolyban. Ott vetettek
    tagjaim egykor árnyat; ott nyugosznak,
    (mert Brindisiben halván, ott temettek):
azért ha áthat rajtam a magas nap
    sugára, ne csodáld, mint nem csodálod,
    hogy az egek árnyékot nem okoznak.
Hogy mégis érzünk, mint eleven állat,
    kínt, fagyot, és hőt, az Erő müvelte,
    mely mit hogyan tesz, azt ki nem találod.
Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke
    át tud a végtelenségen röpülni,
    mely három személyt egy lényegbe rejte.
Ne várd hogy a quián túl tudj kerülni,
    halandó! mert ha mindent látni tudnál,
    Máriának nem kellett volna szülni,
sem annyi szomjnak epedni a kutnál:
    mert minden vágyók lettek volna látók,
    kiknek ma vágyuk örökös kinuk már:
Aristotelest értve, s értve Plátót,
    és értve sok mást..." - Itt fejét leszegte
    s elnémult, és ez zavart némaság volt.
Már ott valánk, hol út ered a hegyre;
    de lábunkat hiába gyorsitottuk,
    oly szörnyű volt a szikla meredekje.
A legvadabb, leginkább elhagyott út
    felől könnyebben jutna át az ember
    Lerici s Turbia közt, mintsem ott jut.
Itt, léptét megrekesztve; szólt a Mester:
    "Merre lehet a lejtős rész, ki tudja,
    amely felé szárny, fellebbjutni, nem kell?"
És míg szemét ő leszegé az útra,
    mintha eszével tartana tanácsot,
    én pedig fölnéztem a sziklacsúcsra,
balról lábát felénk mozgatni látszott
    egy árnycsapat, lassan, hogy azt hihetted,
    egyhelytt állnak, kiket föltűnni látsz ott.
"Emeld föl" - mondtam - "pilláját szemednek:
    útba fognak már igazítni minket,
    ha te magadtól, Mester, nem tehetted!"
Akkor szabad szemekkel föltekintett
    s szólt: "Lassan jönnek, menjünk hát elébük!"
    s: "Légy, édes fiam, jó reménnyel!" - intett.
Oly messze cammogott még lomha népünk,
    mint egy jó dobó dárdát dobni tudna
    - holott már ezer lépésünk kiléptük -,
mikor a part szikláihoz lapulva
    megálltak, mint ha vándorok megállnak
    s bús csapatjuk kétkedve néz az útra.
"Ó, boldogan holt, ó, választott árnyak!
    a Békére, melynek üdvei" - kezdte
    költőm - "hiszem, mindnyájatokra várnak:
mondjátok meg, hol visz a szirtövezte
    hegyre az út? mert annak, aki többet
    tud, jobban fáj minden percecske veszte."
Mintha juhocskák aklukból kijöttek
    egy, kettő, három... míg a többi reszket
    gyámoltalan, s csak nézdeli a földet:
s mint az első tesz, mind utána tesznek;
    ha ez megáll, mind rádülöng, s megállnak,
    nem tudva, miért, bárgyumódra, veszteg:
úgy láttam én fejét a boldog nyájnak
    jönni felénk; és láttam, hogy szerényen
    néznek és méltóságot tartva járnak.
S észrevevén, hogy megtöré személyem
    ott a barlang előtt a nap sugárát,
    és jobbfelől árnyam maradt a fényen:
megálltak, kissé megvonulva, hátrább;
    s a többiek, kik jöttek nyomaikba,
    nem tudva, miért, ugyanazt csinálták.
"Kérdés nélkül megvallom, mi a titka:
    emberi test ez, melyet láttok itt,
    mely a napfényt a földön meghasítja.
Ne csudálkozzatok, mert jobb a hit:
    higyjétek, hogy nem Ég ereje nélkül
    mássza meg ez e szikla falait." -
szólt Költőm; s hang kelt e Méltók körébül:
    "Forduljatok meg!" - s: "Menj előre!" - mondták,
    kezük hátával jelet adva végül. -
"Akárki vagy te, kinek így bolyong át
    lábad e földön: fordulj énfelém,
    és mondd, láttál-e már valaha? mondd hát!" -
szólt egy; és ekkor jól megnéztem én:
    szép szőke arc volt, megnyerő tekintet,
    de seb vágott át fél szemöldökén.
Udvarias szó mihamar kimentett,
    hogy: sohse láttam. - "Nézz hát" - válaszolta
    s föllül a mellén egy mély sebre intett.
"Én vagyok Manfréd" - mondta és mosolyga; -
    "Konstancia császárné unokája;
    és kérlek, majd ha visszatérsz honodba,
menj szép lányomhoz, ki Sziciliára
    s Aragónára dísznek szülte sarját,
    s mondj igazat, ha más hír szálldogálna.
Mikor két sebbel életem hatalmát
    megtörve érzém; lelkemet megadtam
    Annak, ki irgalomra nyújtja karját.
Sok s szörnyű bűn volt, amit én sirattam;
    de tág a Kar, hogy várja kegyelem
    mind, ki hozzá tér bűnbánó tudatban.
S Cosenza Papja, kivel Kelemen
    testem keresteté, ha ez igéket
    jól olvassa az égi levelen:
még Benvenutónál a híd fölé tett
    jelek alatt csontom ma is nyugodna,
    hol nagy köveknek súlyos halma védett.
Most zápor mossa, vihar hányja, dobja,
    hol, Verde mellé, kívül a határon
    kivitte, oltott gyertyákkal, titokba.
De nincs átkuk, mely üdvbül úgy kizárjon,
    hogy, míg csöpp zöldje van csak a reménynek,
    az Úr szerelme reánk ne találjon.
Való igaz, hogy kik titokban élnek,
    Egyház átkában, bár bűnbánva holtak,
    ezen a parton addig túl nem érnek,
míg harmincannyi évig itt nem bolygtak
    mint amig élve konokságban jártak,
    ha szent imák ily sorsot föl nem oldnak.
Megértheted most, mily javamra válhat,
    ha majd jó Konstancám elébe vitted
    a hírt, hogy láttál, s hogy még tart a zárlat:
mert aki ott van, itt sokat segíthet."

<a name="40"></a>

Negyedik ének

A várakozás szikláján

Ha gyönyörűségtől vagy fájdalomtól,
    mely egyik érzékünket megragadja,
    lelkünk csak arra, csak az egyre gondol,
s egészen abba gyűlik öntudatja; -
    s megbizonyul, mily tévedés a tétel,
    mely elménk égő egységét tagadja.
S ha látás, hallás, vagy más észrevétel
    eszed magába veszti: múl a perc,
    s te mitse gondolsz az időnyi léttel:
mert más képesség, amivel figyelsz,
    és újra más az értelem egésze:
    ez rab, míg azzal szabad útra kelsz.
Van itt alkalmam ily elmélkedésre,
    mert míg füleim ott ez árnyra lestek,
    ötven fok volt a nap emelkedése
s észre se vettem; míg riadni kezdett
    az egész csapat egy-huron-szökellő
    ütemre szólva: "Itt, amit kerestek!"
A vincellér egy vasvillára tellő
    tüskével nagyobb nyílást töm be sokszor
    tolvaj ellen, ha tarkul már a szőllő,
mint az a rés, hol én s vezérem akkor
    a szikla közé hágni, elbúcsúztunk,
    magunk maradva, a szives csapattól.
Noliba szállnunk, San Leóba kúsznunk
    könnyen lehet, vagy Bismantova-csúcsra,
    gyalog - de itt szárny kelle, hogy kijussunk
- értem a vágy szárnyát - a hegyi útra;
    azért követtem a Vezért, ki lámpa
    volt lépteimnek és biztatni tudta.
Két fal közé szorultunk, hol haránt a
    szirt meghasadt, és fogózva a parton
    az út kéz és láb segélyét kivánta.
De mikor följutánk a sziklabalkon
    partján a magas párkány peremére:
    "Mester" - kérdém - "most útunk merre tartson?"
S ő: "Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre,
    csak tarts mögöttem, egyenest a hegynek,
    míg nem találunk más okos vezérre!
Túl volt a csúcs már erején szemeknek,
    s hágója hágóbb, mint kör centrumából
    sugár-iránya egy fél körnegyednek.
S érezvén, hogy lábam lankadva lábol,
    "Jó atyám" - kezdtem - "fordulj vissza percre,
    mert elmaradok itt, magamba, távol."
"Fiam, csak addig vond magad!" - felelte
    s egy kiugrást mutatott, mely e részen
    az egész hegyet körben átölelte.
Úgy hatott reám szava, hogy merészen
    fogóztam a nyomába, újra bízva,
    míg lábam nem volt a kiszögelésen.
Ott ülni-csuklott térdeinknek izma;
    s megtett utunkra néztünk, (napkeletre),
    melyre örömmel néz mindenki vissza.
Szemem előbb a lapos partra vetve,
    később a Napra emelém, csodálván,
    hogy sugara bal oldalunkat verte.
Látta költőm, hogy nézek, mint a bálvány
    a sugarakra s égi szekerükre,
    hogy fénylenek, észak közt s köztem állván:
s szólt: "Ha Castor s Pollux, az égnek ikre,
    volna a Nappal, amelynek sugárát
    föl és le folyton forogtatja tükre:
a Medvékhez még közelebb csudálnád
    az Állatövnek napsütötte részét,
    ha el nem hagyta még a régi pályát.
Hogy ezt megértsd, a Földgolyó egészét
    gondold magadban, s gondolj rá Sionra,
    s e hegyig onnan képzeletbe' nézz szét:
lásd, mindkettőnek egy a horizontja,
    de más a féltekéje; s így a pálya,
    melyen kocsizni vész volt Phaetonra,
olyan, hogy kell, hogy ettől balra járja
    a Napszekér, s amattól járja jobbra,
    ha tiszta ésszel tekintesz reája."
"Mester, bizony, soha világosabbra
    nem gyult fény bennem; most belátja elmém,
    mely mostanig vakságnak vala rabja,
hogy mely Aequator a tudósok nyelvén,
    és nap és tél közt örökös határ,
    a közép kör a nagy forgások tervén
innen, mitőlünk, északtájon áll,
    a mondtad okból; míg Palesztinától
    azon égtájra, hol tanyáz a Nyár.
De tudni vágynám (ha semmise gátol
    szólnod), meddig megyünk még? mert a csúcsra
    szemem nem ér, mert födi sűrű fátyol."
És ő felelt: "Olyan e hegynek útja,
    hogy itt lenn a láb csak kínlódva mászni,
    de föllebb mind könnyebben hágni tudja.
Azért ha később meg fogod vigyázni,
    hogy könnyül útad, s olyan könnyű lesz már,
    mint lenn folyam sodrában csónakázni:
akkor, tudd meg, végéhez közelegsz már;
    ott várhatod, hogy vágyad megpihenhet.
    Ez mind igaz; s elég is legyen ez már!"
Amint szavát elmondta, közbe csengett
    egy hang, közel: "Majd kényszerülsz te itten
    előbb keresni pihenésben enyhet!
E hangra megfordultunk mindaketten,
    s ím, feljebb egy nagy szikla nyúlt ki balra,
    melyet még észre ő sem, én se vettem.
Odáig másztunk. S ott a sziklafalra
    támaszkodott sok árnyalak az árnyban,
    mint hanyagúl ha falnak dől a lajha.
S az egyik, fáradságtól haloványan
    ült, s térde között, térdét átkarolva
    nyugtatta fejét, mint valamely ágyban.
"Jó mester" - mondtam - "nézz ama Komolyra,
    ki leglomhábban támasztja a sziklát,
    mintha a Lustaság testvére volna!"
Szemét az árny fölveti erre, míg lát
    kissé; de arcát nem mozdítja combján;
    s szól: "Oly derék vagy? Fuss te a csucsig hát!"
Most ráismertem, hogy ki; s bárha tompán
    szorúló mellel sebesen lihegtem,
    nem tehetém hogy egyszer itt bolyongván,
hozzá ne lépjek. Most kényszeredetten
    fejét emelte: "Jól láttad valóban," -
    csufolt - "hogy balfelől jár a Nap itten?"
Lomha volt mozdulatban, kurta szóban;
    hogy nékem kissé mosolyogni kellett.
    "Már nem siratlak, ó, Belacqua!" - szóltam. -
"De mondd, mért ülsz ép itt a szikla mellett?
    Tán vezetőt vársz? Vagy csupán a régi
    nagy lomhaságod tiltja menni fellebb?"
"Testvér, mit érne itt fellebbre lépni?
    Úgysem engedne vezeklésre mennem
    Isten madara, ki a kaput védi.
Annyi évig kell, hogy az ég kerengjen
    s én künn maradjak, mint amennyi évig
    a jó sóhajok késtek élve bennem,
ha szent imák utamat nem segélik:
    eleven kegyben élő szív imái:
    mert más mit ér? nem hallatik az égig."
De már a Költő föllebb kezde hágni
    s szólt: "Jőjj utánam! Már a Nap korongja
    mindjárt a délkör tetején fog állni,
s az Éj, lábával, Maroccót tapodja!"

<a name="41"></a>

Ötödik ének

Halál az iszapban

Elhagyva már ez árnyakat, követtem
    vezérem nyomát, és tovább haladtam,
    midőn egy, ujjal, rám mutat mögöttem
s szól: "Nézzétek, aki alább megy ottan,
    baloldalán nincs fénye a sugárnak,
    s élőnek látszik minden mozdulatban!"
S láttam akkor, hogy engemet csudálnak,
    láttam, szavára visszanézve, mondom,
    csak engem, engem, hogy' vet testem árnyat.
"Mért csügg szemed egyetlen árva ponton?
    miért lassítod lépted?" - szólt Vezérem. -
    "Csacsogjanak! Mi gondod és mi gondom?
Kövess, s ne bánd, akárki mit beszéljen!
    Állj, mint a torony, mely meg se remeg s lásd:
    ormával így vesz diadalt a szélen.
Mert akiben minden gondolat egymást
    kergeti, célját egy sem érheti,
    mert egy a másikat gyengíti folyvást."
"Jövök már?" - mi mást mondhaték neki?
    s amely méltóvá tesz a Kegyelemre,
    érzém, hogy arcom az a szín lepi.
Eközben új csapat tün íme szembe
    kissé előttünk, a lejtőn levágva
    s a Misererét versről-versre zengve;
mely észrevevén azt, hogy nem bocsátja
    testem a fényt át, dalát abbahagyja,
    s hosszú "Ó"-k hangját kiáltja.
És követségben, tőlük elszakadva
    ketten: "Valljátok meg nekünk, mifélék
    vagytok?" - kérdezték, elibénk szaladva.
És Mesterem: "Menjetek és beszéljék
    el ajkaitok annak, aki küldött,
    hogy valódi hús ennek teste s él még.
S ha, mint hiszem; az ő láttára gyűltök
    torpant csoportba: olyan ő, kit, eljő
    a nap, hogy megfizet, ha megbecsültök!"
Derűs éjjel az eget fénylövellő
    megízzott gőz gyorsabban nem hasítja,
    sem alkonyatkor augusztusi felhő,
mint ezek tértek csapatukba vissza,
    aztán felénk rohantak a csapattal,
    mint lovashad fut, fékét meglazítva.
"Egész raj jő feléd, tolongva, nagy raj
    és kérni jönnek téged" - szólt a Mester -
    "te menve hallgasd, föl ne hagyj utaddal!"
"Ó, lélek, aki üdvöd ama testtel
    keresed itten, amelyben születtél!
    léptet csitítni egy kissé ne restellj!
Nézd meg" - kiálták - "kiről hírt vihetnél,
    nincs-e közöttünk régi ismerősöd?
    Ó, mért nem állsz meg? Ennyit megtehetnél!
Minket erőszakos vég megelőzött;
    utolsó óránkig bünökben éltünk;
    akkor lelkünkben az Úr fénye győzött
s megbánva, s másnak megbocsátva, tértünk
    sirunkba, megbékélt velünk az Isten,
    ki most, Őt látni, ösztökéli léptünk."
S én: "Bárhogy nézlek, nincsen egy sem itten,
    akit ismernék; - de ha, nemes árnyak,
    kitellhetőt kértek, hogy teljesítsem,
mondsza, s ígérem a Békesugárnak
    nevében, amely világról világra
    vonz, hogy vezéremet követve járjak!"
"Mindnyájan bízunk!" - kezdte, közbevágva
    az egyik - "jóságodban, eskü nélkül:
    csak szándékodat a Sors át ne vágja.
Én hát, ki első szólok követségül,
    kérlek, ha eljutsz, hol Romagna s Károly
    földje közötti földek ege kékül:
ne feledkezz meg irgalmas imáról
    mondatni értem Fanóban; lemossa
    bününk az ima, s tisztává sikárol.
Fanói voltam; de sebek pirossa
    Antenor földjén festett; s ott folyott el
    a nedv, melynek e lélek volt lakossa,
hol leginkább vártam, hogy vár nyugodt hely;
    az Estéi tétette, kit irántam
    jogosnál túlzóbb gyűlölet fogott el.
Ó, ha Mirába szaladt volna lábam,
    mikor Oriacóban utolértek,
    ma is még élnék, lélekzet honában.
De láp közt futva iszap és temérdek
    zsombék keverte combom; míg eredni
    láttam eremből tavait a vérnek."
S szólt most egy másik: "Ó, ha fölmehetni
    unszoló vágyad teljesedni fog:
    enyémet is segítsed teljesedni!
Feltrói voltam, Buonconte vagyok,
    s itt járok csüggedt fővel, mert felednek
    a földiek, s Johannám elhagyott...
És én: "Milyen sors folytán eshetett meg,
    Campaldinótól mi dobhatta távol
    tested, hogy nyoma sincs ma sírhelyednek?"
"Ó", - szólt ő - "Casentino oldalán foly
    az Archiano, kis patak, eredvén
    Ermo fölött Appenin hegyfalából.
Hol Arnóba foly, a nevét levetvén,
    gyalog futottam addig - vérem átszúrt
    torkom sebéből az utat belepvén.
Ott szemem elhalt, szavam beleájult
    Mária szent nevébe - ott elestem -
    és húsom maga maradt és elárvult.
Valót mondok: s te mondd tovább a testben
    élőknek: angyal jött értem; s az ördög
    szólt: "Mért viszed el, amire én lestem?
Jó! halhatatlan részét te öröklöd,
    egyetlen könnye elragadta tőlem:
    de testével én bánok el!" - süvöltött. -
Tudod, hogy gyűlnek össze a felhőben
    a nedves gőzök, s újra lecsapódnak,
    megalva fönn a hideg levegőben.
Nos hát: a Rosszakarat kapcsolódhat
    ésszel - s természet-adta erejével
    szelet és párát vad játékra nógat.
A völgyre vak köd ült és sűrű éjjel
    Pratomagnótól föl a hosszu bércig
    s az eget összeállott gőz tömé el,
hogy a megtelt lég vízcseppekké vérzik:
    zuhog a zápor; s mit a föld be nem vesz,
    kis patakokba gyűl, dagad, kövérszik,
és nem nyugszik, míg nagy folyót ki nem tesz,
    és úgy ömlik az igazi folyóba,
    hogy semmi gátja, semmi partja nem lesz.
Igy kapta testem, vérbe fagylalódva,
    bősz Archiano; - és feloldva nyomban
    mellem keresztjét, vitt a gyors Arnóba
(mert végkinomban karom összefontam);
    és megforgatott parton és fenéken,
    s elszőtt a zsákmányolt homokhalomban."
"Ha újra túl jársz, otthoni vidéken,
    a hosszu útból megpihenni térve", -
    harmadik árny most így kezd szólni nékem -
"gondolj reám, én Pia voltam élve;
    Siéna szült engem, Maremma ölt meg;
    tudja az, aki, feleségül kérve,
gyöngyös gyürűvel övének jelölt meg."

<a name="42"></a>

Hatodik ének

Óda Itáliához

Amikor véget ért a kockajáték,
    a vesztes árván, béna hangulatban
    ül, s próbálgatva, dacosan dobál még;
de a nyertes már indul víg csapatban;
    (egy előtte megy, más nyomon kiséri,
    harmadik oldalt bök, hogy ő is ott van):
oda se fordul, míg ez s az dicséri;
    hogy szabaduljon, markukba dug olykor,
    a tolongástól magát úgy kiméli:
akként forogtam, e sürű csoporttól
    övezve én is; és igérgetéssel
    menekedtem a tolongó sodortól.
Ott volt az arezzói, durva kézzel
    kit Ghin di Tacco ölt meg; ott a másik,
    ki futva nem sejté, hogy vízbe vész el;
emelt kezekkel láttam, ott imázik
    Novello és a pizai, ki tette,
    hogy a jó Marzucco ma hősnek látszik;
Ott Orso gróf; s ki folyton azt rebegte:
    nem bűne volt, de bosszu és irigység,
    mi testét s lelkét elkülönitette:
Pier della Broccia; kiért nedvesítsék
    jó könnyek, míg él, Brabant asszonyát,
    mert rosszabb nyájba jut, hol nincs segítség!
Kibontakozva a sok árnyon át,
    ki mind könyörgött, hogy könyörgjek érte,
    hogy előbb érje a szentek honát,
"Ó, fényességem" - ajkam esdve kérdte -
    "könyved egyhelytt tagadja, hogy a sorson
    ima hajlíthat, ha az Ég kimérte:
s ez a nép mégis azt könyörgi folyton;
    az ő reményük volna hiuságos?
    vagy én szavadat nem jól értve mondom?"
És ő felelte: "Irásom világos;
    és mégis az ő reményük se csalfa:
    csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz!
Mert nem csorbul az Itélet hatalma,
    ha tűz-szeretet perc alatt megadja,
    miért itt hosszan kell éveim halva:
de ottan, ahol versem ezt tagadja,
    nem menthet ima többé, mert az Isten
    onnan az imát többé nem fogadja.
De ily magas kételynek helye nincsen,
    mig nem szól hozzád Az, ki az Igazság
    s elméd közt lámpa lesz, hogy fényt derítsen:
értesz-e? Beatrice. - E magasság
    csucsára érve őt leled nevetni,
    ülvén szent arcán örökös vigasság."
S én: "Uram, jobban szeretnék sietni!
    ne vagyok már oly fáradt, mint idáig!
    S látom, a hegy már árnyát kezdi vetni!"
"Megyünk mindaddig, míg a nap világít;
    megyünk mindaddig, míg lehet" - felelte -
    "de máskép lesz majd, mint te jóslanád itt.
Mert a Nap, mellyet most homályba rejte
    a hegy, s nem tör meg tested rajzolatja:
    megtér előbb, mint a csucson leszel te.
De nézd, egy árny ott szemével kutatja
    lépéseinket, egyes-egymagán,
    ki tán kurtább utunkat megmutatja."
S feléje mentünk. Ó, lombárdi árny!
    Lassú szemében gőgje dagadozván
    hogy állt ott, megvetés a homlokán!
Egy szót se szólt, se költőmhöz, se hozzám;
    menni hagyott, csak szemeit vetette
    ránk, nyugton, mint a pihenő oroszlán.
Vergiliusz kérve közelítette,
    hogy a jobb grádicsot jelezze nékünk;
    de ő, nem is méltatva feleletre,
hazánk kérdezte rögtön, s földi létünk;
    "Mantova..." - kezdte költőm; és az árny, ki
    oly zord-csukott volt, amidőn elénk tünt,
fölugrott s ajkán szárnyas ige szállt ki:
    "Földid vagyok: Sordello" - mondta szája
    - "ó mantovai!" - s kart repesve tárt ki.
Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,
    kormánytalan hajó vad förgetegben,
    világnak nem úrnője, csak rimája:
lám, alig földed szent neve kirebben
    s honfitársát holtan e drága szellem
    fogadja testvérénél melegebben,
míg élve benned testvér testvér ellen,
    kit egy fal övez és egyazon árok,
    nincs hogy egymással hadat ne viseljen.
Nyomorult! bár szemeddel körbejárod
    tengered partját, s mély öledbe nézel,
    békével boldog pontod nem találod.
Mit ér, hogy féket tett rád gondos ésszel
    Justinianus, ha üres a nyerged?
    neved annál nagyobb szégyenbe vész el.
Aj, bitang nép, ma is hű lenne lelked,
    és hagynád Caesart ülni az ülésben,
    ha az Isten szavait nem felejted.
Nézd, milyen bokros a paripa! nézd, nem
    tűri fékét, mert nincs sarkantyuzója,
    mert te tartod kantárát gyenge kézben!
Ó Német Albert, mért szálltál le róla?
    Tenéked nem szabadott volna félned
    nyerget vetni a bús vadságu lóra.
Hulljon ezért véredre bölcs itélet
    a csillagokból, új s előre-biztos,
    melytől utódod borzadozva félhet.
Mert vén apáddal csak otthoni piszkos
    ügyleteidre gondolván, feledted,
    hogy a császár-kert útja sárral iszkos.
Jőjj, nézd, a Montaguok s a Capulettek
    s Mondaldi s Filippeschi, búval ottan
    - te gondtalan! - s gyanúval tellve retteg!
Jőjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan
    a hű nemesség: légy bajukra balzsam!
    lásd, Santafiorban milyen állapot van.
Jőjj, nézz Rómádra, hogy sir, csupa jajban,
    özvegyen, árván; s ezt zokogja folyvást:
    "Cézárom, miért nem vezetsz a bajban?"
Jőjj, nézd e népet, hogy szereti egymást!
    s ha már részvétre nem költ szörnyü kórunk,
    jőjj legalább, hogy tennen szégyened lásd!
Ó, nagy Istenség, ha nem bűn, hogy szólunk,
    aki szenvedtél a kereszten értünk,
    elfordítottad szemedet mirólunk?
Avagy, mély terved, melyet mi nem értünk,
    teszi hogy a sok rosszból magasabb jó
    készül nekünk, milyet nem is reméltünk?
Itália minden várossa apró
    zsarnokkal tellve, s új Marcellussá lesz,
    ha pártot gyüjthet, minden apró rabló.
Örülj, Firenzém, terád nem áll ez,
    hála népednek, mely épígy beszélvén
    nyugodtan hallhat; csak diszedre vál ez!
Soknak van az igazság szíve mélyén,
    de mindig későn pattan el az íjrul:
    csak a te néped hordja szája szélén.
Tehertől félve sok lemond a díjrul:
    de a te néped: "Vállalom!" - kiáltja,
    és hívás nélkül vállal, erejin tul.
Örülj, mert van okod, mert Béke áldja
    és Bőség áldja földed és Okosság;
    valót mondok, s az eredmény beváltja.
Kik az antik föld törvényeit hozták,
    Athén s Lacedaemon: csak keskeny útat
    törtek kultúra felé, boldog ország;
hozzád képest, ki folyton annyi újat
    szősz, hogy amiket októberbe szőttél,
    november közepéig elavulnak.
Csak már amennyi emlékem előtt él,
    kormányt, szint, törvényt, pénzt hányszor cseréltél
    s polgáraidban is kicserélődtél!
Gyujtsd meg emléked, s lásd magad' e mécsnél:
    beteg asszony vagy, aki nem lel enyhet,
    kit tollas ágyán ébren ér az éjfél,
s csak vánkosát forgatja - s nem pihenhet!

<a name="43"></a>

Hetedik ének

A virágos völgy

Amint egymást három-négy ízben újra
    köszöntenők: "Kik vagytok?" - kérdezett
    Sordello, kissé távolabb vonulva.
"Augustus nékem előbb rendezett
    végtisztességet, mint e hegyre szellem,
    Istenhez jutni méltó, érkezett.
Vergiliusz vagyok; s hogy el ne nyerjem
    a mennyet, csak hitem hiánya volt ok" -
    szögezte Költőm szavát szava ellen.
Mint ki váratlant lát, bámulva boldog,
    s: "Ő az... nem ő az..." - váltogatva hajtja,
    egyszerre hívén s nem hivén a dolgot:
olyan lesz most amaz! fejét lehajtva
    szerényen ott öleli, hol a gyermek
    atyját ölelni szokta, s csüggni rajta.
És: "Ó, latinság kincse!" - így felel meg -
    te, kiben nyelvünk erejét kitárta:
    hol éltem, örök dísze léssz a helynek!
Kegy ez, vagy érdem, hogy a Sors megálda,
    hogy látlak? És ha hangod hallhatom: mely
    pokol bocsátott föl, mely szörnyü Zárda?"
S felelt: "Be kelle bolyganom a Zord Hely
    minden körét, míg ide följöhettem:
    ég erejével jöttem, az hozott fel.
Nem amit tettem; amit sohse tettem,
    zárja el tőlem várt Napod sugárát,
    amelyről tudomást is késve vettem.
Van egy hely ottlenn, melynek csak homályát
    s nem kínjait kesergik, egy kerek hely,
    hol nem nyögés, csak sóhaj szele száll át:
ott lakom az ártatlan kisdedekkel,
    akiket foga harapott halálnak,
    mikor még ős bünük sem vétetett el.
Lakom azokkal, kik az első Hármat
    erényekből nem öltözék magukra,
    bár bűntelen hordták a többi jármot.
De hogyha tudsz és bírsz, most adj az útra
    jelet, hogy lábunk tévelygéstelen
    Purgatórium kapujába jutna!"
Felelte: "Nékem nincs szabott helyem;
    mi itt szabadon föl és körbe járunk;
    míg mehetek hát, jertek énvelem!
De hajlik már a nap, míg itten állunk
    és nem lehet éjjel hatolni feljebb;
    keressünk szállást, ahol éjre szálljunk.
Lelkek itt laknak, kissé jobbra, lejjebb:
    közéjük viszlek; nem lesz kedved ellen,
    hiszem, hogy őket lássad és figyeljed."
"Hogy?" - szólt a Költő - "Ha egy hegyre szellem
    éjszaka vágynék, önnön gyenge volta,
    vagy más is, gátlaná, hogy vágya telljen?"
S a jó Sordello vonást vont a porba;
    s szólt: "Látod? Ezt a kis vonást se hágod
    keresztül, ha megvolt a Naplehullta.
Nem mintha más valami vetne gátat,
    mint az éjnek sötétje, hogy ne hágj föl:
    de az bénulással zavarja vágyad.
Csak lefelé kerülhetsz, vagy a tág kör
    partján ha jársz és azt körülbolyongod.
    míg zárva tartja a napot a látkör."
Úgy nézve rá, mint csodát ki mondott:
    "Vezess hát" - szólt vezérem - "oda minket,
    ahol öröm leszen megszállni, mondod."
Nem sokkal vittük messzebb lépteinket;
    s elláttam a hegy horpadt hajlatáig,
    (mint nálunk völgy ha vájja a gerincet).
"Elmegyünk" - szólott amaz Árny - "odáig,
    ahol a part magábul öblöt alkot,
    s ott várunk az új nap pitymallatáig."
A bérc és sík közt egy ösvény kanyargott
    útnak a vájás homorúlatán át,
    hol több mint félig ette már a partot.
Aranyt, ezüstöt, égő pomagránát
    vérét, smaragdon frisstörésű színt,
    kék indigót, s az ind csillámfa hámát
fű és virág épúgy legyőzte mind
    színnel a partöbölt tarkázva ottbent,
    miként a nagy legyőzi a kicsinyt.
De a Természet nemcsak színeket kent
    e rétre, hanem ezer illatából
    kevert egy mondhatatlant, ismeretlent.
"Salve Regina" - így dalolva távol
    láttam ott lelkeket a fűben ülni
    elfedve eddig a völgy hajlatával.
"Míg nem fog e gyér nap fészkébe dülni" -
    így kezdte szóval mantován vezérünk -
    "ne vágyjatok le, közibük kerülni.
Ha célunk: látni, jobban célhoz érünk
    e dombról lesve arcra, mozdulatra,
    mint lenn a völgyben; ha velük beszélünk.
Aki legfelül ül - meglátni rajta,
    hogy elmulasztá, amit tenni kellett -
    s nem mozdul a többi dalára ajka:
Rudolf császár volt, ki a holtra dermedt
    Itáliát meggyógyíthatta volna;
    míg más orvossa már csak késve kelhet!
Az akit néz (tán látásával oltva
    búját), a víz honának úra, mellyet
    tengerbe Elba hajt, Elbába Moldva.
A neve Ottokár volt, gyönge gyermek,
    s különb már, mint a fia nagy szakállal,
    Vencel, ki kéjre és henyélni termett.
S a Pisze ott (ama szelíd királlyal
    páros, komoly beszédben) futva halt
    a liliomot hervasztó halállal.
Nézd, mellét tépi, verve, dúlva rajt!
    és nézd, a másik! tenyerébe csapja
    mint könnyes ágyba, arcát s fölsohajt!
Frankhon átkának ők az ipja s apja.
    Tudva előttük élte ronda volta,
    és innen szívük búja és haragja.
Aki mögöttük testes áll dalolva
    (a horgasorrú énekét kisérve)
    övét minden erényből kötve hordta.
S ha (mint király-utódja) ma is élne
    az ifju, aki háttal ül mögötte,
    csupán edényt cserélt volna erénye:
ami nem áll a többi örökösre:
    országa szállt Frigyesre és Jakabra,
    de legszebb kincsét egy sem örökölte.
Ritkán jut ágrul-ágra, ifiabbra
    ember erénye; így akarta Isten,
    hogy Tőle kérje mind, és Tőle kapja.
A Horgasorruról is szó van itten,
    (akinek Péter énekét kíséri)
    érte Provánsz és Apulia sir fenn.
A plánta magvát még el sem is éri;
    pedig Konstanza Margitnál a férjét
    s Beatrixnál ma is jobban dicséri.
Angol Henriket látod ülni félrébb,
    egyszerü királyt, jámbor-egymagában:
    - ennek a földön jobb hajtása él még.
Hever legallul ezek csapatában
    Vilmos, az őrgróf, a magasba érve;
    kiért s hadáért Alexandriában
ma is sír Monferrato s Canavese."

<a name="44"></a>

Nyolcadik ének

A kígyó

Eljött az óra, mely a bús hajósnak
    vágyát cseréli, s könnyeit folyatja,
    ki érzi még izét a búcsucsóknak;
s mely tűnt szerelme tőrével szuratja
    az új utast, ha hallja a harangot,
    mely tán a haldokló napot siratja:
s én kezdtem már a dalt, kezdtem a hangot
    nem hallani, csak egy lelket figyelve,
    ki felkelt, s újjal inte csitt-parancsot.
S kezét kulcsolta ég felé emelve
    s Keletre nézett, mintha szólana:
    "Isten: szivemnek nincs más célja, terve!"
"Te lucis ante" - tört ki dallama
    ajkárul ollyan édes győzelemmel,
    mintha magambul kiszakítana.
S a többi lelkek ájtatós ütemmel
    kísérték végig himnuszát egészen
    a forgó egekre tapadva szemmel.
Itt élesítsed, olvasó, merészen
    szemed az Igazságra: gyenge fátyol
    borítván, áthatolnod könnyü lészen!
Láttam, hogy akkor ez a szende tábor
    egy pontra néz fel, elsáppadva, csendbe,
    alázattal, valamit lesve távol:
s láttam, hogy jő magasbul és kerengve
    leszáll két angyal, izzó kard kezökben,
    de csonka kardjuk és az éle csempe.
Friss lombok színe zöldellett mezökben,
    amelyet láttam, hogy zöldtollu szárnyak
    verdesnek és a szélben hátraszökken.
S láttam, hogy akkor röptükben megállnak,
    egyik fölöttünk, másik szembelebben,
    úgyhogy középen maradtak az árnyak.
Fejüknek szőkeségét jól kivettem,
    de arcuk látásomban megzavart,
    mert soktól minden erő visszaretten.
"Jönnek, e völgyet védelmezni majd"
    - mondta Sordello - "Mária ölébül,
    a Kígyó ellen, mely most erre tart."
Jaj, körülnéztem: mely égtáj körébül?
    s érzém, miközben fázva borzadoztam,
    hogy fejem a meghitt vállakra szédül.
"A nagy Árnyak közé szálljunk le mostan!"
    - szólt Sordello még - "egy kevés beszédre;
    örülnek látni majd, akit lehoztam."
S alig csupán három lépést ha lépve
    lenn voltam, s láttam, hogy felém szögezte
    szemét egy árny, mintha ismeri vélne.
Sötétedett a lég, eljött az este,
    mégis szememtől szeméig a vak közt
    látásunk lassan áthatolni kezdte.
Felém jött, s én feléje, a tömeg közt:
    ó, Nino, nemes bíró, mily öröm volt,
    itt lelni téged, s nem a rossz sereg közt!
Semmi szép köszönésnek híjja nem volt.
    S kérdé: "Mikor érted el e hegyaljat
    az úton, mely a messze tengeren hord?"
"Ma reggel hagytam el a Nagy Siralmat:
    azon át jöttem régi életemben,
    bízván, hogy az új, utamból kisarjad" -
feleltem, s ő is erre, s nemkülönben
    Sordello kissé elvonulni látszik,
    mintha zavarban volna, s félelemben.
S egyik Vergiliuszra néz, a másik
    egy lenn ülőhöz ezt kiáltja: "Konrád,
    kelj fel, mert felsőbb kegy, amit ma látsz itt!"
És hozzám: "Amit az Úr keze nyom rád,
    terhül, kinek első miértje rejtve,
    a szent Hálára kérlek és bizom rád,
ha túl léssz a tág habon, nem felejtve
    szómat, kérd értem Giovannám, hogy esdjen
    ott, hol szent ima sohse lesz elejtve.
Az anyja már nem hiszem, hogy szeressen,
    mert elvetette a gyász fehér fátylát
    (hejh, szegény újra fölvenné szivessen)!
Kik példáját nézik, könnyen belátják
    hogy milyen múló az asszony szerelme,
    ha szem s tapintás föl nem szítja vágyát.
Pedig nem lesz oly díszesen temetve
    a Milanót vezérlő viperával,
    mint Gallura kakassával lehetne."
Szólt, s észrevettem, hogy a szeme rávall
    a jogos hévre, amit szíve érez,
    belső tüzének égve sugarával.
S én mohó szemem fölvetém az Éghez,
    hol csillagai lassabban keringnek.
    (mint küllő, hol közel a tengelyéhez.)
S vezérem szólt: "Szemed hová tekinget?"
    "Ama három fényt nézem" - mondtam erre -
    "hogy fényli át itteni sark-egünket."
S ő: "A négy fényes csillag már, amelyre
    reggel figyeltél, leszállt odatúlra:
    s ez újak jöttek ím a régi helyre."
Most félrevonva és hozzásimulva
    szóla Sordello: "Nézd az ellenséget!"
    s hogy merre nézzen, megmutatta ujja.
Amerre nem volt a völgy öle védett,
    egy Kígyó látszott: ílyen adta hajdan
    Évának a keserves eleséget.
Fű és virág között, baljós vonalban
    csúszott, a nyelve visszanyalva folyton,
    mosódni tán, hogy szebb legyen kinyaltan.
Nem láttam, s le sem írhatom, mi módon
    mozdult, de láttam, hogy helyébül erre
    kimozdult íme mindkét égi Sólyom,
zöld szárnyaikkal a leget seperve;
    mit meghallván, a Kígyó tovasurrant,
    s ők visszaszálltak az előbb helyre.
Az árny, ki előbb a Bíróhoz illant,
    mikor az hítta, ezalatt csak engem
    vizsgált, s a szeme másra rá se villant.
"Ha arra vágysz, hogy ne pislogva tengjen,
    de leljen lámpád lelkedben olajra,
    hogy lángja égig út-mutatva lengjen" -
kezdé - "ha tudsz a Magra völgyes alja
    felől igaz hírt, oltsd a lelkem szomját:
    lásd, egykor én nagy ember voltam arra,
és a nevem volt Malaspina Konrád,
    fia a vénnek; családom imádtam,
    s ez az imádás hányja itt le kormát."
"Ó," - mondtam - "én hazádat sohse láttam,
    de van-e aki, - bármely föld lakója, -
    nem tudna róla nagy Európában?
A hír, amely nevetek hordozója,
    urával együtt zengi ama völgyet;
    ki sohse volt ott, az is hallott róla.
S amint remélem látni még a Földet,
    éppúgy hiszem, hogy kard- és erszény-adta
    jó hírét törzsed el nem játssza többet.
Természet és Erkölcs úgy fölavatta,
    hogy, hol mindenkit félrevitt a Rossz Fej,
    maga nem nézett a gonosz utakra."
S ő: "Hétszer a Nap nem pihen a Kosjel
    alatt ágyába, hol ez égi Lény
    a Kos, négy lábbal nyujtózkodik most el:
s megéred, hogy ez a jó vélemény
    nagyobb szögekkel lesz fejedbe verve,
    mint mások szava, vagy akár enyém -
ha el nem akad a Végzetnek terve!"

<a name="45"></a>

Kilencedik ének

A kapusangyal és a hét P.

Immár az ős Tithónus szeretője
    fehérben Kelet balkonára lépett
    karjaiból, és elbucsúzva tőle;
homlokán gyöngyök diadémja égett,
    a Hideg Állat formájába rakva,
    mely farkával veri a földi népet;
s az Éj, útjában fölfelé haladva,
    két lépést tett meg már, amerre voltam:
    harmadik lépte szárnyait lóggatta:
és én, ki Ádám örökségét hordtam,
    öten hol ültünk a rét pázsitának
    ölén, álomba győzve, elhajoltam.
És amely óra tájban sírva támad
    a fecskének keserves dala reggel,
    tán emlékére régi bánatának;
mikor a testből nagy utakra leng el,
    s önnön álmának jósa lesz a lélek,
    nem bilincselve földi képzetekkel:
egy aranytollu sast láttam, kevélyet,
    álmomban az égen lebegni széttárt
    szárnyakkal; és épen leszállni mélyedt,
s úgy láttam, ama hegyre szállva sétált,
    hol övéitől hajdan elragadva
    Ganymédes a magas ég felé szállt.
"Megszokta talán" - gondolám magamban -
    "hogy prédát lesni mindig erre lengjen,
    és restell már másutt vadászni karma."
Alig tellt pár perc, hogy párat kerengjen,
    és újra ím, lecsapott mint a villám,
    s a tüzes égig ragadott föl engem.
Ott én is, ő is, fényes lángra gyúlván,
    az álmodott tűz testem úgy sütötte,
    hogy álmaimból fölrezzent a pillám.
Mint Achilles hogy szemét fölütötte,
    és csodálkozva hordta szerte körben,
    nem tudva, hol van, és mi van körötte,
amikor anyja megszöktette bölcsen,
    ahonnan a görögök visszavitték,
    Chirontól Scyrus szigetére ölben:
rezzenve én oly szemeket feszíték
    sápadtan amint elhagyott az álom,
    mint kit dermesztve kiver a veríték.
Csak maga volt ott Vígaszom hogy álljon
    mellettem; a nap két órája fenn már;
    s szemem csüggött a tengerparti tájon.
És Mesterem szólt: "Félelemtelen várj!
    Szedd össze inkább, ne veszítsd erődet
    és ne aggódj, mert lábunk jó helyen jár!
Itt már a Purgatórium előtted!
    Látod a párkányt, amely körbezárja,
    s a bejárást, hol nyílást hagy a kőzet.
A szürkületben, mely a Nap futárja,
    előbb, míg lelked, mit egy sűrü pólya,
    nyomta el lenn a virágágyon álma:
egy Nő jött, s: "Én vagyok Lucia" - szóla -
    "Hadd vigyem ezt el, aki szunnyad itten,
    s legyek útjának könnyebb mozgatója!" -
Sordello lenn maradt s a többi ketten;
    és jött a Nap; - s ő, téged fölemelve,
    idehozott - és én nyomon követtem.
És itt letett; - még ráintett a helyre
    szép szemével, hol a kapunyilás van:
    "s ő és az álmod együtt tűnt el erre."
Mint aki kétkedésben s kábulásban
    az igaz útat fölfödözi végül,
    s félelme elful a vigasztalásban:
úgy én; s amint aggódás gondja nélkül
    látott vezérem: megindult a párkány
    lejtőjén, ahol a Kegy hegye kékül.
Látod, olvasó, hogy száll, mint a sárkány,
    dalom: azért ha köntösét ezentúl
    több mesterséggel varrom, ne csodáld ám!
S mind közelebb, s az első lépteken túl,
    hol imént csak repedést gyanitottam,
    (mint fal, ha nyilva, szakadásnak indul),
egy kaput s három lépcsőt láttam ottan,
    más-más szinűt, a kapuig vezetve,
    s egy kapust, ki még némán ült s nyugodtan.
Mind nyiltabb tekintettel nézegetve
    a felső lépcsőn láttam ülni, s arca
    sugarát, tűrhetetlen, rámvetette;
és meztelen volt kezében a kardja
    tükrözve fényét, hogy szemem a lángot
    nem nézheté, bár egyre azt akarta.
"Szóljatok onnantúl, hogy mit kivántok!
    A vezetőtök hol van?" - kezdte. - "Könnyen
    lehet, hogy íly utat majd sírva bántok!"
"Egy égi Hölgy mondta hogy erre menjen
    utunk, ki jártas ebben" - szólt vezérem
    "Menjetek" - mondta - "kapu nyílik innen!"
"Vezessen hát, hogy kívánt célhoz érjen
    léptetek: jertek lépcsőnkig előre!" -
    szólt a Kapus most biztatva, ne féljen.
S így följutottunk az első lépcsőre:
    fehér márvány volt, és hogy benne lássam
    arcomat, megcsiszolva tükrözőre.
A második sötétebb, mint a bársony,
    kiégett, durva szikla; és keresztben
    s hosszában rajta végig hasadás-nyom.
S a legfelső oly lángoló veressen
    látszott porfirból súlyosodni rája,
    mint vér, amely az erekből kifeccsen.
Ezen pihent a Kapus-angyal lába;
    s a küszöbön ült, melynek deszkafáját
    szemem gyémántból sugarazni látta.
Költőm a lépcső három grádicsán át
    kedvemre vonva, mondá: "Kérjed itten
    alázatossan, hogy nyissa ki zárát!"
Testem a szent lábak elé vetettem;
    nyissa ki, kértem édes irgalomra,
    s előbb háromszor mellemet ütöttem,
S ő akkor hét P-t írt a homlokomra
    kardja hegyével, s: "E sebeket újra
    le kell, vigyázz, majd ottbenn mosni!" - mondta.
Száraz homok, vagy holt tüzek hamúja
    amilyen színű, köntöse olyan volt;
    és most két kulcsot vett elő alúla.
Egyik ezüst volt, a másik arany volt,
    s előbb a fehér, azután a sárga
    forgott meg akként, hogy örömre hangolt.
"Ha valamelyik nem megy jól a zárba,
    vagy nehéz benne s elakad a forgás:
    akkor a kapu zárva marad, zárva!
Az egyik drágább," - szólt az Égi Portás -
    "de több mesterséget kiván a másik,
    mivelhogy ebben rejlik a nagy Oldás.
Pétertől kaptam; - s, jobb, ha ugy hibázik
    kezem, azt mondta, hogy nyit, mintha zárna
    olyan előtt, ki térdein imázik."
És aztán, míg a szent kaput kitárta,
    szólt: "Lépjetek be! de ki hátrafordul,
    az visszamegy és nem jut be a várba!"
És ím, az égi ajtó szárnya kordul,
    és megforogva súlyos sarkvasában,
    amely ércből van, zengve megcsikordul.
Tarpeii vára nem zengett csudábban,
    mikor, a jó Metellust elragadva,
    őrtelen fosztották ki hajdanában.
Én megfordultam a legelső hangra,
    s Te Deum szólalt hirtelen, amelynek
    édes zenébe vegyült tiszta hangja.
És épolyan volt ez a hang a fülnek,
    hangja ennek a Te Deum-zenének,
    mint mikor orgonához énekelnek
és majd hallatszik, majd meg nem, az ének.

<a name="46"></a>

Tizedik ének

Az eleven Kariatidák

Mikor elhagytuk az ajtó küszöbjét,
    mely árva, mert a lelkek rossz szerelme
    egyenes útnak mutatja a görbét:
zajjal csukódott, nagy visszhangot verve;
    de ha visszanéztem volna a zajra,
    méltó mentségem hol lett volna erre?
Egy hasadás vitt föl a sziklafalra
    és mint a hab tolong előre-hátra,
    úgy kanyarogtunk benne jobbra-balra.
S szólt vezetőm: "Itt legény kell a gátra
    úgy kanyarodni erre-arra folyton,
    ahogyan útja nyíl a sziklahátra!"
Ez megritkítá lépteink a zordon
    köveken, és előbb feküdt a csempe
    hold az ágyába, hogy ott megnyugodjon,
mintahogy mi, e tűfokán kimenve,
    hol összezárul a hegy egy tömegben,
    felhághattunk a nyilt, szabad peremre.
De akkor, én fáradtan, s mindaketten
    bizonytalan néztünk a fensikon szét,
    oly árván, mint utak a rengetegben.
Partjától, ahol a semmivel szomszéd,
    a lábáig magasságát ha mérném,
    három embernyit legalább kihoznék.
S ameddig, szemem szárnyával, elérém,
    ha jobbra néztem, e párkányt, ha balra,
    mindenfelől egyformának ítélém.
S alig nyomtuk meg lépteinket arra,
    mikor megláttam, hogy beljebb a szikla,
    amely utat zár fenn a hegytarajra,
fehér márványból van, és elborítva
    domborművekkel, hogy nemcsak Poliklét,
    de a Természet szégyenben maradna.
Az angyal, ki a hírt, hogy az öröklét
    kapui tárva, hozta embereknek,
    s hogy a rég sírva várt békét öröklék:
mint élő, kinek tagjai remegnek,
    volt ott kivésve, annyi édes bájjal,
    hogy nem is néznéd néma kőremeknek.
"Ave!" - látszott mondani néma szájjal,
    mert melléje volt az a Nő faragva,
    ki Menny szerelmét nyitja égi zárral,
s mozdulata rávallott e szavakra:
    "Ecce ancilla Dei" - s oly találón,
    mint viasznyomás valamely alakra.
"Ne csak egy helyre figyelmezz kizárón" -
    szólt, kinek jöttem azon oldalánál,
    merről a szív van, édes Elüljáróm.
Megfordulék, s megláttam Máriánál
    egy kissé hátrább, abban az irányban,
    hol, jobbra tőlem, drága Poétám áll,
egy más képet, mely a hegy jobb falán van
    kivésve, s túlra Bölcsem oldalától
    kerülve közel látszék, s jobb arányban.
Ott márványökrök vonják ponyvasátor
    alatt; szekéren, ládáját az Úrnak,
    mely int, hogy ne légy hivatlan prókátor.
S a kísérők hét kórusra oszolnak;
    s ott két érzékem küzködött; az egyik
    szólt: "Nem!" - a másik: "De igen, dalolnak!"
S a tömjénfüstöt is, mely föltüremlik
    köröskörül, sok jól utánzott ránccal,
    az orr tagadja, s a szemek igenlik.
S lám, a Zsoltáros föltürkőzve táncol
    a szent Szekrény előtt alázatosan;
    s több volt királynál, s kevesebb, e tánccal.
S egy palotának erkélyén magassan
    Mikhál látszott, a menetet csodálván,
    szomoruan, és kissé haragossan.
De én közel már új képet találván
    néztem, helyemről másik helyre hágva,
    hol Mikhál mögött ragyogott a márvány.
Itt a császár alakja volt kivágva
    dicsőn a sziklából, kinek erénye
    indítá Gergelyt a győztes imákra.
Traján császárról szólok; büszke ménje
    előtt egy özvegy állt; az özvegy arcán
    mély fájdalom, s szemében könnyek fénye.
Körötte tiprat sok, csaták piarcán
    edzett vitéze s leng arany mezőben
    a Sas, amely kisérni szokta harcán.
S a nő, maga a búbánat merőben,
    szólni látszék: "Uram, fiam halott,
    s tebenned bízom, mint védelmezőben!"
És ő: "Legalább azt megvárhatod,
    míg megjövök." S a nő most csüggedettebb
    hangon, mint kit a bánat áthatott;
"S ha meg nem jönnél?" "Őrködik feletted,
    ki helyemen lesz." S ő: "A más erénye
    mit ér neked, ha magadét feledted?"
S a császár szólt: "Légy megnyugodva, néne:
    nem mehetek, mig lelkemen adósság
    súlya van; itt tart a Könyör törvénye." -
És míg igy én itt az alázatosság
    képeit néztem, mellyek Mesterükre
    vallván a lelket szent gyönyörbe hozzák,
s melyeket a valóság égi tükre
    és látható beszéd gyanánt teremtett,
    kinek nincs új - nekünk mind új, örökre -,
"Im," - szólt a Költő, és kezével intett -
    "egy nagy sereg jön ott, gyéren topogva:
    tán föllebb tudnak igazítni minket."
Szemem szomjassan nem sejtett dologra,
    szemlélni folyton új csodát mohón,
    nem volt, keze iránt fordulni, lomha.
Nem akarom, hogy elcsüggedj bohón
    jó szándokodban, hallva ezt a szörnyű
    fizetségét a bűnnek, olvasóm.
Azért ne a kin módját nézd, ha könnyű
    szivvel akarod nézni: nézd a végét:
    csak itéletnapig hull itt a könnyü!
"Mester" - kezdém - "a kínnak ezt a népét
    alig tudom kivenni jól, hogy ember:
    most érzem földi szemem gyöngeségét."
S felelt: "Gyötrelmük, annyi mint a tenger,
    nagy súllyal úgy lenyomja mind a földre:
    hogy jól lássam, nekem is kűzdenem kell.
De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe
    jön mind a kő alatt görbülve kétrét;
    már látni: mellüket verik gyötörve."
Ó, gőgös keresztények, balga népség,
    kinek elbízott, nyavalyás elmétek
    a visszás útban veti reménységét!
Nem látjátok, hogy az ember mi? Féreg,
    mely majd formáland angyali pillangót,
    s az Itéletre pajzsa nélkül tér meg.
Mért úszkál fönnen lelketek, ti bangók?
    Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,
    még pillangóvá eztán változandók.
Mint gyámkő gyanánt gyakran a müvészek
    szobrot tesznek, hogy a párkányt emeljék;
    de rosszul esik, hogyha arra nézek,
mert oly görnyedt, hogy térde éri mellét
    s félős, hogy megszakadhat: nem külömben
    cipelte itt e sereg szörnyü terhét.
De nem egyformán voltak gyötrelemben:
    más-más követ vitt minden kárhozott váll;
    s ki még leginkább vala türelemben,
sírva látszék mondani: "Nem birom már!"

<a name="47"></a>

Tizenegyedik ének

A művészek gőgje

"Ó, Miatyánk, ki lakozol a mennyben,
    nem határokba szorítva, csak első
    magasságodhoz vonzó szerelemben:
szenteltessék meg neved. Áldja felső
    erődet minden teremtmény beszéde,
    s fuvalmad, mely a szívbe édesen jő.
Jöjjön el a Te országod, a Béke:
    mert ha nem jön, mi minden képességet
    összeszedve sem érünk közelébe.
Mint angyalaid áldozzák Tenéked
    akaratukat, dalolván: »Hosanna!«:
    úgy áldozzák az emberek övéket.
Hulljon elénk a mindennapi manna,
    mely nélkül e vad pusztán hátracsügged,
    aki leginkább előrerohanna.
Mikép mi annak, aki ellenünk tett,
    bocsáss meg nékünk; légy irgalmas ostor
    bününk számára; ne nézd érdemünket.
Erőnket, mely oly könnyen rosszbakóstol,
    ne hadd, hogy az ős Ellenség kisértse:
    de szabadíts meg minket a Gonosztól.
A végső kérést nem magunknak kérte
    ajkunk, Uram, mert nem kell; hanem annak,
    kinek még földi húsban cammog élte."
Igyen könyörgött a sok árny utamnak
    könnyebbségéért; s nyomva súlyaiktúl,
    milyenek olykor álmainkba' nyomnak,
más-más mértékben gyötrődnek a kíntul
    járván körét az első partszegélynek,
    míg a világ köde róluk letisztul.
S ha ők ott folyton javunkra beszélnek,
    mit nem kell itt az ő javukra tenni,
    kiben jó szándék jó gyökéren éled?
Segítsük őket foltjaik levenni,
    mik itt szennyezték, hogy tisztulva, könnyen
    tudjanak csillagos körökbe menni.
"Igazság és Kegy úgy emelje fönnyen
    lelketek égbe, szárnyatok megoldva,
    hogy vágyatok szerint suhanva menjen
veletek föl, föl: amint itt a kurta
    utat megmutatjátok; és ha több van,
    azt mely lejtésben legkevésbbé durva:
mert itt e társam még azok között van,
    kiket Ádám husa ruház, s röpülni
    vágya szerint, de ereje fölött van."
Ami szót kaptunk most feleletül mi
    azokra, miket szólt a Bölcs Kisérő,
    hogy kitől jöttek, nem akart kitünni;
csak hogy azt mondták: "Aki jobbfelé jő
    velünk a parton, rálel a kapúra,
    melyen fölhághat az is, aki élő.
S ha nem gátolna ez a szikla-súlya,
    amely itt gőgös nyakamon kemény fék
    s amelytől arcom földre lekonyúla,
ezt, aki nem mondja nevét, de él még,
    jobban megnézném, hogy nem ismerős-e?
    s részvétet tőle kínjaimra kérnék.
Én latin voltam, és fajomnak őse
    - nem tudom, hogy hozzátok ért-e híre -
    Aldobrandesco volt, Toscana hőse.
Elődeim nagy lelke, régi vére
    szívemet úgy megduzzasztotta gőgben,
    hogy nem gondolva közanyánk bünére,
magam' becsültem, mással nem törődtem;
    s ez lett halálom, mint Siéna tudja,
    s minden gyermek campagnai mezőkben.
Omberto vagyok; s gőgöm a bal útra
    nemcsak engem vitt; megszenvedte minden
    barátom, vélem bús romlásba jutva.
S ezért kell ezt a súlyt most, íme, vinnem;
    s mert az életből, vezeklést se tartva
    távoztam, most nem távozhatok innen."
Szólt, s én hallgattam, fejemet lehajtva;
    s egy árny, ki eddig velünk szót se váltott,
    a nagy súly alól arcát fölcsavarta
s megnézett és megismert s fölkiáltott,
    s rám, ki hozzájuk legörbülve jártam,
    fáradságos tekintetet bocsájtott.
"Ó," - szólék - "te vagy Oderisi, látom:
    Agobbio s a művészet dísze, melynek
    neve fényfestés Páris városában."
"Testvér" - szólt - "vígabb színeket viselnek
    bolognai Franco rajzai; nékem
    részem van dicsőségből: ő betellhet.
Nem voltam íly szerény ám én se régen,
    míg éltem; lángként lobogott e szívben
    és csak kitűnni vágyott, büszkeségem!
És ennek árát fizetem ma itten;
    s még itt se volnék, ha, még bűnre képes
    testtel, Hozzád nem tértem volna, Isten!
Ó, embergőgök hiúsága! véges
    hír, mely mindjárt meghal, ha elhanyatlott
    barbár kor nem tér vissza kútfejéhez!
Lám, festészetben Cimabue tartott
    minden teret, és ma Giottót kiáltják;
    s amannak híre éjszakába hajlott.
Igy Gídó Gídót, egymást sorba váltják
    a költők; - s él már tán, ki úgy kinyomja
    mindkettőt, mint fészekbül a madárkát.
Szélre hasonlít, lenge fuvalomra
    e földi hírnév - mely nevét cseréli
    a tájjal, amint erre fúj vagy arra.
Több híred lesz tán, ha vénségben éri
    húsod a halál, mint ha amídőn még
    ajkad a pacit és papit beszéli,
ezer év múlva? mely oly kis idő még
    az örökhöz, mint a leglassubb égkör
    forgásához, míg pillád emelődnék.
Ennek, ki lassan leng el e vidékről
    előttem, zengett nagy Toscana régen,
    ma Siéna sem zeng nagyon nevétől.
Siéna, ahol úr volt, mikor épen
    állt még Firenze gőgje, ki ma ríma,
    de büszke hölgy volt annakidejében.
Mint a fü színe, mit a nap kihína
    a földbül, a ti dicsőségtek olyan:
    aki kihíja, ugyanaz kiszíja."
És én: "Igaz szód int, hogy fölcsatoljam
    alázat övét, s gőgömből leszállni;
    de most, kiről szóltál? hadd tudakoljam."
"Ez itt" - felelt ő - "Provenzan Salvani
    s azért van itt, mivel minden hatalmat
    Siénában magának mert kivánni.
Azért jár így most; és nem lel nyugalmat,
    mióta meghalt; íly pénzzel fizet meg,
    kiben merész vágy szertelen kisarjad."
S én: "Ha oly lelkek, akik életüknek
    bűnbánat nélkül éltek alkonyáig;
    ott lenn maradnak, ide nem jöhetnek,
ha ima nem száll, nem üdvükre válik,
    annyi ideig, mint ameddig éltek:
    hogy engedhette őt az ég idáig?"
"Mikor még híre-kincse volt tömérdek,
    koldulni, minden szégyent félretéve
    kiült Siéna piacára, féltett
barátja váltságát hogy összekérje
    - (mert akkor Károly börtönében élt ez) -,
    bár reszketett erében büszke vére.
Nem mondok többet, és talán nem értesz;
    de városod majd veled nemsokára
    úgy bán, hogy sorsod szavaimra fény lesz.
E tette által lőn föloldva zára."

<a name="48"></a>

Tizenkettedik ének

Képek a márványpadlón

Párossan, mint az ökrök az igában,
    míg tűrte lelkem drága vezetője,
    mentünk (az árny a súllyal a nyakában):
de mikor így szólt: "Hagyd őt, törj előre!
    itt kiki vitorlával és lapáttal
    hajtsa hajóját, ahogy tellik tőle!" -
megindulék, kiegyenesedve háttal
    - mint járni szoktunk -; csak belül maradtam
    lenyomva és terhelve, tele váddal.
Mesterem nyomán örömmel haladtam;
    s most megmutattuk, hogy köztünk s az árnyak
    közt nem mi voltunk nyomva súlyosabban.
S szólt költőm: "Nézz le, hol lábaid járnak;
    talán könnyebbségére lesz utadnak
    talpaid ágyát itten megcsodálnod."
Mint földbeásott sír a burkolatnak
    kövén, hogy emlék maradjon, kivésve
    földi mivoltát hordja a halottnak,
s sokak szemébe könnyeket igézve
    emlék-fulánkkal szurdogál - azonban
    csak hű szivet sarkantyuz szenvedésre:
úgy, s több hűséggel minden csöpp izomban
    több művészettel - láttam ott faragva
    a hegyből ugró útat egy huzamban.
Láttam egyrészt, legékesebb alakja
    a Teremtésnek hogy zuhan az égbül,
    mint a villámok lecsapó szalagja.
Láttam másrészen, mennyek fegyverétül
    nagy Briareust hanyatt sujtva földre,
    s hogy teste súlyán a halálos jég ül.
Láttam Apollót, s Pallast, még vas-öltve,
    atyjuk körül, csodálni szórt gigászok
    tagjait Marssal, kiket karjuk ölt le.
Láttam Nimródot, zavarba-alázott
    szemekkel tornya alján nézni népét,
    amely Sennaarban vele gőgbe vásott.
Niobe! sírva láttam sírni képét
    s hogy a nyilt utcán szégyenkedve gyászol,
    körötte holtan fia-lánya, hét-hét.
Ó, Saull saját fegyvered vasától
    láttalak hullni Gilboa-mezőre,
    melyet nem ért több se harmat, se zápor.
Bolond Arachne! láttalak, te dőre,
    már félig pókká válva, oldhatatlan
    saját, vesztedre font, hálódba szőve.
Ó, Roboám! nem-rettentő alakban
    láttam ott vésve képed: bús szekéren
    üzetlen szöktél, félve, szívszakadtan.
Mutatta még a padló rajza, véren
    a baljós ékszert Alkmeon miképen
    fizetteté anyjával, drága béren.
Mutatta, hogy a templom rejtekében
    Sennacheribet fiai halálra
    hogy sebezték, és hagyták ott sebében.
Mutatta, Tamyrisnek lakomája
    mily szörnyü volt, mikor Cyrushoz így szólt:
    "Vérre szomjaztál, vérrel tellsz be márma!"
Mutatta, asszírok csapatja mily szórt
    futásban, mikor meghalt Holofernes,
    s mily vér-ereklyét hátrahagyva, iszkolt.
Láttam, vadaknak milyen üszkös-vermes
    tanyája Trója; láttam büszke várad,
    ó, Ilión! mily pusztulással terhes!
Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
    vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,
    milyet bármely nagy művész megcsudálhat?
Élő az élő, holt a holt a rajzon;
    többet valóság látója se lát,
    mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.
Csak hadd emelje gőgje homlokát
    más Éva-fi, s a földre le se nézzen,
    ahol meglátná útja nyomorát! -
Az én figyelmem ráveszett egészen;
    a Nap nagy útat bírt azóta tenni,
    s mi megkerültük a kört java-részen,
midőn az, aki mindent észrevenni
    előttem járt, szólt: "Föl a fejjel; nézz szét!
    most nincs idő tovább mélázva menni!
Nézd, ott egy angyal közelíti léptét!
    s nézd, észrevétlen múlik már a Nappal:
    ép elbocsátja hatodik cselédjét.
Ékesítsd illő arccal s mozdulattal
    magadat, hogy szivesen fölvezessen:
    gondold, hogy a tünt perc örökre meghal!"
Hogy az időt hiába ne veszessem,
    annyiszor mondta, hogy nem szólhatott már
    olyan homályosan, hogy ne kövessem.
De a Szép Teremtmény elénk jutott már
    fehér ruhában, és az arca, mint a
    hajnali csillag, messze ragyogott rám.
A karja nyitva és a szárnya nyitva;
    és mondta: "Jertek, itt közel a lépcső,
    és könnyü, könnyü lesz feljutni itt ma!
Kevés, ki a hivást meghallja és jő:
    Ó, Emberfaj! pedig röpülni lettél:
    mért lesz kis széltől röptöd rögtön késő?"
Odáig vitt, hol megtörött a szirt-él;
    ott homlokom szárnyával megsurolta,
    s hallám, hogy ajka biztos útat ígér.
Mint ahol jobbról megy az út a Dombra,
    hol a Templom ül, mely a jól-vezérlett
    város fölött lenéz a Rubacontra;
lépcsővel szelidűl a meredélynek
    lejtője (még azt akkoriba vágták,
    mikor tiszta volt a Főkönyv s a Mérleg)
úgy szelidűl a part, mely ottan áthág
    a másik körbe; míg el jobbra-balra
    minden utat két magas sziklagát vág.
Alig fordítók lépteinket arra,
    hangok: "Spiritu pauperes beati" -
    kezdtek mondhatlan édességü dalra.
Ah, mily különbözők az alvilági
    szurdékok ettől! Vad jajok fogadtak
    ott lenn - itt édes örömök danái:
Lábaink már a szent lépcsőn haladtak
    s oly símán mentek rajta, könnyü testtel,
    hogy sík uton sem tudtak úgy, alantabb.
Azért megkérdém: "Mondd meg, drága Mester,
    milyen súly hullt le rólam, hogy ma lábam
    fájást sem érez, fáradást se restell?"
Felelt: "Még hat P, bárha haloványan
    homlokodon ég; egy le van törölve!
    Ha le lesznek törölve mindahányan,
akkor majd nem hogy fáradság gyötörne,
    de oly rabja lesz vágyadnak a lábad,
    hogy ép a járás ringat majd gyönyörbe."
Mint ki valamit, amit bárki láthat,
    csak maga nem sejt, cipel a fején;
    mikor odamutat valaki, rákap
kezével, úgy keresget a helyén,
    hogy megtudhassa, mi az? s megtalálja,
    mit szeme el nem ér: - úgy tettem én
s jobb kezem újja homlokom husára
    tapintva: lám, már csak hat betü volt ott,
    miket a Kulcsos Angyal jegyze rája.
Amit Vezérem meglátván: mosolygott.

<a name="49"></a>

Tizenharmadik ének

A vakok erkélyén

Elértünk a lépcső felső fokáig,
    ahol másodszor van a Hegy bevájva,
    mit megmászni sokak üdvére válik,
maga körűl époly erkélyt csinálva,
    mint az első; - (bár görbébb görbülése,
    mert kisebb kör van általa bezárva):
sem árny nem látszik, sem a kőbe vésve
    képjel itt; némán hull a síma útra
    a halvány márvány fakó fényverése.
"Ha valakit, ki itt vezetni tudna,
    bevárunk, jó soká lesz" - szólt Vezérem, -
    "félek, mig kétségünk döntésre jutna."
És szemét a napba szögezte mélyen;
    és jobb felét szilárd centrumba fogva,
    hogy bal felével egy félkört lemérjen:
"Ó, édes fény, te kiben bízakodva
    lépek ez új ösvényre, te vezérelj,
    úgy mint itt kell vezetve lenni!" - mondta.
"Te ragyogsz s égetsz nagy szemed tüzével;
    s ha nem vezet más, arra kell hogy menjünk,
    merre Te mutatsz sugarad kezével."
S már annyi útat sikerűle tennünk,
    amennyit nálunk mérföldnek neveznek,
    - hamar, mert égett a vágy lángja bennünk: -
s éreztük, hogy köröttünk szárnya reszket
    látlan lelkeknek, akik nyájas szóval
    hivnak asztalához a szeretetnek.
Az első hang, röptében szállaló dal,
    "Vinum non habent" - mondja messze zengve,
    és elszállván, mögöttünk újra szólal;
s hogy távolodván, belehalt a csendbe:
    "Orestes vagyok, Pylades barátja!" -
    kezdi egy másik, s elszáll, tovalengve.
"Mily hangok ezek?" - kérdi lelkem vágya;
    s még ki se mondom, már egy harmadik:
    "Szeressed azt is, ki bánt!" - kiáltja.
"Irigység bűnét korbácsolja itt
    a nagy Korbács; s azért van" - szólt Vezérem -
    "hogy szeretet suhintja szijjait.
A gyeplő másként kell majd hogy beszéljen:
    meghallod azt is; nem hiszem, hogy addig
    lábad bocsánat ajtajához érjen.
De szögezd szemed, ha elláthat addig,
    azokra, akik szemben ülnek ottan,
    egy sorban, hol a szirt barlanggá hajlik."
S hogy szemem erre jobban kinyitottam,
    árnyak ültek ott, kiknek köpönyegje
    előnkbe sápadt, a kőnél fakóbban.
És hangot is hallottunk közelegve,
    "Könyörögj értünk Máriá"-t - s Mihályt,
    Pétert, és minden szentet, sorba szedve.
Én nem képzelem, hogy valaha járt
    a földön oly gonosz, kit meg ne hatna
    a látvány, mely ott látásunkra várt.
Mert, amint mindenkinek mozdulatja
    tisztán kitetszett, éreztem azonnal,
    hogy a mély részvét könnyemet folyatja.
Szőringgel voltak fedve, durva ronggyal,
    s egyik a másikat támasztva vállal,
    támasztotta mindannyit az oromfal;
mint vakok, búcsuban, motyogó szájjal
    koldulva állnak, és egyik a másik
    vállára ejtve fejét, bamba nyájjal:
remélve, hogy igy majd részvét csirázik
    nemcsak imájuk, de a bús alaknak
    látta nyomán már, mely némán imázik.
És mint a napfény nem használ a vaknak,
    úgy itt az árnyak, kikhez most jutottam,
    az ég fényéből egy szikrát se kapnak:
mert mindeniknek levarrva csukottan
    pillája (s vasfonállal!) - mint levarrják
    vad sólymét, máskép nem marad nyugodtan.
Én úgy éreztem, hogy sértik és csalják
    szemeim, akiket nem-látva látnak, -
    s Tanácsadómnak vártam bölcs sugalmát
s megértve ő hangját a némaságnak,
    szavai ("Szólj, de tiszta, kurta szóval!")
    mondatlan kérdésemmel összevágtak.
Vergiliusz mellettem azon oldal
    felől jött akkor, hol lebukni könnyű,
    nem lévén ott korlátot alkotó fal:
másik oldalon ültek volt a szörnyű
    varrással varrt ájtatos árnyak; sirtak,
    s a varráson át nyomódott a könnyű.
"Ó, boldog nép, mert biztosan kinyilnak
    szemeid" - szóltam ekkor - "ama fényre,
    amely egyetlen gondja vágyaidnak:
lelked salakját a Kegyelem ténye
    úgy oldja föl, és úgy folyassa tisztán
    elméd patakját megtisztult edénye,
amint megmondod, nincs-e latin is tán
    köztetek, akit megismerni nékem
    kedves lesz, s néki is javára lesz tán?"
"Mind egy hazában polgár ez: az Égben;
    de úgy hiszem, testvér, hogy ollyat értesz,
    aki volt latin, vándor eletében."
Igyen tetszett, hogy egy hang visszakérdez;
    akinek én hangosabban feleltem,
    mivel helyemtől távolabb beszélt ez.
(Ugyanis egyik árnyon megfigyeltem,
    hogy vár szavamra, mert vakok gyanánt
    fölnyujtá állát, egy kissé emelten.)
"Ó, szellem, ki itt gyötrődsz, csúcs iránt
    szállani, ha te szólítottál" - mondtam -
    "mondj jelül egy nevet vagy tartományt!"
"Siénát mondom" - válaszolta nyomban -
    "mert onnan jöttem Ahhoz tisztulásra,
    ki magát osztja a Paradicsomban.
Sapia voltam, nem bölcs semmi másra,
    csak névre; oly bolond, ki önjavának
    nem örül úgy, mint kárt ha lát a társa.
S hogy ne tartsd szavam nagyítás szavának,
    de lásd, mily balga voltam igazán
    már lejtős ívén éveim javának:
Colléban álltak harcolva hazám
    polgárai az ellenséggel; Isten
    azt adta, miért én imádkozám:
keservesen szétverve, szégyenüzten
    futottak; s reám úgy hatott e hajsza
    hogy sohsem izlelt vad örömbe estem,
és ajkamat az Isten ellen ajzva
    égre kiáltám: »Már Tőled se félek!« -
    (mint a rigó, ha kisüt a nap arca).
Mikor láttam, hogy már végéhez érek
    éltemnek, békét akartam az Éggel:
    mégsem lennék még itt-vezeklő lélek,
ha meg nem sajnál Pettignano Péter,
    s meg nem emlékszik rólam szent imája
    szent szeretetből, részvevő igékkel.
De ki lehet, ki méltónak találja
    kérdeni sorsunk, s szemét nyitva tartja,
    s mikor beszél, még lélekzik a szája?"
"Az én szemem is lesz még itt bevarrva,
    de nem soká: mert nem forgatta" - mondtam -
    "sokszor el a rút irigység hatalma.
Más bűnért égek én aggodalomban,
    az alábbi kör kínjaitól félve,
    miért szivemben már előre gond van."
S ő: "Ki vezetett ide fölkisérve,
    hogy még lejutni lehetőnek véled?"
    S én: "Ez, ki itt jön egy szót sem beszélve.
És élek még; azért hát bízva kérjed,
    választott lélek, ha kivánod, ott túl
    hogy földi lábaim fárasszam érted!"
"Ó, ez" - felelte - "soha nem hallott új
    dolog, és nagy jel, hogy az Úr szeret:
    hát néha Hozzá érttem esdve fordulj!
S mire legjobban vágyik a szived,
    arra kérlek: ha eljutsz Toscanába,
    rokonaimnál mentsd meg híremet!
Meg fogod lelni őket ama kába
    nép közt, mely Talamónért úgy bolondul,
    mint fúrva hajdan Diánát hiába:
s több admirálja vész el ott bolondul."

<a name="50"></a>

Tizennegyedik ének

Az elátkozott folyó

"Ki az, kinek hegyünk körül visz útja,
    mielőtt szárnyra kapna a halálban,
    és szemeit kedvére nyitja, csukja?"
"Ki, nem tudom; de tudom, nincs magában.
    Te közelebb vagy, te kérdezzed őtet:
    de nyájasan szólítsd, hogy szóba álljon."
Szellemek ketten ily beszédet szőttek
    rólam ott jobbról, egymáshoz hajolva,
    és arcaik már szóra emelődtek.
S szólt egyik: "Ó, te, ki föl sem bomolva
    test köteléből, törsz az ég csucsára,
    vigasztalj meg bennünket válaszolva:
honnan jössz és ki vagy? mert oly csudára
    indít a Kegy, mely neked itt kijut,
    mint oly Kegy, melynek nem volt soha párja."
És én: "Toscanán egy folyócska fut
    keresztül, melynek anyja Falteróna:
    s el nem fárasztja száz mérföldnyi út.
Amellett szült engem a parti róna;
    nevem mért mondjam? mit tudsz meg te róla?
    hisz még nem nagyon messze hallható ma."
"Hogyha értelmem jól értette" - szóla
    most az előbbi - "sejtem már, miféle
    folyóra gondolsz: az Arno folyóra."
"De mért nem mondta nevét?" - szólt a véle
    jött társ - "mért nem akart rá nyílni szája,
    akár valami borzalom nevére?"
S a kérdezett árny ezt felelte rája:
    "Azt nem tudom; de hogy nevét befedné
    feledés átka, méltó volna tája.
Mert kezdetétől, ahol oly tömeggé
    duzzad az Alp-lánc, melynek elszakított
    vége Pelórus, mint seholse többé,
odáig, ahol az égtől kiszívott
    vizet az Óceánnak visszaadja,
    melynek esőjétől folyóvá hízott -
az erényt ellenség gyanánt riadja
    s kígyóként űzi - mintha átka lenne
    - vagy csak a rossz szokás az átok atyja.
És ezért van úgy elváltozva benne,
    gonosz völgyében, valahány lakója,
    mintha a Circe tányérjárul enne.
Előbb rút disznók közt eredve rója
    szegény pályáját, kiknek emberétel
    helyett makk méltóbb tápláléka volna.
Később találkozik a kutya-néppel,
    melynek ugatni torka sohse fárad,
    és megvetőn fordítja bús vizét el.
Völgynek szalad; s mind több farkast talál ott
    kutyák helyett, amint tágítja ágyát
    az átkozott és szerencsétlen Árok.
Még lejjebb száll, még mélyebb ágyba vág át
    s rókákra lel, oly ravaszakra, kiknek
    ész nem múlhatja föllül csalfaságát.
Nem hallgatok: hadd hallja más is itt meg,
    amit sug az Igazság lelke nékem:
    nem vál kárára megszivlelni, hidd meg!
Kel unokád már, hogy vadásza légyen
    majdan e vad víz menti farkasoknak,
    és mindannyit fölverni rejtekében!
Fölszedi árát eleven husoknak
    s megöli őket; vén vad módra tombol;
    s vész jó hírneve néki, élte soknak.
Véressen lép ki a borús vadonból
    s úgy hagyja azt, hogy a lefoszlott galyra
    ezer évig nem nő ki dísze lombból!"
Mint nagy veszélyek jósát aki hallja,
    zavart borúból hull arcára mély árny,
    bármely égtájnak fenyeget viharja:
úgy láttam én ott, megzavarva, mélán
    a másik lelket, elbusúlva rajta,
    amint a szókat fontolgatta némán.
Egynek beszéde, a másiknak arca
    vágyra költött, hogy nevük tudakoznám,
    s ajakam kérdést és kérést sóhajta.
S a szellem, aki előbb szóla hozzám:
    "Olyat kérsz, mit te az imént" - felelte -
    "nem tettél meg nekem, hogy viszonoznám.
De mert átlátszik, hogy az ég kegyelte
    utadat, fösvény nem leszek irántad;
    halld: én vagyok Guido del Duca lelke.
Irigység vetett a vérembe lángot:
    hogy aki látta társaim vigalmát,
    látta, hogy arcom ólomszínbe rángott.
Vetésemből itt aratok ma szalmát:
    Ó, Ember! mért az szíved fő reménye,
    min írva látod osztozás tilalmát?
Ez itt Rinieri; hajdan dísze-fénye
    Calboli-háznak; honnan ide szállva
    nem hagyott senki örököst erénye.
De nemcsak az ő vére marad árva
    tenger és Reno, s a Hegy és a Pó közt
    igaz kedv s szív kincsétől messzeválva:
mert mérges hajtás az egész folyó-közt
    belepte úgy hogy soká kéne írtó
    kézzel mívelni, míg kiírtanók ezt.
Hol a jó Lizio, s Carpigna Gídó?
    Manardi Henrik, s Traversaro Péter?
    Korcs lett Romagna vére, s faja kígyó.
Ki foglalhatja Fabro örökét el
    Bolognában? S Faenzában mikor kel
    új Fosco, törpe törzsön szép kivétel?
Ne csodáld, toszkán, hogyha könnyben old fel
    szemem ily bút! Hol van Guido da Prata?
    S d'Azzo, ki vélünk egy időbe holt el?
S Federigo Tignoso s társasága?
    a Traversara- s Anastagi-házak?
    mindakét törzsnek fája rég kivágva.
Lovagok, hölgyek, gondok, vígadások!
    Hajdan nyájasság inte s víg szerelmek,
    hol ma a szívek ilyen nyavalyások!
Ó, Brettinoro, hova kéne lenned!
    Hisz fut már szerte néped és családod,
    hogy a nagy romlást elkerülje benned!
Bagnacaval jól tesz, nem hajt uj ágot;
    de rosszul Conio, rosszul Castrocaro,
    grófokkal szaporítván e világot.
Pagan-ház jobbúl, ha a közte járó
    ördög elmegy belőle; ámde tiszta
    hírnévre nézve sohse lesz kiváló.
Ó, Ugolin Fantoli, biztosítva
    van jó neved, mert nincs fiad, se lányod,
    ki elfajzással elhomályosítsa.
De menj már, toszkán! mert inkább kivánok
    sírni mint szólni; a beszéd zavarja
    szegény elmémet; jobb a néma bánat."
Mentünk. Tudtuk, hogy a két lélek hallja
    léptünk neszét, és ajkuk hallgatása
    választott útunk szótalan javallja.
Egyedül törtünk tovább, új csapásra
    s egyszerre hang zendült fülünkbe, szemben,
    mint leget tépő villám villanása:
"Aki elül talál, öljön meg engem!"
    s aztán elzengett, mint az égi zengés,
    ha hirtelen a felhő szerterebben.
Amint fülünkben elpihent a csengés,
    másik hang robbant, oly fülrengetően,
    mintha kirobban egetrázó rengés:
"Aglaurus vagyok, szikla lett belőlem!" -
    S én, Mesteremhez közelebb simúlva
    egy lépést hátra tettem, nem előre.
S a lég csendes lett minden részen újra.
    S ő mondta akkor: "Ez volt a kemény fék,
    mely bár határon ne engedne túlra!
De bekapjátok a horog csalétkét,
    mellyel az ős ellenség von magához;
    és megvetitek a hívó szó fékét.
Hív a forgó ég, és körülsugároz,
    szent szépségeit szemetekbe szórja:
    de az vakon tapad a föld porához.
Azért vert meg a Mindenek Tudója!"

<a name="51"></a>

Tizenötödik ének

A szelídség víziója

Mint harmadiktól hajnalig hiányzik
    órányi köz az ég azon körén, mely
    folyton forog mint a gyermek ha játszik:
útjából a Nap épenannyi térrel
    maradt adósa törvényének estig;
    (ott délután volt: az élőknél éjjel);
s éreztük hogy már sugarai festik
    orrunk hegyét; mert annyi kört bejártunk,
    hogy most Nyugatnak mentünk egyenest itt:
mikor egyszerre még több fényü láng hullt
    szemembe, mint előbb, hogy megzavart ott
    az új jelenség, mely egyszerre ránk gyúlt.
S szemöldökömre kezem ernyőt tartott;
    mert a nagy fényhez nehezen törődvén
    szemem, verését mérsékelni hajtott.
Mint a tükörbül, ha visszaverődvén,
    vagy víz szinérül, époly foku szögben,
    mint rájahullott, a beléeső fény
a függélyes vonaltul jobbra szökken
    - ha balrul jött - egyenlő messzeségbe,
    (mint kísérlet mutatja s ábra könyvben):
úgy messze fény felénkvert kéveképe
    látszott élessen az arcomba tépni;
    s szemem el kellett róla kapni végre.
"Atyám, mi ez, hogy nem tudom kivédni
    úgy, hogy a védelem valamit érjen" -
    szóltam - "s egyre közelebb látom égni?"
"Ne csodáld, hogyha még ma" - szólt Vezérem -
    "a mennyei cselédség fénye kábít:
    Követ ez, föllebb int a meredélyen.
Ily jelenséget látni nem sokáig
    lesz kín számodra; sőt amint megedzik
    természeted, még gyönyörödre válik." -
S az áldott Angyal ím elénkbe tetszik
    és szól vidáman: "Erre lépjetek föl,
    mert lábatoknak könnyü lépcső lessz itt!"
S így léptünk följebb ama kerületből;
    és "Beati misericordes" - ének
    szólalt, és: "Örvendj, győztes!" - hátmegettről.
Magunk mentünk a hegy meredekének,
    s én, hogy halljam Vezérem drága hangját,
    és jó hasznát vegyem a bölcs igének,
így kértem ajkáról a drága mannát:
    "Mit érthetett a romagnai szellem,
    mikor említé osztozás tilalmát?"
"Bűnének súlya" - kezdte, hogy feleljen -
    "kinozza egyre; nem csodálható hát,
    hogy mást meg akar óni ily kin ellen.
Ha vágyad, ember, mind olyanra szórád,
    ami megosztva kissebb lessz, irigység
    mozgatja folyton sóhajod fuvóját.
De csak magasabb szférák lelkesítsék
    szerelmeikkel vágyadat az égnek,
    megládd, hogy ily kin ellen van segítség.
Ott mennél több mond valamit miénknek,
    annál több jó jut egy szivnek belőle,
    s a szent szerelmek annál jobban égnek."
"Ne szóltam volna az imént felőle," -
    mondtam - "akkor sem éreznék ily éhet:
    elmémben még több kétség tört előre.
Hogy lehet, hogy nagyobb fokára érhet
    a gazdagságnak, aki többnek adta
    kincsét, mint ha az csak keveseké lett?"
Felelt: "Mert folyton földi kis javakra
    csüggesztve elméd, azokért sovárog,
    a fényből is csak homályt szősz magadra.
De ottfönn minden vágy felé ugy árad
    a mondhatatlan és határtalan Jó,
    miként a fényes testhez a sugárok.
Ahol több hőt lel, mindig arra hajló:
    s így oda, hol több vágy eped feléje,
    több kincset áraszt a határtalan Jó.
S mennél több szív lesz így a vágy edénye,
    annál több kéj lesz, annál több szerelmes,
    s tükörként egymást veri vissza fénye.
S ha magyarázatom nem volna teljes,
    meglátod Beatricét, aki tőled
    ezt, - s minden éhet és kétséget elvesz.
Csak menj tovább, és gondolj arra főleg,
    hogy öt seb van még vésve homlokodra,
    melyek igaz fájdalomtól benőnek."
Ép szóltam volna: "Meg vagyok nyugodva" -
    mikor, a másik körbe érve, ajkam
    szemeim szomja visszanémitotta.
Mert látomás vett erőt íme rajtam:
    egy templom volt, ami előmbe tünt,
    ahol nagy nép tolongott, sűrü rajban.
És ím, egy nő jön, s mint bús anya csüng
    egy kis fiún, s így szólítja vidulva:
    "Fiacskám, miért tetted ezt velünk?
Lásd, apád és én keresünk busúlva!" -
    s amint az édes hang elhagyta ajkát,
    a kép, amint jött, gyorsan tűnt el újra.
S más nő jött. Ama víz öntözte arcát,
    mit a bú szűr, mélyéből a kebelnek,
    ha rajta, más ellen, harag viharz át,
S szólt: "Ha te vagy a város úra, melynek
    neve fölött a két isten vitázott,
    s melyből a Tudomány szikrái kelnek,
állj bosszút a karon, mely meggyalázott,
    mely, Pisistratos, lányodat ölelte!" -
    S a férj (arcán szelíd jósága látszott)
nyugodt önmérsékléssel ezt felelte:
    "Mit téssz, akinek gyűlölete üldöz,
    ha így bánsz avval, akinek szerelme?"
S láttam, hogy nagy nép, melyet vak düh töltöz
    belül, s: "Kövezd meg! Kövezd meg!" - kiáltja,
    egy ifju embert bősz kövekkel öldös;
s az ifju, testét föld felé bocsátja
    halálosan; de szemeit emelvén
    egeknek kapuivá nyitja vágya,
s gyilkosaiért fakad ima nyelvén
    oly arccal, melytől kisarjad a részvét,
    az Úrtól nékik kegyet esdekelvén.
S hogy szemem újra külvilágba néz szét,
    a kívül igaz dolgokra tekintve,
    megismeré nem-csalfa tévedését.
S mesterem, látván, hogy, kábulva szinte,
    vagyok, mint aki álmából riadna,
    "Mi lelt, hogy alig tudsz megállni?" - inte. -
"Mi lelt, hogy fél mérföldnél távolabbra
    mintegy béklyózva jöttél, s szemcsukottan,
    mint ki álomnak s bornak volna rabja?"
"Ó, jó Atyám, hadd mondom el legottan,
    figyelj kicsit, mi lőn szemembe tárva,
    mikor lábam-veszítve meginogtam..."
S felelt: "Habár arcodon volna lárva
    százával: mégsem lenne legcsekélyebb
    gondolatod tőlem titokba zárva.
Amit láttál, azért volt, hogy kedélyed
    ne vonjad el a Béke záporátul,
    mely az örök Forrásbul szerteszéled.
Nem úgy kérdém én: Mi lelt?, mit ki bámul,
    bámul, nem értve és nem látva mitsem,
    az alélt testre, mely tunyán aláhull:
hanem kérdém, hogy lábad lelkesítsem,
    ahogy szokás lelket adni a restnek,
    ki bár fölébredt, járni kedve nincsen."
Mentünk azonban, szembe mind az estnek,
    nézvén, ameddig szemeink elértek,
    míg ránk az est fénylő sugári estek.
S im füst egyszerre, fekete, temérdek,
    utunk előtt nagy kavarogva tünt föl;
    nem volt hely és mód elüle kitérned
s a tiszta eget elvevé szemünkből.

<a name="52"></a>

Tizenhatodik ének

Romlott világ

Pokolnak s minden csillagoktól árva
    éjnek vermében, sűrü fellegsátor
    és koldus ég vak börtönébe zárva
nem fedte szemem ollyan sűrü fátyol,
    mint a füst, mellyel itten elborítva
    pokrócként érzém hogy karcolva gátol,
hogy a szemek nem állhaták kinyitva:
    azért bölcs és hív Ügyelőm előrébb
    jött és vállát ajánlá, gyámolítva.
Miként a vak követi vezetőjét,
    hogy el ne tévedjen vagy oly dologba
    mi fájna vagy tán ölne, ne ütődjék:
mentem a csípős füstbe vánszorogva,
    hallgatva rá, ki, hogy nyomába hágjak,
    szólt: "El ne maradj! Ügyelj doktorodra!"
S hallám, hogy hangok békéért imádnak
    Isten Bárányához, s szelid kegyéért,
    ki elveszi büneit e világnak.
"Agnus Dei"-vel kezdték együvé mért
    dalukat mind oly édes-egy ütembe!
    mintegy az egyetértés öröméért.
"Mester! ez szellemek kórussa, nemde?" -
    kérdém; s felelte: "Eltaláltad: úgy van;
    harag bogából oldódnak ki rendre."
"Ki vagy te, ki itt füstöt szelsz utunkban
    s úgy beszélsz rólunk, mintha még időddel
    mérhető volnál kalendáriumban?"
Ily kérdés hangzott lépteink előtt el.
    S szólt mesterem: "Felelj rá: ne húzódozz,
    s kérdjed, hogy merre érünk legelőbb fel?"
S én: "Ó, teremtmény, ki hogy Alkotódhoz
    szépségben térhess vissza, itt mosakszol,
    készítsd figyelmed csodálnivalókhoz!"
"Kísérlek, míg szabad, ha nem haragszol" -
    felelt - "és hogyha nem látunk a füsttül,
    legyen a hallás, ami összekapcsol."
S kezdém: "Én így megyek föl, még a testbül,
    pólyámbul, föl nem oldva a haláltól:
    Pokol járóján jöttem én keresztül!
S azért ha Isten oly kegyelme pártol,
    hogy udvarába így enged bejutnom
    eltérő módon a bevett szabálytól:
te se sajnáld, ki voltál élve, tudnom,
    s mondd meg, hogy följebb merre nyílik ajtó:
    szavaid lesznek vezetőnk az úton."
"Lombardi voltam, és a nevem Marco;
    világot láttam; s oly erényre vágytam,
    melyre nem von íjat mai hivalgó.
Feljutni: menj csak egyenes irányban." -
    felelt - "De eggyet" - hozzátette - "kérek:
    ha feljutottál, ne feledj imádban."
"Hittel kötöm, hogy nem hiába kéred," -
    feleltem néki - "de egy régi kétely
    rág - amíg meg nem oldom - mint a méreg.
Szimpla volt eddig, most e bölcs beszéddel
    duplává tetted; mert eszembe ötlött,
    mi szülte, s hogy függ össze földdel-éggel.
Bizony csupasz ma a világ, s leöltött
    minden erényt, mint említetted épen,
    és minden bűnnel csordulásig töltött;
de kérlek, mondd okát és fejtsd ki nékem,
    hogy tudjam, én tanítva ne csalódjam
    (egy lenn keresi, más meg fenn az égen)."
Mély sóhaj, mely jajjá tört elhalóban,
    hangzott előbb; és aztán kezdte: "Testvér,
    vak a világ, s te onnan jössz, valóban!
Jaj, eleven nép, egeken keresnél
    minden okot; s hogy nem mozogna minden
    kényszerből, arra eszetek eszmél.
Ha így volna, azt kéne hinni, nincsen
    szabadság, és nem igazság örülni
    erényeinkben, sírni bűneinkben.
Az Ég, ki az első hatást leküldi,
    de nem mind; és ha mind is: adva nektek
    fény, jót keresni, rosszakat kerülni,
s szabad akarat, mely bár megremeghet
    első harcában ellenséges éggel,
    győz, ha jól táplálkozik és nem enged.
Jobb Természettel, nagyobb segítséggel
    küzdjetek hát, szabadon: az teremti
    elméteket, mely nem forog az éggel.
Okát azért, hogy rosszra tért a lenti
    világ, eszed csak bennetek keresse,
    mint szavam mindjárt híven megjelenti.
Annak kezéből jő, aki szerette,
    míg meg se volt még, - mint piciny leánya,
    ki sírva gyemekeskedik, s nevetve:
a gyönge lélek; összes tudománya,
    hogy (mint alkotta vídám Alkotója)
    ami gyönyörre gyújtja, azt kivánja.
Kacsint előbb némely kisebbke jóra
    s megcsalják, és utánuk futna végül,
    ha bölcs vezér vagy bölcs fék meg nem ója.
Ezért kell mindig törvényt tenni fékül;
    király kell, az Igaz Vár ködborított
    tornyát kilátni legalább az égbül.
Van törvény, de kezelni kire bízod?
    mert elégtelen pásztor jár elől itt:
    kérőzni tud, de körme nem hasított.
Azért a nép, mely látja vezetőit,
    hogy azt hajszolják, mit ő maga kíván,
    azon legel csak, mással nem törődik.
Igy csak a rossz vezérlet, látni nyilván,
    ami a népet bűnbe vitte szerte,
    s nem a természet, romlottá fajulván.
Rómának, ki a világot nevelte,
    két Napja volt, mely vezetni az Isten
    s a Világ útján fényét szétlövellte.
De fényük egymást kioltotta: mignem
    a pásztorbottal egy kézben a szent kard
    kellett, hogy bénuljanak erejikben:
mert így az egyik a másiktól nem tart!
    Ha nem hiszed, tekints csak a gyümölcsre:
    gyümölcs mutatja meg, ha a fa nem csalt.
A földön mely a Pó s Adige földje,
    míg nem kezdődött a Frigyes vitája,
    vitézség és nyájasság járt karöltve.
De ma olyan is biztonságba' járja,
    kinek arcát, ha becsületes ember
    szól vagy közelget, szégyen pírja szállja.
Még három vén van, kiben régi renddel
    küzd ez az új kor; s alig tudja várni,
    hogy Isten nékik jobb hajlékot rendel:
Palazzo Konrád és a jó Gherardi
    s Guido da Castel, kit francia módra
    jobban neveznek: a derék lombárdi.
Elmondhatod hát: sárba hullt a Róma
    Egyháza, összevétve két hatalmat:
    s szent terhe szintén sárba hullt le róla."
"Marco" - mondám - "jó mester a te ajkad
    és most megértem már, hogy örökségbül
    miért nem illet rész levita-sarjat.
De mely Gherardo az, ki mintaképül
    képvisel, mondod, eltünt nemzedéket,
    mint élő gáncs, kin ez a vad kor épül?"
"Vagy megcsal, vagy próbára tesz beszéded,
    mert, bár toszkánul, úgy szól, mintha" - szóla
    "jó Gherardót nem ismernék felétek.
Más jelző nem tudom hogy volna róla,
    hacsak Gaia lányával nem dicsérem...
    De válunk már! Ég áldjon búcsuzóra!
Lásd, szürkület derengi át fehéren
    a füstöt, s messzebb már az angyal ott vár:
    illő, míg meg nem látna, visszatérnem."
S megfordult, s többet ránk se hallgatott már.

<a name="53"></a>

Tizenhetedik ének

A harag víziója

Emlékezz vissza, olvasó, ha Alpok
    közt köd lepett meg, melynek fátyolán át
    csak úgy láttál mint bőrön a vakandok;
mikor aztán a vastag, sűrü párák
    ritkulni kezdtek, a Nap bús korongja
    gyöngén ütötte rajtuk át sugárát:
s képed lesz akkor róla, mily borongva
    tünt a nap nékem legelőbb föl ottan,
    mely már az égtől búcsuzott busongva.
Mesterem hű léptéhez igazodtam
    léptemmel, füstből így érvén a fényre,
    mely már elhalt a mélyebb hajlatokban.
Ó, Képzelet, ki úgy vonsz néha félre,
    s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen,
    bár száz trombita harsog is feléje:
ki mozgat téged, ha érzékeink nem?
    Sugár mozgat, mely maga gyúl ki, mennyben,
    vagy gyújtja, aki onnan néz le - Isten.
Annak haragja tünt képzeletemben
    lelkem elé, ki hajdan oly madárrá
    változott, melynél egy sem zeng külömben.
S elmémet ott úgy önmagába zárá
    e képzelet, hogy látszott, semmifajta
    hatás a külvilágból nem talál rá.
De új kép jött, az első tovahajtva:
    egy feszületet láttam, s vad-dühödten
    függni egy embert, és meghalni, rajta.
Nagy Ahasvért alatta jól kivettem
    s Esztert, nejét, s Mardócheust, ki époly
    igaz volt szóban, mint cselekedetben.
Akkor egyszerre elpattant a kép, oly
    hirtelen, mint a buborék, ha könnyű
    vízburka léggé vékonyúlva szétfoly,
s egy lánykát láttam; hullt a sűrü könnyű
    szeméből, s így szólt: "Mért kellett kívánnod
    meghalni inkább, semmi lenni, szörnyű
anya te! mintsem elveszítsd a lányod?
    Így veszitettél épen el! S a másik
    gyászomnál inkább búsulék utánad!"
Mintha alvó szemekre rásugárzik
    hirtelen új fény, s megtörve, az álom
    egy percre még a pillán tétovázik:
úgy haloványult el a látományom,
    mert fényt éreztem, rendesnél nagyobb,
    vakító fényt, verődni szempillámon.
Megfordultam, hogy lássam, hol vagyok?
    és egy hang szólt: "A följárás amott van!" -
    amely figyelni másra nem hagyott.
És látni akkor, hogy ki szólhat ottan,
    oly vágyam kelt, hogy a teljesülésig
    nem hihetém, hogy lehetek nyugodtan.
De mint a nap oly szemvesztőn fehérszik,
    hogy fátyolt von rá a saját sugára,
    úgy éreztem, hogy szemem fénye vész itt.
"Ez: égi szellem, ki a szirt fokára
    utunkat kérés nélkül megmutatja,
    és önnön fényét takará magára.
Mint mi magunknak, kéretlen ugy adja
    ő másnak; - mert ki gondban látja társát
    és még kérést vár: kész, hogy megtagadja.
Hát meg ne vesse lábunk, nóggatását:
    hágjunk föl, mert ha eltün a sötétben
    a nap, megint várnunk kell virradását!"
Szólt; s lépte nyomán lépve gyönge léptem
    ím akkor egy lépcsőhöz közelít;
    és amint az első fokára léptem,
szárnycsattogást hallottam, közelit,
    legyezni arcom, és hangot: "Beati
    pacifici - kit rossz düh nem hevít."
S kezdett a csúcson mind magasbra hágni
    a végső napsugár; és jött az éjjel;
    már egy-egy csillagot lehete látni. -
"Ó, erőm! mért folysz oly egyszerre széjjel?" -
    mondtam magamban, érezvén, hogy ott már
    lábam hatalma egy lett a csekéllyel.
Fenn voltunk, hol a lépcső elfogyott már
    s akképen álltunk, mintegy megszögezve,
    mint gálya, mely a révbe ért be s ott vár.
S én, figyelmemmel mind csak arra veszve,
    hang ez új körben zeng-e át a tájon,
    költőmre néztem, ily szavakba kezdve:
"Milyen bűn kell itt hogy tisztúlva fájjon?
    Szólj, atyám, oltsd el e kiváncsiságot:
    ha lábunk áll is, szavad meg ne álljon."
S felelt: "A jó szerelme hogyha bágyad,
    a testi létben: itten ébred újra;
    itt feszítik a lankadó lapátot!
De hogy még tisztább szavakból okulna
    elméd: figyelj rám, s akkor, itt nyugodván,
    hasznos gyümölcsöt szerezhetsz az útra."
"Sem a Teremtő nem volt soha fogytán,
    sem a teremtmény" - kezdte - "szeretetnek,
    mely ösztönös, vagy lelki; ezt tudod tán.
Az ösztönből tévedés nem eredhet;
    de lelki érzés tévedhet a tárgyban,
    vagy: mert nagyon, vagy: mert gyengén szeretget.
Míg a Fő Jó felé foly rendes ágyban,
    s mérsékeli magát a többiekben,
    nem lehet bűnös semmi céda vágyban.
De ha rosszra fordul, vagy melegebben
    vagy lanyhábban fut jóra mintsem kéne,
    teremtmény fordul Teremtője ellen.
Megértheted már, hogy minden erénye
    és minden bűne az ember fiának,
    a Szeretet magvának a növénye.
S mert a Szeretet vágya: önmagának
    üdve csak; attól el sohase térhet -
    így öngyűlölet benne sohse támad.
S mert elszakítva semmi lény sem élhet
    a legfőbb Októl: - aki szeret, annak
    gyűlölete e fő Okhoz se férhet.
Így gyűlölet egyetlenféle van csak:
    társaidnak baját szeretni - melynek
    sárföldeden három formái vannak.
Van, aki társra buktán győzedelmet
    remél, és ezért vágyik őt lelökni
    polcáról minden büszkébb fényű helynek.
Van, kit, ha más fölülkerülne, gyötri,
    hogy elveszt hírt, nevet, kegyet, hatalmat;
    s így az ellenkező örömre költi.
És van, kiben sértéstől oly düh sarjad
    naggyá, hogy bosszut éhez minden áron,
    s az ilyen másnak csupa kárt akarhat.
A rosszra fordult Szeretet e három
    faja lentebb sír; de most halld, a másik
    - a jó iránti - hogy véthet, kitárom.
Mindenkinek szívében fölcsirázik
    egy Jó fogalma, melyben nyugtot lelhet;
    és azt elérni minden sziv csatázik.
S ha megismerni lanyha volt szerelmed,
    vagy megszerezni, ezt a Jót: e körbe'
    kell, igaz bánat után, vezekelned.
Van aztán jó, mely gyönge, hogy betöltse
    a lelket, mert nem boldogság, se lényeg,
    nem a minden-jók gyökere s gyümölcse.
Ki erre költi túlságát szivének,
    az, három körben, föntebb szenved attól;
    de, mért oszolnak így háromfelé meg,
elhallgatom, hogy rájöhess magadtól."

<a name="54"></a>

Tizennyolcadik ének

A szeretet titkai. Rohanó lelkek

Végét vetette a bölcselkedésnek
    mély Doktorom; s engem figyelt, kutatván
    jelét arcomon megelégedésnek;
de én, folyton új szomj által maratván,
    kívül: hallgattam, belül: így haboztam:
    "Megunta már sok faggatásomat tán..."
De igaz atyám látta, mint kinoztam
    magam a félénk vágyban egyre némán,
    és szólva szólni bátoríta mostan.
"Mester, világos szavad úgy hat énrám" -
    mondtam ekkor - "hogy látásom megéled:
    bármiről szólsz, fény árad szét a témán.
Azért, lelkemnek édes atyja, kérlek:
    melyből szerinted Jó és Rossz erednek,
    a Szeretetnek titkait beszéljed!"
"Fordítsd felém hát - felelé - "eszednek
    fénylő fáklyáit, s táruljon szemedbe
    a Vakok balgasága, kik vezetnek.
A lélek szeretetre lőn születve
    és hajlik ahhoz, ami néki tetsző,
    mihelyt a tetszés fölnógatja tettre.
Elmétek a világról képeket sző,
    s látástok előtt lepergeti, sokszor
    minden figyelmet egy ily képre vesztő.
S ha lelketek így rajtavesztve tapsol,
    az már szeretet: Természet hatalma
    amely a tetszés által összekapcsol.
Majd mint a tűz, mely ég felé hadarj
    lángját, lénye szerint magasba vágyva,
    hogy felsőbb körben lengve el ne halna:
úgy leng a lélek, úgy lobog a vágyba,
    mely lelki mozgás; s addig nem pihenhet,
    amíg övé nem lesz szerelme tárgya.
Most láthatod már, mílyen messze elvet
    minden igazságot, ki jó dolognak
    tart önmagában bármilyen szerelmet.
Mert mondjuk a szerelmet jó anyagnak:
    akkor se lesznek jók minden pecsétek,
    miket a jó viaszból nyomni fognak."
S feleltem: "Hű figyelmem, s bölcs beszéded
    így a szerelmet megértetve vélem
    kétellyel még csak jobban telivé tett.
Mert ha a vágy kivülről jő elébem,
    és a lélek nem jár a maga lábán,
    rosszban vagy jóban mi a bűn vagy érdem?"
"Hallj hát, amennyit értelmed belát tán:
    a többit kérdjed" - szólt - "Beatricétől,
    mert a Hit dolga, túl az Ész világán.
Minden lélek, mely a test tömegétől
    külömbözik bár összekötve véle,
    saját hajlamot s ösztönt nyert az égtől:
de csak működve tűn ki, hogy miféle,
    és a hatásban nyilvánúl a hajlam,
    mint csak a lombban az, hogy a fa él-e?
Azért nem sejtem, hogy első fogalmam
    honnan származik; sem hogy honnan ébredt,
    ami szivemben legmélyebb óhaj van.
Miként ösztöne vezeti a méhet
    mézet csinálni; - ezt az ősi ösztönt
    nem éri ilymód sem gáncs, sem dicséret.
S hogy összhang álljon ösztöneink közt fönt
    e legősibbel: adatott nekünk
    erő, mely lelkünk ösztönei közt dönt.
Érdemet csak ezáltal nyerhetünk,
    ez a kútfeje bűnnek és erénynek,
    amint jobb vagy bal úton szeretünk.
Minden bölcs, aki látta, hol a lényeg
    s igaz etikát hagyott a világra,
    e szabad erőt elfogadta ténynek.
Hát hígyjed bár, hogy minden vágyad lángja
    külső hatásra szükségkép kigyúlad:
    bölcs féket vetni van erőd a vágyra.
És csak e szabadságon alapulhat
    minden erény; ezt, hogy Beatricédre
    figyelve majdan értsd őt, megtanuljad!" -
A hold, éjfélig késve, följött végre
    s a sok szép csillagot megritkitotta;
    égő vödörként lassan szállt az égre,
s útját, ég ellen, azontájt futotta,
    ahol a Nap jár, ha Róma lakója
    szárd és korz föld közt látja lenyugodva:
midőn az, ki által ma Pietóla
    falucska dicsőbb a nagy Mantovánál,
    lőn súlyos kételyemnek oldózója:
s én, nyílt és tiszta szava hallatánál
    kérdéseimre, akként álltam ottan,
    mint ki elgondolkozva és sután áll;
de elmélázásomból fölriadtam,
    mivel egyszerre sűrü nép tolongott
    hátunk mögött, elérve, nagy csapatban:
amilyen antik éjeken zajongott
    Isménus és Asópus partja mentén;
    ha Théba népe Bacchusért rajongott.
Úgy jöttek, sarlós útjukon kerengvén,
    ezek, mert bölcs szeretet s szent kívánat
    sarkantyuzá lépésük, nem pihenvén.
Tüstént elértek, oly igen futának,
    nyomunkba hágva csapatuk tömegje,
    ketten elül - szavukba' sírt a bánat:
"Mária késés nélkül ment a hegyre!
    és Caesar Ilerdáért odahagyta
    Marseillet, s Hispániára tört sietve."
"Hamar, hamar, hogy üdvünk pillanatja
    közönytől el ne vesszen! A kegyelmet
    hő vágy esőzze!" - másik ezt riadja.
"Ó, lelkek, kikben ily nagy lángra gerjed
    a buzgalom, tán váltságúl, hogy hajdan
    éltetek ott túl lanyhaságban ernyedt,
ez itt, ki él még (nem hazudik ajkam)
    fölmenni vágyik első napsütésre:
    mondjátok hát, hol van nyilás a falban."
Igy szólt Vezérem ajka; s mitse késve
    az egyik szellem ráfelelte: "Jertek
    utánunk, s rátaláltok majd a résre.
Nem állhatunk meg, oly vágy nyíla kerget:
    hisszük azért, szivetek megbocsátja,
    ha bennünk nem sok szívességre leltek.
És Veronában San Zen apátja
    valék, jó Barbarossa fénykorába',
    kinek nevét Miláno sírva áldja.
S van aki (féli sírban már a lába)
    e klastromot, hogy úrkodott felette,
    hamar siratni fogja majd, hiába:
mert fiát, kinek nyomorék a teste
    s lelke méginkább, s születése szégyen,
    törvényes pásztora helyébe tette."
Nem tudom, szólt-e még, vagy egy igét sem:
    mert messze volt már, úgy előmbe vágott;
    de amint hallottam, azt hűn idézem.
És szólt utamnak Segítője: "Látod,
    ott jön még kettő: nézd s figyelj a dalra:
    szavaikkal marják a lustaságot!"
"Sírban hevert már" - szólt a dal - "kihalva
    a nemzedék, melynek megnyilt a tenger,
    mire a Jordánt megláthatta sarja; -
s ki azt mondaná a fáradságra: nem kell,
    s Anchises fiát nem követte végig,
    dicstelen élt tovább a gyáva ember!" -
Midőn már nem is látszó messzeségig
    tüntek e végső árnyak is előlem,
    agyamban új gond űzte el a régit,
amelyből újat, s újra újat szőttem;
    s így jött-ment a gondolat, könnyü szárnyon,
    míg, szemem-csukva, sötét lett előttem:
és ekként lett a gondolatból - álom.

<a name="55"></a>

Tizenkilencedik ének

A sziréna és a fösvény pápa

Midőn az elmúlt nap hevét a holdnak
    hidegje már legyőzi, mert a földről
    s a Saturnusról hűs párák omolnak,
s Keleten a földjós a csillagkörből
    nagysorsa képét látja ki, ragyogva,
    amerre már a hajnal fénye föltör:
egy nő jött elém, álmomban, dadogva,
    a szeme kancsal, arca színe halvány,
    lába meggörbült, és a karja csonka.
Ránéztem; s mint a napsugár hatalmán
    az éj fagyától dermedt tag fölenged:
    úgy tekintetem, nyelvét dalra csalván
megoldta; egész lénye földerengett
    kis idő alatt, és fakószin arca,
    mint a szerelem szereti, olyan lett.
És akkor, mondom, dalra oldva ajka
    rákezdte úgy, hogy semmi figyelembe
    sem vettem mást, csak rajta csüggve, rajta!
"Én vagyok a büvös Sziréna" - zengte -
    "s a hajóst tengerén zavarra költöm,
    oly vad gyönyörrel olvad énekembe!
Ritkán szabadul, ha hálómba öltöm;
    Ulysses útját is kitérítettem;
    aki hall, el nem hagyhat; úgy betöltöm."
Alig csukta be száját; ím felettem
    egy szent és buzgó nőt csodálva vesz ki
    szemem; kitől amaz zavartan retten.
Vergiliusz, mondd, Vergiliusz, ez ki?" -
    szólt megvetőleg; s láttam, hogy vezére
    utamnak jő és szemét rájaveszti.
S ő a másik nő köntöséhez ére,
    letépte azt, és hasát föltakarta;
    mily ronda volt! - fölébredtem büzére.
S amint fölnéztem, szólt a Mester ajka:
    "Háromszor hívtalak már. Talpra; jer te!
    Keresd meg a Kapút, és lépj be rajta!"
Fölszöktem. A szent Hegy körei szerte
    már a magas nap fényében ragyogtak.
    Mentünk; s az új sugár hátunkat verte.
Követtem őt; de mint ki nagy dolognak
    gondjával járna, homlokom lehajlott,
    ahogy egy eltört fél hid-ív lehorgad:
amikor: "Jertek! Itt a kapu!" - zajlott
    fülünkbe egy hang, nyájasszavu, tiszta,
    milyet a földön még senkise hallott.
És hattyufehér szárnyait kinyitva,
    aki beszélt felénk, fölülről intett,
    ahol két fal közt rést adott a szikla.
Megmozditotta tollát, s meglegyintett
    s dalolt, qui lugent, mondva boldogoknak,
    mert az Úr fogja vígasztalni mindet.
"Mi lelt hogy mind a földet bámulod csak?" -
    így kezdte költőm kérdését, mihelyt
    lépteink az Angyalon túljutottak.
És én: "Olyan rossz sejtelembe ejt
    az új látás, mely álmommá fonódott,
    hogy lelkem rab lesz, s minden mást felejt."
"Az ős boszorkányt láttad benne" - szólott -
    "kiért a felsőbb körök kínja jajgat:
    s hogy ki ad, tőle szabadulni, módot.
Elég! taposson e csuf sárra sarkad!
    Tekints a szent szférákra, miket Isten
    madárhivók gyanánt szemedbe forgat!"
Mint sólyom előbb lábát nézi s libben,
    ha a sólymár szólítja; majd a zsákmány
    után mohón száll légbe, s eltünik fenn:
úgy tettem én; a törött szirtre hágván
    mászni kezdtem; míg útat tárt odáig.
    ahol új körré kanyarúl a párkány.
S ötödik körnek érve nyílatáig
    láttam, hogy kire bűne idefent ró
    bút; arcán fekve, földön sirdogál itt.
És: "Adhaesit anima pavimento!" -
    hangzik sóhajba fulva és nyögésbe
    törve, kis híjján értelemtelen szó.
"Ó, választottak, kiknek szenvedése
    itt igazságban és reményben enyhül,
    hol nyíl rés föllebb? - hogy utunk ne késne."
"Ha bűnötök, mint minket, földre nem gyűr,
    s gyors útra vágytok: legyen útatokban
    jobb feletek mindig a partperemtül!"
Igy kért a Költő; s így felelt legottan
    egy hang, kissé előttünk; s én a rejtett
    szólót a hang irányán gyanitottam.
Szemem egy pillantást költőmre ejtett,
    ki akkor vídám jellel helyeselte
    a vágyat, melyet arcomból kisejtett.
S e vágy, mihelyt kedvét tölteni merte,
    odavont ahhoz, ki hogy merre fekszik,
    hangja imént előttem megjelelte.
"Ó, szellem, kiben könnytül ér s növekszik
    az, ami nélkül nincsen üdv: felejtsd el
    nagy gondod érttem egy rövidke percig!
Háttal fölfelé mért heversz, ne rejtsd el;
    s ki vagy? s akarsz-e megbizást vitetni
    oda, ahonnan jöttem földi testtel?"
Szóltam; s ő: "Mért kell a hátunkat vetni
    az ég felé, majd megtudod, de mostan
    scias quod ego fui successor Petri.
Siestri s Chiaveri közt szalad le gyorsan
    egy szép folyócska; neve ős családom
    címét diszíti a főrangu sorban.
Egy hónapig próbáltam, és beláttam,
    a Nagy Palást annak, ki sártul ója,
    olyan, hogy nincs nagyobb suly e világon.
Megtérésemre későn vert az óra:
    csak amikor én lettem Róma papja,
    láttam, hogy az élet szivünk csalója.
Láttam, hogy a szív meg nem nyughat abba
    s hogy föllebb annak nincsen útja; s akkor
    im e másikra vágytam: magasabbra!
Mindaddig égtől elvált, bűntudattól
    gyötört szív voltam, fösvény, gyökerében: -
    most, amint látod, így bünhődöm attól.
Mi a fösvénység: itt tűnik föl épen,
    hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák:
    nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében!
Mert szemeinket sohsem a Magasság,
    csak földi kincsek vonzották örökké:
    azért ver földre minket az Igazság.
S mint a fösvény nem gondol másra többé
    kincsén kivül, s a jót felejti tenni:
    úgy kellett nékünk itten nyűgözötté
- kezünk és lábunk megkötözve - lenni;
    s míg tetszik majd az igazságos Úrnak,
    mozdulatlan heverünk e helyen mi."
Mozdulatot tettem, hogy térdre hulljak
    s úgy szóljak hozzá; de ő észrevette
    a hangról szándékom, hogy leboruljak
és: "Mi von földre?" - ezt a kérdést tette.
    S feleltem akkor: "Lelkem nógat engem
    méltóságoddal, ilyen tiszteletre."
S ő: "Kelj föl, testvér! Ugorj talpra menten!
    Ne tévedj! Szolga vagyok én, akár te
    s mindenki, egy nagy Hatalommal szemben.
Az Evangélium nagy szava járt-e
    eszedbe már - neque nubent -? Megérted?
    Akkor, hogy így beszélek, ne csodáld te!
De menj már! Aki itt megáll s beszélget,
    késlelteti, hogy bennem az megérjék,
    mi könnytül ér s növekszik - mint te vélted.
Földön egy unokám, Alagia él még,
    aki jó szív; csak (mert a példa rombol)
    családom gonosz példái ne érjék:
ez egy maradt meg odaát fajomból."

<a name="56"></a>

Huszadik ének

A francia királyok bűnei

Jobb vágya győzve harcolt az enyémmel,
    hogy kedvem ellen is kedvébe járván
    szivacsom félig szárazon vivém el.
Indultam, s indult vezetőm, a párkány
    szabad részén, a sziklához szorulva,
    mint a falcsipkéhez az őr a vártán,
mert e nép, kinek itt csöppekbe hull a
    szemén a bűn, mely földön oly hatalmas,
    a külső részt telefeküdte túlra.
Aj, átkozott légy, ősi szukafarkas,
    ki éhesebben vágysz, mint minden állat,
    hogy mindeniknél több prédát csikarhass!
Ó, Egek, mikből gondoljuk, hogy árad
    emberi sorsok minden érverése:
    mikor jön, ki e vadat űzni szálland?
Gyér volt, és lassu, lábunk lépdelése;
    s az árnyba néztem, mivel szörnyü volt ott
    a szenvedők sirása, mellverése.
S nem messze egy hang: "Mária, te boldog!" -
    véletlen épen előttünk nyöszörge,
    és mint vajúdó asszony, úgy sikoltott.
S ezt sírta: "Szent Szűz! inségtől gyötörve
    éltél, mutatja nyomorod tanyája,
    hol megszületett méhednek gyümölcse."
S: "Jó Fabricius!" - tolda még reája -
    "inkább szegénység erényét kerested.
    mint kincset, melynek vétek volna ára!"
E szavak engem érdekelni kezdtek
    s közelebb mentem; hogy lássam a lelket,
    kinek ajkárul elibénk repestek.
Még Miklós tékozlásáról is ejtett
    pár szót a hang, hogy a becstelen élet
    karjából három hajadont kifejtett.
"Szólj szent szavaknak kiáltója, lélek,
    ki vagy? és mérthogy ez áldva-nevezni
    méltó szenteket egymagad dicséred?
Szólj, fáradságod nem fog kárba veszni:
    megjutalmazlak egykor, visszatérve
    a kurta földi útat befejezni."
"Elmondom" - szólt - "nem jutalmat remélve,
    hanem mivel e szent utat taposva
    ily kivételes kegyben látlak - élve!
Az én magvamból nőtt ki ama rossz fa,
    mely oly sötét árnyat vet a keresztény
    földre, hogy jó termést csak gyéren hoz ma.
De ha - Douai, Lille, Gent s Bruges harcba kezdvén, -
    van mód bosszúra: nem fog késni - s Attul,
    ki mindent ítél, esdve kérem ezt én.
Capet Hugónak hívtak engem ott túl:
    s Lajosok és Fülöpök atyja lettem,
    kik trónon ültek, frank uralkodókul.
Egy párisi mészárostól születtem,
    mikor kihaltak a régi királyok
    kivéve egyet, (kit zárdába tettem)
s láttam, hogy a kormányon magam állok,
    s új szerzeményre annyi volt a módom,
    s annyi hivem, ki értem síkra szállott,
hogy ím az özvegy koronát utódom
    fejére tettem, akitől eredt szent
    csontok sora, hogy mindmáig huzódjon.
Míg nagy provánszi hozománya nem kent
    szégyent fajomra, s bűnbe nem sodorta,
    jót sem, de rosszat sem tett tűrhetetlent:
de ottan már hazudva és tiporva
    szerzett vagyont; és aztán, vezeklésül
    Normanhont, Pontit s Gaszkonyt elrabolta.
Károly Itáliában - vezeklésül
    szegény Konrádint föláldozta; s aztán
    Tamást az égbe küldte - vezeklésül.
Látom az időt, s messze sincsen az tán,
    hogy egy uj Károly jő francia honból,
    magát s népét valóban megmutatván.
Egyedül jő, és fegyver nélkül rombol,
    csak a Judás lándzsáját hozva, mellyel
    Firenze gyomrát fölhasítva tombol.
Nem föld, de szégyen lesz, amit igy elnyer,
    annál nagyobb szégyen a jók szemében,
    mennél kevésbbé gondol ő ilyennel.
Egy másik Károlyt hajó-rabja-képen
    látok, saját lányára alkudozva,
    mint rableányra a kalózok épen.
Ó, rút fukarság, míly nagyobb gonoszra
    vihetsz még, aki fajom úgy befontad,
    hogy önnön húsát oltárodra hozza?!
S hogy mindez ne is tűnjék borzalomnak,
    látom Alagniát - sőt, helyettesében,
    Krisztust is, foglyául a liliomnak.
Látom, ujra gunyolják, szörnyüképen,
    az ecetet s epét ajkára tolják,
    s élő latrok közt őt ölik meg épen.
Látom az új Pilátust - semmi korlát
    vérszomjának; s a templomba viendi,
    törvény ellen, a kapzsiság-vitorlát.
Ó, Uram Isten, melyik hír jelenti
    már a boszút, amely haragod csitítván
    lelkem békéjét újra megteremti?
Mit a Szentlélek jegyesére hitvány
    dalt énekeltem, mely felém terelte
    szemed, kiváncsiságod lángra szítván:
csak addig árad ajkainkrul szerte,
    amíg a nap tart; de ha besötétül,
    más hangon szól az ének, más szövegre.
Akkor Pygmalionnak esetérül
    zendül a dal, hogy aranyért epedve
    rablásba hull, és gyilkolásba szédül;
a kapzsi Mídás kínját sem feledve,
    hogy vágyai balul teljesedének,
    amit ma is mesélnek még nevetve;
bolond Ákámról is beszél az ének
    és zsákmányáról, melyért szinte máig
    üldözi még haragja Józsuének;
még Zaffirát és férjét éri vád itt;
    s a patát, mely Heliodort gyötörte,
    zengi a hegy; s visszhangozza csucsáig
Polymnestort, ki Polydort megölte;
    majd végre: »Crassus, mondjad az aranynak
    izét, amellyel szájad lyukja töltve!«
És halkul ennek, emelkedik annak
    olykor a hangja, amint, szíve hajtván,
    vágyai halkulnak vagy fölsuhannak.
Igy az imént sem csak egymagam ajkán
    szólt a nappali dal sem; csakhogy itt
    közel nem zengte más oly hangosan tán."
S már a szólótól lábunk messze vitt;
    s amint erőm engedte, törekedtem
    legyőzni az ut nehézségeit:
midőn hallám, hogy megremeg felettem
    a Hegy, minthogyha leesőbe lenne;
    s mintegy halál fagyától, megmeredtem.
Szörnyűbben Délos szigete se renge,
    mikor Latóna rajta rakta fészkét,
    hogy az Ég Két Szemét megszülje benne.
S egy riadás a hegynek minden részét
    bezengte úgy, hogy Költőm így vigasztalt.
    "Hol én vezetlek, mért fog el a kétség?"
"Gloria in excelsis" - így magasztalt
    Istent a hang, amint jobban kivettem
    a riadásban lobogó magas dalt.
Mi mozdulatlan vártuk s meglepetten
    - mint akik első hallgatói voltak,
    a pásztorok - mig a dal tovarebben.
Majd lábaink tovább zarándokoltak
    szent útjukon, nézvén a heverőket,
    kiknek már újra könnyeik omoltak.
A kíváncsiság annyira elővett,
    az átélt rejtélynek nem lelve nyitját,
    mint soha eddig (ha se csal, se téved
szegény emlékem) - de kérdeni titkát
    nem merték ajkaim, s bár nézelődve
    lesték, kilesni szemeim se birták;
s tovább mentem, habozva és tünődve.

<a name="57"></a>

Huszonegyedik ének

Holt költők találkoznak

A született szomj, mely nem kaphat enyhet
    csak ama víztől, melynek italáért
    a Samaria-béli nő esengett,
mostan költőm nyomán nógatva, rám ért
    e népes úton; és sírtam a kínra,
    mit a Bölcs Bosszu a bünökre rámért
És mint Lukács evangelista írja,
    hogy két utasnak megjelenve föltünt
    Krisztus, mikor kibocsátotta sírja:
úgy megjelent egy árny és jött mögöttünk
    nézve lábánál a heverők népét;
    s hogy meg se láttuk, megszólalt közöttünk,
mondván: "Testvérek, adjon Isten békét!"
    Mi megfordultunk, s illő köszönéssel
    tette szavára költőm elégségét:
S azután kezdte: "A boldog gyüléssel
    tegyen békébe az igaz Biróság,
    mely sujta engem örök számüzéssel!"
"Hogyan? Ha árnyak vagytok, s a Hatóság
    nem méltat feljebb" - mond (s megyünk sietve) -
    "hogy tűrt idáig lépcsején a Jóság?
És Doktorom most: "Nézz a szent jelekre,
    miket angyal rótt homlokára ennek:
    ládd, ő beül még a dicső Seregbe.
De mert ki éjjel-nappal fon, a lennek
    nem ért végére, mit előre megmér
    és kiszab Klóthó minden elevennek:
lelke szegénynek, a mienkkel testvér,
    fölfelé még egyedül nem hatolhat,
    mivel Létünkhöz még látása nem fér.
Azért kellett kijönnöm a Pokolnak
    széles torkából, elvezetni addig,
    mig iskolám ér, s lépteim hatolnak.
De mondd, ha tudod: mért reng és morajlik
    olykor a hegy, s ujjong föl rajt olyankor
    minden lélek, a tengermosta aljig?"
Úgy eltalálta, mely kérdés csatangol
    lelkemben, s vágyam tűfokát, hogy érzém,
    már a remény is szomjam-oltva hangol.
Amaz felelt: "E hegynek semmi részén
    nem eshet, ami rést a szent Szokásnak
    ütne rendjén s a Törvény végezésén.
Itt semmi sincs kitéve változásnak;
    csak mit az Ég vesz magába magából,
    annak lehet hatása, semmi másnak.
Mert hó se hull, se jég, se semmi zápor,
    se dér, se harmat föntebb e vidéken,
    mint ama három fokkal kurta gádor.
Felhő, de még köd sem száll át e légen,
    villám se jár, sem Taumás leánya
    nem ül ki, mint tul, itt meg ott, az égen.
Száraz gőz sincsen, mely messzebbre szállna,
    mint ama gádor harmadik fokáig,
    ahol e helynek szent Pétere áll ma.
Reng a hegy, néha, aljától odáig,
    többé-kevésbbé, bennegyűlt szelektől,
    de, nem tudom, miért, nem reng soha már itt:
csak akkor rengi itt, ha a kötelekből
    lélek oldódik; érzi: tiszta, kész és
    amaz ujjongó zaj között lebeg föl.
A tisztaság próbája csak az érzés,
    mely, szabadon már klastromot cserélni,
    meglepi vággyal - s engedi a Végzés.
Előbb is vágynék; ámde szenvedélyi
    el nem bocsátják: minthogy vágya ellen
    bünét az Isten, kínjává cseréli.
Nekem ötszáz évig kellett hevernem
    e gyászban; és csak most érzem szabadnak
    vágyamat, hogy jobb küszöbig emeljen.
Ezért a rengés s e kegyes csapatnak
    szent ujjongása amaz Úr nevéhez,
    ki által ők is fölfelé haladnak."
Aki forrást lel, annál jobban élvez,
    mennél szomjasabb; így, szavára meg nem
    mondhatta volna lelkem hogy mit érez.
És bölcs Vezérem szólt: »Most látom egyben
    hálótok hogy kötődik és mi oldja,
    s miért ujjongtok, s miért reng a hegy fenn?
De engedd immár tudni"- tudakolta -
    "ki voltál, s adjad értenünk szavaddal,
    miért heversz itt annyi század olta?"
"Amikorjában égi akarattal
    a jó Titus a Judástól elárult
    sebek folyását megboszulta haddal,
nevemre tartós hírnek dísze hárult
    ott túl, s előbb még" - felelé a szellem -
    "mintsem lelkem előtt a hit kitárult.
Szavam fuvallatában annyi kellem
    volt, hogy Toulouseból Róma ont magába,
    hol könnyü vala mirtuszt érdemelnem.
Statius még a nevem a világba;
    Thébát, majd hős Achillest énekeltem,
    s elbuktam e másod terhemmel áldva.
Ezrek lobbantak lángra már, amelyben
    tüzemnek magva költ, a tűz parázsán,
    melyböl egy szikra fölgyujtotta lelkem:
a halhatatlan Aeneis varázsán;
    dajkája volt ez, s anyja énekemnek:
    nélküle drachmát sem mutatna mázsám.
Ó, bár kortársa lettem volna ennek,
    s Vergiliusznak: egy évvel kihuznám
    érte tovább, hogy innen ki ne menjek!"
Tiltólag fordult költőm erre hozzám
    oly képpel, mely hallgatva mondta: "Hallgass!";
    de akarat nem mindig úr az orcán,
s könny és mosoly fölött olyan hatalmas
    az érzés, hogy a legőszintébb lélek
    akaratán leginkább diadalmas.
Elmosolyodtam, s szemem visszafénylett;
    s az árny beléje nézett percre némán,
    holott leginkább tükrözik a lélek.
"Ha nem indultál nagy utadra léhán" -
    mondotta aztán - "mégis léha szemmel
    mért villantottál az imént is énrám?"
Most kétfelé szorultam jóhiszemmel:
    egyik hallgatni, a másik beszélni
    unszolt; s én sóhajtottam, mesteremmel
érttetni vágyván. - "Nem kell tőle félni" -
    szólt ő - "beszélj hát! mondd el néki nyomban,
    aminek titkát oly kutatva kérdi."
S én akkor: "Talán csodálkozva" - mondtam -
    "néztél, ó régi lélek, mosolyomra;
    de mostan kell még csodálkozni jobban:
mert ez, ki vágyamat magasba vonja,
    ama Vergiliusz, kitől szivednek
    kelt istent-embert énekelni, szomja.
S nem volt igazad, hogyha azt hihetted,
    hogy más volt imént oka mosolyomnak,
    mint szavad, mellyel őtet említetted."
S ölelni már lehajlott Doktoromnak
    térdét; de az: "Ne tegyed" - mondta - "testvér:
    mert árny vagy, s árnynak bókolsz, fuvalomnak!"
És ő felkelve: "Ha jelet keresnél
    szeretetemről, jobbat sem találnál,
    mint hogy feledve, hogy bennünk a test s vér
csak látszat: testet kerestem az árnynál!"

<a name="58"></a>

Huszonkettedik ének

Egy római megtérése

Már aki a hatodik számu körbe
    átvitt, elmaradt mögöttünk az angyal,
    ki homlokomnak egy jegyét törölte
s kik igazságra vágynak szomju ajkkal,
    beatinak nevezte, de csupán
    a sitiuntig terjedő szavakkal.
Itt lábam sokkal könnyebben tudám
    emelni, mint más lépcsőkön, s haladni
    vidáman a gyors szellemek után.
"A szeretet, mely erénytől gyuladt ki" -
    szólt Költőm - "újat gyújt, mely viszonozza,
    mihelyt külső hírt tud magárul adni:
így, mihelyt leszállt, hozzánk sorakozva,
    a Pokol tornácába Juvenális,
    szeretetednek hírét odahozva,
szeretetem, bár sohse látva, máris
    fölkelt irántad, úgy hogy most rövidnek
    tünik föl nékem veled ez a grádics.
De mondd - remélem, nem kedvetlenítlek,
    ha meglazítja fékét nagy bizalmam;
    barátként vágylak megkérdezni, hidd meg:
hogyan férhetett fösvény, kapzsi hajlam
    lelkedbe; mondd, hogyan teremhetett meg
    ily alacsony bün íly nemes talajban?"
Mosoly jelent most ajkai felett meg
    egy percre Statiusnak; s szóla: "Minden
    szavad szent jele drága szeretetnek.
Bizony, sok dolog furcsább néha, mintsem
    kételkedésre ál-okot ne adna,
    míg a valóság földerítve nincsen.
Te azt hiszed, mint kérdésed mutatja,
    hogy fösvény voltam élve, s így kerültem
    oda, hol szenved fösvények csapatja.
Nos, tudd meg, hogy nagyon is elkerültem
    a fösvénységet; s így lett ok a túlság,
    hogy itt ezer holdon át sírva tűrtem.
S ha lelkem meg nem leli helyes útját,
    s jól meg nem jegyzem verseid magamnak,
    melyek az Ember hitványságát zúgják,
"Mire nem viheted még, óh aranynak
    átkozott éhe, a halandók vágyát?!" -
    most súlyt görgetve kéne hogy rohanjak.
De megértém, hogy túltárhatja szárnyát
    a kezek tékozlása, és beálltam
    azok közé, akik bűnük sírva bánják.
Hány ébred kopaszon a másvilágban,
    csak mert nem tudta, hogy bűn; s meg se bánta
    e bűnt, sem élve, sem halálos ágyban.
S tudd meg, hogy, oly bűnt, amelynek fulánkja
    egy másik bűnnel ellentétes épen,
    itt avval egy kínnak aszal ki lángja.
Azért, ha ott találtál, ama népben,
    mely a fösvénység bűnét sírva mossa,
    tudd meg, hogy nékem fordított a vétkem."
"De mikor azt daloltad, mint tapossa
    duplán a durva harc Jokaste keblét," -
    mondá a Pásztorénekek dalossa -
"Clio verte veled a lant idegjét:
    s nem volt meg, ami nélkül cselekedni
    a jót kevés: nem volt igaz hited még.
Ha így van ez: mily lámpa tudta vetni
    fényét lelkedbe, mily nap, hogy vitorlád
    megfeszitetted, a Halászt követni?"
"Te mutattad meg a Parnasszus ormát
    s itattál forrásából" - szólt - "te benned
    találta lelkem világító tornyát.
Úgy tettél, mint kik sötét éjbe mennek
    s fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
    csak az utánuk jövő örül ennek.
»Uj század száll« - daloltad - »uj remény ég;
    uj nemzedék jön, égbül ereszkedvén;
    igazság és aranykor visszatér még!«
Általad lettem költő és keresztény;
    de hogy szavamat könnyebben megértsed,
    talán rajzomat kissé kiszinezném...
Már a föld megtelt a szent hit temérdek
    magvaival, miket az örök ország
    követei hintettek szerte szélnek;
s én látva, hogy szavaik visszhangozzák
    szavadat, melyet az imént idéztem,
    hozzájuk tértem; mint előbb tehozzád.
S ím: szentek voltak! kik hogy üldözésben
    részesültek Domitianus által,
    szenvedésüket könnyel tellve nézem,
s amíg csak a világban élve jártam,
    erényüket pártoltam és szerettem,
    minden más hitet rosszabbnak találtam.
S előbb mint görögöket elvezettem
    volna Thébe folyóihoz dalomban,
    a kereszténység titkos híve lettem,
világ előtt pogány valék azonban,
    s e lanyhaságért négyszáz éven át a
    negyedik körnek útjain bolyongtam.
S te, aki tetted, hogy szememnek fátyla
    lehullt, mely mögött az Üdv fénye rejle,
    most, míg utunknak egy kis része hátra,
mondd meg, Terentiusnak régi lelke,
    és Caecilius, Plautus, Varro, hol van?
    kárhozva-é? s melyik pokolba ejtve?"
"Ők, s Persius, s én, s mások, hosszú sorban" -
    szólt - "a Göröggel, ki Muzsák tejét
    legtovább szívta egykor, régi korban,
a vak Börtönnek első gyűrüjét
    lakjuk, ma is még emlegetve gyakran
    a szent hegyet, dajkáink lakhelyét.
Euripidés is ott van e csapatban,
    s Simonidés, s Anakreon, s Agáthon,
    kiknek homlokán mind babérfonat van.
Akikről énekeltél, szinte láttam
    Antigonét, Argiát, Deifílét
    köztük, s Isménét, örök bánatában,
s Deidamiát, s hugait, s Isifílét
    Thetis s Teiresias leánya mellett,
    ki meghozá Langia vize hírét..."
Már mindkét költőm hallgatásba süllyedt,
    mert lépcső és falak közül kilépve
    újra figyelni s körülnézni kellett;
s már elmaradt a napnak négy cseléde,
    és az ötödik igazgatta rúdját
    égnek szögezve, a zenit elébe;
és költőm szólt: "Legjobb lesz, itt is úgy járd,
    ahogyan szoktuk, mindig jobb felünk'
    fordítva kifelé, a Hegynek útját!"
Igy a szokás lett ott a mesterünk
    és mentünk, annál bátrabb bizalomban,
    mert a nyájas Árny együtt jött velünk.
Ők elül mentek, én pedig magamban
    utánuk, édes szavukat figyelve,
    mely verseimet megihlette hajdan.
De elhallgattak, egy szép fára lelve
    váratlan, az út közepén, amelynek
    illatos, jó gyümölccsel ága tellve;
de törzsét soha meg nem mássza gyermek,
    mert mint fenyőnek fölfelé, úgy ennek
    ágai mind lefelé keskenyellnek.
S fenn, elzárt oldalán a szirtperemnek,
    friss, tiszta vízü permeteg sugároz,
    csak a fa csúcsát hintve szüntelen meg.
S a két poéta odament a fához;
    s a lombra néztem; s hang zendült közőle
    s szólt: "E gyümölcsre hasztalan sovárogsz!"
S: "Mikor Mária ment a mennyegzőre,
    másokra gondolt, nem a maga száját
    tömni, amely ma ügyetek védője!";
és: "Az ős Róma női nem kivánák
    a bort, csak tiszta vízet, s Dániel
    éhe csupán a Tudomány mannáját."
S: "Ó, arany század, mért múltál te el?
    Nektár lett szomjtól a hegyek patakja,
    s a makk éhségtől ízes eledel."
S: "A Keresztelő, a pusztába' lakva
    meg bírt a sáskán és a mézen élni:
    és ép ezért nőtt oly dicsőre, nagyra,
amint az Evangélium beszéli."

<a name="59"></a>

Huszonharmadik ének

Forese és a soványak

Míg szemeimet így a lomb setét
    zöldjébe fúrtam, mint az szokta tenni,
    ki madárkákra veszti életét:
"Fiacskám, most már ép ideje menni" -
    szólt, ki atyámnál több volt - "hogy ne vesszen
    engedett időnkből hiába semmi!"
Szivessen fordultam s mentem szivessen
    a két Bölcs után, kiknek bölcs beszéde
    örömmé tette, hogy nyomuk kövessem.
S ím, sírás szállt, és ének, itt a légbe: -
    "Labia mea, Domine" - s ki hallá,
    kínra hangolta, és gyönyörüségre.
"Mely hang szürődik itt fülünkbe, dallá?" -
    kérdém; s a Mester: "Bizonyára árnyak,
    így oldva bűnük bilincsét" - sugallá.
Mint vándorok, kik gondolkodva járnak,
    ha találkoznak idegen csapattal,
    utánuk fordulnak, de meg nem állnak:
úgy jött utánunk, gyorsabb mozdulattal,
    utólért, s elkerült, de szembebámult
    egy csapat árny - s ment, néma áhitattal.
Szemük fekete gödre mélyre tágult;
    az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák
    csontjukon, a csont formái után nyúlt.
Nem szárította hajdan íly soványság
    Erysichtonnak sem csontig a bőrét,
    bár hiun hajtá enni bősz kivánság.
S én gondolám magamban: "Im a dőrék,
    kik várát veszték szent Jeruzsalemnek,
    hol Mária fiába verte csőrét."
Gyöngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;
    ki minden arcban azt olvassa: OMO,
    itt jól láthatta alakját az M-nek.
Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló
    víz csábjától, vagy alma illatától
    lehessen lélek gyötörve hasonló?
S én is, mivel nem láthatám okát, oly
    csupa csont-bőrré hogy őket mi tette,
    nem térhettem magamhoz a csodától;
mikor egyszerre szemét rám vetette
    feje mélyéből egy árny, s fölujongván:
    "Mily kegy engedte ezt nekem?" - rebegte.
Nem ismertem föl arcán, csak a hangján:
    s amit elzárt az arc, azt fölnyitotta
    a hang, fülembe ismerősen zsongván.
És ez a szikra újra fölszitotta
    az elváltozott ajk régi emlékét:
    Forese arca rejtezett alatta!
"Ne nézzed" kért ő - "bőröm aszu kérgét,
    mely régi színét rejti most; ne nézzed
    árnyam husának sorvadt semmiségét:
Magadról beszélj: mire szánt a Végzet?
    s milyen két lélek vezet erre? Kezdjed
    a szót, s ne szünj meg, csak mikor bevégzed!"
"Arcod, melyet szemeim megkönyeztek,
    mikor meghaltál, most épannyi búra
    indít" - feleltem - "hogy ily húsa-vesztett.
Az istenért, mi tépi és mi dúlja?
    úgy bámulok, ne várjad, hogy beszélek:
    ki szólna, míg ily kérdés gyötri-fúrja?"
"Örök végzésből" - felelé a lélek -
    "itt titkos átok rejlik vízbe-lombba':
    tagjaim attól ollyan ösztövérek.
S mind, aki itten dalol sírva" - mondta -
    "mind, aki csak torkát szolgálja, míg él,
    így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.
Az édes alma illata s a híg ér,
    mely fája lombját öntözi sugárba,
    éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:
és nem csak egyszer újul, körbe járva,
    kínunkra itt ez éh-szomj, kínra, mondom;
    mondhatnám inkább: üdvünknek javára,
mert e szomj az, mely a Golgota-dombon
    vezette Krisztust, hogy majd mondja: »Éli«
    s megváltásunkért vért örömmel ontson."
És én: "Forese, hogy megszünve élni
    régi világodat jobbal cserélted,
    több idő nem tellt, mint alig öt évnyi.
S ha erőd fogytát hamarabb elérted
    vétkezni többé, mint a kincses bánat
    óráját, mely az Úrral megbékéltet:
hogy' engedett már íly föl a Bocsánat?
    Azt hittem, hogy még odalenn talállak,
    ahol az évért év szedi a vámot."
Felelte: "Hogy már ily magassan állok,
    s itt szürcsölöm e kínok édes ürmét,
    Nellám könnye tevé, mely sohse fáradt,
s imája, mely kivitte, hogy ne ülnék
    a Várakozás szikláján, de minden
    körön át hamar ide fölkerülnék.
Ó, özvegyecském, társam, drága kincsem!
    annál jobban megnyeri az Urat
    az ő jósága, mert egy, s párja nincsen:
mivel a szárd föld Barbagia alatt
    még mindig szemérmesebb asszonyában,
    mint a Barbagia, ahol ő maradt.
Mit mondjak többet teneked, barátom?
    Látom az órát, melynek ez a mái
    óra nem lesz még régi óra, látom,
mikor szószékről fogják prédikálni
    a rossz flórenci nőknek a tilalmat,
    keblük' bimbóstul mutogatva járni.
Mely barbár népnél kívánt külhatalmat,
    papi korbácsot, mely pogány hazába',
    az ős parancs, hogy: »Tested eltakarjad!?«
De ha e kacér népség igazába
    tudná, terítve hogy reá mily asztal
    vár: már a jajra nyitva volna szája.
Mert ha látásom igaz-volta nem csal,
    előbb lesz bús, mint arca szőrös annak,
    akit ma még a csicsijja vigasztal.
De ne rejtsd, testvér - kik közelbe vannak,
    mind, s nemcsak én már, bámul lesve, nézzed -
    ki vagy, hogy megtör rajtad az arany nap?"
És én feleltem: "Ha visszaidézed,
    hogy' éltünk együtt, én veled, s te vélem,
    az emléket ma is súlyosnak érzed.
Ilyen életből vitt ki bölcs vezérem
    (ki ott megy), mikor nemrégibe tölten
    ragyogott annak húga át az éjen" -
(és a Napra mutattam) - "vitt ki törten,
    valódi holtak éjén át, valódi
    húsban, mely most is őt követi bölcsen.
Onnan e Hegyre hítt vigasztalódni,
    hol ti, kiket elgörbitett az élet,
    köröngtök; újra sudárrá tolódni!
És addig mondja, hogy tovább kísérhet,
    míg nem találkozom Beatricével:
    ott el kell válnunk, úgy szól az Itélet.
Vergiliusz az, aki így vezérel", -
    (s mutattam) - "s véle láthatod az árnyat,
    ki miatt előbb mind ez az egész hely
rengett, örülve, hogy feljebbre szállhat."

<a name="60"></a>

Huszonnegyedik ének

A bűvös fa alatt

Sem szó a lépést, sem lépés a szót
    nem gátolá, sőt csak jobban siettem,
    mint jó szél hogyha hajtja a hajót:
s az árnyak, új halálba senyvedetten,
    szemük gödréből bámulgattak engem,
    amint látták, hogy élve járok itten.
De én beszédemet folytatva mentem,
    szólván: "Lassabban jár most, tán a másik
    kedvéért ő is, mint tenné különben.
De mondd, ha tudod, mely tájon tanyázik
    Piccarda? s van-e, kit eszembe vésnék,
    méltó e nép közt, mely itt lesni látszik?"
"Hugom, kiben a jóság vagy a szépség
    volt-e több, nem tudom, a nagy Olympon
    ünnepli koszorús dicsőülését" -
szólt; s folytatá: - "Nevét itt senki titkon
    nem tartja; úgyis már vázak vagyunk a
    nagy éhségtől, nincs hús a tagjainkon.
Ez itt" - újjal mutatta - "Buonagiunta,
    Buonagiunta da Lucca; s érdemes holt
    ott túl az is, kinek csak bőre-csontja,
a Szentegyház hajdan a karja közt volt:
    Toursból való; s most bőjttel itt vezekli
    a bolsenai ángolnát s vörösbort."
Igy névvel sorban többet jegyezett ki;
    és mind örült a nevét hallva tőle,
    nem látszott érte haragudni senki.
Láttam, éhes foggal, mely leget őrle,
    Ubaldin dalla Pilát s Bonifácot,
    ki pásztorbottal volt sok lélek őre:
s messer Marchesét, aki borban ázott,
    bár szomjas sem volt, Forli városában,
    s jól nem lakott, bármennyit lakomázott.
Mint ki körülnéz és választ magában,
    kiválasztottam a luccai lelket,
    akit leginkább rajtam csüggni láttam.
Mormogásából egy nevet kisejtett
    fülem: "Gentucca" - mely búsan a helyrül,
    hol az Igazság mosta, fölkesergett.
"Ó, te, kinek szemében az a terv ül,
    hogy hozzám szólasz: szólj, keserves árny, hát"
    - mondtam - "s mindkettőnk lelke tán megenyhül!"
"Él már a Hölgy, és hordja még a pártát" -
    kezdte - "ki majd áldatni fogja véled
    városomat, bár mások nem is áldják.
Most menj, és ennyi tudással beérjed;
    s ha nem jól érti tört szómat figyelmed:
    megadja magyarázatát az Élet!
De mondd: azt merhetem-e látni benned,
    ki amaz ujdon éneket dalolta:
    »Hölgyek, akik értitek a szerelmet...«?
"Mit a Szerelem sugdos" - válaszolta
    ajkam - "megőrzöm én és szót a szóra
    írom, amint ő bellül mondja tollba."
"Ó, testvér, most rálátok a csomóra,
    mely a Jegyzőt, Guittonét, s engem, édes
    új stíletektől messzetarta!" - szóla. -
"Hogyan követte tollatok beszédes
    sugalmazója szavait szorossan,
    míg a mienk nem simult üteméhez.
Mást régi és új stíl között bajossan
    hiszem hogy különbséget bárki lelhet." -
    S elnémult, mintegy megnyugodva, mostan. -
Mint kik a Nílus partjain telelnek,
    darvak ha gyűlnek néha nagy seregbe,
    s aztán éket csinálva szárnyra kelnek:
úgy a nép, mely ott megcsodált, sietve
    elfordult tőlem, s újból útnak áradt,
    melyre soványság és vágy könnyítette.
S mint ki a gyors lépésbe belefárad,
    elmarad kissé, lélekzete-fulva,
    s lassan ballag, míg levegőt találhat:
úgy várta, míg a szent nyáj elvonulna,
    Forese, s hátul csatlakozva hozzám
    velem jött, s kérdé: "Mikor látlak újra?"
"Hogy meddig élek, nem tudom" - viszonzám -
    "de nincs mód oly hamar a Parthoz érnem,
    hogy sokkal hamarabb ne vágyakoznám.
Mert a hely, hol az Ég rendelte élnem,
    már minden jóból pusztul, fogy naponta,
    hogy önmagának zordon romja légyen."
"Menj! aki ennek a főoka" - mondta -
    "azt már, hol nincsen javulás, a Völgybe
    egy vad ló a farkára kötve vonja.
Futását percenként gyorsítva csörg le
    a lejtős úton, és szétzúzva szörnyen
    testét, otthagyja csúful összetörve.
Nincs sok forgás már ama nagy Körökben
    hátra" - (s az égre nézett) - "és megérted,
    mit most szavamból nem érthetsz ki könnyen.
De ég veled már! Mert itt drága, féltett
    kincs az idő; s sokat vesztek belőle,
    ha így kisérlek, lépést tartva, téged."
Mintha egy lovascsapatból előre
    tör az egyik lovas, hogy maga vágjon
    először az ellenséges erőre:
úgy pattant ő föl, hogy előnkbe hágjon,
    s én elmaradtam, s velem ama Kettő,
    kik oly nagy Fények voltak a világban.
S láttam, hogy mesze s egyre kicsinyebb ő;
    s már alakját szememmel (mint szavát volt
    eszemmel az előbb), követni meddő.
S egy újabb fát, melyen sok súlyos ág hord
    színes almákat, láttam ott közelre,
    hol az úthajlás megnyitá a távolt.
Alatta nagy nép, karjait emelve,
    hangos sírással a lombok felé rítt,
    mint mohó gyermek ízes eledelre,
hogyha nem felel az, akitől kérik,
    hanem, hogy vágyuk fölcsigázza jobban,
    magasból mutatja, hol el nem érik.
Aztán csalódva eltávoztak onnan,
    mi meg lassanként elértünk a fáig,
    melyről annyi könny s kérés visszacsobban.
"Közel se lépve menjetek tovább itt!
    Van egy fa föntebb, Éva eve róla:
    ez is annak gyökeréből csirázik."
Igy a lomb közül, nem tudom, ki szóla;
    és Vergiliusz és Statius és én
    szorosan mentünk, a parthoz huzódva.
"Vegyetek példát lerészegedésén
    a dupla-keblü felhő-gyermekeknek,
    kik Thézeuszra vad hadát idézvén
bolondok voltak; és a hébereknek
    szomján, kiket Gedeon elbocsájtott,
    medianiták ellen hágva hegynek!"
Im egy hang ílyen példákat kiáltott
    torkosság bűnéről; s kicsiny csoportunk
    az út egyik szélén lapulva járt ott.
Majd messze, puszta, nyilt uton tiportunk
    vagy ezer lépést; és a néma árnyak
    közt bús szemeket némán körbehordtunk.
"Mit méláztok itt egyedül, ti hármak?" -
    szólt hirtelen hang; s megrázkódtam arra,
    mint félős barmok, ha mélázva járnak.
S felnéztem akkor, hogy lássam, ki volna?
    s soha kohóban üveget vagy ércet
    nem láttam még oly izzó fényre gyúlva,
mint itt valakit, aki szólt: "A bércet
    megmászni: innen kanyarodj utadra;
    itt följuthatsz, ha ezt a vágyat érzed."
Látása látásomat elragadta;
    s úgy mentem Bölcseim nyomán előre,
    mint aki csak füle után haladna.
Mint májusi szél, hajnal hirdetője,
    amelyben édes zamat áramolna,
    fű és virág szagából összeszőve;
lágy szél itt úgy csapott a homlokomra,
    és érzém a Tollat legyezni, melynek
    mintha ambróziás illatja volna;
s hallám a szót: "Boldog, ki oly kegyelmet
    nyert az Égtől, hogy túlontúl szivéhez
    a jó Izek szerelme nem közelghet,
és mindig csak az Igazságra éhez!"

<a name="61"></a>

Huszonötödik ének

A nemzés és a szellemtest

Már semmi késést meg nem tűrt az óra,
    mert a Nap már a délkört a Bikára
    hagyta rá, és az éj a Skorpióra.
Mint ki sietést erőltet magára
    és nem pihen meg, bármi tűn elébe,
    mert kényszer ösztökéje szurdogálja:
úgy hágtunk akkor a lépcső fölébe
    egymás után; mert szűk volt, s semmi módja,
    hogy kettőnk lába egymás mellett lépje.
Minthogyha szárnyát a gólyafióka
    emelgeti, s majd újra lebocsátja,
    s biztos fészkéből nem mer a csalóka
légbe röpülni: úgy szivemnek vágya
    kérdeni, gyúlt és kialudt; s maradtam,
    mint aki némán ajkát szóra tátja.
De költőm, bár lépkedve szakadatlan,
    nem hágy epedni, s így szól: "Mondd ki bátran,
    mi már-már ajkad ijjáról lepattan!"
S felbátorodván, ajkamat kitártam:
    "Hogy lehet ott, hol táplálékra semmi
    szükség, elaszni ílyen véznaságban?"
"Ha emlékeznél, hogy birt tönkremenni
    Meleager, mert egy üszök elégett,
    ily kérdést néked" - szólt - "nem kéne tenni;
s ha elgondolnád, hogy ver vissza képed
    minden rángást arcodrul a tükörben,
    látnád, hogy a nehézség könnyüség lett.
De hogy e tárgynak láss mélyére bölcsen:
    im itt Statius; őt szólítva kérem
    orvosodul, hogy vágyadat betöltsem."
"Ha az örök Rend tervét én beszélem,
    ahol Te vagy" - Statius mondta - "mentse,
    hogy nem lehet kérésedtől kitérnem."
És kezdte: "Fiam, engedd, hogy kiöntse
    tudását ajkam, és figyelj a szóra,
    hogy a mikéntet néked megjelentse.
A vérnek színe-java, nem szivódva
    be a szomjas erekbe, megmarad,
    mint maradék-kenyér asztalra szórva
s alkotó erőt nyer a szív alatt
    építni embertestet (ahogy épít
    az is, mely az erekben szétszalad),
s átszűrődvén, eljut - nem volna szép itt
    jelezni, hova; más vérét keresve,
    más testben, mely természetes edényt nyit.
S ott, vér a vérrel egybekeveredve,
    az egyik elfogad, s a másik alkot,
    hatékony helyről, a szívből, eredve.
Működni kezd, és titkosan kavarg ott:
    megalva elsőbb, s megélesztve aztán,
    mit anyagul sürűvé összehajtott.
És a ható erő lelket fakasztván
    növény lelkéhez hasonlít, azonban
    az révben van már, ez csak fél-utaztán.
Mert tovább munkál, míg érezve mozzan,
    mint a tenger puhánya; és belőle
    érző szervek bontakoznak ki sorban.
Igy fejlődik ki, így halad előre
    az Erő, fiam, mely a szívből árad,
    míg minden tag megéled rendre tőle.
De eszes lénnyé hogyan lesz az állat,
    azt még nem látod; oly pont ez, amelyben
    bölcsebb ember is tévedett tenálad,
mert nem a valót tanitotta, mert nem
    gondolta egynek az észt és a lelket,
    mert az észt nem látta alkotni szervben;
de te nyisd föl az Igazságra lelked,
    és tudd meg, hogy, mihelyt az agyvelőnek
    alkotása a magzatban kifejlett,
szent kedve gyullad a Legfőbb Erőnek
    a Teremtés e remekén, mit erre
    új szellem fúvatával lehel ő meg,
hogy az ott önnön erejét keverje
    az ott találttal, s egy lélek lehessen,
    mely él és érez és emlékszik: elme.
S hogy ez nagyon nagy csodának ne tessen:
    nézd a nap hevét, mely a bort csinálja,
    szőllő levével hogy alkot vegyessen.
S amikor elfogy Lachesis fonálja,
    emberi részét és isteni részét
    együtt viszi el, a húsból kiválva.
Az első néma, alszik minden érzék;
    de emlék, ész s akarat a halálban
    erejiket csak még jobban kiélzék.
S így hull, csodás-magátul, egy sugárban;
    a lélek a két Partok egyikére;
    s ott tudja meg útját, hogy merre szálljon.
És amint a kijelölt helyig ére,
    az alkotó Erő körülsugárzik
    úgy s addig, amint teste volt, mig éle.
És mint a lég, ha dús páráktul ázik,
    mert a napsugár rajta visszapattan,
    tarka szinekkel ívben kivirágzik:
úgy itt a környező lég oly alakban
    idomul, mintha pecsétlője volna
    a lélek, melynek ereje alatt van.
S mintha lángocska láng után hajolna
    (kis láng, amerre nagy tüz-anyja libben):
    úgy követi a lelket ez a forma.
S e látszatoknak árny a nevük itten;
    s minden érzékük megszervezik újra
    egészen a látásig szemeikben.
Igy beszélünk és nevetünk mi, hull a
    könny az arcunkra, és sohajt az ajkunk,
    mint te magad vagy e Hegyen tanúja.
Aszerint, amint keserűn ohajtunk
    vagy más érzés sújt, idomul az árnyunk:
    s ez az amért csodálkozol te rajtunk." -
S már az utolsó kín körében álltunk;
    s ott jobb kéz felé haladván előre
    más gondra kellett hogy figyelve járjunk.
Lángot lövell ott a fal a tetőre;
    s a párkány szelet csap föl, mely a lángot
    visszaveri, s beljebb szorítja tőle.
E part szélén egyenként vonulánk ott;
    és engem akkor balrul a megégés,
    jobbrul a lebukás félelme bántott.
S Vezérem szólt: "Itt legyen kurta fék és
    jó szoros gyeplő minden pillantáson,
    mivel hajszálon múl a félrelépés!"
De kar zengett át a nagy lángoláson
    "Summa Deus clementiae" - dalolva,
    mely nem kevésbé izgatott, hogy lássam.
S árnyakat láttam, a tűzben tiporva;
    rájuk néztem, majd lábaimra ismét,
    tekintetem kettő közt megoszolva.
És ők, amint a himnuszt befejezték,
    "Virum non novi" - hangosan kiáltott
    csapatjuk; s halkan a dalt újrakezdték.
S megint, kiálták: "Senki sem bocsájtott
    Diána, ligetébe; és a nimfát
    kiűzte, kinek Vénus mérge ártott!"
S újra daloltak; majd szólítva hívták
    a nőket s férjeket, kik megmaradtak,
    mint Erény s Házasság kivánta, tiszták.
S úgy vélem, míg e láng által maratnak,
    mást sem tesz e nép, mindig újrakezdi:
    s ily gondnak szent varázsa, ily falatnak
étke a végső sebet behegeszti.

<a name="62"></a>

Huszonhatodik ének

Bujaság lángjai

Mig így mentünk a legszélső csapáson
    egyenkint, s Költőm folyton ezt beszélte:
    "Vigyázz! javadra váljon oktatásom!":
a nap sugara a jobb vállam érte,
    amint az egész Nyugatot befödvén
    átolvasztá az ég-kék színt fehérbe.
Még izzóbb lett a tűz-vetette rőt fény
    árnyamtul; s láttam, hogy már ennyi jelre
    a lelkek fölfigyelnek, megütődvén.
S ez volt az ok, hogy akkor, szót emelve
    rólam beszéltek; és így szólt az eggyik:
    "Ez mintha nemcsak árnytestet viselne!"
Egynéhány aztán felém jött, ameddig
    tudott úgy, hogy ki ne lépjen a lángból,
    mivel abból ki egy se léphetett itt.
"Ó, te, ki hátrább jársz, nem lustaságból,
    de talán tiszteletből, mint a többi,
    felelj annak, ki tűzbe' s szomjba' lángol!
Nemcsak engem - ezeket szinte gyötri
    nagyobb szomj szavadért, mint ethiópot,
    vagy indus embert, friss vizben fürödni.
Mondd, hogy' lelhetsz te falat-vetni módot
    magadból a nap elé, mint akikre
    hálója még halálnak nem fonódott?"
Így szólt az egyik; és én, földerítve
    kételyét, már feleltem volna, hogyha
    egy más újság nem tűnik szemeimbe,
mert az égő út közepén tapodva
    egy új csapat jött szembe az övével,
    mely szemem előbb bámulatba fogta.
Minden árny magát útnak övezé fel,
    s ha találkoztak, egy sem állva-formán
    beérték egy csók rövid örömével.
Mint barna hangyák, csápjuk összetolván,
    gyors csókjuk ahogy találkozva váltják,
    tán egymás útja-sorsát tudakolván.
S amint kiki megint elhagyta társát,
    egynéhány lépés után már csak arra
    gondoltak mind, hogy egymást túlkiáltsák,
az új nép így: "Szodoma és Gomorrha! -
    s amaz: "Pasiphaé tehénbe rejle,
    hogy a bikának kéjét megrabolja."
Mint darvak hogyha egy rész szárnyrakelve
    Uralba szállna, más rész Szaharába,
    ez faggyal, az meg hőséggel betellve:
itt egy részt hozott, más részt vitt a lába
    és sírva újra bús dalukba kezdtek,
    s kiki ráillő példaszózatába.
S ugyanazok kik hozzám esedeztek
    imént, most újra felém fordulának
    s arcukon látszott, hogy szavamra lestek.
És én, másodszor látva, mit kivánnak,
    kezdtem: "Ó, lelkek, ti kik már bizonnyal
    lakói lesztek Béke szent honának:
nekem sem éretlen, sem érett husommal
    párnázott csontom nem maradt a sirban:
    magammal hoztam, vérrel és izommal.
Most föltörök, hogy lássak végre nyiltan;
    egy égi Hölgy szerzett nekem kegyelmet,
    hogy hegyetekre testben jönni birtam.
De legfőbb vágyad úgy telljen-be, s nyerjed
    amaz eget; mely legtágabbra nyilva
    szerelemből áraszt isteni teljet:
amint megmondod (hadd tegyem papirra
    az utókornak), ki vagy, és mögötted
    mily nép az, mely bűnét itt bolygva sírja?"
Nem gondolom, hogy oly bámulva döbbent
    és jött valaha hegylakó zavarba,
    ha vad parasztként a városba csöppent,
mint itt mutatta minden árnynak arca;
    de majd, a hökkenés alábbra szállva,
    (melynek nagy szívben nincs soká hatalma):
"Ó, boldog, aki országunkba járva" -
    így kezdte az, ki előbb kérdezett -
    "tapasztalást szerezhetsz, jobb halálra!
Itt szemben, azt a bűnt tették ezek,
    melyért a nép, diadalmenetében
    egy Caesart Reginának nevezett.
Azért kiáltják, hogy »Szodoma!« épen,
    mint hallád, mind magát korholva-szidva,
    s égőbbé teszi égésük a szégyen.
A mi bününk pedig hermaphrodita;
    emberi törvényt nem tartánk azonban,
    vágyunkat állat-módra csillapítva.
Igy ha itt találkoznunk alkalom van,
    annak nevét kiáltjuk szégyenünkre,
    aki barommá lett a fa-baromban.
Nos, tudod már, miként estünk a bűnbe;
    de nevünk nincs idő megtudnod itten,
    ha e vágy volna, amin szíved csüngne.
Magamra nézve mégis teljesítem:
    Guinicelli Guidó vagyok, ki már a
    halálos ágy előtt bünbánva hittem."
S mint (írnak vad Lykurgos bánatára)
    ahogy a két fiú meglátta anyját:
    úgy tettem én (bár csöndesebben állva),
mikor atyámat, s annyi jobbak atyját
    nevezni hallám, akik a szerelmet
    édes és könnyű rímekkel siratják.
Süketen s némán mentem árnya mellett
    ránézve hosszan, ha már ölelését
    a szörnyü tűz miatt kerülni kellett.
S hogy szemeim magukat telenézték
    képével, s esküs szavakkal igérte
    szolgálatát a bennem búzgó készség:
"Minden szavad" - szólt ő - "oly mélyen ég be
    memóriámba, hogy sem eltörölni
    nem tudja, s meg sem fakíthatja Léthe.
De mondd: ha esküd szívedből ömölt ki,
    oly szeretetre, mint szemed s beszéded
    vallja, irántam szívedet mi költi?"
És én: "Szerettem drága vers-zenédet,
    mely miatt még téntád is szent marad,
    mig nem ér az új stíl varázsa véget."
"Ó, testvér! kire ujjam rámutat,
    nagyobb müvész volt édes anyanyelvben,
    mint én, ácsolni drága szavakat.
Próza-regényben és szerelmi versben
    első ő; bármit mondjon, aki véli,
    hogy a limoges-i dalnoké a verseny.
Inkább a hírt, mint a valót dicséri
    az íly itész, és mielőtt a költő
    értékét megismerné, megitéli.
Igy Guittonét is néhány emberöltő
    dicsérte gondtalan, mig a valóság
    kitünt: hogy érdem nélkül tündökölt ő.
De ha oly kegyben részesít a Jóság,
    hogy a klastromba élve jutsz, amelynek
    apátja Krisztus: ajkadról, adósság
fejében ott egy miatyánkból nyerjek
    annyit, amennyi mireánk is illik,
    kikre Gonosz hatalma már nem terjed."
Szólt; s most mig másnak is alkalma nyílik
    velem beszélni, a tűzbe merült el,
    mint a hal, hogyha víz mélyébe siklik.
S én az általa imént megjelölttel
    kezdtem beszélni; mondván, hogy a híre
    nevét megtudni engem vággyal tölt el.
És ő így gyújtott nékem drága hírre:
    "Tan m'abellis vostre cortes deman,
    qu' ieu no me puesc, ni voill a vos cobrire.
Jeu sui Arnaut, que plor e vau cantan;
    consiros vei la passada folor,
    e vei jausen lo joi, qu'esper, denan.
Ara vos prec, per aquella valor
    que vos guida al som de l'escalina,
    sovenha vos a temps de ma dolor!"
S eltünt, mint kit a láng tisztulni hína.

<a name="63"></a>

Huszonhetedik ének

Csillagos éjszaka

Mint mikor első sugarai érnek
    oda, hol vérét ontá Alkotója;
    Ebro fölött lebeg az égi Mérleg;
s dél tüze tűz le a Ganges folyóra:
    úgy állt a nap, midőn föltünt vidámon
    az Ur angyala; (estre száll az óra).
A parton tünt elénk, kivűl a lángon.
    Megáll; s: "Beati mundo corde"- dallja
    oly hangon, mílyen nem zeng földi szánkon.
"Tovább annélkül, hogy a tűz ne marja,
    senki se megy itt; lépjetek a lángba,
    de ne süketen a tulnani dalra!" -
szólt aztán - hogy közel értünk - kiáltva;
    s olyanná lettem, szavait megértve;
    mint aki előtt a sir árka tátva.
Kezem kulcsolva emelém az égre;
    a tüzet néztem, és eszembe villant
    mind, akit máglyán láttam eddig égve.
De két vezérem most szemembe pillant,
    s Vergiliusz szól: "Fiam, kín les itten,
    sok kínos hely: de se halál, se sirhant.
Gondold csak, gondold!... Épségben levittem
    tested Geryon csúf hátára szállva:
    mit teszek itt, hol már közel az Isten?!
Hidd el, habár e szörnyü tűzben állva
    kéne töltened ezer hosszu évet,
    hajadnak sem görbülne benne szála.
De hogy lássad, hogy szavam most se téved,
    lépj közelebb, és dugd beléje bátran
    ruhád szegélyét; bízvást beleérhet.
Hát vess le minden félelmet, barátom!
    Menj, juss át, bántódás veszélye nélkül!" -
    Én, magam ellen, megbüvölve álltam;
s látva, hogy testem dermedésbe szédül,
    szólt, kissé megütődve: "Lásd, fiacskám,
    ez a fal választ el Beatricétül!"
Mint mikor, Thisbe neve fölriasztván,
    haló szemét Pirámus fölvetette,
    (és véres maradt az eperfa aztán):
úgy fordulék én Költőmhöz, levetve
    meredtségem, a drága nevet hallva,
    amely lelkemben föl-fölbuggyan egyre.
"Lám" - szólt ő akkor, a fejét csavarva -
    "innen maradjunk hát?" - És úgy mosolygott,
    mint a gyerekre, kit legyőz - az alma.
S aztán velem a lángba behatolt ott
    kérve Statiust, hogy hátul követne,
    ki idáig kettőnk közt lépve bolygott.
Mikor benn voltam, megolvadt üvegbe
    ugorni enyhülés lett volna nékem:
    oly mértéktelen volt e láng melegje.
Vergiliusz, hogy edzze gyengeségem,
    szép Beatricét emlegette újból:
    "Szemeit immár" - mondta - "látni vélem."
Egy dal vezérelt, fölcsendülve túlról;
    s mi, hallgatván, mit zengenek igéi,
    mentünk; - s a hágó látszott már alulról.
"Venite, Patris benedicti mei" -
    "hangzott ki ott egy fénynek belsejébül,
    mely elül szemem kényszerült kitérni.
"Az este jő, s a nap leszáll az égrül;
    ne álljatok meg, sőt siessetek,
    mielőtt" - szólt még - "Nyugat elsötétül."
Egyenest vitt utunk a meredek
    szirtre, hol árnyam a már alacsony nap
    sugarát testem előtt törte meg.
Kevés hágcsóját léptük az oromnak
    keresztül, mikor az árny eltünésén;
    észrevettük, hogy a nap ágyba gonnyadt.
És alig láttuk ott Bölcseim és én
    az egész eget egy-bús-színünek még
    s az Éjet úrnak valamennyi részén:
mindegyikünk egy-egy lépcsőre fekvék;
    mivel a Hegy törvénye lépteinknek
    megtörte erejét, elvette kedvét.
Mint a kérődző kecskenyáj tekintget
    békésen, akik jóllakás előtt
    szilaj-buján ugráltak és keringtek,
most keresik a csöndes hűselőt;
    künn a nap ég, s botjára dőlve láthatd
    a pásztort állni, hű gondviselőt;
és mint a pásztor, akinek tanyát ad
    a szabad ég, nyugton virrasztja nyáját,
    hogy szét ne szórja valamely galád vad:
úgy tölté ott mindhármunk, éjszakáját,
    én, mint a kecske, ők, mint pásztorok,
    s a szirtek álmainkat körülállák.
Kevés rést engedett a bérctorok;
    s e résen láttam, hogy a mennyek boltján
    csillag szokottnál több és szebb forog.
S míg néztem őket, lelkemet megoldván,
    álom fogott el, álom, mely gyakorta
    hírt ad arról is, mi még meg se volt tán.
S tán mikor ép sugarával súrolta
    keletrül Vénus a Hegyet, lobogva
    vágyában, melyet semmi el nem olta:
egy ifju szép hölgy tűnt elém, bolyogva
    virágos réten, álmaim leánya,
    virágot szedve, s ílyen dalba fogva:
"Tudja meg, aki nevemet kivánja:
    Lia vagyok, és gyönyörű kezemnek
    koszorút kötni drága tudománya,
hogy tükröm elé ékesítve menjek; -
    de húgom Rákhel el se hagyja tükrét;
    fényes szemei folyton rajt pihennek.
Az én kezeim cicomára fürgék,
    az ő szemei magát nézni; tettben
    lelem én, ő látásban leli üdvét." -
S már a hajnalelőtti szürkületben
    - mely annál kedvesebb a vándoroknak,
    mennél közelebb jő feledhetetlen
honuk - az éj homályi megfutottak
    és velük álmom; ekkor fölriadva
    láttam, hogy Bölcseim már fenn mozognak.
"Az édes alma, mely után szaladva
    az ember vágya fölhajt minden ágot,
    lecsillapítja végre szomjadat ma", -
Vergiliusz ily szavakat kiáltott
    örömre gyújtva - nem volt még ajándék,
    mely íly örömnek nyújtott volna tápot.
S akkor úgy gyúlt bennem szándékra szándék,
    hogy minden lépten, nő a szárnyam, érzém,
    és vágyam, fölröpülni, tűz gyanánt ég.
S állván a lépcső legfentebbi részén
    eltűntek már alsóbb fokai messzebb,
    mikor Vergiliusz, szemembe nézvén,
"Az örök tüzet, s az időlegesset
    láttad, fiam" - szólt - "s most olyan helyen vagy,
    melyen túl nincs mód, hogy látó lehessek.
Eddig hozott erőm és érdemem nagy
    gonddal; most vágyad kell már, hogy vezessen,
    mely minden szorost s hágót odalenn hagy.
Nézd a napot: hogy szór eléd tüzessen
    ezer sugárt; nézd, amik itt teremnek,
    virág, fü, fácska önkényt nő, fölössen!
Míg a vidám szép szemek megjelennek,
    melyeknek könnye vont, segítni téged,
    kedvedre köztük sétálj vagy pihenj meg.
Ne várd, hogy szóljak, intsek már tenéked:
    lelked szabad már, ép, és egyre tisztább:
    nem azt követni vétek volna, vétek:
rád teszem hát a Koronát s a Mitrát!"

<a name="64"></a>

Huszonnyolcadik ének

Matilda és a földi paradicsom

Mert vágyam mélyen szertenézni hajtott
    e sűrü s élénk, isteni ligetbe,
    mely az új napfényt függönyzé: a partot
elhagytam, többé mitse késlekedve.
    Lassan indultam befelé a rónán,
    ahol a földről illat szállt föl egyre.
S arcomba édes fuvalat csapódván
    folyton, egyformán kezdte veregetni
    gyengén legyezve, lágy szellőcske módján,
melytől a lombot láttam megremegni
    s karban hajolni arra mind, amerre
    a szent Hegy első árnyát szokta vetni;
de úgy, hogy a madárkák ijedelme
    meg ne zavarja dalukat az ágon,
    inkább mindannyi vígan énekelje
hajnalt köszöntő énekét a fákon,
    melyeknek galyja lassu ütemekben,
    mintegy kiséret, néha közbevágjon:
mint Classe partján, a fenyőligetben,
    zene gyűl ágrul-ágra, ha a déli
    szél Aeolus barlangjából kirebben.
S eljutva ez ősök-világa-béli
    berek szivébe, honnan már a pontot,
    ahol beléptem, a szem el nem éri,
utam elé egy patak víze omlott;
    mely száz kis hullámával balra csapja
    minden fü szárát, mely partján kibomlott.
A legfrissebb ér kristálytiszta habja
    földünkön, zavaros csatorna volna
    ehhez képest, annyira nincs iszapja,
habár a színe szinte barna-forma
    a lombok örök árnyától, amelyben
    e zöld buvónak napja sincs, se holdja.
Lábam megállt, de szemem átemeltem
    a kis folyócskán, és a tarka májfák
    üde pompáját csodálva figyeltem,
midőn megláttam - mint ki látományt lát,
    melyen egyszerre megakad az elme
    és minden gondolatja új irányt vág -
egy magányos nőt ott tul énekelve
    járni, és egyre szedni a virágot,
    mellyel himzésként volt az útja tellve.
"Ó, szép Hölgy, aki szent szerelmi lángok
    tüzén melegszel, hogyha nem csal arcod,
    szivedről látszva tenni tanuságot,
jőjj, közelítsd meg közelebb a partot,
    hogy dalodat jobban megértsem" - esdé
    ajkam - "amely ajkadról fölsohajtott.
Látásod emlékem lapjára festé
    Proserpinát, amilyen volt a réten,
    hol anyja őt, s ő tavaszát elveszté."
Mint a táncosnő megperdül helyében,
    habár, sarkához símulván a sarka,
    a lábaival alig billen épen:
úgy fordult ő e piros-sárga, tarka
    virágok fölött felém, nem külömben,
    mint szűz leányka, szemét földre tartva,
és kérésemet, közeledve szemben
    beteljesíté, míg az édes ének
    elért hozzámig teljes értelemben.
S hol már a fű a szép folyó vizének
    fürdejében fürdik, szemembe villant
    ajándékával szeme szent tüzének:
nem gondolom, hogy oly ragyogva csillant
    Vénus szép szeme, mikor fia nyíla
    váratlanul forró szivébe surrant.
Igy állt ott túl, s ajka mosolyra nyíla,
    kezébe egyre több színt gyüjtögetve
    abból, mi útján vetetlen kinyíla.
Három lépés volt köztünk az erecske:
    de Hellespontus, melyen Xerxes átkelt,
    s mely még az embergőgnek egyre lecke,
nagyobb panaszra nem költé Leándert,
    hogy Sestos s Abydos közt zúgva morgott,
    mint engem ez, hogy minden útat átszelt.
"Ti újjon jöttök; s tán hogy így mosolygott
    ajkam e kertben" - kezdte - "hol az Ember
    fajának első fészke vala boldog,
csodálkozhattok rajta jóhiszemmel;
    de fényt derít a Delectasti zsoltár,
    mely elmétekről minden ködöt elver.
S te ki előbb kéréssel ostromoltál:
    tárd föl, ami még előtted csodás;
    beszélni jöttem, bármit tudakolnál."
"A víz" - feleltem - "és a lombzugás
    oly dolgot ád tudtomra; minek ellen-
    mond egy nemrégen hallott új tudás."
És ő: "Hogy ezen bámulnod ne kelljen,
    halljad okát, mely akinek kitárul,
    minden kételytől szabadúl a szellem.
A Fő Jó, ki csak magában vidámul,
    az embert jóra s jónak alkotá,
    s e kertet adta Béke zálogául.
(Saját vétkéből nem volt itt soká;
    saját vétkéből édes nevetését
    s szent játékát jajokért eldobá.)
S hogy a föld és viz párás gőzölését,
    mely lent ered, de melyben nap melegje
    felé, ha bír, szállani kész a készség,
ne hagyja zavarón az emberekre
    esőzni; rakta kertjük hegytetőre,
    hol a kapún túl pára ne mehetne.
Mivel pedig az egész levegőre
    kiterjed a legalsó égi Forgás,
    (csak más erő s ellenszél meg ne törje);
e magasságban, mely szabad toronylás
    a lég közepén, s hol a sűrü lombban
    megtorlik a szél, örökös a mozgás.
S a mozgó lombban olyan hatalom van,
    hogy a termő erő a légbe árad,
    amely forogva elröpíti nyomban.
S a többi táj fogadja e kiáradt
    erőket, amint ege-földje birja,
    s ingerük szerint termel fát, füszálat.
Nem volna csoda hát, ha semmi csíra
    nem lévén, mégis a palánta szépen
    minden látható mag nélkül kinyílna.
És tudni kell, hogy ez isteni réten,
    ahol vagy, minden faj nő, száz gyümölcsnek
    fája, milyet nem szednek más vidéken.
E víz, melyet látsz, nem ered a földnek
    eréből, mely kimerül, s mellyet újra
    légi párák lecsapódása tölt meg:
hanem forrásból, egyformán újulva,
    és biztosan, mert Isten tölt beléje,
    amennyi víze kétfelé kihulla.
S titkos erőt ruház mindegyik érre:
    egyik a bűn emlékét törli, másik
    ráemlékeztet a feledt erényre.
Itt ennek neve Léthe; túlra látszik
    Eunoé; - s aki nem issza vízét
    mindkettőnek: üdv arra nem sugárzik.
Izük legyőzi bármely ital ízét;
    és itt noha bezárhatnám beszédem
    megoldva kételyednek minden ízét:
egy toldással javadra megtetézem; -
    és nem hiszem hogy megunnád igémet,
    bár ígéreten föllül hosszu lészen.
Poéták, akik hajdanán regéltek
    az aranykorrul s boldog életérül,
    talán Parnasszust álmodák helyének.
Itt eredt fajunk szeplőtlen gyökérrül;
    itt van örök nyár valahány gyümölcsre;
    itt foly a nektár, ösmered hirérül."
Én hátra néztem, a két drága Bölcsre,
    s láttam, hogy arra szolgált ez a végső
    pár szó, hogy ajkukat mosolyra költse. -
Majd visszavonta szememet a szép nő.

<a name="65"></a>

Huszonkilencedik ének

A csodálatos körmenet

Végre dalolva folytatá szavát a
    szép hölgy, dalolva, mint szerelmes asszony:
    "Beati quorum tecta sunt peccata."
"És mintha árnyas erdei haraszton
    magányos nimpha jár, napot keresve,
    vagy azt fürkészve, hogy hová bujhasson:
akként a parton, víz ellen, keresztbe
    megindult ő és én mellette mentem
    kis lépte szerint léptemet felezve.
Alig jutottunk száz lépésre; menten
    fordult a part, ép balra térve el,
    s én napkelettel voltam újra szemben.
Még így se mentünk messzi útra fel;
    midőn társnőm felém fordult egészen,
    mondván: "Testvérem, nézz most és figyelj!"
És ím, egyszerre valamennyi részen
    egy fény futott a nagy erdőn keresztül;
    nem volt könnyű, hogy villámnak ne nézzem,
de, mert a villám jő és mindenestül
    tünik megint, szemeim égve kérdék:
    "Mi ez, hogy mind nagyobb lesz, s meg se rezdül?"
És édes dallam tetézte a fényt még
    jámbor buzgalmat élesztvén szivemben,
    mely átkoztatta vélem Éva vétkét,
hogy mikor minden, földön és a mennyben
    engedelmes volt: maga, ujdon asszony,
    nem tűrte fátylát illő türelemben.
Ha fátyol alatt marad ájtatossan,
    e kimondhatatlan gyönyörüséget
    éreznők most is, mindazóta, hosszan.
S míg én, mohón, így jártam e vidéket,
    (mely az Örök Gyönyörnek példaképe)
    mint akit mind több szépség vágya éget:
égő tűzként ötlött szemünk elébe
    a messze lég a szép zöld lombokon túl,
    s a hang már dalként ért a fül körébe.
Ó, szűz Múzsám, ha már valaha gondtul
    virrasztottam, éheztem, fáztam érted,
    itt az idő, hogy jutalmamra gondolj!
Itt az idő, hogy tőled inni kérjek,
    s Uránia segítsen versbe venni,
    mit elgondolni is nehéz kisérlet.
Kissé messzebb hét jelt láttunk jelenni:
    a nagy térség közöttük és közöttünk
    hét nagy arany fának hazudta lenni,
de amikor elég közelre jöttünk,
    hogy a hasonlóság csaló hatalma
    semmi részben se legyen úr fölöttünk,
a képesség, melyből az ész fogalma
    származik, felfogá, hogy gyertyatartók,
    s az énekből is ezt a szót: "Hozsanna!"
S úgy sugároztak e szép égi tartók,
    mint derüs holdtöltén a hold sugároz,
    ha éjre csukva mind az égi ajtók.
Elámultan Vergiliusz atyámhoz
    fordultam vissza, ámde tőle szintén
    csak ámuló tekintet volt a válasz.
Ekkor a csodákra néztem megint én,
    melyek felénk haladtak, mint a félénk
    uj asszony, nászra, lassan közelítvén.
S a szép hölgy szólt: "Lám egyre csak az élénk
    fényeket nézed égve, s meg se látod,
    mi jön mögöttük?" - S mind közelbre érénk.
S mint vezérek mögött, nagy sokaságot
    láttam mögöttük jönni színfehérben,
    amily fehér színt földünk sohse látott.
A víz baloldalt csillogott a fényben,
    s baloldalam képét úgy visszaverte,
    mint a tükör, mikor beléje néztem.
Hogy elértem a parton oly közelbe
    tőlük, mint szélessége a folyónak,
    megálltam, kissé jobban nézni szerte.
S láttam, hogy jönnek, elül, ragyogóak,
    maguk mögött a levegőt kifestve,
    ecsetvonáshoz hasonlíthatólag.
Hét csík maradt így nyomukon keresztbe,
    szinekben, mint nappal a nap szivárványt
    fest, vagy a hold udvart magának estve.
E csíkok lobogókként hátraszállván
    a végtelenbe nyúltak el, egymástól
    a szélsők mintegy tíz lépésre állván.
Ilyen ég alatt, ilyen fénypalásttal
    huszonnégy vén jött, mint olvasva látám,
    párokba mind, liliomkoronástól.
Mind énekeltek: "Áldott vagy te Ádám
    leányi közt és áldott örökössen,
    aki betellhet szépségednek láttán!"
Midőn a pázsitot, mely csodafrissen
    virúlt a partommal szemközti réten,
    e választott néptől megint üressen
láttam: mint csillagra csillag az égen,
    mögöttük négy nagy állatok jövének,
    mind zöld lombokkal koszorúzva szépen.
Hat tollas szárnya volt mindegyikének,
    s a tolluk mind telisteli szemekkel;
    Árgus szemei ilyenek, ha élnek.
Formájukat nem festem több rimekkel,
    olvasó; más feladat terhe rajtam:
    magasabb dolgok sürgetnek sereggel.
Hanem olvasd Ezékielt, ki hajdan
    hideg északról jönni látta szintén,
    széllel, felhővel, tűzzel, zivatarban.
Mert olyannak láttam, jól megtekintvén,
    én is, mint ő, kivéve szárnyuk számát:
    azokat János írja hatnak, mint én.
A köztük elzárt térség pázsitán át
    diadalmi szekér jött, két keréken;
    egy griff húzta, nyakán viselve hámát.
S két szárnyát a középső csík körében
    két-két csík közt emelte jobbra-balra,
    s egyet sem érintve suhant a légben.
Égben veszett el a szárnyak tarajja;
    teste arany volt, ameddig madár volt,
    s fehér s piros, keverve, volt az alja.
Rómában ily fogat sohsem ficánkolt
    Scipio, sem Augustus örömére;
    de sőt, mely egykor villámsújtva lángolt,
mert ferde útra ment, a Nap szekére,
    midőn a Föld kérésére lesújtá
    Zeus: szegényes evvel összemérve.
Három hölgy jött és lábát táncra nyújtá
    a jobb kerék felől: piros a szélső,
    hogy azt hinnéd, valaki lángra gyújtá;
smaragdból látszott lenni a középső,
    smaragdból csontja, smaragdszín a vére,
    frissen esett hónak látszott a végső.
S majd a fehér volt e csoport vezére,
    majd a piros: s a többi hol szökellt,
    hol lassan lendült annak énekére.
S a bal keréknél négy hölgy ünnepelt
    bibor ruhában; s járt, amint az egyik,
    kinek három szeme volt, énekelt.
Azok után kiket leírtam eddig,
    két vén jött: köntösük különböző, de
    nagy kérdés lenne, melyik tisztesebbik.
Az egyiken látszott, hogy nagy előde
    Hippokratés, ki a természetet
    az emberérdek hálójába szőtte.
A másik ellenkező végzetet
    látszott szolgálni csillogó dsidával,
    hogy a folyón túl félelem lepett.
Ezek mögött szerénység látszatával
    négyen jöttek, s hátul, fényes szemekkel
    egy agg, magában álmadozva, távol.
Ezek heten a legelső sereggel
    tartoztak össze; ámde homlokokra
    nem liliom hajolt, hólevelekkel,
hanem rózsák s virágok tarka csokra,
    úgy hogy megesküdhetne távolabbi
    szemlélő, hogy a fejük ég, lobogva.
A szekér szemben látszott megmaradni,
    dörgés hallott: s a választott sereg,
    mint akinek tilos tovább haladni,
megállt, úgy mint elől a fényjelek.

<a name="66"></a>

Harmincadik ének

Beatrice

Amint az előégnek Göncöle,
    mely sohsem éri se keltét, se nyugtát,
    s bűn fátylán kívül nincsen más köde,
s mely ottfenn mindennek mutatja útját,
    mint itt az alsóbb Göncöl, kikötőjét
    annak, ki kormánynak forgatja rúdját,
megállt: az Igazságot hirdető nép,
    mely jött a Griff közt s közte, a szekérhez
    fordult, mintha ott lesné pihenőjét,
és egy, mint ki küldetést Égből érez,
    O, veni sponsa de Libano fújja
    háromszor; s mind dudolnak énekéhez.
Mint itéletnapján a sír kapúja
    nyilván, a boldogok a fényre térnek,
    s zeng újraöltött hangjuk: allelúja,
úgy ormáról az isteni szekérnek
    felszállott száz ad vocem tanti senis
    szolgája s postája az örök égnek,
és mondta mind: Benedictus, qui venis
    és szórva föllül és körül virágot:
    manibus o date lilia plenis.
Láttam már, amint hajnal égre hágott,
    keletet gyakran tiszta rózsaszínben,
    s a többi égen szép derűs világot,
s a Nap arcát születni ködköpenyben,
    úgyhogy, mert ködje mérsékelte fényben,
    a szem jó soká tudta nézni szemben:
itt éppúgy e virágok fellegében,
    melyek röpültek angyalok kezéből,
    kívül és bellül visszahullva szépen,
fehér fátyol fölött, olajfüzérből
    font dísszel egy hölgy tűnt föl, zöld köpenyben,
    ruhája volt piros szövet tüzéből.
És szellemem, mely hosszu türelemben
    szerelmének oly rég nem érzé karmát,
    s oly rég nem látta őt remegve szemben,
sejtvén már titkos ereje sugalmát,
    előbb mint megismerte volna szemmel,
    a régi vágynak érzé nagy hatalmát.
S amint igy újra megütött szememmel
    a nagy erő, melynek átfúrt hatalma,
    mikor még gyermekből sem lettem ember,
oly tisztelettel néztem vissza balra,
    milyennel gyermek néz föl a mamára,
    mikor nagyon fél vagy nagy a siralma,
hogy szóljak a költőhöz: "Potom ára
    vér sincs bennem, mely nem remegne gyáván;
    ráismerek a régi láng nyomára!"
De Vergiliusz elhagyott, jaj, árván,
    Vergiliusz, lelkemnek édes atyja!
    kinek köszönöm, üdvösség ha vár rám.
S tehette-é minden kéj áradatja,
    mit elvesztett egykor az első asszony,
    hogy ne borítson el a könny harmatja?
"Dante, bár elhagy, aki támogasson,
    ne sírj azért, kár volna sírni máris,
    mert más tőr kell, hogy mára megrikasson."
Mint a hajó farán az admirális
    kiáll, vagy orrán, népét ösztönözni,
    és látni mind, ki más hajókon áll is:
akként láttam szemét felém szögezni,
    amint nevemre megfordultam én,
    melyet szükségből kell itt megnevezni,
a hölgyet, aki előbb tűnt elém
    angyalok ünnepétől elborítva
    folyón túl, a szekérnek balfelén.
Habár fejéről szálló fátyla titka
    Minerva szent lombjától környezetten
    teljes szépségét nem láttatta nyitva:
hogy büszke szemmel szól, azt jól kivettem,
    s királyi arccal - mégis mint ki, szólván,
    még a legfájóbb szótól visszaretten.
"Az, az vagyok! Beatrice! Nézz jól rám!
    Föl mertél végre jönni az oromra?
    Nem tudtad, míly üdv lakozik hágóján?"
Lecsüggtem, hol a forrás habja omla,
    majd, képemet meglátva benn, a fűre:
    olyan nagy szégyen szállt a homlokomra.
Úgy vizsgált, mintha anyaszem derűje
    szigorrá válik - mert a szeretetnek
    kétszer keservesebb a keserűje.
S hallgatott; s az angyalok énekeltek
    egyszerre: "In te, Domine, speravi!";
    de a Pedes meos-nál megrekedtek.
Mint hó, ha megfagy bércek büszke fái
    közt, hol Itália gerince borzad,
    mikor a szláv szél kezdi fújdogálni;
de majd - miként tüztől a gyertya sorvad -
    mihelyt a szél az árnytalan vidékrül
    kel, önmagában letöppedve olvad:
úgy álltam én ott, könny és sóhaj nélkül,
    mig örök körök zenéjébe szőtt
    dalukat nem hallottam kelni végül;
de akkor - lágy csengésén sejtve, sőt
    jobban megértve már, hogy szánnak, mintha
    mondanák: "Donna, miért sújtod őt?" -
a fagy, mely szívemen ült, elszorítva,
    vizzé és léggé szabadulván, omlott
    szemen-szájon e szívnek olvadt titka.
S ő, nyugton állva a szekérnek mondott
    oldalánál; a kegyes éneklőknek
    feléjük nézve, ily szavakat mondott:
"Ti virrasztói az örök időknek,
    kiktől éj s álom nem lop, és a század
    egyetlen lépte el nem veszelődhet:
előttetek helyén van a vigyázat,
    szólván ahhoz, ki ott túl sír - hogy egy
    mérték legyen: gyalázat és alázat.
Nemcsak (kik által biztos célra megy
    a csírák útja) az örök köröknek
    csillagforgása: hanem égi kegy
esői, mellyek oly fennről erednek,
    hogy látásunk szomszédukig sem érhet,
    tették ezt, kire bőséggel cseregtek,
erő szerint olyanná az új élet
    küszöbjein, hogy jó szokás csirája
    benne csodálatos gyümölcsre érhet.
De mennél több hull ég áldása rája,
    annál gazossabb lessz a föld, ha rendben
    nem művelik, s rossz mag kerül alája.
Egy darabig csak jött, amerre mentem,
    fiatal szemem igaz útra vonta,
    míg földi arcommal előtte lengtem.
De amikor második korszakomba
    elértem én és életet cseréltem:
    elvált és tőlem máshoz tért naponta.
Amint húsból a szellemig felértem
    és nőtt az erény bennem és a szépség,
    láttam, hogy mind kevésbbé hevül értem
és hamis út felé fordítja léptét
    csalfa képeit követvén a Jónak,
    amellyek máshogy adják, mint igérték.
S semmit sem ért kikérni titkos szónak
    erejét sem, hogy tán álmában intsem,
    mert oda se nézett a Sualónak.
Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
    eszköz üdvére más, mint megmutatni
    a veszett népet az örök bilincsben.
Ezért kellett érette látogatni
    holtak határát, s arra, ki idáig
    fölhozta, könnyel könyörögve hatni.
De mielőtt Léthén túl új csodákig
    szállna: az Ég magas törvénye törne;
    ha nem fizetné könnye harmatáig
e lakomát, bűnbánattal gyötörve."

<a name="67"></a>

Harmincegyedik ének

Beatrice leveti fátyolát

"S te ki a szent folyón tul sírva állsz ott" -
    szavát felém így hegyével szegezve,
    mely éllel is már oly metszőnek látszott,
nem késlekedve hölgyem újra kezdte;
    "Szólj, szólj igaz-e? Mert ekkora vádat
    a te vallomásod kell, hogy kövesse!"
Minden erőm olyan zavarba lábadt,
    hogy érzém, hogy, mely szívemből előtör,
    a hang ajkamig sem érve lebágyad,
Várt egy kicsit, majd mondá: "Mit tünődöl?
    Felelj! még nem oszoltak el sötétebb
    emlékeid a léthei erőtől."
Riadtságom most egy igent kitépett
    belőlem - de oly gyenge hangot adtam:
    látni kellett volna, hogy érthessétek!
Mint nyílvessző, ha túlfeszítve pattan,
    csupán lankadva ha elér a célig,
    míg íjja s húrja leesik szakadtan:
a nagy tehertől úgy törtem meg én itt;
    csak könnyem buggyant, s sóhajos szerelmem:
    hangom elhalva ért a szájszegélyig.
S ő szólt: "Sugalmas óhajtásom ellen,
    mely a Fő Jónak vont szeretni fényét,
    amelynél nincs, ki föntebb célra leljen,
mely láncot leltél, mely bilincsek kényét,
    melyek szívedből a föllebbjutásnak
    ilyen egészen elvették reményét?
És mily reménynek és milyen varázsnak
    láttad jegyét más homlokára írva,
    hogy oly könnyen légy követője másnak?"
Ajkam keserves sóhajtásra nyílva,
    amit talált is feleletre, halkabb
    pár szót, formálni fáradsággal birta.
És sírva mondtam: "Rossz utakra csaltak
    a jelenvalók, csalfa kéjeikkel,
    mióta tőlem arcod eltakartad."
S ő szólt: "Titkolná bár az ajkad itt el,
    vagy ép tagadná, amit így elárul,
    a Bíró mégis tudna róla, hidd el!
De ha a bűnös saját ajakárul
    hangzik a vád el: az itteni Törvény
    kereke akkor éle ellen hárul.
De hogy a szégyen még jobban gyötörvén
    erős maradj, és a szirén dalára
    ne vonjon máskor csábítva az örvény:
vesd el a sírást, és lelked falára
    írd föl, hogy inkább az ellenkezőre
    vihetett volna testemnek halála.
Mert olyan testnek voltam viselője,
    hogy soha szebbet Természet s Művészet
    nem alkotott - és ím, por lett belőle!
És hogyha így e legnagyobb Igézet
    ily csalfa volt irántad: mely halandó
    szépség izgatná még a szívverésed?
Úgy kellett volna hát, hogy ily csalandó
    képek első nyilára visszafordulj
    föl, hozzám, ki már nem valék mulandó:
nem hogy szárnyaddal inkább visszacsorbulj
    több mámort lesve, vagy egy csitri lánykát,
    vagy részegülni pillanatnyi bortul.
Tőrbe ejthetni a csupasz madárkát
    két-három ízben: - de már tollas ellen
    hiába vetsz ki tőrt, vagy dobsz ki dárdát!"
Mint a fiúcska, nem hogy megfeleljen
    a korholásra, hanem földreszegve
    szemét, szégyenben álljon és figyeljen:
úgy álltam én ott; ő meg újra kezdte:
    "Ha bánt a szó már; vesd föl a szakállad,
    s amit látsz, még jobban hat majd szivedre."
Nem könnyebben szakad ki, ahol állott,
    földjéből ős cser, ha északi orkán,
    vagy Afrikáé víjja, mint egy várat:
mint én emeltem e parancsra orcám,
    mert megértettem a célzása mérgét,
    hogy szakállt mondott, az arcomról szólván.
S amint fölvetve, az eget elérték
    szemeim, hogy nem hinti már virágát
    az égi lények serege, megérték,
s, bár nélkülözve fényük tisztaságát,
    hogy Beatrice a Vad felé fordul,
    mely két természet egy személybe: látták.
Fátyol mögött is, s e tul-parti pontrul
    régi magát, mint az, mig élt, a többi
    nőt: multa föllül bájjal a siron túl.
S érzém, hogy szívem bánat-csallán gyötri.
    s ami legjobban csábitott kivűle,
    azt kezdtem akkor legjobban gyülölni.
S olyan önvádnak szoritott gyürűje,
    hogy csak Az tudja, aki oka volt,
    hogy mivé lettem, elalélva tőle.
Majd, hogy szivemből erőm visszafolyt,
    a Hölgy, kit előbb egyedül kisértem,
    így szólt: "Fogózz belém!" - és rámhajolt.
Torkig merített a patak vizében,
    s könnyen a vízen, mint takács hajója,
    járt, vonva testem, s lengedezve szépen:
S a boldog partnál: "Asperges me" - szóla
    hirtelen ének - le se tudom írni
    báját: még emlékem sincs tiszta róla.
Csak érzém a Szép Nő karját kinyílni,
    s hogy fejem átölelve lemerít:
    és kellett akkor a szent habból inni!
Aztán kivont a vízből, s visszavitt
    s ott álltam a négy nimfa tánckörében,
    és mind körém övezte karjait.
"Nimfák vagyunk itt, csillagok az égen!
    s még Beatrice nem volt a világon,
    már őt szolgálni voltunk szánva négyen.
Eléje viszünk, - de hogy jól kiálljon
    szemed oly fényt, mint szeme, fátyla nélkül,
    edzze meg ama mély nézésü Három!" -
zengett felém a Négyek énekébül;
    s hol Beatrice állt felénk fordulva,
    a Griff elé vont táncuk sodra végül.
"Most már szemed ne kíméld!" - szóltak újra -
    "ama smaragdok eleibe álltál,
    melyekből rég rád céloz Ámor íjja!"
Ezer vágy vonta, melegebb a lángnál,
    szemem a Szemhez, mely látni se látszott
    egyebet ottan ama Griffmadárnál.
Mint a nap a tükörben, úgy sugárzott
    a Dupla Lény a Szemekben, s hol egyik,
    hol másik képét mutogatva játszott.
Képzeld, olvasó, mily csodának tetszik
    látni valamit nyugton állni, s képét
    változni folyton, nem nyugodni percig!
S míg így bámulva nyeltem boldog étkét
    a lelki lakzinak, mely jóllakatva
    veri és költi a sziveknek éhét:
mintegy magasabb voltukat mutatva,
    előre szállt angyali énekekkel
    a másik Három Hölgynek tánccsapatja.
"Fordulj hivedhez, fordulj szent szemeddel
    ó, Beatrice!" - szólt a dal - "ki annyi
    lépést tett, míg im Hozzád érkezett el!
Kedvünkért kedvét ne halaszd megadni,
    hogy rejtett második szépséged lássa,
    s ajkadat, mellyet el szoktál takarni!"
Ó, örök Fénynek élő villanása!
    ki sápadt úgy meg a Parnasszus árnyán
    s kit itatott úgy eleven forrása,
hogy lankadás ne venne lelke szárnyán
    erőt, ha próbál énekelni Téged,
    amint a szabad ég felé kitárván
a szent Összhangba csorgatád szépséged!?

<a name="68"></a>

Harminckettedik ének

Az óriás és a kéjhölgy

Szemeim őt ott oly tapadva nézték,
    oltani vágyaik tizévi szomját,
    hogy lehunyt bennem mind a többi érzék,
és ennek is fal zárta horizonját
    közönyből jobbra-balra; - s lelkem érzé,
    a szent Mosoly régi hálói fonják:
mikor erővel vonta egy kevéssé
    balra figyelmem hangja ama Nőknek:
    "Nagyon merővé vál szemed, s merésszé!"
Olyanná lettem, mint akin erőt vett
    a napfény, melybe imént szeme mélyedt,
    s mely egy percre vaksággal verte őt meg.
De amikor megszoktam a csekélyet
    - csekélynek mondom, mert annak itélém,
    ki láttam imént a Nagyot, a Mélyet -:
s mozgását újra szememmel kisérém,
    láttam a szent Hadat fordulni jobbra,
    a Nappal s ama hét Fénnyel az élén.
Mint pajzs alatt, lobogós hadi kopja
    körül halandó hadsereg ha fordul,
    lassan, míg egész körét megforogja,
úgy láttam, hogyan hajlik ki a sorbul
    az égi ország hadi népe, mígnem
    a szekér rúdja is görbülve kordul.
A Hölgyek ekkor visszalengtek híven
    a kerekekhez; s szent terhe a Griffnek
    mozzant: de egy toll se mozzant a Griffen.
Státius s én a legkisebbik ívnek
    hajló kerék s a Hölgy nyomába szállva
    mentünk, ki átvitt gázlóján a víznek.
S így a mély ligeten, mely annak árva
    bünéből aki hitt volt a Kígyónak,
    sétáltunk angyali ütemre járva.
S oly messze értünk partján a folyónak,
    midőn Beatricét kiszállni látám,
    mint három lövése a nyilazónak.
S hallám, hogy mind azt mormolják, hogy: "Ádám!"
    s egy fát kerestek föl aztán, mely lombot
    s virágot elveszített minden ágán,
puszta hajzata mind szélesbre bomlott,
    amint följebb nyúlt - s messze vadonában
    az indus is csodálná: úgy toronylott!
"Ó, boldog Griff, hogy sem most, sem korábban
    csőröd nem tépte meg e fát, mely gazdag
    jó ízben - de csikarás jár nyomában!"
Igy kiáltoztak a csupasz fa vastag
    törzse körűl; és a kétéltü Állat:
    "Ekként marad meg magva az Igaznak!" -
szólt, s a Rudat, mely mellé lónak állott,
    az özvegy fáig vonta, s megkötötte
    ahhoz, amelynek anyagából állott.
Mint a mi fáink, ha a Nap kilökte
    új jegyben első sugarát azontúl,
    hogy elmaradtak a Halak mögötte,
földuzzadoznak, és mindannyi lombtul
    újul színében, mielőtt a Napnak
    szekere újabb csillagképbe fordul:
úgy rózsa pompájánál koldusabbak,
    de violánál dúsabbak, a fának
    csupasz ágai új szinekre kaptak.
A himnuszt, mely körültük erre támadt,
    ki se bírtam végig földi fülemmel
    és nem is nyitom rája földi számat.
Ha festhetném, hogy a száz csoda-szemmel,
    mely vesztére lett kém, mily győzve küzdött
    Szirinx meséje meg s a bűvös szender:
mint modell után festő hogyha festett,
    festhetném azt is - de hadd fesse más -,
    hogy ez a dal mily kábulásba vesztett.
Ott kezdem, hogy elmúlt a kábulás
    és szétszakítá álmom sűrü fátylát
    egy fény - és egy hang: "Kelj fel! mit csinálsz?"
Mint a mennyei Almafa virágát,
    mely vágyra gyújtja az angyalokat
    s égi lakóknak örök lakomát ád,
meglátva Péter, János és Jakab
    elalélt, s ama szóra tért magához,
    melytől nagyobb álom is megszakadt:
s akkor látták hogy csapatuk hiányos,
    Mózes és Illés eltűnt; és a Mester
    ruhája ezer sugárral sugároz:
úgy rezzentem fel én remegő testtel
    és láttam ama kegyes Nőt fölöttem,
    ki a parton idáig vezetett el.
"Hol van Beatrice?" - kérdém ijedten.
    S ő: "Nézd" - felelt - "a megujult fa alját:
    ott ül az összetorlott gyökerekben!
Nézd, kik veszik körül jobbját s a balját,
    s a Griff mögött hogy vonul föl a többi,
    mélyebben s édesebben zengve dalját."
Nem is figyeltem, hogy még meddig ölti
    egymásba szavait, mivel szemembe
    tünt Az, ki mással nem hagyott törődni.
Szinte a földre ült, a meztelenre
    maga, mintha a Szekérnek ma, mellyet
    a Griff a fához kötött, őre lenne.
Klastromot csinált jobbja-balja mellett,
    mondom, a hét Hölgy, a hét Fény kezükbe;
    melyeket semmi vihar meg se lenget.
"Nem sok időre jöttél e sürükbe,
    mert ama Rómában fogsz lakni vélem,
    melynek polgára Krisztus, mindörökre!
Azért csak jól tartsd szemed a Szekéren
    s megírni bűnös világod javára
    majdan, amit látsz, most hatolj be mélyen!"
Igy Beatrice; s mindenik szavára
    ájtatosan figyelve, szemmel-ésszel
    odafordultam, ahová kivánta.
Sürű felhőből gyorsabb löveléssel
    nem száll le villám, hogyha messze zápor
    ködlik az égen, s távolságba vész el,
mint Zeusz madara lecsapott a távol
    égből most, egyenest a fára, tépve
    törzsből is, nemhogy lombból és virágból.
S teljes erővel vágott a Szekérbe,
    hogy az megingott, mint hajó viharban,
    ha szélnek jobbra-balra hányja mérge.
Aztán egy rókát láttam csúszni halkan
    a diadalszekér kasába, melynek
    rég lehetett már része jobb falatban.
S láttam, hogy Hölgyem ajkai perelnek
    a ronda dögre, mire az elillan,
    amint csak görhes csontjától kitellhet.
S megint ahonnan előbb, ugyanonnan
    leszállt a Sas, s tollát hullatva jócskán
    a Szekér kasát telehagyta tollal.
S mint szomorú sziv egy keserü szócskán
    megkönnyül olykor, oly szó jött az égből:
    "Beh gonoszul vagy terhelve hajócskám!"
S a föld fölnyílott, és a két keréktől
    egyforma távol láttam, mint a lángot,
    egy sárkány farkát döfni ki a lékből.
Át a Szekéren, mint darázs fulánkot,
    döfte a sárkány azt, de megszaladt,
    és visszarántva, lassan tovarángott.
Ami a lékelt szekérből maradt.
    mint eleven föld fű közt, meg se látszott
    a tán jószívből ejtett toll alatt.
Egyik kerék is, másik is hibádzott
    a szemnek, s köztük úgy eltűnt a rúdja,
    mint sóhaj, mely imént az ajkon játszott.
S a szent Alkotmány így elidomúlva
    minden sarkán fejek nőttek ki rája,
    négy, és még három nagy fej nőtt a rúdra:
s a Négynek, egy-egy szarv nőtt homlokára,
    de a Háromnak, ökörmódra, páros:
    nem látott illyet a föld semmi tája!
S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros,
    csücsülve rajta egy parázna Asszony
    tünt föl; szeme körülkacsintva nyájas;
de hogy mindenkit onnan elriasszon,
    egy Óriás állt egyenest előtte,
    s megfordult néha, hogy csókot kaphasson.
Buja tekintetét szemembe lőtte
    a nő; de meg is korbácsolta nyomba
    tetőtől-talpig durva szeretője.
Gyanúval akkor s dühhel a vadonba
    vitte eloldván a Szörnyet, s a mély völgy
    hajlásában lett sűrű ködbe vonva
előttem az új Vadállat s a Kéjhölgy.

<a name="69"></a>

Harmincharmadik ének

Az emlékezés itala

"Deus, venerunt gentes", váltakozva
    édes zsoltárt, hol a négy, hol a három,
    kezdtek a hölgyek, s könnyet harmatozva,
s Beatrice, sóhajos, könnyes álom,
    hallgatta, s nem képzelhetsz Máriát, ki
    - keresztnél - jobban elváltozva álljon.
S hogy a szüzek ajkáról zengve szállt ki
    a végső hang, fölnyúlva ég felé
    felelt, és tűzszín verte homlokát ki:
"Modicum, et non videbitis me;
    et iterum, kedves nővéreim ti,
    modicum, et vos videbitis me."
"Majd mindhetet, csak mozdulat szerinti
    jellel, előtte, - és a Bölcset némán
    - s engem, s a nőt - mögötte jönni inti,
s elindul; de tizedik lépte még tán
    nem ér a földre, mikor egy sugár hull
    nyugodt szeméből, szemtől-szembe, énrám,
s oly arccal, mely izgalmat el nem árul,
    szól hozzám: "Jőjj, kövess gyorsabb ütemben,
    hogy halld, mi ajkamról elédbe tárul!"
S amint illendően mellette mentem,
    szólt: "Testvér, most hogy egy vonalba járunk,
    kérdezni miért nem igyekszel engem?"
Mint olyannal, ki öregebb minálunk,
    beszélve, túlzó tisztelet fog el,
    s eleven hangot ki nem ad a szájunk:
éreztem, hogy csak fele-hangja kel
    számnak: "Madonna, te tudod" - beszéltem -
    "inségemet, s hogy ellene mi kell?"
És ő felelte: "Hulljon le a szégyen
    rólad immár, s a félelem, mely eltölt,
    és ne beszélj úgy, mint ki nincsen ébren.
Tudd meg: a Szekér, mint a Kígyó eltört,
    volt s nincs; de Istent nem békíti többé
    a béke-leves, mit a bűnös elkölt.
Örökös nélkül nem marad örökké
    a Sas, mely a szekéren hagyta tollát,
    melytől az rabbá lett és szörnyeteggé.
Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
    hogy oly időt hoz már közeli csillag,
    (csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy kit Ötszáztizenötnek írnak,
    Istentől küldve, megölni a Szajhát
    és cinkos óriását, tettre virrad.
Talán nem látod át szavaim alját,
    mert mintha Themisz vagy a Szfinksz beszélnek
    értelmedet homályukkal zavarják:
de nájadjaik lesznek majd a tények,
    melyek a nagy talányt hamar megoldják,
    nem ártva sem nyájnak, sem legelőnek.
Te csak jegyezd, mint ajkaim kimondják,
    a szót azon élet élőinek, mely
    a halál felé járja a bolondját.
Jegyezd: de írásközben ne feledd el
    föltárni, hogyan láttad a Palántát,
    mely minden lombot kétszer veszitett el.
Akik bántják vagy ágait kirántják,
    nagy végzéseket káromolnak tettleg,
    amellyek szentnek és az Úrnak szánták.
Egy harapásért ötszáz évtizednek
    éhével éhezé az első lélek
    Azt, ki helyette maga fizetett meg.
Értelmed alszik, hogyha nem itéled
    helyessen okát, mérthogy óriássá
    s mérthogy ily forditott növésüvé lett:
s ne lenne eszednek Elsa-forrássá
    a hiuság, s mint Piramus a fáét,
    ne tenné színét tetszelgése mássá:
az Isten igazságát, s a Morálét
    mindezekben már, fában, tilalomban,
    meglátnád és okulásodra válnék.
Mivel már értelmed fölött azonban
    kövült mocsoknak látom ülni jármát
    és vakít a fény minden mondatomban:
szeretném, ha nem mint irást csodálnád,
    hanem szivedben hordanád a szómat,
    mint a zarándok fon botjára pálmát."
És én: "Mint viasz a pecsétnyomónak
    jegyét megőrzi, te épúgy örökre
    megbélyegezted agyamat s valómat.
De mért erőmön túli látkörökbe
    száll áhitott szód, hogy, ha az követni
    próbálja, jobban elmarad mögötte?"
"Mert arra akartalak rávezetni,
    hogy iskolád" - felelte - "fölfoghassad,
    mennyire tud igém nyomán ügetni
tanával, s útatok mennyire lassabb
    s Isten útjától messze, mint a földtől
    az az ég, melynek útja legmagasabb."
"Nem tudok" - szóltam - "s emlékem se kürtöl
    olyant, hogy én eltértem volna tőled
    s nincs bűntudat sem, mely lelkembe föltör."
Mosolyogva szólt ő: "Gondolj vissza főleg,
    amiből ittál, a Léthe vizére:
    attól oszolt el úgy a múlt előled.
S amint a füstből rájuthatsz tüzére,
    e feledés bünöd sejtesse, hitlen:
    nem mindig voltam vágyaid vezére!
Valóban eztán szavaim mezitlen
    állnak eléd majd, amennyire már
    fölfödni illik durva szemeidben." -
S mind fénylőbb, és lassabban lépve jár
    a nap, és már a Dél köréig ér ő,
    mely, hogyha máshol állasz, máshol áll:
mikor megállt a hét nő (mint, ha kémlő
    szemei szokatlan nyomot találnak,
    megáll a csapat élén a kisérő):
megállt a hét nő, végin a vak árnynak,
    mely mély, mint zöld lomb és sötét galy alján
    hüs ér fölött az Alpok-vonta árnyak.
Itt látszott egy érből eredni halvány
    Euphratés és Tigris lassu víze,
    mint jó barátok, válni nem akarván.
"Ó, emberi nem dicsősége, dísze:
    mely víz ez itt, melly, egy forrásból kezdvén
    folyását, elvál két egyforma részre?"
"Kérdezd Matildát, reá bízom ezt én" -
    így szólt a válasz, s a szép hölgy, Matilda,
    mintegy valamely vádtól védekezvén,
felelt: "Szavam már elméjébe írta
    sok mással ezt is; és tudom, hogy ennek
    emlékét Léthe itala se tiltja."
"Talán nagyobb gond - melly az értelemnek
    fényét homályba vonja néha - vonta
    homályba itt fényét a lelki szemnek.
De nézd, itt ered Eunoé" - mondta
    Beatrice - "vidd, és mint tudni szoktad,
    edzd erejét, hogy ne maradna tompa!"
Mint nyájas lelkek sohse vonakodnak
    kivánságod kivánságukká tenni,
    hacsak egy jelben megnyilvánitottad:
úgy sietett kezem kezébe venni
    s indult a szép hölgy, intve Statiusnak
    úrnő módján: "Ne késs mögötte jönni!"
Helyem ha volna írni róla hosszabb,
    írnék, olvasó, az édes italról,
    melytől nincs mód, hogy betellve bucsuzzak:
de mivel kötést tettem én e Dalról,
    e Másodikról, lapjaim kimérve,
    művészet féke nem hagy írnom arról.
Elég, hogy e szent habokból kiérve
    új ember lettem, mintha új galyat hoz
    az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.