Isteni színjáték/Paradicsom

PARADICSOM

PARADISO

Első ének

Dante elhagyja a Földet

A Mindent Mozgatónak glóriája
a Mindenségen áthat, és világol,
itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.
Én jártam, hova legtöbb hull a lángból
s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni,
ki visszatér e magasabb világból.
Mert mikor vágyát közelítve kémli,
oly mélységekbe száll az emberelme,
hogy az emlék nem képes utolérni.
Mégis amennyit kincsekkel betellve
a szent országból szellemem megőrzött,
azt ma dalomnak előtárni terve.
Óh szent Apollo! tégy ma, betetőzött
munkámig, oly edényévé erődnek,
milyenre szerelmes babérod őrzöd.
Elég volt páros Parnassus-tetődnek
egyike eddig - de két büszke halma
kell, hogy e játék homokján ma győzzek.
Lépj kebelembe és bizton sugallj ma!
mint rég, mikor tagjai hüvelyébül
kivonta Marsyast csodád hatalma.
Csak annyit kapjak erőd telijébül,
hogy az árnyék árnyékát visszazengjem,
amely fejemre hullt a Boldog Égből:
s bátran látsz lépni kedves fádhoz engem,
mivel erőd s dalomnak égi tárgya
méltók, hogy rajtam koszorúja lengjen.
Ugyis oly ritkán nyúl ma érte vágyva
poéták és cezárok lanyha karja,
- szégyen-gyalázat az emberi vágyra! -
hogy kell, hogy szívét örömre sugallja
a delfi vídám istennek, ha tépni
penéi lombját szomjas ujj akarja.
Kicsi szikrából gyakran nagy tüz ég ki:
hangomat is jobb ajk hangjai váltják
tán majd, és Cirra fog ekhózni néki. -
Mind közt, honnan halandók kelni látják
az ég lámpáját, van egy pont (az épen,
amely négy kört három kereszttel átvág),
ahol jobb pályán, jobb csillag jegyében
indul útjára, s szebb és jobb nyomot nyom
e földi viaszban, mint lágy pecsétben.
E ponton járt, s reggel lett - (este otthon,
mert míg az egyik féltekét homályban
hagyja, másikra fényburkolatot von):
amikor Beatricét balra láttam
fordulni és a fényes Napba nézni;
sas se nézett be még oly büszke-bátran!
S mint sugár szokott új sugárt idézni,
mely forrásához rögtön visszaindul,
miként a vándor, ha honvágy igézi:
úgy éreztem, hogy vágyam vágyain gyúl,
melyek szememen át lelkembe léptek;
s a Napba néztem, ember erejin túl.
Sok, ami nálunk végzet lenne s vétek,
szabad azon a helyen, melyet Isten
emberbölcsőnek oly édenivé tett.
Nem soká bírtam; mégis oly kicsit sem,
hogy ne lássam, hogy ízzik, mint az olvadt
vas, mely tűzből jött, hogy ízzon s hevítsen.
Megkettőzött a nappal fénye, s oly vad
láng áradt, mintha Az, ki megtehette,
egét két nappal díszitette volna.
Szemeit az örök körökre vetve
merőn állt Beatrice; s én benéztem
az égtől elfordulva, e szemekbe.
S olyanná lettem fényüktől egészen
bensőmben, mint Glaukos a fű izére,
már tenger-istenné változni készen.
Per verba nincs mód, nyelv hogy elbeszélje
ez emberiből-kinövést; a példa
elég, kinek kegy adta, hogy megérje!
Hogy csak újjálett részem szállt-e célba,
te tudod, égkormányzó Szeretet,
aki fényeddel emeléd alélva.
Amikor vágyforgatta kereked
maga felé vont az örök zenével,
melyet ritmusod oszt és méreget,
akkora eget láttam tűz-szinével
gyúltan a Napnak, hogy a földön oly
nagy áradást zápor, s folyó se mível.
A hang ujsága és a fénygomoly
lelkem oly éles vágy tüzébe csalták,
hogy vágy oly élét nem érzém sehol.
De már vágyamat csillapítva dajkált
az, aki jobban látott enmagamnál,
s előbb, mint kérdeztem, nyitotta ajkát:
"Magadra vess, ha homályban maradnál,
mert nem engedi látnod a hamis kép,
amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál!
Azt hiszed, a földön vagy mostan is még:
pedig gyorsabban röppentél az Égbe,
mint égi villám helyiből lecsusznék."
Alig lett első kételyemnek vége
ez elmosolygott rövid szókra; menten
egy új kételynek font be köteléke,
s szólék: "Már elégülve megpihentem
a bámulatban: most bámúlok újra,
hogy ily könnyen a Könnyüségbe mentem!"
De, ajkai szánó mosolyra gyúlva,
fordult felém ő, és sóhajtva nézett,
mint az anya a lázbeteg fiúra.
S felelt: "Szoros rend van és bölcs müvészet
a dolgok viszonyában: s ez a Forma
teszi Isten képévé az Egészet.
A felsőbb lények itt lelnek a nyomra,
nyomára amaz örökös Erőnek,
amely a jelzett Rendnek célja s orma.
E rendbe símul, külömbözve főleg
minden teremtés, amint közelében
vagy távolában az ős Eredőnek:
és száll, és száll a Lét nagy tengerében
más-más kikötő felé, sorsa-szántott
pályán, kit mene ösztöne ver épen.
Ez viszi mindig Hold felé a lángot:
ez a halandók szívének rugója;
ez nyom a Földre, eggyéfogni, pántot.
S nemcsak az oktalan lényt veti-górja
ez íj, hanem azt is, kit úgy teremtett,
az Úr, hogy érzés s ész legyen lakója.
A Gondviselés, mely őrzi e Rendet,
fénnyel nyugtatja az eget, amelyben
a Gyorsak Gyorsa kezdettől kerengett;
s most itt letett, mint sors-rendelte helyben,
az Ij erejével röpítve, melynek
minden vesszője megpihen a Jelben.
Igaz, hogy mint a Forma nem felel meg
a művész magas célzatának olykor,
mert az Anyag süket s nem arra termett;
úgy néha e pályáról másba torkoll
a teremtmény útja: s megadva néki
másfelé térni a rendelt sodorból.
Mint a felhőből is lecsap az égi
tűz olykor - így az ember égi lelkét
sokszor a csalfa kéj a földre tépi.
Ne csodáljad hát lelked szárnyrakeltét -
ne jobban, mint ha a folyó, szaladva
magas hegyekről, minden gátat eltép.
Azt csodálhatnád, hogyha lenn maradva
akadály nélkül volnál, még se szállnál,
mint láng a földön ha nyugodt maradna."
Szólt, s láttam, hogy szeme az égre száll már.

Második ének

Foltok a Holdban

Óh, ti, kik apró csónakokban ültök,
s figyelni vágyva édes énekekre
hajóm után, mely zengve száll, röpültök,
jobb lesz, ha visszatértek révetekbe!
Ne szálljatok ki! mert majd elveszítvén
tán engem, elmaradtok tévelyegve...
Senkise szállt még más e vízre, mint én;
Minerva küld szelet, múzsák mutatnak
Göncölt, s Phoebus hajt, a rudat feszítvén.
De kevesek ti, akik angyaloknak
régen éheztek égi kenyerére,
mellyel itt élnek, de jól sohse laknak,
bocsássátok a sósvíz tengerére
bárkátok bátran, barázdám nyomában,
mielőtt símaságba visszatérne.
Bámultok majd, mint Colchis ős honában
Argo hősei, kik tüzes bikákkal
látták szántani Jázont hajdanában.
Úgy vont az örök-ősi szomjusággal
az istenforma ország, édenébe,
mint egy pillantás száll egeken által.
Beatrice fölnézett: én szemébe.
S hamarabb, mint a nyíl az íj fokára
fekszik és surran tova már a légbe:
fönn voltam, ahol szemem új csodára
kellett csavarni; s Beatrice, mert ő
rálátott lelkem legkisebb zugára,
rámnézett, oly vidáman, mint megejtő
szépségben: "Gondolj hálával az Úrra,
mert már az első csillagig emelt ő!"
Úgy volt ott, mintha ránk felleg borúlna,
tömör, kemény, csupa fény, síma, kába,
mint gyémánt, ha a napverés behullja.
Az Örök Gyöngy így fogadott magába,
miként a víz a fénysugárt fogadja
anélkül, hogy megtörne símasága.
Ha test valék (s az ember gondolatja
nem érti ezt, mert a tér a térbe nyúlna
avval, hogy test a testet így behatja)
kellett, hogy vágyam még nagyobbra gyúlna
az Esszenciát szemmel látni, melyben
emberi létünk beolvad az Úrba.
Ott látható lesz, amit hinni kell, nem
bizonyítni, mert bizonyíthatatlan,
csak megnyugszunk benne, mint ősi elvben.
S szóltam: "Madonna, olyan áhitatban,
amint tudom, dicsérem Azt, ki tette,
hogy a halandó földet odahagytam.
De mondjad, - nézz csak e sötét jelekre
ez égitesten, mikről földi ajkak
Káin felől beszélnek képzelegve?"
Erre ő kissé mosolyogva hallgat,
majd: "Ha halandók véleménye téved,
hol vak eszük kulcsot hiába forgat,
azért csodálkozás ne ajzzon ívet
lelkedre, mert az észnek szárnya kurta
elhagyni az érzékek-adta révet.
De mondd magad, mit gondolsz, mi a kulcsa?"
S szóltam: "Gondolom, más a szín, amint az
anyag ritka-finom, vagy sűrü-durva."
És ő: "Hogy mílyen tévedésbe ringasz,
előtted mindjárt láthatóan tünik föl
érvelésemből, ha feléd suhint az.
Sok fényt mutat nektek a nyolcadik kör,
melyek mind minőségben s mennyiségben
mások, s mindenik eltér mindeniktől.
Ha az ok csak a más-más sűrüségben
állna: egy volna az erő, elosztva
többé s kevésbbé s egyformán, az égben.
De kell, hogy mindig új erő okozza
az új hatást; és a te felfogásod
ez elvek százát egyetlenre fosztja.
Aztán, ha e homályfoltokra más ok
nem volna, mint sürűség: e planéta
lyukacsos lenne és anyaga-vásott
itt-ott; vagy mint a test vastaga-véknya,
vagy mint a könyvben fektei a lapnak,
rétegeket cserélne álladéka.
Ha amaz állna, sugara a napnak
fogyatkozáskor áthatolna rajta,
mint mindenütt, hol rés nyilik vagy ablak.
De nincs úgy. Nézzük hát a másik fajta
lehetőséget: és ha ez sem áll,
kitűnik majd, hogy véleményed csalfa.
Ha nem lyukacsos át meg át: határ
kell hogy legyen, ahol a ritka réteg
ellentétében akadályt talál,
és a sugarat, mely beléjetéved,
oly módon verje vissza fényverése,
mint ólomhátu üveglap a képet.
Most már azt mondod, hogy az egyik része
ekként azért sötétebb, mint a másik,
mivel ott hátrább a sugár törése.
De megszabadít a tapasztalás itt
a tévedéstől; fordulj oda, honnan
minden tudástok ered és sugárzik.
Végy három tükröt; kettejük hasonnan
közel hozzád, a harmadik középen
legyen, egy kissé távolabb azonban.
Állj szembe és tedd, hogy mögötted égjen
egy fény, amely a tükröket kigyújtsa
s megtörve bennük, hozzád visszatérjen.
Kisebbnek fog bár látszani a túlra
vetített fény, de nem gyengébb a lángja,
mint azé, melynek távolsága kurta.
Most, mint havat ha ver a nap husángja,
a föld csupasz lesz tőle, mert ütése
fagyát és téli színeit lehántja:
úgy, lehántódván elméd tévedése,
oly éles fénnyel gyúllad a sötétben
szavam, hogy megremeghetsz, belenézve.
Fenn az isteni-béke lakta égben
forog egy test, melynek amit gyűrűje
befog, heverve nyugszik erejében.
Következő ég, csillagok sürűje,
szétosztja ezt, hogy ezer bennefoglalt
s mégis más lényben árad el derűje.
S a többi körök a sok színt, a sok fajt
s erőt használva, amit tőle kaptak,
viszik, kit merre a Cél és a Mag hajt.
A világ e szervei így haladnak,
mint íme látod, fokról-fokra szállva,
s fellebbről kapnak, és alábbra hatnak.
Figyelj, hogy gázolok most, titkok árja
fölött az Igazsághoz, melyre vágyol,
amíg szemed majd egyedül is állja.
A szent Köröknek (ezt nem rejti fátyol)
útját a Boldog Mozgatók lehellik,
mint a kovács a vasét, mellyel kovácsol,
az ég, hol annyi csillagok lövellik
fényük, a mély Elmétől, mely gurítja,
nyeri pecsétjét, és képére fejlik.
S mint lelketek, e portestbe borítva,
eloszlik a külömböző tagokban
és mind más-más erőkkel gyámolítja:
úgy amaz Értelem a csillagokban
fejti ki szerte jóságát s forogván
ön-egységéből árad el a Sokban.
Minden egyes erő a maga módján
vegyűl a nemes testtel, melyet éltet,
mint bennetek a lélek, kapcsolódván.
Az ős derű kegyéből, honnan éltet
nyert, az erő a testen átsugárzik,
mint szemgolyón a derűs életérzet.
Ő teszi, hogy más egyik, mint a másik
fény; és az ok nem ritkaság-sürűség;
eme formáló elv jóvolta játszik
elosztva testek ködösét s derűsét."

Harmadik ének

Az elhurcolt szüzek

A Nap, mely egykor hő szerelmi lángra
gyújtott, érvelve és cáfolva édes
arcát az Igazságnak így kitárta;
s én hitvallást, se helytelen, se kétes
szavakkal tenni most, mint ille, szegtem
fejem magasba a magas beszédhez.
De látás tűnt föl ím, hogy meglepetten
bilincselődött bele bámulásom
és a hitvallást rögtön elfeledtem.
Mint sík, átlátszó üvegvillanáson
vagy tiszta, csöndes patakon keresztül,
mely nem oly mély, hogy feneke ne lásson,
ha arcaink vonása visszarezdül,
alig látható, színe, fénye gyenge,
mint gyöngy, mely fehér homlok ránca közt ül:
úgy tűnt sok arc ott, szólni kész, szemembe
s ellenkezőkép hulltam tévedésbe,
mint ki forrással esett szerelembe,
mivelhogy, alig vettem őket észre,
talán tükörből tükröződni sejtvén
látni, kik, megfordultam, hátranézve,
s semmit se láttam; s szemem visszaejtvén,
néztem akkor a drága vezetőre,
szent pillantását lángmosolyra keltvén.
"Ne csodáld, ha látsz mosolyogni dőre
gyermekelméden" - szólt - "mely lépni nem mer
még az Igazság padlóján előre,
csak leget őröl, üres értelemmel.
Valódi lények ezek - s helyük itt van,
mert fogadalmuk törték jóhiszemmel.
Szólj velük, halljad, és higyj szavaikban:
nem hagyja őket útjáról letérni
az Igaz Fény, mely örömükre villan."
S én egy árnyhoz, ki leginkább beszélni
hajlónak látszott, így fordulva kezdtem,
mint zavart ajk, ha vágya ösztökéli:
"Óh, boldog lélek, ki ez égitestben
szívod az örök élet édes ízét,
mely, ki nem érzi, elképzelhetetlen:
engedd ízlelnem szavad égi mézét:
hogy' éltél és ki voltál a világnak?"
S ő rögtön szól (és mosolyogva néz szét):
"Szerelmünk nem csuk ajtót tiszta vágynak,
csak mint Azé, ki Magához kívánja
hasonlóságát a boldog Családnak.
Én szűz valék és a Fátyol leánya
és ha jól kezdesz fürkészgetni nyomban,
nem rejt el új szépségem adománya
s Piccardát ismered meg alakomban,
aki más boldogok közt ideszánva
boldog vagyok leglassubb csillagomban.
Érzelmeink, melyeket tiszta lángra
csak a Szentlélek kéje gyújt, örülnek,
hogy amaz őket szent rendjébe szántja.
S hogy égi trónjaink ily mélyen ülnek,
fogadalmunktól van, hogy csorba részben,
mi semmi csorbát és hibát se tűr meg."
És én feleltem: "Arcotokba néztem
s ott ég valami nem tudom mi égi,
egykori színét elfedve egészen,
azért nem ismertem meg, hogy a régi;
de most ismerős szemmel nézni rátok
megsegítettek ajakad igéi.
De mondd: kiket itt üdvözülve látok,
nem vágytok innen magasabb csucsokra,
látni vagy nyerni ottfönn több barátot?"
A többiekkel összemosolyogva
olyan vidáman felelt erre, mintha
első szerelme lángjában lobogna:
"Óh, testvér, békét ígéz vágyainkra
a Szeretet, mely köti szomjúságunk,
úgy hogy csak arra vágyhatunk, amink van.
Ha felsőbb körbe volna jutni vágyunk,
ellenkeznék a Renddel, az örökkel,
mely e gyürűbe keríté világunk,
s ily ellentét nem férhet e körökkel,
ha szeretetben élni itt necesse
s ha jól tisztában vagy a szeretettel.
Sőt megkívánja ez a boldog esse,
hogy mindig a nagy Akaratba férjünk,
és minden vágyunk azzal essen össze.
Az is, hogy itt mi fokról fokra élünk,
tetsző a Népnek, s kedves a Királynak;
ki akaratját akartatja vélünk,
és akaratja: békénk. Tengerárnak
képzeld, amelybe mind, mit ő teremt
s természet alkot, megnyugodni szállnak."
S így megértettem, hogy az Égbe' fent
minden hely éden; bár a Kegy özönje
mindenhol máskép árad vagy dereng.
S mintha egy étket jóllakás közönyje
néz, másikat még vágy les, hogy az ember
egyiket kérje, másikat köszönje:
úgy voltam, kérve szóval, lesve szemmel
tudni, mely szövet volt, hol a vetélőt
végső szálig nem vitte türelemmel?
"Szent érdem vitt föl, mint szeplőtlen-élőt,
egy Hölgyet felsőbb körbe" - szólt. - "Ruháit
s fátylát még ottlenn viselik, a Kérőt
követvén, alva-kelve, mindhalálig,
ki minden fogadalmat vesz szivessen,
mely szeretettel tetszésére válik.
Világból, ifjan már, hogy őt kövessem,
futván, magamat öltönyébe zártam,
hogy azt és rendjét soha le ne vessem.
Emberek aztán, inkább rosszra bátran,
mint jóra, édes zárdámból kitéptek,
s ég tudja, mint lőn sorsom a világban!
S e másik fény, ki vélem tűnt elébed,
jobbom felől, s ha arcait kitárja,
körünknek minden sugarában égnek,
amit magamról mondtam, ő is állja:
szűz nővér volt, és durván tépetett le
tört homlokáról a szent fátylak árnya.
De bár igy újra a világba vetve
az Egyház rendje s önnön vágya ellen:
szivének fátyolát le sohse tette.
A nagy Constanza fénye ez a szellem!
ki lőn, hogy svábság harmadik viharja
éltet a másodiktól s tőle nyerjen."
Igy szólt, s aztán rázenditett a dalra
Ave Maria...; s úgy tünt fénybe, zengve,
mint súlyos testet nyel be vízek alja.
Szemmel követtem, míg elért a szembe
sugára; és hogy már szemmel se leltem,
benéztem újra édesebb tüzembe
s Beatricébe olvadt szomju lelkem;
hanem az Ő arcából oly tüz áradt,
hogy szemeimmel azt el nem viseltem
és minden kérdés nyelvemen megállott.

Negyedik ének

Lélek, csillag és akarat

Egyforma távol és egyforma csábos
két falat közt a szabad ember éhen
veszne s egyiket sem vinné fogához.
Így két farkas vérszomja közt fehéren
s egyformán félve állna kicsi bárány;
eb így, két dám közt, lesve, merre térjen?
Azért magam szemére én se hánynám,
ha hallgattam, egyenlő kételyekben,
kényszerből, - és dicsérni sem kivánnám.
Hallgattam; de a vágy csak élesebben
ült arcomon, és szememből kiserkedt
forróbban, mint mi nyílt szavakba szökken.
Beatrice úgy tett, mint Dániel tett,
hogy Nabukadnezár dühét apassza,
mely benne minden vadságot kikeltett,
s szólt: "Látom, küzd, hogy kétfelé szakassza
lelked két kétely; s nem szól, mert a dupla
gond kell hogy egymást kösse s megakassza.
Igy érvelsz: Hogyha se hibás, se kurta
szándékom: hogy lehet, hogy érdememben
külső erőszak csorbát tenni tudna?'
Kételyt kelt benned az is nemkülönben,
a lélek csillagába visszatér-e?
(amint Pláton volt ílyen értelemben).
E kérdéseknek szúr feléd a tőre
és akaratodat sebezve támad;
s az epésebbet veszem most előre.
A szeráfok legboldogabbikának,
Mózesnek, Sámuelnek, s Jánosokból
amelyiket veszed, se Máriának
nem jut külömb az égi trónusokból,
se több vagy kurtább évnyi lét azoknál,
aki pár lelket most láttál a sokból.
De mind az első kör diszére szolgál
és életük külömbözően édes,
amint az Örök Ihlet reájok száll.
Itt mutatkoztak, nem minthogyha ép ez
lenne a nékik rendelt hely; de jelnek,
hogy szerényebb üdv köti őket éghez.
Igy kell beszélni emberi kebelnek,
mely csak jelekből s érzésekből érzi,
ami méltó tant majd elméje nyerhet.
Azért az Irás is leszállva tér ki
értelmetekhez, ha kezet, ha lábot
tulajdonít az Úrnak, - s máshogy érti.
A Szentegyház is így rajzolja Gábort
emberi arccal, és Mihályt, s ki által
a bús vakságból Tóbiás kilábolt.
Nem fedi hát, mit itt időzve lát-hall
a lélek, a Timaeus-féle érvet:
ki csak, amit mond, annyit ért szavával
mondván, hogy csillagukba visszatérnek
a lelkek, honnan a Természet őket
formának küldte testbe, mikor éltek.
De meglehet, hogy mégsem a betűket
kell nézni, hanem mit mögéjük szántott
kijátszani talán a nevetőket.
Ha úgy érté, hogy dicsőséget, gáncsot
visz vissza a hatékony égitestre:
íjat tán némi igazra irányzott.
És ez az elv lett rosszul értve veszte
az ó világnak, mert Marsot miatta
s Jupitert s Merkurt istennek nevezte.
A másik kétség, amely megragadta
elméd, csekélyebb mérgü, mert csalása
nem vihet tőlem idegen utakra.
Ha úgy helyes, hogy emberszem ne lássa
igaznak Isten igazát: a hitnek
érve ez és nem haeresis parázsa.
De mert értelmed jól láthatja itt meg
a valót, mely magába útat enged,
arra, amint kivánod, rásegítlek.
Ha erőszak az, mikor aki szenved,
hagyja, hogy hajtsa kényszerek viharja;
ily lelket azért semmi ok se menthet.
Nem hal az akarat; ha nem akarja;
hanem akként tesz, mint a láng a szélben,
habár ezerszer erőszak csavarja.
Ki már egy kissé hajlik a veszélyben,
az enged már - mint ezek íme ketten,
visszatérhetve klastromukba szépen.
Ha akaratuk lett volna töretlen,
mint rostonsült Lőrincnek, s Muciusnak,
aki saját kezéhez volt kegyetlen:
az őket, honnan kényszerből bucsúztak,
mihelyt lehetett, visszavonta volna,
de korod kevés ílyenről tanúzhat.
S már e szavaktól látod is oszolva,
ha jól rágondolsz, a kételyt előled,
mely tőled még sok nyugtot elrabolna.
De most egy másik szoros áll előtted,
melyen magadtól nem jutnál te végig,
mert előbb ellankasztaná erődet.
Elmédbe véstem, mint szabályt, hogy égig
jutott és boldog lélek nem hazudhat,
mert az ős Igaz fénye közel ég itt.
És Piccardától mégis azt tanultad
ma, hogy Constanza fátylát hűn szerette:
s így szava s szavam ellentétbe jutnak.
Gyakran esik, hogy veszélytől ijedve,
testvér, nagyobb veszélybe fut az ember
s szándéka ellen hull iszonyu tettbe,
mint Alkmeon, ki ellenkezni nem mer
atyjával, s azért megölve szülőjét,
lesz anyagyilkos fiúi hiszemmel.
S ily fontolás az, ami itt előlép:
a szándék és erőszak egyesülve
tesz oly bűnt, hogy nem menthetd művelőjét.
A szándék nem feltétlen áll a bűnre;
de rááll annyiban, mert visszaretten,
hogy máskép szörnyebb kátyuba kerülne.
Azért mikor Piccarda szólal itten,
feltétlen szándékot ért; én a másik
félét; s igazat mondunk mindaketten".
Igy, melyből minden igazság sugárzik,
áradt a szent Kút szellemem felé ki
s érzém, hogy mindkét vágyam megjuházik.
"Óh, ős Szerető szeretettje, égi
hölgy" - szóltam én - "beszéded úgy eláraszt,
s hevít, hogy édes élet benne égni.
Hogy adjak arra, megköszönve, választ?
ehhez szerelmem minden mélye semmi!
de Aki lát és tud, megadja már azt.
Látom, hogy elménk sohse tud pihenni,
ha az Igazság nem világosítja,
melynek gyümölcsét egyetlen Fa termi.
Az megnyugtatja, mint vadat csalitja;
mihelyt elérte; és el tudja érni!
ha nem: minden vágy szélbe van hajítva.
A vágytól hajt az Igazság tövén ki
galyak gyanánt a kétely; s minket ösztön
lök ágról-ágra, a csucsot remélni.
Ez ösztökélt, de biztossá is ez tőn,
kérni tetőled, Donna, tisztelettel
még egy homályra fényességet, esdőn.
Tört fogadalmat más jócélu tettel
lehet-e jóvátenni, ha a Latban
beléjecsöppent súlya nem veszett el?"
Most Beatrice édes gondolatban
szikrákat szórt rám szerelmes szemébül;
s én erőimnek gyeplejét ledobtam
s érzém, hogy pillantásom földre szédül.

Ötödik ének

A fogadalom és a második ég

"Ha így lobog, túl minden földi tűzön,
és oly forró szerelmem égi lángja,
hogy avval szemed erejét legyőzöm:
ne csodálkozz; mert a Látás a lámpa,
a teljes Látás, mely ha lát s megismer,
a megismert Jó felé leng a lába.
Látom, hogy már a te elmédben is lel
fénylő tükörre az örök Sugárzás,
melyet örökre vágy, ki egyszer izlel.
S ha más után is kel benned sovárgás,
azért van, mert e mással némi Nyomnak
az örökből mosódott fénye lárvás.
Tudni kivánod, tört fogadalomnak
lehet-e írja tett, hogy csöndesítse
a lelket, melyet bűn csatái nyomnak?"
Ez éneket így kezdte Beatrice,
s mint aki nem szakítja meg szavát még,
folytatta, hogy a szent tant kimerítse:
"Isten kegyéből legnagyobb ajándék,
mit jóságához méltóvá teremtvén,
legbecsesebbnek szánt az égi Szándék,
az akarat-szabadság: ezt jelentvén
minden eszes teremtmény akaratja:
és más se kapta, mint eszes teremtmény.
S innen látod, mily becses áldozatja
a szent fogadalomnak, mely kötődik,
mikor te ígérsz s Isten elfogadja.
Ha Isten és ember között szövődik
a szerződés: te vagy az, aki áldoz,
s oltárra ez a legfőbb Kincs tevődik.
Ne gondold hát, hogy méltót adsz a kárhoz
kárpótlást abból, mi már nem tiéd, és
lopott kincsből jóttenni ne kinálkozz!
Igy a főpontban oldva már a kérdés;
de mert az Egyház fölmentést is adhat,
ellenmondásnak látszik e beszéd, és
asztalnál kell még ülnöd: e falatnak
bizony kemény a héja, és lenyelni
még segítség kell emberi garatnak.
Tárd föl elmédet, s zárd beléje el, mi
ajkamról árad: mert tudás gyümölcsét
a megértés csak jól őrizve termi.
Két dolog kell, hogy lényegét betöltsék
ez áldozatnak: föltétele s tárgya;
egyik a szerződés, másik a költség.
Az elsőt semmi sincs, mi visszaváltja,
csak teljesítés; s mit imént beszélve
mondtam, minden szó éppen ezt kiáltja.
Igy volt szigorral a zsidókra mérve
az áldozás; bár annak tárgya részben,
mint jól tudod, koronkint lőn cserélve.
A másik, amit "tárgy" nevén idéztem,
olyan lehet, hogy a Törvény kibékül,
bár megcseréled részben vagy egészben.
De soha senki válla terüjétül,
cserélve azt, ne könnyüljön, a sárga
s a fehér Kulcsnak megforgása nélkül.
És tartsd bolondnak a cserét, ha vállra
vett új terhében nincs, mint négy a hatban,
a letett régi teher súlya zárva.
Azért ha egy súly oly nehéz a Latban,
hogy bármily ellensúlyát visszanyomja,
cserét nem enged és pótolhatatlan.
Vigyázz, halandó, a fogadalomra!
Légy hű, de bölcs is légy a fogadásban;
ne tedd, mint Jephte tette, gondolomra,
ki inkább mondta volna, hogy: "Hibáztam!"
mint megtartva szörnyebben lenne vétkes;
görög vezér is ílyen áldozásban
áldozta Iphigéniát, ki édes
arcát könnyezve, bölcs-bolond siratta
hogy ment keserves szertartása véghez.
Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra!
Ne légy, mint toll a szélben! és ne véljed,
hogy szennyed bármely víznek mossa habja.
Ott az Egyház pásztora, csöpp személyed
vezetni! Ott az ó és új Szövetség!
Elég neked, hogy üdvödet elérjed.
És ha rossz vágyak másfelé vezetnék
éltedet: ember légy, ne bamba állat,
hogy gyengeséged a zsidók nevessék.
Ne hadd a tejet, mely anyádból árad,
ugrálva, mint a bárány, együgyűen,
ki maga javát tönkretenni fárad."
Szólt Hölgyem, amint írom íme hűen;
de már sugárzó vággyal arra fordult,
ahol legélőbb a világ derűje.
Színváltozását látva visszacsorbult
s némulásába némult szomjuságom,
melyből már új kérdések láza csordúlt.
S mint a nyílvessző fut, hogy célba vágjon,
mikor a húr még rezg, amely kilőtte:
fenn voltunk már a Második Világban.
S amint az új fény szállt a drága Nőre,
egyszerre íme arca oly vidám volt,
hogy fényesebb lett a planéta tőle.
És ha a csillag nevetett s kilángolt,
mi lett énvelem, kinek földi vére
minden erében változás ficánkolt!
Mint a halastó tiszta, sík szinére
kezd, ha benyúlsz a sok hal seregelni,
mert táplálékot remél onnan éhe:
úgy láttam én vonulni ott ezernyi
lángot felénk, s hang hallott mindenikben:
"Imitt ki jő szerelmünket növelni!"
S amint egyenkint mind előnkbe lippen
úgy tünt föl árnyuk, hogy újjongva reszket
magukból kisugárzó fényeikben.
Gondold el, olvasó, ha ez a kezdet
nem folytatódik, többet tudni vágyban
magad miattuk mennyire epeszted:
s magadból értsd, hogy' égtem szomjúságban
hallani a sok szent sugár kilétét,
mihelyest őket megjelenni láttam.
"Óh, te, kinek a Trónok büszkeségét
triumfusában a Kegy adta látnod,
mielőtt földi harcod érte végét:
mibennünk ama Fényből gyúlt zsarátnok,
mely a Mennyet elönti; és ha vágyol,
meríts belőlünk, tetszésedre, lángot!"
Igy egy a kegyes szellemek sorából
szólt; s Beatrice: "Rajta, rajta, bátran,
kérdezz és hígyj, mint istenek szavából!"
"A tenmagadból ömlő fénysugárban
látlak fészkelni, s hogy tekintetedből
árad, amelynek mosolyába' láng van:
de nem tudom, ki vagy, s mért épen e kör
foka fogadott, szent szellem, magába,
melyet más fény rejt halandó szemektől?"
- szóltam, benézve élő csillagába
annak, ki imént szólitott, s ki arra
még több fényt gyűjtött égő homlokába.
S mint a Nap olykor magát eltakarja
nagyon is nagy fényébe, mert a hőség
gőzei sűrü köpenyét lemarja:
úgy a Vidámság lángjai legyőzék
szemem, a szent lényt elrejtve előlem;
s ő szólt a fényből, melybe temetőzék,
mint a következő dal zengi bőven.

Hatodik ének

Róma sasáról

"Mióta Konstantinus szembevitte
a Nappal a sast, mely Laviniának
férjét hajdan a Nap útján követte:
száz s még száz évig Isten madarának
ott kelle lengni Európa szélén,
a hegyek mellett, hol bölcsője támadt.
S azóta, a szent szárnyak árnya védvén,
világ kormánya kézrül-kézre kél-száll,
míg végre, váltakozva, elnyerém én.
Justinianus voltam, ősi cézár;
törvényt rostáltam (ami benne sok van
vagy rossz) - mint súgta az, ki itt igéz már.
És mielőtt még e munkámba fogtam,
egynek hivém Krisztus természetét
és boldog voltam, mint tudott titokban;
de az áldott főpásztor, Agapét,
remélve, hogy aklába visszacsődít,
hirdette nékem ős-igaz hitét;
s én hittem néki; a ma látom, mit ő hitt,
oly tisztán, mint te látod, hogy vitában
kettő küzd: egy igaz s egy tévedő hit.
S mihelyt az Egyház útján járt a lábam,
ág súgta, hogy a nagy munkára szálljak
és ne legyen más gondom a világon.
És hadaim átadtam Belizárnak,
kinek jobbját az Úr úgy fogta folyvást,
hogy jel volt nékem, hogy vele ne járjak.
És ezzel nyert első kérdésed oldást.
De kell, hogy kissé bővebben feleljek,
mert természete kíván némi toldást,
hogy lásd, mily ellensége ama Jelnek
mindakét párt; ki eltulajdonítja
épúgy, mint akik ellenére kelnek.
Tudod, mily méltó tiszteletre ritka
ereje, melyet árasztott, mióta
Pallas elesve, uralmát kivívta;
és tudod, hogy' volt Albának lakója
háromszáz éven túl, mig, hősi korban,
három hárommal vítt vitázva róla;
és sírtak a szabín nők elraboltan...
s attól Lucretiáig hét királya
szomszéd népeket mind legyőzte sorban.
Tudod, hogy mit tett Róma hős dagálya
őt hordva Brennus ellen, Pyrrhus ellen,
s királyok dőltek, s népeik ligája;
s Torquatus, s Cincinnatus, ősi jellem,
kelt, s Decius-faj, melynek minden ízét
Fabiusokkal öröm énekelnem.
E Jel sújtá le púnok java díszét,
akik átkeltek Hanniballal Alpok
szikláin, honnan a Po önti vízét.
Az ifjú Scipio alatta tartott,
s Pompeius is, triumfust, keserítve,
melynek tövén te születél, a halmot.
S ideje kelvén, hogy az Ég derítse
békéjét a világra: ím, cezárok
vették Róma kegyéből kezeikbe.
Mit tett, míg Var és Rajna közt leszállott,
látta Izar és Saône, és látta Szajna,
s minden völgy, melyből Rhône-ba télviz árad.
Majd hogy Ravennán túlra kelt hatalma,
átszegve Rubicont, oly messze röppent,
hogy minden nyelvet s tollat megzavarna.
Hadával majd Hispániába szökkent,
majd Durazzóba; a Pharsalust ütötte,
hogy attól forró Nilus sodra zökkent.
Antandert és Simoist, messze röpte
bölcsőjét, s Hektor sírját, újra látta,
s Ptolomaeust is megrikatta jötte,
S Jubara aztán villámmódra vágva
megint Nyugatnak fordúlt, mely miatta
figyelt a pompeiusi trombitákra.
S amit új lengetője tett alatta,
Cassius s Brutus bőgik a Pokolban
s Modena és Perugia siratta
s siratta Cleopatra, aki zordan
ölelte a kigyót, mely gyors halált ád,
hogy szárnya súlyát elkerülje - holtan.
Vörös tenger partjára vele szállt át:
világra békét vele vitt hatalma,
amikor Janus templomát bezárták.
De mind, mit e Jel, mely szavam sugallja,
tett az előtt, és azután teendett
halandók földjén, melyet bírt jogarja,
csekély s homályos ahhoz, amilyent tett
(ha tiszta szem és tiszta szív itéli),
míg harmadik Cézár kezébe' lengett;
mert az Igazság, mely elmém vezérli,
dicsőségűl a mondott kézre bízta
haragja véres bosszuját kimérni.
S most bámulj, mert szóm igazsága tiszta:
Titus alatt később az ősi bűn
bosszúját bosszuval fizette vissza.
S hogy longobárd fog marta keserűn
a Szentegyházat: Nagy Károly e szárnyak
alatt győzött és pártfogolta hűn.
Most láthatod, mily ellenére járnak,
kiket föntebb vádoltam, és a népre
minden bajt az ő hálóik kuszálnak.
Az egyik a Közös Jel ellenébe
sárga liliomokat visz; a másik
elsajátítja - s kinek több a vétke?
Játssza cselét a gibelin, ha játszik,
más jel alatt: ennek rettegje csőrét,
ki közte s az Igazság közt viszályt szít!
S amaz új Károly guelfjei, a dőrék,
ne víjják őt, mert félhetik a körmöt,
mely nagyobb vadnak is roncsolta bőrét.
Apák bünéért sokszor sír a gyermek;
s ne hígyjétek, hogy Isten elcserélje
liliomokkal díszét ama Jelnek!
Ez a kis csillag tele bölcs erélyre
született lélekkel, ki küzdve fáradt
ottlenn, hogy jóhír s becsület dicsérje:
de ha minden vágy íly irányban árad,
a Szerelem sugára tévelyegve
az igaz égbe csak későn találhat.
Ám díjat az érdemmel összevetve
örömünk része: látni sem kicsiny, sem
tulosnagy ömlését az érdemekre.
Igy az élő Igazság vágyaink' sem
hagyja tullengni az égadta rangból:
s irígység nem gyúl bennünk semmi kincsen.
Édes összhang lesz a sokféle hangból:
így e körökben egy harmóniában
az Ég is minden rangot összehangol.
Imitt e csillag gyöngye sugarában
fénylik Romeo fénye, akiénél
nem lett díjazva jótett mostohábban.
A gaz provánszi nem nevet a hűnél
jobban; mert ollyat, ki azt érzi kárnak,
ha másnak jól megy, még az Ég se kímél.
Négy lányát adta férjhez négy királynak
Berengár gróf, s ezt Romeo mivelte,
a jöttment, póri származásu tárnok.
S e hívét hívni számadásra, ferde
szavak birták a grófot. Az beszámolt,
hogy ami tíz volt, tucattá növelte;
s elvonult aggon, s nem keresve gyámolt!
Ha a világ így látná, így itélné,
amint élelmét gyűjtögetve támolyg,
dicséri most, de mégjobban dicsérné!"

Hetedik ének

Teremtés és megváltás

"Osanna, sanctus Deus sabaoth,
superillustrans claritate tua
felices ignes horum malacoth!"
Igy hallám ott, hogy szent dalára gyúla
ama lény, maga módján énekelvén,
aki köré a dupla fény borúla,
s ő és a többiek most táncra kelvén,
hirtelen távolságba búrkolóztak,
mint tűnő szikrák szaporán szökellvén.
Haboztam, és: "Szólj!" mondtam egyre "Szólj csak!"
- mondtam magamban - "szólj Hölgyednek, ontsa
csöppjeit kételyedre drága szóknak!
de a tisztelet, mely hálóba fonta
lelkem, hacsak egy b zendült vagy ice,
egész lényemet kábulásba vonta.
De nem soká hagyott így Beatrice;
mosolya reám áradt sugarakban,
máglyát is elég, hogy megédesítse,
s kezdte: "Látom, s látásom csalhatatlan,
min tűnődsz? Jogos bosszu büntetése
jogos-e? benned ez a gondolat van.
De én kételyedet föloldom; és e
föloldás méltó ajándék-igazság:
kell, hogy figyelmed jól elmédbe vésse.
A születetlen emberpár, okosság
hasznos fékét nem tűrvén szenvedélye,
lőn, hogy kárhozva kárhozatba hozták
fajukat is, mely így, lesújtva mélyre,
hevert nagy bűnben, századok betegje,
amíg földre nem szállt az Úr Igéje,
és a természet, soká számkivetve
Teremtőjétől, személyébe olvadt,
örök Szerelme erejét követve.
Most, amit mondok, nézd és jól latoljad:
ez az Atyjával-egyesült teremtés
teremtve jó volt, se hamis, se korhadt,
hanem magától rossz utakra ment és
elhagyott igazságot, életet,
és Édenből száműzte e kilengés.
Ha hát e fölvett rossz természetet
nézve méred a Kereszt büntetését,
igazabb fog sohase büntetett;
de ha a Személyre tekintve néznéd,
aki fölvette: senki harapásból
jogtalanabbúl nem kaphatta részét.
Így egy dologból itt kétféle más foly;
Isten és zsidók egy halált akartak,
és föld ingott és ég nyílt íly csapástól.
Ne lásd sötétnek hát a szót s zavartnak,
mely azt mondja, hogy jogos bosszu ellen
törvényt jogos birónak széke tarthat!
De érzem, újra rab benned a szellem,
s vergődik gondolatról gondolatra,
vágyódva, hogy egy csomóból kikeljen.
"Értem, amit hallok; de mért akarta"
- szólsz - "Isten váltságunkra ezt a módot,
azt szavad eddig homályba takarta."
E végzés, testvér, fátyolba fonódott
oly lélek szeme előtt, mely tüzében
szent szerelemnek nem acélozódott;
s mert mint lövészek a jelet középen
sokat nézik és keveset találják,
halljad, legméltóbb mód mért volt ez épen.
Az égi Jóság, melyen sohse száll át
irígység árnya, önmagában égve
szórja az örök szépségek sugárát.
Ami közvetlen hull belőle, vége
nincs annak és örökre változatlan,
ahova ő nyom pecsétet, pecséte.
Amit esőz közvetlen áradatban,
az néki teljes, szabad villanása,
mert új dolgoknak nincs hatalma abban.
Legkedvesebb, mert leghűbb lenyomása;
mivel a mindent besugárzó szent fény
legélőbb abban, ami képe-mása.
Mindezekkel az emberi teremtmény
nemes lehet: de ha csak egy hiányzik,
bünökbe hull, nemességét elejtvén.
Csak a bün az, mitől rabságba vásik,
s Fő Jó hasonlóságát levetve,
mert fénye reá kevésbbé sugárzik.
S nem is tér vissza honnan számkivetve,
hogyha nem tölti a bün-fúrta rést be,
méltó kint a rossz kéjjel szembevetve.
A ti nemetek, magvában egészbe'
vétkes már, elvesztette Édenestül
méltóságát: és pontosabban nézve
belátod: hogy a hiba nem helyesbül
s nincs mód, hogy amit vesztett, visszanyerje,
csak e két gázló egyikén keresztül:
ha vagy az Isten végtelen kegyelme
ad engedelmet, vagy maga az ember
elégtételt bünére, vezekelve.
Meredj most, ahogy tudhatsz földi szemmel,
az örök terv mélyére, és kisérjed
szavaimat szorongó figyelemmel!
Korlátai közt az emberi élet
nem tud eleget tenni, sem elérni
alázatával oly mélységü mélyet,
amily magassat gőgje mert remélni;
s ezért magától mindörökre meddőn
vergődne örökébe visszatérni.
Az Úr kellett hát, hogy irgalmas-feddőn
öt teljes életének visszaadja
útjai eggyikén, vagy mindakettőn.
De mert úgy nő a jótett becse nagyra,
amint belőle tükröződik áldva
a szív jósága, amely kútja s atyja:
az égi Jóság, mely egész világra
nyom bélyeget, fajotok fölemelni
mindakét útját s eszközét kitárta.
És akármelyik út vagy eszköz termi,
se volt, se lesz tett napok elejétől
éjek végéig ily nagy s fejedelmi
mert magát adni, hogy önerejéből
keljen az ember föl, több volt az Úrtól,
mint föloldani bűne terüjétől.
S az Igazságot más semmilyen út jól
be nem tölthette, csak Isten fiának
önalázása, testet venni húsból.
S hogy betöltselek most, miként kivánod,
egy pontra magyarázva visszatérek
s ebben enyémig érhet tudományod.
"Nézz csak a tűzre, nézz a vízre", - véled, -
"nézz légre s földre s minden keverékre:
veszendő mind, eloszlik s szerteszéled,
s ezeket is az Úr alkotta végre!
azért, ha amit mondtál, az valóság,
a romlás ellen mind meg volna védve." -
Az angyalok, testvér, s e Tiszta Ország,
amelyben vagy: ez az Úr alkotása
mely lényegével megőrizte sorsát.
De az elemek és azok hatása,
miket mondtál s mi azokból szülemlett,
az mind teremtett erők áradása.
Nem ők, csupán anyagjuk a teremtett;
és teremtett a formáló erő e
csillagokban, mik körülük kerengnek.
Állat és plánta lelke mind belőle
s e szent fényekből, kelyhe-tárva, nyerte
sugárzását, és úgy kapott erőre.
De életeteket közvetlen lehelte
s oly vágyra ihleté az égi Jóság,
hogy kívüle nem nyughat senki lelke.
És ebből érvelheted, hogy valóság
föltámadástok, ha jól áll előtted,
hogy akkor alkotá az ember húsát,
amikor Édenben az ős szülőket."

Nyolcadik ének

Martell Károly

Vesztére vélte a világ sokáig,
hogy a harmadik kör körül kerengő,
szép Cypris őrült szerelmet sugárzik,
miért is nemcsak őt tisztelte lengő
oltári füst és ima - ős tanítók
ős tévedése -, hanem tisztelendő
istennek mondták Dionét s Cupidót;
azt anyjaként, ezt mint fiát, ki hajdan
ölébe ülve, elbüvölte Didót;
s így a nevet, mely első volt e dalban,
kapta a csillag, mely a Napra nézve,
majd tarkó felül látja, majd meg arcban.
Hogy szálltunk rá föl, azt nem vettem észre;
de láttam Hölgyemen, hogy fölsugárzik
arca, mint minden új emelkedésre.
És mint a lángban, ha kis szikra látszik,
s mint hang a hangban megkülönböződnek,
ha kitart eggyik, szűn és száll a másik:
láttam, e fénybe más fények szövődnek;
kerengve gyorsabban vagy lassudabban,
amint belső látásuk hajtja őket.
S hideg felhőből nem száll láthatatlan
vagy látható szél oly gyorsan világgá,
hogy lomhának ne tessék mozdulatban
az előtt, ki itt felénk szállni látná
e sok égi fényt, mely szeráfi karban
kezdett forgását ide lebocsátá.
S az első sorból szent "Hosanna"-dallam
csendült felénk, hogy mindazóta eddig
nem voltam vágy nélkül, hogy újra halljam.
Közelebb aztán egyedűl az egyik
"Készek vagyunk mind" - szólt előrelengve -
"tenni, hogy örülj, néked, ami tetszik.
Mi egy körbe, egy szomjba, egy ütembe
szoktunk az Égi Trónokkal fonódni,
kikhez a földön ajkad áldva zengte:
Ti harmadik Ég értő mozgatói!
S oly szeretet tölt, nem véljük nehéznek
e táncból érted percre kivonódni."
Miután szemeim Hölgyemre néztek,
szent tisztelettel, és tekintetétől
újraszülettek biztosnak, merésznek:
úgy tekinték megint a fény felé föl,
mely annyit ígért; s "Szólj! Ki vagy?" - köszöntem,
mint nagy indulat bilincset ha széttör.
Mily nagyra, szépre gyúlt ki az örömben,
amelyet benne beszédemre láttam
kelni, friss örömöt az ős Özönben!
"Lenn nem sok évig éltem" - szólt e lángban -
"de, hogyha tovább éltem volna lenn,
most kevesebb baj lenne a világban.
Körülpólyáz sugárzó örömöm
s képem e láng előled úgy takarja,
mint a kis hernyót rejti a selyem.
Szerettél engem, s volt is okod arra;
ha még lenn élnék, hozzád hajlamomnak
gyümölcse volna ma, s nem puszta galyja.
A balpart, melyet habja mos a Rhône-nak,
miután benne elvegyült a Sorga,
várt engemet trónjára hatalomnak.
S Itáliának háromfalvu sarka,
Bari, Gaeta és Catona, honnan
Trontót s Verdét tengernek lesi torka.
S a világ látta, hogy homlokomon van
ama föld koronája, hol az osztrák
partoktól elvált Duna vize csobban.
S merre Pachino és Peloro közt vág
égnek a füst, szép Szicilia öble,
ahol a lombot forró szelek fosztják,
nem Typhoustól: kéntől gőzölögve:
most oly királyt szolgálna, kit a Károly,
s Rudolf véréből én nemzék a földre,
ha a zsarnokság, mely a nép nyakáról
nem tágít, azt nem tette volna, hogy ma
"Vesszen!" zuhog Palermo ajakáról.
S ha ezt testvérem jókor látta volna,
Catalonia fösvény kapzsiságát
kerülné már, hogy a békét ne rontsa.
S valóban szükség, hogy előre lássák
szemei a sorsot, - vagy más helyette -
hogy túl ne rakja megterhelt naszádját.
Természetével olyan környezetbe
pazarból válván fukarrá, kerülni
kár volt, mely a pénzt csak ládába szedte".
"Hogy látsz e magas örömmel örülni,
mit szavad önt belém, uram, az Úrból,
hol minden jó ered és elmerűlni
óhajt; látsz, mint én magamat: az újból
növeli ezt az örömet; s kivált az,
hogy onnan látod tükrözve: az Úrból.
De az örömmel kételyt is kiváltasz:
hogy édes magnak keserű gyümölcse
miért lesz? oldd meg ezt, és kétszer áldasz."
S ő szólt: "Ha szavam méltó, hogy betöltse
vágyad, az igazság felé ma hátad
helyett az arcod fog fordulni bölcsen.
A Jó, amely vidítja e világot,
gondjából önt erőt a csillagoknak
forgatva, melyek lépcseit ma hágod.
S a földiek csillag után forognak,
mint mérte a magában-örök Elme,
s létük s jóllétük akként igazodnak.
Mert ami nyílat ez az Ij lövelne,
az bármi lenne, célba úgy suhanna,
mint jó nyilasnak vesszeje a Jelbe.
Ha így nem lenne: szerteszét rohanna
az ég, melyet ma jársz: nem lenne rend, és
mi most müvészet, romokká zuhanna.
S ez nem lehetne, ha az égkerengés
szellemhada nem volna gyatra, gyatra
az Első, kiből indul a Teremtés.
Vágysz-e még erről fényadóbb szavakra?"
"Nem: a Természet nem lehet, hogy abban,
ami szükséges," - szóltam - "meglohadna."
"Mondd most, vajjon jólléte visszacsappan,
vagy nő még, az embernek, hogyha polgár?"
S én: "Ezt se kell vitatni hosszasabban."
"S lehet-e az másként, mint lenn ha szolgál
más-más képességekkel és jogokkal?
Nem; ha igaz, mit bölcsedből tanúltál."
Idáig vitte síma, szép fokokkal
az érvelést; és: "Ládd-e?" - szólt lezárva, -
"nem esnek össze tények az okokkal.
Ezt Xerxes, azt Solon pályája várja;
egyik Melchizedek, s a másik az lesz,
ki fiát veszté, levegőbe szállva.
S melynek pecsétje alatt lágy viasz lesz
halandó lényünk, úgy forog a Forgás,
hogy nem nézi: király az és paraszt ez!
Igy lesz Jákobból más, Ézsauból más,
bár magvuk egy; s Romulus oly apától,
hogy nem hiszik, mert inkább Marsra formáz.
Alma sem esnék messzire a fától,
nemzett nemzőtől, ha ég gondja nincs,
amely egyformának születni gátol.
Előtted áll most, kész, hogy rátekints,
mi mögötted volt; - s hajlamom jeléül
még egy toldást kell, hogy válladra hints.
A természet, ha a szerencse gyérül
szolgálja, úgy csiráz csak, mint a magvak,
ha körülöttük jó föld nem kövérül.
S ha a világ nem lenne egyre csak vak
a természetnek hajlamára, látná,
hogy országai különb népet kapnak.
De ti erővel teszitek baráttá
s pappá, ki kardot kötni hivatott,
s ki prédikálni tudna: koronát rá.
Igy téved el az útról lábatok!" -

Kilencedik ének

Szerelmesek a Vénusz-csillagon

Igy; szép Clemenza, Károlyod csomómat
oldván, cselekre kezdett térni, mellyek
már magva ellen gyűlnek és fonódnak;
de szólt: "Hallgass! az évek majd letellnek!"
S így annyit mondhatok csak: aki bánt,
sújtani fogják a jogos keservek!
S már életével a szent fényü láng
a Napba fordult vissza, mely betölti,
s mely mindenkinek elég egyaránt.
Aj, tévedt nép, mely gonoszságnak ölti
fel köntösét, és távol ama Jótul
csak azt keresi, ami hiu, földi!
És ím a fényből, mely előmbe tódul;
egy új láng vált ki, és láttam, hogy ebben
sugár, nekem tetszeni akaró, gyúl.
Szép Beatricém szemei felettem
már édes egyezését megmutatták,
s így, mint előbb, kérdésre tüzesedtem:
"Óh, elégítsd ki vágyam indulatját,
üdvözült szellem, s bizonyítsd be, kérlek,
hogy tükrözöd már elmém gondolatját!"
S erre, ki újan tűnt elém, a lélek
mélyéből, ahonnan imént dala áradt,
szólt, mint ki örül mások örömének:
"Azon a részen, ahol a határok
hitvány olasz föld közepett Rialto
s a Brenta és a Piave nevü árok:
egy domb áll, nem nagyon magas, hol ártó
fénnyel egy fáklya tűnt föl, a hazára
iszonyu vészes tűzeket bocsájtó.
Törzsének az enyémmel egy a fája;
nevem Cunizza; s e csillagban égek,
mert már a földön legyőzött sugára.
S nem keseríti üdvömet a vétek,
mely lőn erényem anyja; sőt vidítja,
bár ezt talán nem érti csőcseléktek.
Emitt, egünk e drágalángu, ritka
gyöngyéhez még a földön hír füződik:
és nem hiszem, hogy feledés borítja,
amíg e század megötszöröződik;
nagynak kell lenni, hogy az ember éltét
holtan új élet toldja új jövőkig.
Nem gondol evvel semmit a szemétnép,
a Tagliamento és Adige közti,
s bár sok verést kap, mégse bánja vétkét.
De lesz még, hogy Padova vére fösti,
mert népe a törvénytől elhajol,
a vízet, amely Vicenzát füröszti!
S hol Sile és Cagnano összefoly,
emelt fővel jár még egy oly Hatalmas,
kinek szövik már tőrét valahol.
Feltro is fogja még siratni aljas
büneit pásztorának, mert külömbet
maltai várban sem szorít a karvas.
Hasasnak kéne lenni a vödörnek,
hová Ferrara vére férne, s fáradt
lenne, ki megszámlálna csöppre csöppet.
ami e nyájas pásztor által áradt,
párthűségéről szíves mutatónak:
és íly szivesség jellemzi a tájat.
Fenn tükrök állnak (földi névre: Trónak),
hol az itélő Isten arca fénylik;
belőlük bírom jóra mérni szómat."
Elhallgatott; s már láttam, mint vezérlik
más gondok őt, míg lengve visszatáncolt,
honnan imént kivált: a szent füzérig.
S a másik örömből, - mely ama láng volt,
kinek hírét már ismerém, - kiszöktek
fényei, s mint rubint a Napba', lángolt.
Odafönn fényük van az örömöknek,
mint lenn a földön mosolyuk; s pokolban
a kínt fokai mérhetik a ködnek.
"Az Úr mindent lát, és te látsz az Úrban;" -
szóltam - "s belőle semmi sincs előled,
óh, Boldog Szellem! Eltakarva zordan.
Vágyamra mért nem árad hát belőled
a hang, amelyet, az eget derítve,
a jámbor lángok énekükbe szőnek,
akiket hat szárny csuklyája terít be?
Ha bennem volnál, ahogy én tebenned,
csöppet se várnék én kérdéseidre."
"A legnagyobb völgy, hol vizek pihennek,
hacsak nem mondod" - kezdte íly szavakkal -
"a földövező Óceánt ilyennek,
ellenkező partok közt, szembe nappal
oly messze nyúl, hogy délvonalra válik
a horizont, míg partot érsz a habbal.
E völgynek partján éltem én halálig
Ebro és Magra közt, mely kurta pályán
határt von Toscanától Genováig.
Egy napkelet s egy napnyugat határán
ül Begga és a föld, hol én születtem,
mely forró vérrel ázott, öble táján.
Folcónak hívtak, kiknek ismeretlen
nem volt nevem a földön; s e planéta
fényes lett tőlem, mint én tőle lettem,
mert nem égett úgy Belus ivadéka
Sychaeus és Creusa bosszujára,
mint én, míg dús volt fürtöm fonadéka;
sem Démofoón elhagyott arája,
a rodopéi lány; és Alcidés sem,
hogy szép Iolét a szivébe zárja.
De itt nincs bánás; csak mosoly van, és nem
a bűnöm, mert azt itt nem nézi senki,
hanem a gondos égi Rendelésen.
Itt a szépséget nézzük, mely belengi
e Rendelést, és az Erőt, amellyel
vonzza a lenti világot a Fenti.
S hogy minden vágyad telljen égi teljjel,
amely született benned e gyürűben,
kell, hogy ajkamról még pár szót figyelj el.
Tudni vágyódsz, ki lakik e Derűben,
amely mellettem ég, hogy tiszta habban
nem ég a Nap szikrája gyönyörűbben.
Raháb élete csöndesűlt meg abban;
ki rég körünknek szent rendjébe szállva
leglángolóbb pecsétje benne lobban.
Ez égbe, melyre csúcsát nyújtja árnya
bús földeteknek, Krisztus diadalma
őt vette föl elsőnek; ő a pálma,
mert kellett, hogy az égi viadalra
valamely égben nőjjön pálma, mellyet
tenyerek pálmájának vitt hatalma;
mert ő szerzé az első győzedelmet,
s így Józsuénak a Szentföld határát,
melyre a Pápa gondja ma se terjed.
Városod, melynek Az veté csíráját,
ki az Úrnak elsőbb fordítva hátat,
sok könny fizette írigysége árát,
termette s szórja a gonosz virágot,
melyért, mióta pásztor lett a farkas,
sok juh és bárány a tilosba hágott.
Mert nem Szentírást, Szentatyánkat olvas
manapság senki; csak a Decretálét
bújják, hogy már szamárfülekkel ordas.
Maga a Pápa és a Kardinál-nép
mindennel gondol, csak nem Nazaréttel,
hol Gábor angyal szárnyat üdvre tárt szét.
De a Vatikán a szent többi réttel
Róma körül, mely azok temetője,
kiket seregbe fogott össze Péter,
megtisztul még, csak bízzad a jövőre!"

Tizedik ének

Dante a napba száll

Fiát nézve a Szeretettel egyben,
mely mindkettőből mindörökre árad,
a Fő Erő, a Megnevezhetetlen,
mindent, mi térben s gondolatban állhat,
úgy alkotott, hogy kell, hogy benne lelje
az Ő izét, ki jól vizsgálni fárad.
Emeld hát vélem, olvasó, a helyre
szemed a szent körök közt rátalálni,
ahol két mozgás egymást metszi szelve
s kezdjed a Mester csodáját csodálni,
ki úgy szereti művét önmagában,
hogy sohsem akar tőle szeme válni.
Nézzed, hogy' indul onnan egyik ágban
a ferde kör, mely hord minden planétát,
hogy ne legyenek bajok a világban.
Ha nem rézsút tenné az égi sétát,
sok égi érő lenne szinte holtan
s vesztené el lenn minden nyomatékát.
S ha több vagy kissebb szög alatt hajoltan
térne ki: lenn is, fenn is rés maradván
rendjén, baj esnék a világsodorban.
Most, olvasó, veszteg maradj a padkán,
s figyelj reá, mi áll előtted itten,
hogy előbb víg légy, és fáradt csak aztán.
Lakomázz rajta, mit elédbe tettem:
mert minden gondom egymagába tépte
a roppant tárgy, melynek jegyzője lettem.
A természetnek legnagyobb cseléde,
mely földünk égi erővel itatja
s időnket méri fényes lábu lépte,
ép az említett körön át haladva
kerengett útja csigáin, melyekben
magát naponta korábban mutatja,
s én vele szálltam; s hogy körébe jöttem,
úgy vettem észre csak, mint villanásban
érzed, agyadba ha új eszme szökken.
Mint Beatrice szeme csillanásban
jóról a jobbra oly gyors illanású,
hogy pillanat se múl az illanásban.
Mily önmagában-lángoló parázsú
lehetett a Nap, ahová kerültem,
színtelen, csupán fénybe vont varázsú;
ars, - toll és láng, - bár egy se volna hűtlen,
nem mondhatnám el, hogy képzelni tudnád,
csak hinni, s látásáért égni tűzben.
S ha képzeletünk e csucsoknak útját
járni sekély, nem csoda, mert ki látta
a szemet, mely Napon valaha túl szállt?
A fő Atyának negyedik családja
ült itt, titkával Általa betellvén,
ahogy Fiát és Fuvalmát bocsátja.
"Köszönjed" - lángolt Beatrice nyelvén -
"az Angyalok Napjának, aki téged
e földi napba méltatott emelvén!"
Halandó szív még soha úgy nem égett
s magát megadva nem kelt áhitatra
teljes Istenbe-olvadása végett,
ahogy én égtem akkor e szavakra.
Minden szerelmem úgy az Úrba foszlott,
hogy Beatricét is homály takarta.
Ő nem neheztelt; sőt mosoly piroslott
ajkán, hogy fényben nevető szemétűl
eggyégyült lelkem újonnan megoszlott.
S láttam, hogy több láng ott kettőnk köré gyűl
- hangra édesebb, mintsem fényre fényes -
s befonnak győztes, eleven füzérűl.
Latóna lányát látjuk így, ha éj lesz,
néha gyürűzve, mert a lég ködökben,
s övűl szorítja ködeit köréhez.
Ég udvarában, honnan visszajöttem,
oly ritka ékszert láttam én elégszer,
melyet örökre fönnhagy, ki leröppen:
ez énekes láng ott; mind ilyen ékszer!
melyről, ha látni szárnyakat nem öltesz,
némák követségével megelégszel.
S amint háromszor körültündökölt ez
égő napok lengése, mint a csillag,
mely szilárd pólus körül égi kört tesz:
nőknek tetszettek, kik percre se bírnak
oldózni táncaikból, csak megállnak,
míg új zenének akkordjai nyílnak,
s egyikben íly hang gyúlt: "Ha a Sugárnak,
kegy sugarának, melyből a valódi
szeretet lobban, és szeretve árad,
tetszett tebenned ekként fokozódni,
hogy fölvezetett e lépcsőn, amellyen
le nem mehetsz, csak újra fölhivódni:
nincs, aki tőled megtagadni merjen
bort kancsajából ha láncon nem őrzik,
mint vízet, gáttal, hogy tengerbe keljen.
Tudni vágysz, míly virágokból szövődik
e tánc a drága Hölgy köré füzérűl,
ki téged égbe szállani erősít.
Én ama nyájnak voltam mezejérül
bárány, amellyet Domokos vezérle,
s hol, ki tilosba nem tér, megkövérűl.
Ez, aki engem jobbról áll kisérve,
a Kölni Albert, a Testvér, a Mester,
s én - Aquinói Tamás voltam élve.
De hogy bennünket sorra mind megismersz
követve híven szavamat szemeddel,
a szent füzéren végigmenni kezdd el.
Gratian mosolyából lüktetett fel
e másik fény, ki két fórum nevébe'
azt tette, amit Éden kegye kedvel.
Következő, ki kórusunknak éke,
Péter az özvegyként a Bibliában
lerakta kincsét az Egyház elébe.
Az ötödik fény fényeink sorában
a legszebb, oly szerelmet önt, hogy őt még
szomjaznak emlegetni a világban.
Tudásnak teljét, elmék legdicsőbbjét
láthatod itt, s ha igaz az igazság,
se volt, se lesz, hogy párja fölvetődnék.
Mellette a Mécs, amelynek viasszát
Isten a húsban áldta angyaloknak
látni mivoltát, s szerepük vigasszát.
Ama csöpp fényben keresztény koroknak
ügyrésze; kinek Ágoston latinját
aknázta, nevet, s szemei lobognak.
Már most, ha fényről-fényre hét rubinját
szavam nyomában követted körünknek,
a nyolcadikra szomjazol, hogy innád.
A Minden-jónak, min szemei csüngnek,
az örül abban, aki, jól figyelve,
világ csalását érteni velünk meg.
A test, melyből kiűzetett a lelke,
lenn Cieldoróban van; s e szent Nyugalmat
vértanusága s számüzése nyerte.
Látsz még lobogni több tüzes fuvalmat,
Izidort, Bédát, és ama Rikárdot,
kiben sok nem-halandó eszme sarjadt.
Ez, kiről szemed énrám visszaváltod,
oly lélek fénye, ki mély bölcseletben
járva a földön, csak a sírra várt ott.
Sigieri örök lángja lobog ebben,
Szalma-utcában kinek egykor ajkán
sok gyűlöletes igazság kirebbent."
Miként az óra, csengve-bongva tarkán,
az Úr arája keltét jelzi reggel,
s zeng Jegyeséhez szent szerelmi dalt tán,
hol kerekek fogózva kerekekkel
tin-tin szavát mind oly remekbe csengi,
hogy duzzad a jók lelke szeretettel:
úgy láttam én, hogy ütemét kerengi
a szent kerék, s felelget hangra hangot,
oly édesen, hogy nem sejtheti senki,
csak ott, hol az örök Kéj ver harangot.

Tizenegyedik ének

Assisi szentjéről

Ó, jaj, halandók ezer balga gondja,
okoskodástok garmadára öntvén,
mely szárnyatok csapását földre vonja!
Egyiknek a vény, másiknak a döntvény
kell, más hatalmat bírni cselre, karra
vágy, más pap lenni, a talárt felöltvén,
rabolni más, más polgári iparra;
van, aki húsba kötve és gyönyörbe
vesződik, más csak pihenést akarna:
s én minde dolgok nyűgét összetörve,
Beatricével a magasba szálltam,
s dicsőn fogadtak ott az égi körbe.
Mikor minden fény, táncából kiváltan,
a pontra, hol előbb volt, visszaszállott,
megálltak, mint a gyertya a csilárban.
S hallám, hogy ama lángból szózat árad,
ki imént beszélt mosolyogva hozzám,
és amíg szólt, még ragyogóbbra válott.
"Mintahogy fénylik sugarában orcám,
úgy szent tükréből a lelkedbe látok
az örök Fénynek lángjában lakozván.
Kétely kelt benned és hallani vágyod
nyilt, tiszta nyelven újra elejérűl
szavam, hogy benned gyújthasson világot.
Mikor előbb azt mondtam: "megkövérűl"
s mikor azt mondtam: "nem lesz soha párja":
itt gondos észre van szükség vezérűl.
A Rendelés, mely a világ királya,
oly bölcs, hogy előbb megvakúl a látás,
mintsem tanácsa mélyeit bejárja,
hogy bízva menjen és híven a pártás
menyasszony ama vőlegény elé, ki
áldott vérével szent örömkiáltás
hangjait tudta ajkáról kitépni:
két vezért rendelt bölcs szolgálatára,
aki jobb és bal oldalon kiséri.
Egyik szeráf volt lángjai fokára,
másik a földön bölcsességre mérve
a kerubok fényének egy sugára.
Egyikről szólok; mindkettő dicsérve,
ahol egyiknek dicsérete hallik,
ragyog, mert egy volt minden céljuk élve.
Tupino s ama víz közt, mély lezajlik
a dombról, melyet választott Ubaldo,
magas hegynek termékeny háta hajlik,
honnan Ferugia felé száll az ártó
hő s fagy a Nagykapún; s mögötte renyhűl
súlyos igában Nocera meg Gualdo.
E lejtőn, ott hol némileg megenyhül
meredeke, egy nap jött e világra,
egy nap, minőt a Ganges partja nem szűl.
Azért, ki e helyről beszélni vágyna,
ne mondja Ascesi, mert nem igazság,
mert Napkelet név illik íly csodákra.
Az embereknek-adott új vigasság
alig hogy felkelt, már érezni kezdte
az egész föld, erénye nagy vigaszát.
Mert, ifjan már, oly hölgy kegyét kereste
atyja ellen, kinek, mint a halálnak,
nem szoktunk ajtót nyitni örvendezve.
S a lelki törvényszék előtt e párnak
et coram patre meglett esküvője;
s mindjobban eggyek, s többet el se válnak.
Megfosztva első férjétől, e nőre
ezerszáz év vak megvetése várt,
míg ez, hivatlan, kimenté belőle.
Mit ért, hogy hallották, mily bizton állt
Amyclas mellett, annak hangját hallván,
kitől a föld is rengett, merre járt?
Mit ért, hogy hűven, mikor még a halvány
Mária is megmaradt lenn a földön,
ő ott fenn sírt Krisztussal a cudar fán?
De több szómat homályba már nem öltöm
s Ferencet most e szeretők helyébe
és a hű Szegénységet visszaköltöm.
Boldog békéjük édes báju képe,
csodás szerelmük és a szent vidámság
szent vágyat szórt a szemlélők szivébe,
ugy hogy előbb Bernát követni társát
a nagy békébe, saruját levetve
futott, s lassúnak vélte szent futását.
Óh, boldog bőség, földünkön feledve!
Sarút Egid és sarút old Szilveszter
menyasszonyért a vőlegényt követve.
Új útnak így ez atya és e mester,
és hölgye és újdon családja mégyen.
Övül egy hitvány kötelet se restel.
S ím mégsem verte le szemét a szégyen,
bár Pietro Bernardone csak az atyja
s bármily csodás szegényes színe légyen.
Mint egy király Incének tudtul adja
kemény szándékát s első szent pecsétjét
rendjének tőle nyomban elfogadja.
Aztán, hogy nőttön nőtt a szent szegénység
csapatja a mögött, kinek erényét
méltóbban égi glóriák dicsérnék:
második koronának nyerte fényét,
mert Honorius Égi Súgalomra
másodszor is megáldta szent merényét.
Aztán, midőn a mártírpálma szomja
Krisztust, kiben hitt annyi szent tanítvány,
vad szultán előtt prédikálni vonja,
látva, hogy nyers még s megtérésre hitvány
e nép, nem űlt hiába: felkereste
az olasz fű gyümölcsét, gyámolítván.
Tiberis és Arno között szerezte
egy zord sziklán az utolsó pecsétet
Krisztustól és két évig hordta teste.
Midőn Annak, ki annyi célja végett
szemelte ki, tetszett felhívni díjra,
mint akit alázata dicsővé tett:
testvérörököseit összehíjja,
nekik ajánlva édes asszonyát,
s hogy szeressék hiven, szivükbe írja.
És karjaikból igaz otthonát
keresve elszállott a drága szellem,
tiltván koporsók cifra lim-lomát.
Gondold el most, ki volt, micsoda jellem,
méltó társ Péterként vezetni bárkánk
a biztos jel felé mély tenger ellen.
Ő volt az épen, ami pátriárkánk,
s most már megértheted, hogy őt követve
jó árút vittünk s jó nyereség várt ránk.
De nyája akkor intelmét feledve,
új étre éhezett, s történni kellett,
hogy száz ugrással szerteszét eredne.
S midőn így nem maradt meg akla mellett
a júhcsapat, s bolyongva szerte jára,
nem is volt tőgyük, visszatérve, tellett.
Boldog, ki tudta, mennyi lelki kára
lesz ebből s megmaradt; de oly kevés,
hogy nem sok posztó kell nekik csuhára.
Már most, ha rekedt nem volt hangom, és
buzgón hallgattál meg, figyelve végig,
minden szót, amit mondtam, észbe véss
és a tanulság részben kielégít,
látván a fát s hajtásait, tövérűl,
és hallván a fenyítő szava végit:
hogy: ki tilosba nem tér, megkövérül."

Tizenkettedik ének

Szent Domokos élete

Mihelyt végső szavai ködbevesztek
az áldott lángnak, a szent malom égi
sugárai megint forogni kezdtek,
s egy fordulóját sem táncolta még ki,
mikor új gyűrü gyűlt köré, felelvén
lengés lengésre, dalról dalra néki,
hogy minden ének földi Múzsa nyelvén,
s szirének édes sípja ahhoz annyi
mint friss sugár mellett a visszavert fény.
Mintha gyenge felhőre fölsuhanni
látsz hétszin ívnek páros pántlikáját,
ha Juno szép cselédjét hívja fonni:
belső a külsőt, testvér szülte párját,
(mint ama kóbor lánynak tört beszéde,
kit vágy emészt, mint nap a ködök árnyát);
s jóssá teszik a népet, mert eszébe
jut Isten és Noé kötése, többé
hogy nem merül már özönök vizébe:
úgy itt e páros koszorú-körökké
fonódott égi rózsák ívbe szálltak,
külső belsőnek ekhózván örökké.
Mikor a táncnak, dalnak és sugárnak
ünnepe, mellyek össze fényt a fénnyel
örömben ott és szeliden kuszáltak,
megállt egyszerre és testvéri ténnyel,
mint a két szemet, zárni és emelni,
egyetlen akarat mozgatja kénnyel:
hangot éreztem szívéből kikelni
egyik új fénynek, s vágyamat feléje,
mint csillaga felé a tűt, szökellni.
"Szerelmem megszépítő szenvedélye
hajt, hogy most annak vezérét, ki szóla
imént enyémről, ajakam dicsérje.
Kell, hogy együtt kerüljön vele szóra:
hogy egy legyen azoknak glóriája,
akiknek egy volt harci lobogója.
Krisztus serege, melynek oly nagy ára
lőn, újra fegyverezni, késve, gyéren
mozdult, s habozva nézett zászlajára,
mikor az örök hatalmú Vezér fenn
ezer talán-ban ingó katonáit
segélni, végzé (kegy volt és nem érdem),
hogy, amint hallád, két bajnokot állít
aráját védni, kiknek szava, tette
minden szórt népet újra rendre csábít.
Ott, ahol édes zeffirünk születve
száll, hogy a lombot frissen bontva vonja
vén Európát újdon öltözetbe,
hol ama hullám csap a partoromra,
mely mögött, hosszu hevétől kiégve
rejlik a Nap előlünk nyugalomba:
ül a szerencsés Calaroga, védvé
a nagy paizstól, amelyen feküdve
nyul az oroszlán és bástyákra lépve.
Ott született a Szent Athléta, fűtve
bölcs lángtól, a hit szerelmes vitéze,
ellenség átka, jó barátnak üdve.
Teremtve már erényre lőn idézve,
s megtöltve avval, hogy élő erénye
anyjában anyját jósnővé igézte.
És mikor a szent Kútnál vőlegénye
lőn a Vallásnak, s hozománya lett e
szűz párnak egymás minden kincse-fénye:
A hölgy, aki igent mondott helyette,
bámúlt álmában egy csodás gyümölcsön,
mely tőle s utódjaitól eredne.
S hogy amilyen volt, olyan nevet öltsön,
egy szellem súgta tán, hogy akié lett,
az saját nevét adja néki kölcsön:
s ekként lett Dominicus. Úgy beszélek
róla, mint arról, kit választa Krisztus,
kertjét művelni, hol vetése érett.
Krisztus barátja, és barátja: Krisztus,
kinek akkor gyuladt első szerelme,
mikor első szót mondott néki Krisztus.
Gyakran találta csöndben s térdepelve
dajkája őt a földön, s úgy mosolygott,
mintha mondaná: "Erre jöttem, erre!"
Óh, atyja, Félix, és valóban Boldog!
Óh, anyja, áldott, s igazán Johanna!
ha tudós-módra nevüket megoldod.
Nem a világnak, ahogy más rohanna
Ostia bölcse s Taddeus nyomában,
de mint ki vágya a valódi manna:
nagy Doktor lett ő, rendesnél korábban;
s ment a Szőllőt művelni, mely kiszárad,
ha hű vincellér nem kapál porában;
s ment a Szentszékhez, melyből még nem áradt
fagy a szegényre (bár ma nem kiméli,
nem ő, hanem ki rajt ül, s rosszba fárad):
ment, nem kettőt vagy hármat hatra kérni,
nem is az első üres javadalmat,
sem decimas, que sunt pauperum Dei,
de tévedt világ ellen szabadalmat
harcolni a Magért, amelyből íme
övezni téged huszonnégy fa sarjadt.
Apostol volt tudásra, szívre, címre;
búzgó, mint forrás, ha kitörve kérgét
a földnek, mély ér nyomta föl a színre.
Eretnek törzsek ellen vitte mérgét
s leginkább ott, hol útját szembeszegni
az ellenállás karjai remélték.
Belőle így több nagy folyó eredt ki
a katholikus föld kertjét puhítván,
hogy minden bokra kezd elevenedni.
S ha ez volt egyik kereke a hítvány
ellenség ellen a harci szekérnek,
hol az Egyház győz, nyilait hajítván:
Szükség, hogy ebből annál jobban értsd meg
a másik dicsőségét, kit Tamásnak
ajkai imént szívesen dicsértek.
de a keréktalp-vágta szent csapásnak
útját a világ hamar elfeledte,
s a borkő sói már penésszé vásnak.
Családja, amely nyomaiba tette
lábát, egészen megfordult, s viszárul
a sark helyébe újjhegyét vetette.
De aratáskor látod a buzárul,
milyen volt, ha a konkoly tűzreszórtan
sír, hogy előtte majd a Csűr bezárul.
Hiszem, hogy aki jól lapozza sorban
könyvünket, lel még oly lapot vagy ívet,
min írva áll, hogy "Az vagyok, ki voltam!"
De sem Casal-, sem Acquasparta-hívet
nem mond ilyennek, mert egyik az Irást
elhányva, másik megszükítve téved.
Bennem Bonaventura lelke nyíl, lásd,
lánggá, ki nagy tisztemben hátratettem
minden bal gondot, minden földi sirást.
Illuminát és Ágoston van itten
velem, az első mezitlábasok
Istenne kötelével övezetten.
Szent Victor Hugo, s Péter itt ragyog
a Mangiador; s a hispán sem hiányoz,
kinek tizenkét könyvét olvasod.
Náthán prófétát, s Aranyszáju János
metropolitát, s Anzelmet, Donátot,
ki szerényen nyúlt alsóbb tudományhoz;
Rabanust, és Joákhim bölcs apátot
Calabriából, nézd még tündökölni,
ki jós lelkével a jövőbe látott. -
Ilyen lovagot hajtott írigyelni
Tamás testvér, hasonlót írigyelvén,
s szent versenyért felétek szárnyra kelni:
s velem jött minden társam, szárnyra kelvén."

Tizenharmadik ének

Salamon bölcsessége

Képzelje, aki érteni akarja,
amit ott láttam; (s tartsa meg e képet,
míg hall, szilárdan, mint a szírtek alja):
tizenöt csillag, mely az ég-vidéket
tizenöt ponton oly élőn befényli,
hogy áthat minden légi sűrüséget;
képzelje a Szekeret, melynek éji
s nappali egünkről sohasem bucsúzva,
rúdja, forog bár, meg tud abba' férni;
s képzelje a Kürt száját, melynek csúcsa
a tengely mellett van, mely körül épen
körét a Fő Kerék surranva csússza,
két jelet írni magukból az égen,
minőt rá hajdan Mínos lánya fűzött
a halál fagyát érezvén szivében:
egyik a másikkal körülgyürűzött,
s forgása által, folyton körbejárva,
egyik előre, másik hátra űzött:
s előtte lesz az igazságnak - árnya
e dupla táncrúl, mint csillagalakrúl,
amely körűlem lengett körbeszállva,
mert minden földit annyival haladt túl
mint Chiana cammogását az az égkör,
amely leggyorsabban suhanva fordul.
Itt nem a Bacchus s Paean dala ég föl,
hanem: a két természet egy Személyben,
és amaz Egy, mely áll három személyből.
Majd dal és tánc megállt, időre mérten:
s a szent fény mind örülve rámderengett,
hogy gondról-gondra figyelmük' cseréltem.
S istenkörükben megtörvén a csendet,
szólt a láng, melyből ép Isten-szegénye
csodás élete az imént kizengett:
"Mikor kinyomva már az egyik kéve
és drága magva végre csűrbehordva,
újat csépelni hajt szerelmem éhe.
Azt véled, a kebel, melyből a borda
formálni vétetett a bájos arcot,
melynek a földet ínye megrabolta;
s a másik, mely úgy vítta meg a harcot,
lándzsaverten, hogy elégtételével
világ bünéért fizeté a sarcot:
ami emberi természetbe fér el,
annyi fényt nyert a Teremtő kezébül,
kinek mindkettő adós lételével.
Azért csodálod a fönti beszédbül
azt, hogy a kincsnek nem volt soha párja,
mely ötödik fényt nyerte itt mezéül.
Lesd válaszom' hát, szemedet kitárva:
s hited, szavammal, az Igazra nézni
úgy fog, mint központ köre vonalára.
Minden, akár tud, akár nem, enyészni,
csupán az Eszme fénye, mely szeretve
nemz, és ezt lelkünk Istenének érzi.
Mert az élő Fény, Napjából eredve,
s nem válva Attul, sem a Szeretettül,
mely harmadik lesz kettőből születve,
jósága által egy sugárba meggyűl
tükrözve mintegy kilenc égi karban,
mégsem oszolva többfelé az Egybül.
Innen száll át mélyebb erőkbe majdan,
le tényrül-tényre, mígnem kurta-létnyi
esetlegekké árad el az aljban.
Ezeken a nemzett világot érti
szavam, melyet rövid életre, maggal
avagy annélkül, a mozgalmas ég hí.
Viasszuk és az erő, mely alakkal
látja el, más-más; s a pecsétes Eszme
átfénylik több vagy gyengébb sugarakkal;
igy lelsz egyazon fajta fán keresve
gyümölcsnek néha javát, néha rosszát;
és más-más lelket az emberi testbe.
Ha hibátlannak mondhatnád viasszát,
s az ég erejét is tökéletesnek,
csupa Pecsét lenne és csillagosság.
De a Természet csak úgy adja ezt meg
csorbán, mint az a művész, aki tudja
mesterségét, de gyönge keze reszket.
Azért csak, ha az erők ősi Kútja
hintette tiszta Fényt a Szeretetnek
lángja gyűjti: ez a tökélynek útja.
Igy lett méltóvá egyszer földeteknek
fajtája is az állati tökélyre;
s a Szűz is ekként terhesíttett meg.
Kell hát, hogy ajkam szavadat dicsérje:
hogy soha embertermészetbe annyi
tökély nem hullt s hull, mint e két személyre.
Itt, ha érvem nem tud továbbsuhanni:
»Hogy' páratlan hát mégis ama másik?« -
e kérdésednek kéne megfoganni.
De, hogy ne lássék, amint íme látszik,
gondold el, hogy ki volt, s mi kelle néki,
mikor ég mondta: »Kérj, amid hiányzik!«
Úgy szóltam, hogy már ebből eszed érti,
hogy király volt, és azt a bölcseséget
kérte, amely kell, király-módon élni:
nem az egetmozgató égi népet
számbavenni; sem tudni, hogy necesse
a contigenssel míly tételbe léphet;
sem, si est dare primum motum esse;
sem, hogy félkörbe háromszöget írván
az mindenképen derékszögü lesz-e?
S így ezt és amit mondtam, nézve, nyilván
látod, hogy csak a királyok tökélyét
éri szavamnak nyila, célba hullván.
S ha a »páratlant« helyesen itélnéd,
tudnád; hogy csak a királyokra értem,
kik sokan vannak, s kevesen jófélék.
Igy distingválva fogadjad beszédem;
s így összefér hiteddel ősatyádról,
s arról, ki a mi gyönyörünk az égben.
S ez legyen mintegy lábad ólma mától,
mely, mint fáradtat lankadása, nemre
s igenre túl-sietve menni gátol.
Bolondok közt is utoljára jönne,
ki vak egyformán állítva s tagadva,
nem tudna külömbséget tenni benne.
Gyakran tér elsietve rossz utakra
a vélemény; és aztán öncsalása
köti az észt, hogy bennük megakadna.
Hasztalannál rosszabbra hajtja láza:
mert visszatérve más, mint induláskor
az Igazságnak ügyetlen halásza.
Példát vehetni erről annyi száztól,
Parmenidés-, Melissus-, Brissus-, és még
- aki ment és nem tudta, hova - mástól.
Sabellius és Árius, merész nép,
szavukban mintha az Irásnak arcát,
mint kard tükrében, eltorzítva néznéd.
Túlkönnyünek az ítélést ne tartsd hát;
és ne légy, mint az, aki a buzának
előbb, mint érne, felbecsűli sarcát!
Mert gyakran láttam télen át kiszáradt,
vad és töviskes, puszta csipkebokrot:
és később nyílni rajta rózsaszálat!
hajót is, büszkén szelni könnyü fodrot,
gyorsat; hogy messze tengerig utazzon,
melyet, révnél már, a szél vészbe sodrott.
Ne higyje Márton gazda s Berta asszony,
hogy mert ezt lopni, azt áldozni látta,
azért az Úrnak végzésébe hasson:
az fölkelhet, ez elbukhatik - hátha!"

Tizennegyedik ének

Fény és kereszt

Körtől középig s középtől körig
árad a hullám a kerek edényben,
amint belül- vagy kívülről lökik.
Ez a kép villant hirtelen elémbe,
mikor Tamásnak glóriás beszédje
elhallgatott s belenémúlt a fénybe.
Középtől körig, s körtől a középre
szállt az ő szava és Beatricéé,
aki középen állva, ezt beszélte:
"Vágya kelt ennek, bárha nem beszélé
szóval, se gondolatban, hogy gyökérig
egy más igazság szálait kisérné.
Mondjátok, a fény, mely bimbózva fénylik
körűletek s a lélek koszorúja,
így marad-e, mint most van, örökéltig?
S ha így marad, mondjátok, mikor újra
láthatók lesztek testben, ez a látás
el nem hal-é, a fénytől megvakúlva?"
Mintha körtáncban a lengés, a váltás
nyomán egyszerre árad új vidámság,
élénkebb mozgás, hangosabb kiáltás:
úgy láttam ott e körök égi táncát
gyúlni, hogy új örömben tündököljön,
amint elhangzott a buzgó kivánság.
Ha búsulsz rajta, hogy meghal a földön,
ki égben mindig él: ingyen se véled,
milyen a Zápor, melyben megüdül fönn.
Az Egy Kettő Három, ki örökélet,
s Háromban és Kettőben s Egyben úr,
mindent határol és határt nem érhet,
háromszor zendült ajkán jámborúl
minden léleknek, úgy hogy íly zenében
minden érdem jutalma megujúl.
S hallám, hogy a kisebb kör özönében,
mint az angyal szólt egykor Máriához,
a legdicsőbb láng így felel szerényen:
"Amíg a halhatatlan égi Város
szent édenében áll a hosszu ünnep,
szerelmünk körül ez a mez sugároz.
Fénye kiséri lángoló hevünket,
s a láng a látást; és ez akkora,
amint becsünkön túl a Kegy kitüntet.
Mikor a szent hús dicsőült pora
megint ruhánk lesz: kedvesebb személyünk,
mert teljesebb, hogy rajta a Ruha.
S ha nő a fény, melyhez ingyenbe férünk
a Legfőbb Jónak végtelen kegyébül,
s mely által az Ő látásához érünk:
nő a látás is, és erősre épül,
nő a láng, attól fölgyuladva jobban,
nő a sugár, mely abból árad és gyűl.
De mint a szén, melyből a tűz kilobban
éles izzással a tüzet legyőzi
s látható voltát jól megőrzi abban:
úgy ezt a fényt, mely lelkünket gyürűzi,
legyőzi majd a fölkelt hús alakja,
bár azt ma még a sírnak földje őrzi.
S nem is fárasztja; erejét-haladva,
szemünket a fény, mert a szerv megedzik
itt minden kéjre, minden sugarakra!"
Láttam most, hogy a két kar úgy igyekszik
mondani "Áment", hogy abból a vágynak
ereje elholt testükért, kitetszik,
nem magukért tán, de apák-anyáknak
kedvéért és mind, akiket szerettek,
még mielőtt örök lángokká váltak.
És ím köröttük új fények születtek,
akiket sorba s körbe gyúlni láték,
mint horizonti pírját reggeleknek.
Miként az égen kora este átég
egynéhány csillám, úgy hogy nem tudod még,
igaz-e, vagy szemedtől csalfa játék?:
úgy, mintha én ott sorban gazdagodnék
új kör fénnyel, mely a két régi mása
és mindakettőn túlra hajnalodnék.
Óh, szent Fuvallat igaz villanása!
szememben mílyen lobbanón szülemlék,
mely ki sem bírta, hogy ily ízzva lássa.
De új nevetés gyönyöre gyülemlék
Beatricének égő homlokára
azokhoz, miket nem követ az emlék.
S szemem új erőt nyerve nemsokára
fölvillant s látta, hogy már följutottam
hölgyemmel felsőbb üdvnek csillagára.
Mert láttam, hogy már föntebb állok ottan
a csillagról, mely vörösen tüzelvén
izzóbban égett, mintsem megszokottan.
Teljes erőmből, s a szív tiszta nyelvén,
mely mindenütt egy, gyújték hála végett
lángot az Úrnak, új kegyét kinyervén.
S még az áldozat lángja ki sem égett
szívemből, érzém már, hogy kedvezően
fogadta az Ég a hálás igéket,
mert két sugárban láték gyúlni rőten
lángoló tündöklést, hogy azt kiáltám:
"Óh, Hélios, mily fényt égetsz előttem!"
S mint sarktól sarkig a Tejút, kiválván
benne száz csillag, sűrün átfehérlik,
hogy bölcs se tudja mit gondolni láttán:
úgy csillagozva, nyúlt a Mars szivéig
a két sugár, s a Kereszt jele támadt,
mint körben átlók egymást metszve érik.
Itt emlékem veri fantáziámat:
mert e kereszten sugarazva Krisztus
nincs méltó példám, adni róla számot.
De vedd kereszted, s menj, amerre Krisztus:
s akkor majd lankadásomat kimented,
látva te is, mily hajnal ott e Krisztus.
S a csúcs és tő közt, s karról karra lengett
a fények tánca, s néha szembeszelve
egymás útját, szikrázva földerengett.
Igy láthatsz olykor gyors és lassu, ferde
s egyenes, néha hosszu, néha kurta
átomokat változni szállva-kelve
a sugár csíkja mentén, mely behullt a
homályt sávozván, amellyel az ember
magát a naptól védni megtanulta.
S mintha sokhúru lant és hárfa cseng fel
összhangban, hogy bár a kótát nem érted,
édes neked, és új dalért esengel:
úgy e Kereszten végig a temérdek
csillám hangjából egy himnusz szövődék,
hogy elbüvölt, mit, érzém, meg sem értek.
Csak azt vettem ki, hogy szava dicsőség!
mert mintha, hallva és nem értve, ennyi;
"Támadj föl!" és "Győzz!" fülemig verődnék.
És oly szerelmes kezdtem bele lenni,
hogy élve mindez ideig ily édes
kötelékekkel nem kötött le semmi.
De tán nagyonis vakmerő beszéd ez,
mert nem a szép Hölgy szemeit idéztem,
melyekkel vágyam örökké pecsétes;
de aki tudja, hogy föntebbi részben
mélyebb a szépség élő lenyomása,
s hogy itt azokba még belé se néztem:
az kell, hogy amit gyónok, megbocsássa:
gyónom, hogy védjem! - s igaznak itélhet,
mert a között van a Szemek varázsa,
ami föntebbi égben egyre mélyebb!

Tizenötödik ének

Dante őse

A jóakarat, amely sohse fárad
önteni helyes szeretet fuvalmát
- miként a rosszból a helytelen árad -
elcsititá az édes líra húrját,
melyet az Ég újja feszít vagy enged,
s elcsöndesíté ama dal zsivajját.
Hogy' képzelhetnéd, hogy süket leendett
igaz kérésre ez a Kar, mely értem,
csakhogy kérhessek, engedé e csendet?
Bizony méltó, hogy örök kínban éljen,
ki az Öröktől fosztja meg magát,
hogy elmúlandó szerelmet cseréljen!
Mint tiszta égen szökve szalad át
nyáreste hirtelen tűz, mely magával
vonja szemed, követni szalagát;
s futó csillagnak mondanád; de rávall
arra, hogy más, avval, hogy nem hiányzik
helyérül egy se, s múló sugarával:
úgy láttam, hogy egy csillag lecikázik
csillagzatából ama láng-keresztnek
jobb karja végétől talapzatáig,
s gyöngyként, melyet zsinóra nem eresztett,
csillogott sugárfonalán suhanva,
mint alabástrom mögött fény ha reszket.
Igy Anchises, hogy már temetve hamva,
suhant árnyként - ha nem hazug a Múzsa -
Elysiumban fiához rohanva.
"O, sanguis meus, o, superinfusa
gratia Dei, sicut tibi, cui
bis unquam coli janua reclusa?"
Igy szólt a láng; és én hozzásimúlni
vágyva, reá, majd Kedvesemre néztem,
és kezdtem kettős bámulatra gyúlni,
mert szeme égett drága nevetésben
s én úgy éreztem akkor, hogy enyémet
üdvöm és Éden legmélyébe véstem.
S tovább hallottam zengeni a fénynek,
kit egyként boldog voltam hallva-látva,
oly mély szavát, hogy is nem érthetém meg.
Nem szántszándékkal rejtezett homályba,
hanem kényszerből; mert föllebbre szállott
vesszeje, mint célt tűz e földi tábla.
Mikor a tűz, mely nagy szivéből áradt,
oly fokra csillapult, hogy már a szónak
nyíla értelmünk céljába találhat:
az első, mi kizengett hallgatólag,
ez volt: "Áldott légy, Hármas Egy, ki íme
magvamra szórod záporát a Jónak!"
S szólt: "Boldog szomjban száradt szájam ínye,
mellyel a Nagy Könyv olvasása töltött,
melynek sohsem változik lapja-színe:
ma te, fiam, föloldtad ezt a böjtöt,
fényem nagy böjtjét, a Nőnek kegyébül,
aki válladra, szállni, szárnyat öltött.
Azt hiszed, minden eszméd úgy belémgyűl
abból, ki Első, - mint, ha jól megérted,
a kettő-három-négy az Eggyen épül:
azért azt, hogy ki vagyok, meg se kérded,
sem hogy mért szállok így eléd vigabban
más boldognál, kit vídámsága éltet.
Hited nem csal; mert bárki e csapatban
belát a nagy Tükörbe, melybe' minden
gondod előbb kitárúl, mint magadban.
De, hogy a szent vágyat, mely drága kincsem
s amelynek szomja tart örökre ébren
boldog látásban, - jobban teljesítsem:
emeld csak hangod tiszta, nyílt beszédben!
zengjen a kérés, zengjen a kivánság
melyre a válasz már előre készen!"
Hölgyemre néztem; s rajta oly vidámság
ömlött el, szómat már előre hallva,
hogy érzém, lelkem vágy tollai rántják,
s kezdtem: "Az érzés és az ész hatalma
egyforma súllyal van kimérve néktek,
amint az ős Egyenlőség sugallja;
mivel a Nap, mely világítva éget,
hőt és fényt oly egyformasággal önt fönn,
mely minden hasonlatot kicsivé tett.
De akarat és tudás lenn a földön
kell, hogy oly okból, mely nektek világos,
szárnyára más-más tollazatot öltsön.
És engem, földit; ílyen végzet átkoz,
úgy; hogy köszönni nincsen semmi másom,
csak szívem, ez atyai fogadáshoz!
De esdek hozzád, eleven topázom,
kivel gyöngyös e drága ékszer: engedd,
hogy szép neveden vágyam lakomázzon!"
"Óh, lombom, kiért örömben derengett
szivem, már várva: gyökered valék én!"
válaszul ő így törte meg a csendet;
s: "Kitől családod" - szólt előrelépvén -
"kapta nevét, s ki száz évet legázolt
már lenn a Hegynek első kerülékén,
nekem fiam, és neked nagyapád volt;
illik, hogy útját, jámbor sarjaképpen
mindenmód könnyítsd és imáddal ápold.
Firenze, régi szűk kerűletében,
hol tornya áll még, s reggel s délidőre
harangja zeng, békés volt, tiszta, vétlen.
Nem volt dús öve, gyöngyös főkötője,
sem szépharisnyás hölgyei, se lánca,
mely látnivalóbb, mint a viselője.
Nem okozott még rettegést a lányka,
alig születve apjának: hogy' adja
férjhez hamar, s mit néki hozományba?
Nem nézett üres terem dús falakra;
Sardanapal még nem akadt, ki hálók
fényűzésének titkát megmutatta.
Nem verte még pompában Montemalót
a kis Madárhegy, mely emelkedésre
kiváló lesz, esésre még kiválóbb!
Bellincion Bertit láttam én kevésbe
került bőrövvel, csontcsattal; s tükörtől
kelni nejét, arcát nem piperézve.
Láttam Nerlit és Vecchiót durva bőrből
készült ruhával elégedni, s orsót
s guzsalyt nem válni büszke úri hölgytől.
Boldog nők! tudták, hol lelnek koporsót,
s nem kellett, hogy üres ágyban sirassák
férjüket messze frank utakra bolygót.
Hanem némellyek a bölcsőt viraszták
és csicsugatva használták a nyelvet,
amely papáknak-mamáknak mulatság;
és mások, fonogatva rokka mellett
a kis családnak Fiesolét mesélték,
s Rómát és a trójai veszedelmet.
Akkor még csoda volt, és úgy beszélték
volna Cianghellát és Salterellót, mint ma
Cincinnatust és Corneliát beszélnék.
Ily régi boldog nyugalomba, minta-
otthonba, milyet minden hű sziv áhít,
egyszerűségbe és polgári csínba
tett engem Mária, kit jó anyám hítt;
s ős templomodban Cacciaguida s egyben
keresztény lettem - s ez ma is vidámít.
S Moronto s Eliseo bátyja lettem:
a Po völgyéből jött a feleségem:
s te ennek nevét viseled nevedben.
Szolgáltam Konrád császár seregében,
kinek, hogy karddal övemet csatolja,
kegyét számomra kinyeré az érdem.
Vele harcoltam, Keletig hatolva,
a korcs hit ellen, melynek népe máig
pápa bünéből jussotok' bitolja.
Itt oldozott föl engem a halál; itt
ölt ki e csúf nép a csalárd világból,
melynek szerelme vesztetekre válik:
s Békémbe szálltam e vértanuságból."

Tizenhatodik ének

A régi nemesség

Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség,
én nem csodálom, ha a földi népet
arra birod, hogy benned dicsekedjék
lenn, ahol minden érzés bűnbe téved:
ha fenn, hol egy se tér a ferde útra,
mondom, az égben, voltam büszke véled!
De oly köpeny vagy, mely hamar lesz kurta!
mert jár az Idő éles ollajával,
s csak azé tart, ki napról-napra toldja.
Az "ön"-nel kezdtem, melynek hangja rávall,
hogy hajdan tiszteletből mondta Róma,
s melyet ma már kevesek ajka vállal;
és Beatrice kissé elhuzódva
mosolygott, mint a hölgy, aki köhintett,
mikor elcsattant a Ginevra csókja.
Kezdtem: "Ön ősöm! ön volt, aki minket
nemzett! Ön magamnál emelt nagyobbra!
Ön szólni teljes bátorságra intett!
Szívem az örömnek elönti habja
ezer forrásból, s legnagyobb talán,
hogy kibírja és nem reped meg abba.'
Mondja hát nékem, drága ősapám,
kik voltak ükei és milyen évek
jegyződtek gyermeksége hajnalán?
Szent János nyája mi volt s merre széledt,
mekkora volt, s kik voltak benne akkor
méltók, akiknek széke legkevélyebb?"
Miként szélben hirtelen fuvalatkor
parazsat: láttam e fényt fölszökellvén
lobbanni a hízelkedő szavaktól,
s szememben ekként új szépségre kelvén
fülemben édes, meleg hangja csengett,
de nem korunknak modern mái nyelvén,
s szólt: "Amióta a szent Ave zengett
addig, amikor terhétől szülése
megkönnyítette anyámat, ki szent lett,
ötszáznyolcvanszor, egy percet se késve
fordúlt e csillag, oroszlánja lángos
talpa alá, mely új tűzre igézte.
Hol őseim s én születénk, tanyánkhoz
közel, ér évi versenytek futója
a szélső várost kerítő palánkhoz.
De őseimet elég ennyi szóra
méltatnom; honnan jöttek? kik valának?
szebb tán hallgatni, mint beszélni róla.
Keresztelőnek és Hadak urának
szobra közt akkor fegyverfogható nép
vala ötödrész csapata a mának.
De a polgárság vére tiszta volt még
az utolsó művesig, nem keverve
Campiét, Figghinéét, Certaldóét.
Óh, jaj! jobb volna ék módjára verve
e népek közt még mint szomszédjuk ülni
Galluzzón s Trespianón túl se kelve,
mint őket határunkban tudva, tűrni
Aguglion és Signa parasztja bűzét,
ki már szemét csalásra köszörűli.
Ha ama legmélyebbre vetemült nép
nem nézné Cézárt mintegy mostohája,
hanem mint édesanya magaszültét,
sok, ki Flórencben boltokat csinál ma
s polgár: Simofontiba visszafutna,
ahol koldulva házalt nagypapája.
És Montemurlo Conti-kézre jutna,
s Acone papjához tartozna Cerchi
s talán Grevéhez Bondelmonti, újra!
Mindig veszélyes a népet keverni,
mert a város romlását, mint a testét,
beléjutott rossz új anyagra termi.
Vak bika előbb megtalálja vesztét,
mint vak bárányka; és egy szablya szúrni
jobb lehet ötnél, ha gonddal hegyezték.
Nézd, hogy' ment tönkre Urbisaglia s Luni
s utánuk már hogy, mennek tönkre, hullnak
a hanyatlásba Sinigaglia s Chiusi:
s akkor nem érzed csodásnak, sem újnak
hallani, hogy a családok kihalnak,
mikor még a városok is kimúlnak.
Halált hordoznak minden birodalmak,
mint ti; csak tovább rejtik, mivel hosszú
éltük van - s kurta az emberi sarjnak.
És mint a Holdnak égforgása, lassú
szüntelenséggel partokat ha fed s tár:
Firenze époly forgó, lenge sorsú,
azért csodálatosnak azt se vedd már,
mit most mondok, elődbe vágyva híni
ős népét, kiket a Múlt tőled elzár.
Láttam az Ughi, Greci, Catellini
fajt, Normannit, Filippit, Alberighit
nagynak előbb, majd pusztulással víni.
A sok nagy-nagyot, s a sok régi-régit,
az Arca-házat és Sanella-házat,
Soldanierit, Ardinghit, és Bosteghit.
A farnál, melyet ma annyi gyalázat
terhel, hogy már a bárka szinte süllyed,
mit hajdan annyi vihar szele rázott,
láttam akkor, hogy hűn őrködve ülnek
a Ravignan-ok, Guido gróf, s akikre
a Bellincion név címei derülnek.
Pressa immár a kormányt megkerítve
tudta forgatni; s Galligai úrnak
arany fogó volt már kardjára ütve.
Már amaz Oszlop pettyei virúltak;
s Sacchetti, Giuochi, Fifanti, Barucci,
s Galli; s akik a Mérlegért pirulnak...
Virult a törzs már, melyből a Calfucci
vére eredt; és a curuli székbe
beült a Sizi faj, s az Arrigucci.
Óh, hányat láttam, akit büszkesége
letört ma már! s arany lapdát hajítva
virúlt Firenze, s nagy tettekben ége.
Igy éltek azok atyjai, akik ma
ha stallum ürűl, zsákká hízni zsákján
beülnek, mint a saját javaikba.
A hetyke faj, mely űzi, mint a sárkány
azt, aki fut; de ki fogát mutatná
vagy erszényét; szelíd lesz, mint a bárány,
már naggyá nőtt, kicsiből szörnyü naggyá;
vágott is, hogy rokon lett ipja révén,
Ubertini Donato arcokat rá...
Már Fiesoléból piacunkra térvén
ott lakott Capponsacchi; s Infangato
s Giuda jó polgár lett, hazádban élvén.
Igaz, bár hihetetlen és kiáltó:
a Perákról van nevezve a Porta,
a belvárosba szűk útat bocsájtó.
Mindenkit, aki büszkélkedve hordta
szép címerét a nagy Bárónak - okkal -,
ki nélkül Tamás ünnepe ma csorba,
ő már lovaggá tett, nemesi joggal;
bár ma a néppel vágyik összefogni
olyan is, ki ezt bírja zsinorokkal.
Megvolt már Importuni s Gualterotti;
és még ma is nyugodtabb lenne Borgo,
csak új szomszédhoz ne kellene szokni...
A Ház, melytől Firenze könnye csorgó,
mivel az ő jogos boszúja tette,
hogy sorsotok ma vígből búsra forgó,
még díszben állott, lakóival egybe';
óh, Buondelmonte! mégis mért futottál
nászától, másnak csábjait követve?
Sok volna víg, aki szomoru lett már,
ha az Emába vesztett volna Isten,
mikor először közibénk jutottál.
De ama csorba kőnek, mely a vízben
tükröz a hídról, áldozva, Firenze
kellett, hogy minden békét elveszítsen.
Ezekkel és másokkal én szerencse
ölén láttam még, és könnye se csordult,
mert nem volt hír, mely siralmát jelentse;
ezekkel békében és sohse csorbúlt
hűségben láttam népét, hogy a liljom
visszafelé lándzsáján sohse fordúlt,
s nem volt viszály még, hogy vérszínbe' nyíljon."

Tizenhetedik ének

A száműzött költő

Mint Clyménéhez futva, hogy a rosszat,
amit hallott magáról, földerítse
(miért az apák ma is óvatossak):
úgy voltam én, úgy látott Beatrice,
úgy a szent Lámpa, ki helyét cserélte
imént, hogy földi lényem' közelítse.
"Bocsásd ki vágyad gőzét!" - ezt beszélte
hölgyem - "és belső tüzeid hevítsék";
nem mintha talán szavaid megértve
kellenének, hogy tudásunk' segítsék;
de hogy szokj hozzá, szólani a szomjba',
hogy bizton s méltán érjen a segítség!"
"Óh, drága törzsem! ki Paradicsomba
jutván, miképen látják földi elmék,
hogy háromszögbe csak egy fér be tompa:
látod a véletlenek hirtelenjét
előbb, mint vannak, ama Pontra látva,
ahonnan minden idő csak jelen lét:
Vergiliusszal ama hegyre hágva
nemrég, amellyen a lélek begyógyul
s mikor leszálltunk a Halott Világba,
borzadtam én ott sok balsúlyu szótul
jövőmről; - bár magam' vértezve érzem,
fejemre bármily sors csapása tódul.
Azért vágyamat töltenéd egészen
- mert előrelátott nyíl röpte lassabb -,
ha megmondanád, hogy sorsom mi lészen?"
Igy szólitám a Fényeset; Magassat,
aki előbb szólt hozzám; mint akarta
hölgyem, hogy semmi szót ne halogassak.
Nem talányokban, ami megzavarta
hajdan a népet, mielőtt az Isten
báránya halt, hogy bűneinket oldja,
hanem világos szókkal szólt a tüzben
ősöm szerelme, kit láttam, hogy átfog
mosolya, s lángol is, de rejlik is benn:
"A véletlenség, mely materiátok
nagy könyvén túl nem terjed, mind lefestve
az örök Szemben, melybe én belátok;
s véletlen voltát azért mégse vesztve,
mintahogy nem lesz szabva gálya mente
attól, ha partról szem kiséri lesve.
Ezért mintahogy édes hangja zengve
az orgonának halkan jut a fülbe,
úgy jut a sors, mely téged vár, szemembe.
Mint a gaz mostohától menekülve
Athénét Hippolytos odahagyta:
úgy hagyod el Firenzét, kényszerűlve.
Készíti már a gonoszok csapatja
az ürügyét, és mit ne tenne könnyen,
ki még Krisztust is mindennap eladja?
S a durva nép a vesztest szidja fönnyen
szokás szerint; de majdan visszavíjja
jogát az igazság, büntetve szörnyen.
Aminek legjobban fog fájni híjja,
elhagyod; s első nyíl ez elhagyásé,
melyet rádlő a számüzésnek íjja.
Majd megtudod, mily sós kenyér a másé;
s föl- és lemenni, mílyen kínos ösvény,
keserves lépcső az idegen házé!
De ami legjobban sújt még, a fösvény
gonoszok és butáknak társasága,
akikkel együtt ragad el az örvény.
Ellened a bolondok durvasága;
de majd az ő homlokukon fakad csak
s nem a tiéden, a szégyen virága.
Barom-voltukról bizonyságot adnak
tetteik; és becsűletedre vál,
ha magadból csinálsz pártot magadnak.
Az első menhely, mely készítve vár,
az, hogy a Nagy Lombárdi kegye rádszáll,
kinek címere: lépcsőn szent madár,
s kezed, minden nyájasságában áskál,
hogy kettőtök közt, vevésből-adásból
az lesz előbbi, mi utóbbi másnál.
Vele találod, akit foganáskor
úgy megjegyzett e csillag szent erője,
hogy élete híres lesz e varázstól.
Még nem sokat tud a világ felőle,
mert fiatal még: csak kilencedízben
forog körűle e körök gyürűje;
de a Gaszkonyi, Henriket, ki hisz benn',
nem szedi még rá, mikor már e jellem
túl pénzen-gondon, föllobog a tűzben.
És kell, hogy nagyságának híre keljen
s pompája nőjjön, úgy hogy róla majdan
ellenségének is beszélni kelljen.
Amit ő tesz majd: benne bízz a bajban!
mert ő emberek sorsát megcseréli,
azt, aki koldus vagy dús vala hajdan.
Ezt írd elmédbe, de nem kibeszélni!"
S mondott olyakat, hogy elhihetőnek
majd aki látja, még azt sem ítéli.
S így toldta: "Fiam, ezek íme főleg
a hallottak glosszái; ez az ármány,
amit csak néhány forgás rejt előled.
De rossz szomszédaidnak nem kívánnám,
hogy írigyük légy: hisz még élve éred,
hogy sír az álnok, díját megtalálván."
Most, hallgatással mutatván a lélek,
hogy ami bordát elejébe tettem,
átszőtte, s rajtam a sor, én beszélek:
kezdém, mit ki tanácsra kételyekben
olyantól vágyik, kinek akaratja,
látása és szerelme feddhetetlen:
"Látom atyám, az idő mint ragadja
lovát felém, és jönnek oly csapások,
mik annak fájnak, ki magát megadja.
Azért jó fegyver lesz, ha jól vigyázok,
hogy, ha már tőlem elveszik hazámat,
verseim miatt egyéb kárt ne lássak.
Lenn, hol végtelen keserű a bánat,
s a Hegyen át, amelynek édes ormán
előmbe Hölgyem drága szeme támadt;
s az Égben, fényről-fényre vándorolván,
sokat tanultam; miktől szája majdan
sokaknak vásnék el, ha elsorolnám.
S ha az Igazság gyáva híve voltam,
Félek, hogy éltem' azoknál veszítsem,
kiknek e mái kor lesz majd a hajdan."
A láng, melyben nevetve drága kincsem'
találtam ott, úgy fénylett, hogy a napnak
aranytükörben olyan fénye nincsen,
s aztán felelte: "Csak a bűntudat, csak
a maga vagy a mások szégyenének,
tudása érzi fullánkját szavadnak.
Ne hódolj a hazugság szellemének:
akinek viszket, az csak hadd vakarja!
és minden látást mondjon el az ének!
Hangod talán először megzavarja
a szájnak ízét, de jól megemésztve
éltető táplálékká gyűlik alja.
Kiáltásoddal mint szél sodra léssz te,
mely mindig a tetőket sújtja jobban:
s ez jó alap lesz hírnevedre nézve.
Azért kellett neked e csillagokban
s a Hegyen és a Bús Völgyben mutatni
csupa oly lelket, kiknek híre sok van,
mivel csak akkor tud a példa hatni
és megnyugtatni, ha gyökere annak
nem ismeretlen és nem földalatti
s érve nem tűnik föl bizonytalannak."

Tizennyolcadik ének

Betűk a Jupiteren

Már a szent tükör önnön örömébe
merült el és én szavai izével
kerestem édes csöppet ürömébe:
mikor a Hölgy, ki Istenhez vezérel,
szólt: "Ne gondolj rá! gondolj közelére
annak, ki mindent kijavít Kezével!"
Visszafordított vígaszom zenéje
s amit akkor láttam a szép szemekben,
meghagytam ajkamnak, hogy ne beszélje,
mivel arra méltónak nem hihettem,
sőt elmémet se, melynek visszatérni
oda segítség nélkül lehetetlen.
Annyit tudok csak effelől beszélni,
hogy őt szemlélve nem volt semmi vágyam
és semmi mást sem tudtam volna kérni,
mert az örök Gyönyör, mely igazában
csak őrá hullt, tükrözve szent szemében
megfürdetett visszavert sugarában.
"Fordulj meg és légy figyelmeddel ébren!" -
szólott, mosolya fényével legyőzve -
"mert nemcsak az én szememben van Éden!"
Mint itt a földön néha oly erősre
látjuk a vágyat gyúlni, hogy a szemben
ragyog, mintegy a lélekből esőzve:
oly lángolást láttam e szent Örömben,
kihez fordultam, föllobbanni vágyán,
hogy megszólítson néma gyönyörömben.
S ily szóval kezdte: "Ez ötödik ágán
az örök Fának, melyet csúcsa éltet,
s mindig gyümölcsöz, sohsincs lombtól árván,
oly lelkek boldogok, kik lenn mig éltek,
nagynevű hős volt mind és oly hires,
hogy dús a Múzsa, ki ilyet dicsérhet.
Azért a Kereszt szarvaira less:
akit nevezek, úgy fog tenni, mint a
gyors tűz, ha felhőn át utat keres."
S láttam, hogy a Kereszten átsuhinta
Józsue névre gyors, lángsodru csorgás;
s ez előbb történt, mint a szót kimondta.
S hős Makkabéus-névre könnyü forgás
támadt, és pörgött, mint gyermek csigája;
s ami hajtotta, öröm volt a korbács.
S még kettő vonta szememet magára
ott a Nagy Károly és Roland nevére,
mint sólymár szeme tapadt a madárra.
Vilmos lángjára, Rainouard hevére
néztem föl még; majd Gottfried herceg illant,
majd Guiscard Róbert, a kereszt tövére.
Az is a többi közt nevezve csillant,
kivel már szóltam: hangját jól kivettem,
s hogy a nagy Karban mily zenét ad ily hang.
Jobbra fordultam, hogy kifejezetten
halljam Hölgyemtől, mit kell tennem ottan,
vagy lássam tükrözve a szent szemekben:
és észrevettem, hogy sugara jobban
világit és még ezerszer vidámabb,
mint legutóbb, vagy máskor, látni szoktam.
És mint a munkás, ha izomzatának
munkája folytán napról-napra érzi,
s mindig örül, hogy új ereje támad:
akként éreztem akkor én, hogy égi
keringésemnek íve nőtt az éggel,
látva, csodám hogy fényét megtetézi.
S mint lányka arca lenge könnyüséggel
cserél, levetve szégyenszíne terhét,
pirost fehérrel és rózsát a jéggel:
úgy lobbantotta lángja győzedelmét
fehéren a hatodik égi csillag
felém, melyben egyszerre bennetermék.
S láttam, szerelmi tűzben égve virrad
a joviális: juppiteri fáklya,
s arcán nyelvünknek több betűi nyilnak.
És mint madarak a parton, ha látva
a prédát, üdvözölni fölröpülnek
s fonódnak sorba, ékbe, karikákba:
úgy láttam itt, hogy szent lények vegyülnek
s válnak el ismét, s dalolva s röpülve
majd D, majd I, majd L formába gyülnek,
előbb dalolva és a dalra gyülve;
s e jelek egyikévé összeállnak,
azután kissé hallgatnak, megülve.
Óh, szárnyas lovon szálló lány! ki szárnyat
adsz a lángésznek s halhatatlan éltet,
mint ő veled sok népnek és királynak:
világíts meg, hogy adjam vissza kérlek,
alakjukat, miképen megfogantam:
rövid versekben nagy erőd zenélhet.
Így megjelentek, minthogy néma hangban
hangzó és mássalhangzó hétszer öt:
s én élő szókká formáltam magamban.
DILIGITE JUSTITIAM szökött
ige s főnév előbb előmbe; s aztán
QUI JUDICATIS TERRAM, mind kijött.
S azt ötödik szó M-jében marasztván
rendjüket állva, aranyos szalagnak
látsztak az ezüst Juppiter nagy arcán.
S láttam, hogy több más fény ez M-alaknak
csucsára száll és ottan énekelve
a Jót, ki vonja őket, megmaradnak.
Majd mint ki üszköt csóvál, és szökkelve
szállanak számtalan szikrái szerte,
mikből jövőt sző jósok balga nyelve:
légbe magát úgy ezer fény emelte,
s több, újra, többé-kevésbbé, miképpen
szánta a Nap, ki őket feltüzelte.
S amint megállt mind a maga helyében,
ím óriás Sas feje; nyaka leng ki,
mintegy fényekből rajzolva a fényben.
Aki ott rajzol, nem vezeti senki:
csak Ő vezet; s a rajz, mit Ő vonalzott,
fészkekben a sast formálva teremti.
Beatitudo többi, aki rajzott
az M ormára nyílni liliomnak:
most fölröpült és folytatá a rajzot.
Óh, édes csillag! milyen gyöngyhalomnak
hány gyöngye zengte, hogy minden igazság
az égből jő, mit gyöngyeid befonnak!
Azért azt kérem, hogy a fő Okosság
szemei, aki hajtja szent erődet,
a fényed-rontó ködöket behassák,
és űzze ki a gaz kereskedőket
szent templomából, melynek fala-tornya
csodákból és mártírvérből emelődtek.
Óh, ég serege! melyet fölhatolva
láttam! imádkozz azért, aki ittlenn
eltévedt, a rossz példán megbotolva.
Karddal csatáztak hajdan; ma pediglen
elvéve a kenyeret is, mitől
senkit se tilt a jó Atya, az Isten.
De gondolj rá te, ki írsz, hogy törölj:
hogy Péter-Pál, ki meghalt a gyümölcsért,
melyet te tiprasz, él még s tündököl!
Elmondhatod: "Rajongok ama bölcsért,
ki a magányban szent varázst talált
és mártír lett egy édes-táncu hölgyért:
de nem ismerek sem halászt, se Pált."

Tizenkilencedik ének

A Sas szavai

Előttem állott szárnyait kinyitva
a drága kép, és édes élvezetben
a lelkek testvérseregét viditva.
Egy-egy rubinfényt láttam mindezekben,
amelyben lángra gyúlt a Nap sugára
és ekként ért szemembe, tükrözzötten.
S amit itt mondok most el nemsokára
nem zengte hang soha, nem írta tinta
s még képzelet sem gondolt ily csodára.
Mert láttam s hallám csőrét nyílni, mintha
beszélne - s minket és mienket értett,
mikor az én és az enyémet mondta.
És kezdte: "Jámbor s igaz életemért tett
az igaz Isten e szent glóriába,
melyhez a győztes vágy nyila sem érhet;
s a földön hagytam emlékem, hiába!
mert a földi nép, mely csak rosszba' fárad,
dicséri, de nem lép nyomába lába."
Mint sok parázsból csak egy meleg árad,
úgy itt e képnek a sok szerelemből
egy dala gyűlt csak, mely lelkembe szállott.
"Örök virágok az örök Örömből!
kiknek illatú" (szómat én igy öltöm)
"ezerből egy lesz, s egyként lehelem föl:
oldjátok meg illattal hosszú böjtöm,
mely oly soká tartott éhségben engem,
mert táplálékot nem talált a földön!
Jól tudom, hogyha van ország a Mennyben,
hol tükrözik az isteni Igazság,
kell, hogy rajt fátyol tinektek se lengjen.
S tudjátok, mily vágy gyötör, hogy ihassák
füleim a szót, és hogy mint harapja
lelkem' a kétely; mert már régen az rág."
Mint sólyom dugja a sólymár kalapja
alól fejét ki s szárnyát összeverve
szépíti magát s jókedvét mutatja:
úgy láttam én itt tenni, megfigyelve,
az égi kegy dicséreteiből szőtt
jelet, a Vígak dalát énekelve.
S azután így szólt: "Az, aki a Körzőt
a világ széleibe tüzte s benne
írt nyiltat s titkot, utolsót és elsőt:
nem tehettem az egész Egyetemre
oly mély pecsétet, hogy az ő Igéje
még végtelen mélységesebb ne lenne.
Bizonyság, hogy az ég első kevélye,
teremtés csúcsa, nem várván be fényét
a Kegynek, nyersen vettetett a mélyre.
S így szolgáltatja csupán szűk edényét
minden kisebb teremtmény ama Jónak,
ki csak magában határolja lényét.
És ebből már kitűnik láthatólag,
hogy látástok, mely csupán egy sugára
és Észnek, ama mindenüttvalónak,
annyi erőt nem ölthet fel magára,
hogy Végokát sokkal messzebb ne tudja
annál, ameddig terjed szemhatára.
Igy az örök Igazság égi kutja
oly rejtély a ti világtok szemének,
mint a tengerek mélyeinek utja.
Mert, noha partnál még fenékre érhet,
beljebb nem látja: bár ott sem hiányzik.
csakhogy mélysége elrejti a Mélyet.
Nincs fény, ha nem a Derüből sugárzik,
melyet nem zavar semmi; - csak sötétség
nélküle, s húsnak árnya s mérge látszik.
Előtted már a rejtek és a Vétség,
mely az élő Igazságot takarja,
s amitől lelked gyötri sűrü kétség,
ha kérded: "Kit az Indus messze partja
szült, ahol senki a Krisztust valójában
nem mondja, írja, olvassa, se hallja:
minden szándéka s minden tette jóban
fárad, amennyi látást nyert az Égtül
és nincsen vétke példában, se szóban:
hitetlen hal meg s kereszt vize nélkül:
hol az igazság, mely őt elitélje?
s ha ő hitetlen, hogy róhatni vétkül?"
De hát ki vagy te, hogy birói székre
ülj és sok ezer mérföldről itélhess,
kurta látásod egy araszig érve?
Bizony, ha itt tovább vitázva éles
ésszel, az Irás szavát nem figyelnéd,
sok kétség kelne benned és veszélyes.
Óh, földi állatok, óh, durva elmék!
Az ős Akarat, ki maga a Jóság,
sohsem távozott önmagától el még:
igazság csak az összhangban-valóság
vele; s Őt semmi földi jó se vonja,
inkább belőle árad mind a jóság."
Mint gólya még fészke fölött csapongva
röpköd, ha fiókáit megetette,
s bámul rá, kinek betellt kicsi gyomra:
úgy tett a Sas, s én szemem rájavetve
néztem az áldott képet, kinek annyi
szent bölcsességből szövődött a röpte.
Hallám dalolni, és láttam suhanni;
s szólt: "Mind neked e dal, ki azt nem érted,
örök itélet földi észnek annyi!"
S mert egyre még ott lengtek és henyéltek
a Szentlélek e tűzei a Sasban,
amely egy Rómát halhatatlan éltet,
az újrakezdte: "Nem járt e magasban
előbb vagy utóbb, mint meghalt a Krisztus,
csak aki hitt őbenne, az Igazban.
De hány van, aki mondja: "Krisztus! Krisztus!"
és ítéletkor távolabb találja,
mint kinek ismeretlen volt a Krisztus.
S aethióp lesz a keresztény birája,
mikor elvál a két nyáj balra-jobbra:
s ezt örök kincse, azt insége várja.
Mit mond a perzsa, királyaitokra,
ha belenéz a Könyvbe, mely kinyitva
minden bűneiket mutatni fogja?
Ott fogja látni Albert többi titka
közt azt, amelytől megrebben a penna,
s mely Prága népes országát kiirtja.
Ott látja a gyászt, mely borítja lenn a
Szajna táját azért, kit agyar öl meg;
mert verdéjében hamis pénz terem ma.
Látja, kit a gőg szomjai gyötörnek,
melytől bolond már a skót és az angol,
s határai közt békén meg nem ülhet.
Látja, mily puhaságban él s bitangol
a spanyol és a buja cseh, ki már nem
ismer erényt, vagy attól elcsatangol.
Ott fogja látni ama Jeruzsálem
sántáját, kinek a jósága I lesz
a könyvben, de ellenkezője már M.
Ott lesz jegyezve gyávasága s híres
fukarsága a tűz-sziget urának,
hol hosszú éltét végezé Anchises;
s hitványságáról méltán adni számot
röviditett szavakkal lesz az írás,
és kis helyen sok csonka betü támad.
Ronda éltével lapjain kicsíráz
bátya s öcs, kik miatt oly büszke fajt
és két koronát öntött el a sírás.
S a portugállt s norvéget festi majd
híven, s a rácot, ki még megsiratja
a rossz pénzt, mit Velence megsokkalt.
Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja
magát félre vezetni már - s Navarra
boldog, ha őrzi bércei csapatja.
S mindakettőnek legyen zálog arra,
ahogy Nicosa s Famagosta bajmog
s sír bestiája miatt, aki marja,
s semmivel sem jobb, mint a többi zsarnok!"

Huszadik ének

Pogányok a mennyországban

Mikor az, ki fölgyújtja a világot,
estére fél-egünket odahagyja
s köröskörűl a nappal színe sápad,
az ég, mely fényét eddig tőle kapta,
ezer kis lánggal ég föl hirtelenbe
(de azért csak egy, csak ő ragyog abba').
Ez az égi színjáték jut eszembe,
mikor a Sas, e földi, hősi jelvény
áldott csőrével benémúlt a csendbe;
mivel mind ez az eleven ezer fény
fölragyogott, emlékemből-esendő
s ellengő énekeket énekelvén.
Óh, édes vágy, ki köpenyűl a csengő
nevetést öltöd: hogy' égtél, akikbe
csupa szent eszmét sugallt a Teremtő!
S mikor a szent gyémántok, kikkel üdve
kövezve volt a hatodik Sugárnak,
az angyali csengőket csendesítve
elnémúltak: hallám mintegy vizárnak
zúgását, melynek habjai, mutatva
csúcsuk bőségét, kőről-kőr szállnak.
És mint a hangnak színe és alakja
a lant nyakán szülemlik vagy a flóta
résein áradt szellővel kihatva:
úgy hirtelen s váratlan fölcsapódva
a Sas nyakán, mint hogyha nyílna rése,
kelt e moraj, mint búgó, lassu nóta.
"Így történt ama hangok születése
s csőrén oly szóvá gyűltek össze lassan,
minőt szivem várt, hogy magába vésse.
"A rész, mely bennem lát, s a földi sasban
a napot állja, most azt várja tőled,"
kezdte - "hogy merőn nézd vizsgálva hosszan.
A tüzek közt, mik formámmá verődtek,
azok, kikről fejem két szeme villog,
rangjukra nézve legelőkelőbbek.
Az, ki pupillám közepébe' csillog,
volt, aki a Frigyládát helybe helyből
vitte, a Szentlélek-sugallta dalnok.
Dalának itt igaz értéke eldől:
mert itt minden dal akként kapja díját,
amint a szív az, honnan zengve feltör.
Az ötből, kik övezve e pupillát
szemöldököt csinálnak, ez, a csőrnél,
szólt az özvegynek: »Fiadért ne sírj hát!«
Most látja már e fénynél, e dicsőnél,
ama homályhoz mérve, hogy mi drágán
fizet, ki Krisztust meg nem ismerőn él.
Ki a szemöldök ívhullámu hátán
utána fellebb jő: az Úr, halálát
halasztá, bűnbánó szivébe látván.
Most látja már, hogy földi szív imáját
meghallgatva, nem csorbul az Itélet,
amikor lenn holnappá teszi má-ját.
Utána jő, kiben rossz végre éledt
Jó szándék: mert pápa kedvére vélem
s a törvényekkel görögföldivé lett.
Most látja már, hogy nincs, ki úgy itéljen,
hogy a tettéből jött rossz néki ártson,
bár a világnak romlására légyen.
S ki szemívemre lehajló vonást von,
Vilmos, kiért kell, hogy a föld, mely élve
sírja Frigyest és Károlyt, fölkiáltson.
Most látja már, mint ölel kebelére
igazságos királyt az Ég, mikép itt
ragyogva jelzi lángsugáru fénye.
Ki hinné földön, hol oly sok a tévhit,
hogy a trójai Ripheus e körben
miként annak ötödik lángja fénylik?
Most látja már, mit kétségtől gyötörten
nem lát a föld: az Úr kegyelme titkát,
bár ő se hat legmélyre a Tükörben."
Mint aki légbe látja a pacsirtát
szállni dalolva, s majd hallgatva, hogyha
beteljesíti csöpp szivét a vígság:
úgy láttam, amint hangját csítitotta
ez a hű képe amaz égi Kéjnek,
melynek kényére van minden, ahogy van.
S bár csak az voltam szívem kételyének,
mi az üveg a színnek, mely ruházza,
mégsem állhattam meg, hogy ne beszéljek,
mert nagy erővel lökte ki nyomása
ajkamról a szót: "Mi van itt?" - s a Sasnak
új lángra lobbant ünnepe varázsa,
és láttam, hogy szemei csillagossak.
és az áldott Jel nem hagyott epedve
várni soká, hogy szent titkába hassak.
"Látom, hogy amit mondtam, elhiszed te,
mert én mondom; de meg nem érti elméd,
s így van, bár tudva, mégis ködbe fedve.
Úgy teszel, mintha nevét megfigyelnéd
valaminek jól; de a név nem önt fényt
mivoltára: s így magyarázni kell még.
Regnum coelorum eltüri az önkényt
élő reménytől s forró szeretettől,
amely legyőzi az isteni törvényt;
nem ahogy szokott ember emberektől
győzetni; de mert akar lenni győzve,
s jósága győz, mikor győzetve megtör.
A szemív első s ötödik dicsője
kelt bámulatra, hogy miként lehetnek
ők is angyalok országába szőve?
De nem haltak meg, mint talán hihetted,
pogány, hanem keresztény-mód, hitében
ez a tűrendő, az a tűrt Sebeknek.
Egyik Pokolból, honnan senki még nem
tért meg a jóra, visszaszállt a csontba;
és ezt a Remény kapta díjaképen,
az élő Remény, szárnyait kibontva
az imáknak, hogy támassza föl Isten,
hogy aztán élve megtérésre vonja.
A dicső lélek, kiről van szó itten,
csekély időre visszatér a húsba,
látta mentségét, s megismerve hitt benn;
s hivén, szeretet oly tüzére gyúla,
hogy e Játékba, második halállal
jutni méltatta a Játéknak Úra.
Második, oly mélyből fakadott kegy által,
hogy forrásának sohse szállt teremtmény
ős hullámig szeme sugarával:
élt, minden vágya csak a Jóra lengvén,
míg kegyről-kegyre látás nyílt szemébe,
jövő váltságunk titka földerengvén,
s hitt benne, úgy, hogy el se bírta végre
a bűnbehúllt pogányság ronda bűzét
s szava gáncsokat szórt a balga népre.
Keresztség helyett három égi szűzét
nyert a Jobb Keréknek, ezer évvel
előbb, mint keresztkút öntötte vízét.
Óh, milyen messze rejlik gyökerével,
ős Rendelés! látásod ama szemtől,
mely a teljes első okig nem ér el!
Halandó! mért akarsz itélni lentről?
ha mi, kiknek látása Istenig leng,
magunk se tudunk minden égi szentről!?
és e hiány édessé válik itt fent,
mert kéjünk nő a kéjben, hogy csupán azt
akarjuk, amit Isten, és az Istent."
Hallám, hogy az égi Kép ígyen áraszt
szent csőréből rövidlátó szememre
mézédes orvosságot, drága választ.
S mintha édes énekkel egy ütemre
reszketne a húr művészi kezekben,
s mint a dal attól új varázst ha nyerne:
úgy láttam a két lángot égni szebben
s láttam és most is látom elbeszélve,
hogy, mint a két szem, ha egyszerre rebben,
meglengtek a szavaknak ütemére.

Huszonegyedik ének

Az arany lépcső

Szemeim újból elmerülve csüggtek
már Hölgyem arcán, s a szemmel a lélek;
s tőlem minden más gondok messze szöktek:
s ő nem mosolygott; sőt így kezdte: "Félek,
ha mosolyogni kezdenék reád itt,
hamuvá lennél, miként Semelé lett:
mert szépségem, mely mindinkább világít,
amint a szent Palota lépcsejének
elérünk egyre magasabb fokáig
ha nem mérséklem záporát a fénynek,
úgy ragyogna, hogy erőd beleégne,
mint lomb, ha égi tűz legyintené meg.
Fölemelkedtünk a hetedik égbe,
mely az Oroszlán égőtalpu lába
alatt ma vegyes erőt küld a légbe.
Fordítsd elmédet szemeid nyomába
s tedd tükörévé őket ama képnek,
melyet e csillag tükre vett magába!"
Aki tudná, hogy szemem milyen étket
szívott, az ő boldog szemébe nézve,
mielőtt ez új gondra fordulék meg:
az tudná, mily édes volt követése
égi vezérem szavának, hogy arra
egyensúlyába visszatért a csésze.
A Kristályban, mely Föld körül haladva
forgását, nevet nyert az ős királyrúl,
ki alatt szunnyadt az ösztönök alja,
arany színben, melyen át lángsugár hull,
láttam egy Lépcsőt, és hogy oly magosra
nyúlik, ahol már a látás elájúl.
És láttam, hogy sok élő fény tapossa
fokait, hogy azt hittem, minden égi
láng odagyűlt, hogy sugarait ossza.
És mint a varjak serege, ha régi
szokása szerint hűvös szürkületben
csapkodva veri szárnya hidegét ki;
és egyik rész egyszerre messzeröppen;
a másik visszaszáll, ahonnan indul;
harmadik helyben kering nagy körökben:
úgy láttam, hogy, egyszerre kelve, mind új
csapatok válnak egyre széllyel itten
a nagy Lépcső bizonyos fokain túl;
s egy fény, ki hozzám legközelbre libben,
fölfénylik úgy, hogy azt mondtam magamban:
"Látom, hogy szerelem ég szemeidben!"
De az, kitől mikorban és hogyanban
várom az intést, némán áll; s így én sem
mondom fennhangon el, ami szavam van.
Mire a Hölgy, ki látta kétkedésem
a mindent látó Istennek szemében,
szólt: "Töltsd be forró vágyadat egészen!"
S én kezdtem: "Bennem oly csekély az érdem,
nem méltó válaszodra; mégis annak
kedvéért, aki mert engedte, kérdem:
mondd, boldog Élet, kinek rejtve vannak
vonásaid a magad örömében,
mi hozott mellé így csekély-magamnak?
És mondjad: miért hallgat itt az Éden
édes szimfóniája? Más körökben
oly áhitattal zeng, oly égi-szépen!"
"Hallásod, mint látásod, gyenge" - röppen
válasza hozzám - "s így nem zeng az ének,
mint Beatrice sem mosolyog itten.
S fokain az ég arany lépcsejének
hozzád szálltam, hogy téged ünnepeljen
hangom és pompás öltönyöm: e fények.
Nem, hogy nagyobb tán másénál szerelmem:
mert másban is van itt még több; vagy ennyi
szerelem, mint fényük mutatja jelben:
de mely a Világterv cselédje lenni
méltatott, az ős Szeretet kirendel,
mint látod, így szolgálatodra tenni."
"Látom, bölcs Lámpa" - szóltam - hogy e szent hely
udvarában a szerelem s szabadság
megegyezik az örök égi Renddel:
de azt előttem még ködök takarják,
társaid közűl így eljönni értem
miért szállt épen ez a hivatal rád?"
Még szavaimnak végéhez sem értem,
malomkerék módjára körbeforgott
s középső pontja centrum lett a fényben;
s szólt a bennűlő Szerelem, a Boldog:
"Az isteni fény énreám leszállott
áthatva ezt a forgólángu burkot;
s ereje látásommal egybeállott
s magam fölé emelt, hogy íme látom
a legfőbb Lényeget, amelyből áradt.
Innen ered vígságom, tisztaságom:
mert amennyire látásom kitisztul,
annyival tisztábbfényü lesz a lángom.
De kire a legtisztább égi dísz hull,
az Úr szemébe néző Szerafin se
felelne néked, bármily fényre is gyúl:
mert a felelet elméd-vágya kincse
oly rejtve űl az Úr végzése mélyén,
hogy nem lesz, hogy földi szem tekintse.
És a halandó földnek, visszatérvén
jelentsed ezt, hogy gőgjében ne törjön
ily cél felé, elérését remélvén.
Az ész itt fénylik: füstöl csak a földön;
gondold el immár, hogy is értené lenn,
amit az sem ért, ki az égbe följön?"
Igy tiltottak meg bölcs szavai nékem
minden merészebb kérdést erre nézve,
s azért csak nevét kérdezném szerényen.
"Két part között ül Itália bérce,
és oly magas, tájékán pátriádnak,
hogy a villámra föllebbnyúlva néz le;
s púpot csinál (ezt hívják Catriának),
mely a Remeteházat őrzi védve,
hogy csupán Istent imádni járnak."
Igy kezdett hozzám harmadik beszédre;
s folytatta: "Itt a világot feledve
úgy beleedztem a remeteségbe,
hogy, minden étkem az olajfa nedve,
s hőt-fagyot tűrve, elmélkedni unszolt
lelkemnek minden kívánsága-kedve.
E kolostorból még akkorta dús volt
az Ég termése; más már mostanában
s hamar kitűnik, milyen szomorú s holt.
Damjáni Péter voltam e tanyában;
és Bűnös Péter az Adria mellett
Miasszonyunknak híres otthonában.
Földi éltem már nagyobbrészt letellett,
hogy a Kalaphoz vont a pápa kénye,
mellyel borítva mind bünösebb fej lett.
Járt Képhás, és járt Választott Edénye
A Szentléleknek, mezitláb, soványon,
akármely csárda étkével beérve.
De mái pásztor nincs, hogy ne kivánjon
két szolgát - oly sulyos! -, ki támogatja,
s még uszályával egyet, aki bánjon.
Díszméneit palásttal borogatja,
úgy, hogy egy bőr takar két állatot...
Óh, türelem! hogy nem roskadsz alatta!"
E szókra láttam több új lángot ott,
a lépcsőkön leszállni és keringeni,
s minden forgásra jobban csillogott...
S megálltak ottan emezt körbelengni;
és újjongás szállt és nőtt oly erősre,
hogy földön példát nem tud arra senki,
s meg sem értettem, a hangtól legyőzve.

Huszonkettedik ének

Visszatekintés a csillagokból

A rémülettől elalélva; halva
fordultam vezetőmhöz, mint a gyermek
fut ahhoz, kiben legtöbb a bizalma;
s ő, mint anya az apró sihedernek,
ki sápadtan áll, lélekzete-vétlen,
gügyög, elaltatván az ijedelmet,
szólt: "Nem tudod hát, hogy fenn vagy az égben?
s nem tudod, hogy itt szentek mind a lények?
s csupa jó szándék ég az égi létben?
Látod, milyenné tenne még az ének,
és mosolyom milyenné tenne már itt,
ha egy ujjongás lelked' így lepé meg?
pedig ha jól megértenéd imáit,
benne olvasnád a bosszút, amelyet
meglátsz, mielőtt elérnél halálig.
Az égi Kard nem ismer késedelmet,
sem sietést; - csak úgy tünik föl annak,
ki félve várja, vagy vágyára gerjed.
De fordítsd már figyelmed másra: vannak
itt híres lelkek, s szavam lesz a lámpa:
látsz, ha szemeid nyomában suhannak."
S én megfordúltam, ahogy ő kivánta
és láttam száz kis lapdát; mindenkinek
egymást kölcsönbe szépítette lángja.
És én megálltam akkor, mind akiknek
szerénységük tilt kérdést, s vágyuk éle
saját habozó lelkükön törik meg.
S a legnagyobb gyöngy pompásfényü kéje
elém szökkenté lángja drágaságát,
hogy minden vágyam beteltét igérje,
s hangot hallottam benne, így: "Ha látnád,
mint én, a köztünk égő szent szerelmet,
nem rejtenéd el vágyad tiszta lángját.
De hogy nagy célod későbben ne nyerjed
azzal, hogy itt vársz: felelek, kihallván
lelkedből a szót, mely oly félve rejlett.
A hegyet, melynek Casino van alján,
hajdan tévedt nép lakta, látogatta;
szivét pogány hit kápráztatta csalfán.
S én voltam, kitől legelébb fogadta
annak nevét, aki a földre hozta
az Igazságot, mely lelkünk' ragadja.
És éltemet oly egy csillagozta,
hogy a falvakat mind megtéritettem,
mik elmerülve voltak a gonoszba.
Szent szemlélődő mind e tűz, körülöttem,
kik földön élve égtek ama Nyárban,
mely dúsan hajt s gyümölcsöz a szivekben.
Itt Rómuáld van, és emitt Makár van;
s itt testvéreim, kiknek lába, lelke
klastromainkban megmaradt szilárdan."
"Az érzés, melyet elárulsz" - felelte
ajkam - "s a lélek, melyet íme látok
tűzeitekből sugarazva szerte,
bizalmamat kitárta, mint virágot;
mint nap a rózsát, amikor kipattan
s ereje mind több, kelyhe egyre tágabb:
kérlek azért, atyám, mondd meg, ha kaptam
az Égtől olyan bőségű kegyelmet,
hogy arcodat láthassam takaratlan?"
S szólt: "Testvér, várj, hogy e kegyet kinyerjed:
a végső körben vágyad majd eléred,
hol az enyém, s a többi mind, betellnek.
Ott tökéletes, ott lesz teljes, érett
minden vágy; ott van mindörökre minden
rész helyén, hova tette ős Itélet,
mert nincsen térben, és pólusa nincsen;
s odáig ér föl tőlünk ez a Lépcső
s azért van, hogy szemedből eltünik fenn.
Odáig látta égbenyúlni végső
végéhez Jákob pátriárka, s látta,
hogy szent fokain angyalnép megy és jő.
De most nem indul rajta senki lába
a földről, s állnak még a Regulák,
csak hogy több papir fogyjon a világba'.
Bűnbarlangok ma, titkosak, buják,
ami klastromnak volt valaha szánva;
s rossz liszt zsákjává lettek a csuhák.
De még az aljas uzsora se bánja
Istent úgy, mint a szent javak kamatja,
mi a barátok szívét gyújtja lángra.
Mert úgy kell, hogy az Egyház annak adja,
amit gyűjt, aki kér »Isten nevében«:
nem rokonokra, vagy más még csufabbra.
De oly könnyűség van a földi vérben,
hogy jó kezdet nem bír több évnyi léttel,
mint ami kell, hogy tölgyön makk megérjen.
Arany és ezüst nélkül kezdte Péter;
Ferenc szegényen és alázatossan;
magam is puszta bőjttel és beszéddel.
És e kezdetet jól megnézve mostan
s aztán azt, hogy mi lett belőle, látod,
hogy fehér volt, és barna, ami most van.
A Jordán hajdan visszafelé vágott;
tengerben út nyílt, mert az Úr akarta:
nagyobb csoda, ki itt ad orvosságot!"
Mondá, és elvegyült a szent csoportba;
s láttam összebbsimúlni e csoportot,
majd mint forgószél, légbe szállt kavargva.
Hölgyem utánuk intett föl a boldog
lépcsőre szállni, és édes varázsa
legyőzte bennem a földi mivoltot.
Nincs, aki földi lépcsőn szaporázza
lépteit úgy természet erejével,
mint ott szállt az én léptem szárnyalása.
Amily igaz, hogy visszatérni hévvel
vágyom a Diadalba, s lent a porban
husom bűnbánva, mellverésben ével:
nem illan ujjad úgy, kikapva gyorsan
a lángból, mint én a Bika utáni
jelet megláttam - és már benne voltam.
Óh, dicső csillag! melynek, hogyha bármi
tehetségem van, adós vagyok érte:
mily nagy erő tud belőled kiszállni!
Veled születtem, veled szállt az égre
a minden élet atyja, mikor ajkam'
a toszkánai lég először érte.
S mikor elömlött az Ég kegye rajtam
s a Körbe szálltam, melynek sodra kerget,
a te tájad volt, merre behatoltam.
Lelkemből hozzád most hő ima serked,
hogy adj erőt erőddel énekemnek
a nehéz helyhez, amely vonva sürget.
"Közelén vagy a végső Győzelemnek
s most éles látást kell, hogy itt kivánjál,
mert haszna lesz az éles tiszta szemnek.
Azért mielőtt mélyebb üdvbe szállnál"
- szólt Hölgyem - "nézz le, mekkora világot
gurítottam a lábaid alá már;
hogy mámoros vígságra gyúlj, ha látod,
és úgy olvadj a diadal-seregbe,
mely vígan járja e kerek hazákat!"
Igy visszanéztem a megjárt körökbe,
mind a hét körbe; s láttam ezt a Földet:
kacagva néztem a csúf, csöppnyi rögre,
s ki javaira legkevésbbé törtet,
legtöbbre tartom; s aki Másra gondol,
azt úgy tekintem, mint valódi bölcset.
Láttam Latóna lányát, ama folttól
menten, mely miatt (láttad, hogy csalón-é?)
ritkább-sürűbb szőttesnek néztem olykor.
Kiálltam a fényt, mely Hyperióné
(az ő fia), s szomszédságba' leltem
gyermekeidet, Mája és Dióné!
Láttam a mérsékletet Juppiterben
apja s fia közt, most megértve, mért nem
maradnak hárman mind egy-táju helyben.
És mind a hét most megmutatta nékem,
milyen nagyok, mily sebesen keringnek,
s mily távol vannak egymástól az égen?
S látszott a Kis Gömb - gőgje szíveinknek -,
amint az örök Ikrekkel forogtam;
hegy-völgyein szemeim égve csüngtek,
mignem a szent Szemekbe visszaloptam.

Huszonharmadik ének

Krisztus diadalmenete

Mint a madár, ha az otthonos ágok
között ült édes kicsinyjei fészkén
az éjben, mely elrejti a világot;
s reggel a drága fejecskékre nézvén
hamar, hogy nékik élelmet találjon,
nehéz munkáját könnyüvé igézvén
siet, hogy egy kihajló galyra szálljon;
az égő Napot égve, lesve várja,
és a Hajnalt születni messze tájon:
úgy nézett Hölgyem egyenessen állva
s merőn figyelve, amaz égvidékre,
hol útját a Nap leglassabban járja.
S én látva őt e nagy várásban égve,
úgy tettem, mint ki folyton másra vágyik
és a reményben elégül ki végre.
De nem sok perc tellt egyik és a másik,
várás és látás közt, mert szomjam-oltva
láttam, hogy az ég lassan fölsugárzik.
S szólt Beatrice: "Im egész csoportja
Krisztus diadalmenetének! Ime
ez égforgás termése mind behordva!"
És úgy lángolt előttem arca színe
s szemei oly gyönyörrel tele voltak,
hogy nincs a nyelvnek arra szava, ríme!
Mint tiszta éjein a teleholdnak
örök nimfák közt Triviát nevetni,
akik színt adnak a nagy égi boltnak:
úgy láttam ezer láng közt fényesedni
a Napot, melytől valamennyi láng gyúlt,
mint a mienktől csillag gyúl seregnyi.
És az eleven ragyogáson át húllt
e lángvalóság, oly vakítva, fénylőn,
szemembe, hogy csöpp látásom elájúlt.
Óh, Beatrice! drága jó kisérőm!
Így biztatott: "Itt oly fény győz le téged,
melynek sugára kifog minden élőn.
Itt látod az Erőt s a Bölcseséget,
mely Ég és Föld közt az utat nyitotta,
melyért a vágy már oly régóta égett!"
Mint a felhőkből, nem férvén azokba,
kicsap a tűz, ha megnőtt s lángra éledt,
s magát hajlama ellen földre dobja:
lelkemben épúgy megnővén az élet
e táplálékon, kicsapott magából,
és meg se tudom mondani, mivé lett.
"Nyisd föl szemed, mert szemem tűze lángol!
Eleget láttál, hogy immár kibirjad,
és mosolyomba nézni mi se gátol."
Úgy voltam, mintha lassan kelve virrad
előtted egy felejtett kép, s hiába
igyekszel, hogy eszedbe visszahíjjad:
hallva e kegyet, amelynek dijába
nincs méltó hála, s mely végkép beírva
a Múlt könyvébe, a memóriába.
Ha minden ajk egyszerre dalra nyílna,
mely Polyhymnia s hugai édes
tejét valaha dalra hízni szívta:
nem jutna az igazság ezredéhez,
segítve lelni szót a szent mosolyra,
s arcát leírni, mily gyönyörűséges.
Azért kell hogy e pontot átugorja
Éden felé szállván a szent Poéma,
mint ki előtt az út omolva volna.
De elgondolva, milyen súly e téma,
s mily halandó váll remeg itt alatta,
ki az, kiben a gáncs ne lenne néma?
Nem oly ut az; hogy kis ladik szaladja
s nem való magát-kímélő hajósnak,
hol bátor bárkám hasít be a habba.
"Mérthogy szemeddel arcomra fonódsz csak?
miért nem nézed a sok szép virágot,
amelyek Krisztus napjától bimbóznak?
Itt van a rózsa, melyben amaz áldott
ige testté lőn; s liljomok, amellyek
illata vitte jóra a világot!"
Igy Beatrice; s készen, hogy figyeljek
szavára én, fölnéztem, hogy kiállva
a fényt, gyengeségemmel harcrakeljek.
Mint napsugárban, mely tört felleg árnya
mögül jön, aki látja dús növényzet
rétjét s árnyékból néz napos virányra:
úgy láttam én ott felhőit a fénynek,
mely mind felülről világítva égett,
de napjukat fenn nem láthattam én meg.
Áldott erő, mely átitattad őket!
fölemelkedtél, hogy fényét ne vedd el
szememnek, amely nem bírt volna téged! -
A szent Virág neve, mely este-reggel
zendül imámban, erőm visszaadta
a felsőbb lángig szállnom e szemekkel.
S amint szemem lefestve megmutatta,
mekkora és milyen a drága Csillag,
mely győz az égben, mint győzött alatta:
az égből íme egy tűzcsóva illant
le s koszorúnak csavarodva körré
fején egyszerre mint korona csillant.
A legszebb dallam, ami még a földé
s amiért minden földi szív epedne,
ég-zengés módra a fület gyötörné
az égi húr hangjával egybevetve,
amely a szép Zafir körül gyürűzött,
mely legtisztább színt ötvöz az egekre.
"Angyal szerelme vagyok; itt gyürűzök
a mámor körül, mely a Méhből árad,
melynek házában Örömünk időzött;
s gyürűzni fogok, míg követve járod
fiadnak útját, égi Hölgy, s az égnek
a legfelső köre ragyog, mert te járod!" -
Igy tett a zengő gyűrü szent pecsétnek
dalt még fényére; s ekkor zendítette
a többi fény mind Mária nevét meg.
A nagy világ királyi köpönyegje,
mely minden testre ráborúl, s amellyet
leginkább éltet az Úr lehe s tette:
alsó partjával még oly messze sejlett
fejünk fölött, hogy onnan, ahol álltam,
még fényéig a látás föl se terjedt
s annyi erőt szememben nem találtam,
hogy a koszorús lángot föl kövessem,
akit Fiához emelkedni láttam.
S mint gyermek nyújtja karját, hogy repessen
a mama felé, kinek szívta mellét:
kifelé-áradt lelkükkel tüzessen
repestek a fények, hogy fölemeljék
lángjukat Máriához: így mutatta
mindannyi hozzá-vonzó nagy szerelmét.
Igy látásomban soká megmaradva
oly édesen zengték: "Regina coeli...".
hogy kéje szívem' máig el se hagyta.
Óh, dús hombárok! mily bőség dicséri
a gazdát, ha jó mag, amit lehintett
s a jó magnak jó termését is éri.
Itt örülnek és élvezik a kincset,
mit számkivetve szerzünk Babilonban
aranytalan hullatva könnyeinket.
Itt diadalmas, ülve hatalomban
fiával Máriának s Istenének
a régi s új Zsinattal, égi honban,
az, aki kulcsát tartja annyi fénynek.

Huszonnegyedik ének

Vallatás a hitről

"Óh, választott vendégei az áldott
Bárány nagy Vacsorájának, ki táplál
úgy, hogy étkétől betellnek a vágyak:
ha ez, ki itt Isten kegyéből átszáll,
morzsákat ízlel asztalaitokról,
mielőtt néki útat a halál tár:
nézzétek, mint eped a szörnyü szomjtól.
és harmatozzatok rá! Ti meríttek
a Forrásból, amelyre egyre gondol."
Szólt Beatrice; s ezer láng kerített
be gömbként, pólusok körül kerengve,
s mint üstökös, ránk éles fényt derített.
És mint az órakerekek, ütemre
forogva, míg az első állni látszik,
a végső gyorsan surran tovalengve:
úgy lengve más-más ütemmel a tánc itt,
a gyorsaságról és a lassuságról
láttam, hogy bennük mily dús üdv sugárzik.
És a legtisztább, legszebb fényü lángból
oly boldog tüzet láttam ott kikelni,
hogy egy sincs ott több, mely annyira lángol.
Háromszor láttam lengni s énekelni
hölgyem körül: hogy magamnak se bírjon
képzetem arról képet ecsetelni.
Azért ugrik a tollam és nem írom,
mert durva színt ad arról már az emlék,
nemhogy a szó még, ajkon és papíron.
"Óh, szép nővérem! oly buzgón lehelléd
felém imád, hogy vágy gyúlt íme bennem
elhagyni érted szent köröm szerelmét" -
megállva ott az áldottlángu szellem
ekképen irányzá a drága Hölgyre
fuvalmát, amint zengtem énekemben.
"Nagy ember lángja!" - felelt üdvözölve -
"te, kinek Urunk a Kulcsokat adta,
miket e szent Örömből vitt a földre:
faggassad ezt ki minden ágazatja
- könnyű és nehéz - felől ama hitnek,
mellyel lábad a habokat tapodta.
Jól tudom, hogy nincs rejtve szemeidnek,
vajjon helyesen hisz, szeret, s remél-e,
mert a Mindenek-tükrén égve csüggnek:
de mert ez Ország hitük érdemére
választja polgárságát: hadd köszöntsön
be hitvallással a Hitet dicsérve!"
Mint a zord Mester elé a jelölt jön
és fegyverkezik a kérdésre némán,
hogy bizonyítsa; nem hogy benne döntsön:
úgy - hallva a leckét, mit szava mért rám -
érvekkel fegyverkeztem: hogy feleljek
ily kérdezőnek ily kérdésre méltán?
"Szólj, jó keresztény, és nyiltan felelj meg:
hogy mi a hit?" - S én arcom fölemeltem
a fényhez, amely ilyen szót lehellett;
majd Beatricét néztem, aki jelben
adott parancsot, öntenem folyómat,
melynek forrása bent van a kebelben.
"A kegy, mely adta, hogy ily áldva gyónjak
a legnagyobb Vezérnek" - kezdtem akkor -
"engedje nékem jól formálni szómat!"
S aztán folytattam: "A nem-ingatag toll
írta, atyám, testvéredé, ki Rómát
eltávolítá a hamis utaktól:
a hit a remélt dolog, mint valóság;
a hit a láthatatlan bizonyosság; -
ebben oldom föl én a hit csomóját."
S akkor hallottam: "Helyesen bogozzák
ajkaid a szót, hogyha jól megérted,
mért mondja: valóság és bizonyosság?"
És én feleltem: "A magas miértek
bár tékozolják fényeiket ittfenn,
még a földi szemekbe el nem értek:
s azért egyetlen lényegünk a hit lenn,
amelybe égi remények fogóznak:
és így van lényeg s valóság a hitben.
S ez a hit alap az okoskodóknak,
hogy ami láthatatlan, bizonyítsák:
s bizonyosság a hitből így fonódhat."
S megint hallottam: "Ha ennyire tiszták
volnának a tanok, földön tanúlva,
éhen vesznének ottlenn a szofisták."
Igy szólt ama szerelem lángra gyúlva;
s: "Megmérve már" - hallottam újra tőle -
"a hit pénzének mind ötvénye, súlya:
de erszényedben van-e hát belőle?"
"Van" - szóltam én - "oly fényes és kerek,
hogy jó pénz, semmi kétségem felőle."
S a fény mélyéből ilyen szó eredt,
amely ott fénylett: "E szent amulettnek,
amelyben minden erők rejlenek,
hogy lettél úra?" - S én így felelek meg:
"A Szentlélek esője, mely elárad
lapján a régi és új Pergamentnek,
oly szillogizmus, melynek semmi hályog
nincs fényén, meggyőz, és ellene minden
bizonyítékot tompának találok."
S hallám: "S mért elég, hogy meggyőzve hintsen
beléd fényt, az ó s új tétel, s hogy arra
szemed, mint Isten szavára, tekintsen?"
S én: "Ami e meggyőződést sugallja,
azok a tények, mikhez nem ver üllőt,
nem hevít vasat Természet hatalma."
"S mi biztosít, hogy tény valaha túllőtt
természeten?" - szólt. - "Aki bizonyítja
olyan, hogy épen bizonyítni kell őt!"
"Ha a föld a keresztény tant tanítja
csodák nélkül" - mondta ő - "ez messzeszóló
csoda már és elég, hogy bizonyítsa.
Te voltál a jó magot szerteszóró,
s szegényen, éhen ültetted a Plántát,
mely szőllő volt, és ma már tüskekóró."
Erre szent dalnak lobbantotta lángját
a magas Törvényszék: "Dicsérjük Istent!" -
mint zengni szokta mennyei vidámság.
És a Nagyságos, ki vizsgálva mindent
vitt engem ágról-ágra, oda érve
velem, hol már az utolsó galy int fent,
kezdte: "A szent Kegy, szerelmet cserélve
lelkeddel, ajkad', amint nyitni kellett,
akként nyitotta eddig csókos érve:
azért is onnan helyes szó szökellett;
de most mondd: mit hiszel? és ily virágot
ki ültetett beléd, hol így kifejlett?"
"Óh, szent atyám, óh, szellem, aki látod,
mit úgy hittél, hogy a szent Sírba lépve
ifjabb lábakat győzhetett le lábod:" -
kezdtem - "kívánod, hogy öntsem elédbe
hitem tartalmát, s az okot, mely engem
így fölgyújtott, hogy hígyjek benne égve.
S én ezt felelem: Hiszek egy Istenben,
egyben, örökben, aki mozdulatlan
egeket mozgat vágyban, szerelemben.
S e hitre nemcsak fizikás alap van
s metafizikás: hanem az Igazság,
mely innen esőz gazdag áradatban.
Mózes, zsoltárok, próféták árasztják;
s ti szent szerzői Evangéliomnak,
nyerve a Lélek lángoló malasztját.
S hiszek három személyben, s hiszek annak
örök egy s mégis hármas lényegében,
melyre egyformán áll a van s a vannak.
S e mély rejtélyre, melyről szólok épen,
ama szent evangéliomi tantól
kaptam az Úrban többszörös pecsétem'.
Ez volt a forrás, e lángból suhant oly
szikra belém, hogy, mint csillagot estje,
őrzöm, és percre nem hagyom magamtól."
Mint ki jó hírt kap, figyel arra lesve,
majd ujjongva karolja át a szolgát,
mihelyt az a beszédet befejezte:
úgy ott megáldva háromszor karolt át,
akinek e hitvallást kelle tennem,
az apostoli láng, és hőn dalolták
ajkai, mily örömét lelte bennem!

Huszonötödik ének

Vallatás a reményről

Ha lesz egykor, hogy mint szivem kivánná,
e Szent Dal, melynek ég s föld munkatársa
s amely több évre tett engem sovánnyá,
legyőzi a zordságot, mely kizárt a
drága karámból, hol bárányka voltam
s szunnyadtam a gaz farkasok dacára:
új gyapjam nő majd, mílyet sohse hordtam:
új hangot váltok, hogy otthon diszítsem
fejem' új lombbal, régi templomomban:
mert ott léptem a Hitbe, melyet Isten
számontart, s melyért Péter méltatott,
hogy homlokomra koszorút feszítsen. -
És ím felénk egy újabb fény hatott
a körből, honnan az, kit Krisztus első
világi helytartójaként hagyott.
És Hölgyem arca új vígságra kelt s ő
így szólt: "Nézd! nézd! a Zászlós, akiért
Compostellában ember annyi megy s jő!"
Mint galamb, ha párjához visszatért,
leszáll mellé, majd, szerelmét mutatni,
turbékolva keringi át a tért:
láttam az egyik Nagyvezért, fogadni
társát, a másik Nagyvezért, dicsérve
az Étket, melyet csak a Menny tud adni.
De aztán üdvözlésük véget érve,
csöndben coram me szálltak, és kigyúltak,
hogy arcomat le kellett sütni, félve.
Hölgyem ajkai szent mosolyra nyíltak.
"Óh, híres élet!" - így beszélt a Fénynek -
"ki Bazilikánk bőségét leírtad:
zengesd föl kérdéseit a Reménynek.
Hisz te példázod a Reményt a földön,
hol Jézus főleg hármatokra fénylett."
"Emeld fejed, s ne félj: ki ide följön
halandó földről, kell, hogy megtanúlja,
hogy sugarunktól szeme meg ne törjön."
Az új tüz így erősitett meg újra;
s szemeim felemeltem a Hegyekre,
melyeknek előbb meggörbíte súlya.
"Mert halál előtt nyerted a kegyet te,
nagy Császárunkat a titkos teremben
látni, kit övez grófjai seregje,
hogy az igaz Udvarral állva szemben
a Remény, melyből jó szeretet ébred,
benned és másban majd dúsan teremjen:
mondd meg: mi az? s mint virágoz be téged
lelkedben? és mondd: honnan kapta lelked? -
végzé a Második láng a beszédet.
S a szent Hölgy, kivel ily magasra keltek
szárnyaim, mert vezette: megelőzött
s felelt előbb, mint ajkaim feleltek:
"A harcos Egyház egy fia se győzött
több reménnyel, mint írva áll a Napban,
mely seregünkre annyi fényt tetőzött:
azért szállott rá a Kegy íly alakban:
Egyiptomból Jeruzsálembe jutni
még Földi szolgálatból oldozatlan.
A másik két pont, mit nem tőle-tudni
kérdeztél, csak hogy majd elmondja, benned
az erénynek milyen szerelme gyúlt ki:
maradjon rá, mert könnyen megfelelhet
dicsekvés nélkül arra; s Isten adjon
e feleletre néki bő kegyelmet!"
Mint jó tanuló, kész, hogy megragadjon
minden kérdést, jó benyomást teendő
és hogy tudása rejtve ne maradjon:
"Remény" - siettem szólni - "a jövendő
győzedelemnek szent várása; s szűli
ég kegye s érdem, hogyha elegendő.
S e fényt belém több csillag lángja szűri;
s legelőbb szűrték az égi Vezérnek
dalnoka által írott könyv betűi.
"Tebenned bíznak" - így zeng a Dicsének,
mit ő írt - "akik szent Nevedet tudják!" -
S tudják, akik az én hitemben élnek!
Aztán lelkembe harmatozta kútját
episztolád, eltöltve, hogy ma mások
felé én hajtom a szent csöppek útját."
Mig így beszéltem, villámlobbanások
módjára egy kis sűrü láng remegve
s hirtelen ama fényből fölsugárzott,
s ily szót lehelt: "A szerelem, mely egyre
ég bennem még ez erényért, mely éltem'
táborhagyásig s pálmámig követte:
készt szólnom hozzád, aki az erényben
tudsz gyönyörködni; s vágy hallani tőled,
hogy mit igérsz magadnak e Reményben?"
S feleltem: "Minden Istent-szeretőnek
a régi és uj Irás tűz ki célt,
s ez mutat rá, mit kell remélni főleg?
Ézsaiás dupla ruhát igért
a léleknek majd igaz otthonában:
s csak akkor van ott, ha az Égig ért.
Testvéred sem igérte mostohábban,
sőt még tisztábban, a fehér ruhárul
beszélve szintén amannak nyomában."
Erre, alighogy ajakam bezárul
"Sperent in Te" - így hallok gyúlni vig dalt,
s a többi hang mind záporozva ráhull.
S egy fény most úgy tul ragyogá a hiv kart,
hogy, ha a Rák oly fényes volna, télen
volna egy nap, amely egy hónapig tart.
S mint ahogy fölkel s táncba lép fehéren
egy vídám szűz, s nem hiuságra gondol,
csak hogy illendőn menyasszonyt kisérjen:
úgy a fölizzott láng e vígalomból,
láttam, hogy a Kettőhöz száll, s azoknak
tánca a szent örömben szinte tombol.
Ajkak dalra, lábak táncra mozogtak;
és Hölgyem rájuk némán állva nézett,
ahogy a menyasszonyok nézni szoktak.
"Ez az, ki édes keblén heverészett
pelikánunknak; s kit szent feladatra
Krisztus keresztről szólított s idézett", -
szólt Beatrice; de nem hagyta abba
nézni merőn a lángokat beszéde
után, miként előtte és alatta.
Napfogyatkozást látni a hegyélre.
aki kiáll és ajzza szemeit:
annyira néz, hogy elvakul beléje:
úgy érzém én is ott, hogy elvakit
a harmadik láng; s hallám: "Mért igyekszik
szemed azt látni, ami nincsen itt?
Testem a földben föld, s porladva fekszik
a többi testtel, míg számunk, ahányat
a nagy Végzésnek határozni tetszik.
Csak ketten kapták meg a két ruhának
kegyét a Szent Klastromban ezidáig;
így mondd, ha ottlenn erről hírt kivánnak".
E szóra láttam, hogy merőn megáll itt
a lángtánc és a három Fuvalatnak
vegyes dala egyszerre csöndbe mállik:
mint evezők, ha sebesen haladnak,
majd fáradságot vagy veszélyt kerülve
egy füttyentésre csöndesen maradnak.
Óh, mivé lettem, mikor elmerülve
Beatricére néztem, s mégse láttam,
pedig (körülöttem ezer fény derülve)
mellette voltam, s a boldog világban!

Huszonhatodik ének

Vallatás a szeretetről - Ádám

Míg félve álltam, mert igy elvakíta
az éles fény, egy hang áradt belőle,
s minden figyelmemet magába szítta,
mondván: "Addig is, amíg új erőre
kapna látásod, mit fényem eloltott,
eszmélkedve végy kárpótlást felőle.
Kezdd el tehát; s jelöld meg azt a dolgot,
amire lelked vágy; és el ne csüggedj;
látásod nem holt, csak zavarba-oldott,
s ki veled e dús égen át együtt megy,
a szent Hölgynek, szemében van a hajdan
Ananiás ujjában rejtezett kegy."
S én: "Hintse mikor ő akarja majdan
írját szememre, melyen át belépett
egykor a tűzzel, mely még egyre rajtam.
A Jó, mely megbékíti ezt a Széket,
minden írás alfája s ómegája,
mit a Szeretet szemeim elé tett."
Ugyanaz a hang, melynek szózatára
elült a vakság ijedelme bennem,
intett, hogy szavam folytatását várja,
s szólt: "Szűkebb rosta kell, hogy rajta menjen
szavad még át; mondd, mílyen szél verése
irányzá nyílad, hogy ily célba lengjen?"
S én erre: "Filozófok érvelése
s innen áradt tekintély súlya kellett,
hogy e szerelmet a szivembe vésse.
Mert a jó, ha jó, akként gyújt szerelmet,
amint fölfogjuk; s oly magas fokára
gyújtja a hőnek, mint jósága terjed.
Azért a Lényeg, melynek nincs határa
a jóban, úgy hogy ami jó kivűle
van, csak az ő fényének egy sugára,
kell, hogy szerelem nagyobb lángját szűlje
abban, ki szemét ama tanra nyitja,
amelyet rejt ez érvelés betűje.
Ez igazságot nékem az tanítja,
aki könyvében minden halhatatlan
lélek első szerelmét bizonyítja.
Tanítja nékem ezt a csalhatatlan
szerző, Mózesnek azt mondván magárul:
"Minden jót eléd tárok én magamban!"
Tanítod te is; mert többet elárul
első szavad az égi rejtelembül,
mint más heroldnál összesen kitárul."
S ily választ kaptam: "Földi értelemtül
s erősítő tekintélytül vezetve
legfőbb szerelmed az Istenbe lendül.
De mondd, mily más zsinórral érezed te
vonva magad feléje még? beszéld el,
hány foggal mart e szerelem szivedbe?"
Nem volt előlem rejtve oly sötéttel
Krisztus sasának terve, hogy ne lássam,
hova céloz a vallató beszéddel,
azért így kezdtem: "Minden harapásban,
amely Istenhez tereli a lelket,
részem volt, hogy szerelme leigázzon.
Mert a világ, mert én - megannyi rejtek -
annak halála, ki meghalt, hogy éljek,
a remény, mely a jókban égve serked,
s az előbbmondott örökéltü érvek
kivontak a rossz vágyak tengerébül,
hogy a Jó Szerelem partjára érjek.
A lombhoz, melyből földi kertje épül
az Örök Kertésznek, szerelmem annyi
csak, amennyi jó Belőle belé gyül."
S egy édes dalt hallottam fölsuhanni
erre az égről; s Hölgyem drága hangját:
"Szent! Szent! Szent!" - így sietett belefonni.
S mintha éles fény nyilai suhantják
szét álmaid, melynek heves sugára
szemed hártyáin egyenkint zuhant át,
a felébredt szem előbb alig állja,
hirtelen azt se tudja, hogy mivé lett,
amíg magához nem tér nagysokára:
ugy űzött tova minden kicsiséget
szép Beatricém szememből szemével,
mely ezer mérföld messzire is égett;
s többet láttam, mint előbb; mire hévvel
kérdém egy negyedik fényről, ki lenne,
aki közöttünk hirtelen tünék fel.
S felelte: "Ebben néz lobogva szembe
atyjával amaz első földi lélek,
akit az első Erő megteremte."
S miként a lombok, hogyha könnyü szélnek
jöttére meghajolnak, majd kinyúlva
otthonos magasukba visszatérnek:
úgy lelkem, előbb kábulatba fúlva
szavára, majd a kérdésekre-gerjedt
vágy adott néki biztonságot újra.
S így kezdtem: "Óh, egyetlen érve-termett
gyümölcs! ősatyám, kinek minden asszony
lánya és menye! könyörgök, felelj meg!
Látod, mint éget buzgó és igaz szomj:
tudod, miért? s nem is pazarlom a szót itt,
hogy válaszodnak időt ne mulasszon."
Mint egy betakart állat hánykolódik
leplei alatt, s szemmel látja vágyát,
aki figyeli mozgó takaróit:
oly nyiltan égett fényburkán a vágy át
az ős léleknek, tetszésemre tenni,
s láttam kigyúlni az öröm zsarátját,
amint szólt: "Szükség nincs szavadra semmi,
mert úgy tudom kérdésed', hogy a földön
nincs bizonyosság semmiről sem ennyi,
mert megmutatja az igaz Tükör fönn,
amely nem lesz visszfénye soha másnak,
s minden visszfény az Ő fényeiből jön.
Tudni vágysz, mikor tett a szent Varázsnak
kertjébe Isten, hol a drága mély szem
megedzett a nagy Lépcsővel csatáznod;
és meddig éltek szemeim e Kéjben;
és hogy a nagy Haragot mi okozta;
s hogy milyen nyelvet alkottam s beszéltem?
Halld hát, fiam, nem épen a Tilos Fa
gyümölcse volt oka a Számüzésnek,
hanem csak az átlépés a Tilosba.
A nap, míg e Zsinatért ott emésztett
vágy, honnan Vergiliuszt küldte Hölgyed,
négyezerháromszázkét kerülést tett.
S még húsban élve laktam lenn a földet,
láttam kilencszázharminc visszatértét
minden csillagához az égi Körnek.
Nyelvem, mióta ajkaim beszélték,
kihalt, előbb mint végrehajthatatlan
művük' Nimród népei megkisérték.
Mert emberi ész műve tarthatatlan
s romló, lévén támasza csak a lenge
és csillagoktól függő akaratban.
Azt az ős Természetnek hozta rendje,
hogy az embernek nyelve van; de rája
bízta, hogy így vagy úgy, szépítve zengje.
Mielőtt lelkem a Pokolra szálla,
földön a legfőbb, Jónak neve El volt,
aki ma fényem' ez örömbe zárja.
Azután Éli lett az, ami El volt;
így van ez, mert a halandók szokása
mint lomb: új jön, ha a régi elholt.
A Tenger Hegye addig volt lakása
éltemnek tisztán s bűnben, míg az óra
lépteit egytől hatig szaporázza,
ahol letell a fertály fordulója."

Huszonhetedik ének

A Kristály-ég

"Az Atya Fiú Szentlélek nevének
glória!" - kezdte szerte mind az Éden,
úgy, hogy ittassá tett az édes ének.
Amit láttam, a Világ Mindenében
elömlő nevetés volt; s mámor áradt
látáson és halláson át elébem.
Óh, öröm! Óh, vígság, mely sohse fárad!
Szerelemmel s békével teljes élet!
Óh, bőség, hol vágy helyet nem találhat!
A négy láng szemem előtt állva fénylett,
s az, amelyik legelőbb jött elénkbe,
egyszerre még élénkebb fényüvé lett:
igen! egész olyanná lett a fénye,
mint Juppiteré lenne, ha a Marssal
két madár volna és tollat cserélne.
A Gondviselés, melytől rend, határ, sor
kiszabva ott, a boldog égi Rendben
most minden részen ím csöndöt varázsol,
s Péter beszél: "Ha változok szinemben,
ne csodáld, mert még ajakam ha szól ma,
színt vált ez itt mind velem egyetemben.
Aki a földön helyem bitorolja,
helyem, helyem, mely az Isten fiának
szemében olyan, mintha üres volna:
tette, hogy síromon kloáka támadt,
vér és bűz kloákája, hol a Sátán,
ki innen esett, tetszeleg magának."
Oly színre gyúl ki a felhő, világán
a szemközt égő napnak, reggel-este,
milyennel most az eget szórva látám.
S mint nő, kinek szeplőtlen lelke-teste,
biztos magáról, de önkénytelen
megrendíti, ha hallja, más eleste:
olyan lett Beatrice fénytelen:
ily fogyatkozás lehetett az égen,
mikor az Úr elvérze idelenn.
Amaz folytatta szavait, s szinében
nem volt úgy elváltozva, mint a hangja
elváltozott most ilyetén beszédben:
"Azért tápláltuk bő vérünket ontva
Krisztus aráját én, Linus s Anaklét,
hogy pénzszerzésre legyen alkalom ma?
Nem! más volt a cél: ez a szent Öröklét.
S Sixtus és Pius, Callixtus meg Orbán
vértanu-kínnal s halállal vezeklék.
Nem véltük, hogy utódainknak jobbján
a keresztény népnek csak fele álljon.
a másik fele balfelé huzódván;
sem hogy ádáz lobogók jele váljon
a Kulcsokból, amik reám bizattak,
és kereszteltek ellen hadba szálljon;
sem hogy én jó legyek pecsét-alaknak
megvett, hazug kiváltság-levelekre,
mitől tüzem gyakran pirulva lankad.
Pásztor-ruhában farkasok seregje
dúl s látszik innen minden legelőben:
Isten haragja! miért nem vered le?
Véremet inni immár készülőben
cahors és gaszkony... - Óh, szent alapítvány!
mily hitvány végre fajzottál belőlem!
De a nagy Végzés, mely megvédte hitvány
ellenek ellen Rómát Scípióval,
hoz gyors segélyt, haragját lángra szítván!
S te fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj,
kit földi súly még le fog vonni földre,
s mit én nem rejtek, tárd ki földi szóval!"
Mint megfagyott gőz, mely a földi körbe
száll, s légkörünkön áthat, ha az égen
a csillag-Bak szarvát a Napba döfte:
úgy láttam fényes díszeket a légben
és diadalmas pelyheket havazni,
akik sürűen gyűltek ott elébem.
Szemem követte néhány száz arasznyi
téren át, de az égi messzeségbe
nem tudott velük végtelen utazni.
S Hölgyem, ki látott figyelemben égve
nézni föl rájuk: "Lefelé nézz!" - szóla -
"hogy lásd, mekkorát fordultál az égbe!"
S láttam, hogy első lenézésem óta
útam az első égöv közepétül
széléig futó félivét berótta.
S láttam Cadixon túl, mely tájra szédült
bolond Ulysses; és innen a partot,
melynek Európa édes terheként ült.
És még több látványt is elémbe tartott
földünk kis kertje; de lábam alatt már
a Nap több mint egy csillagnyit kanyargott.
Szerelmes lelkem, amely mindig ott jár
szép Hölgyem körül, visszanézni végre
édes arcára vágyban lobogott már.
S ha természet vagy művészet kitépte
lelked egykor magadból másba veszni,
emberi húsba vagy müvészi képbe,
próbáld multadból mind összekeresni:
együtt sincs oly kéj; mint tekintetemnek
volt, nevető szemébe visszaesni.
S bűvös ereje e gyönyörű szemnek
tette, Léda fészkéből kiröpítve,
hogy a leggyorsabb égben fennteremjek.
Egyforma annak fényes, magas üdve
minden részén, hogy még csak azt se sejtem,
hogy Beatrice mely tájába vitt be.
Nevetve és oly arccal most, amelyben
Isten öröme látszott, kezdte Hölgyem,
ki előtt vágyát nem rejthette lelkem:
"A Mozgás, mely mindent forgatva bölcsen
csupán a középpontot tartja tétlen,
itt indul, e legtágabb ívü körben.
S ez az ég már nincs semmiféle térben,
csak az Úr lelkében, mely lángra kelti
hajtó szerelmét s zápor erejét fenn.
Fény s szerelem, ami magába rejti,
mint ő a többi kört; s csak Gyűrüzője
érti gyürűje titkát, más se sejti
Nem oszlik ez még mással mérhetőre,
de mint a tíz az ötöddel s a féllel,
minden más égkör úgy van mérve tőle.
S hogy ez a cserép, amelybe gyökérrel
nyúl az Idő, míg más egekbe lombbal:
itt tisztán látod és ettől ne térj el.
Óh, földi vágy! a lelket annyi gonddal
nyomod, hogy föl se néz az égi körbe.
hullámaidba kötve léha szomjjal.
A jó mag olykor még lehull a földre
és kivirágzik; de az örök esső
vackorrá veri azt is, ami körte.
Ártatlansággal s hittel csak az első
gyermekkor áldott: s előbb megromolnak,
mint a szakáll az arcra szőrlepelt sző.
Aki, gügyögve, böjtöl még ma: holnap
zabálni fog már, ha megoldva nyelve,
bármit és bármely szakában a holdnak:
aki gügyögve anyját hőn ölelte
s hallgatott rá: most hibátlan beszélve
csak azt szeretné, ha sírban heverne.
Így válik a fehér szin feketére,
első látásra, annak szép leányán,
aki a reggelt hozza, s elmegy éjre.
S ne csodálkozz e romlás látományán:
hisz bárkátok kitért a jó sodorbul,
mivelhogy nem ül, senkisem, kormányán.
De mielőtt január nyárba fordul
a számba-nem-vett századnap miatt,
az égi körök tengelye csikordul,
s a vihar, melyhez annyi vágy tapadt,
orra helyett majd farát veti hátra
és a flottának helyes útat ad:
és így jön igaz gyümölcs a virágra!"

Huszonnyolcadik ének

Az angyalok kilenc kara

Mikor a jelen hitvány földi létnek
szemeim előtt így letépte fátylát
az, aki tette, hogy Édenbe lépjek,
mint a mögötted gyújtott gyertya lángját
tükörből olykor előbb veszed észre,
mint szemmel, vagy bár gondolatba', látnád:
s megfordulsz és meglátod, visszanézve,
hogy úgy egyezik, mint dal az ütemmel,
a való képpel az üveg-idézte:
emlékszem, én is úgy tevék, szememmel
ama szép Szembe nézve, melynek Ámor
meghurkolt fényéből-font szerelemmel.
S hogy megfordulván elémgyúlt a Mámor,
kinek számára ez a messze égkör,
bárhova nézel benne, büszke zsámoly,
láttam, hogy egy Pont oly élessen ég föl,
hogy amely szemre tűze rásugárzik,
az önkénytelen bezárúl a fénytől;
és amely csillag legkisebnek látszik
a földről, szinte holdnagyságu lenne
e Ponthoz képest, amely ott parázslik.
Amilyen kört a fényudvar kitenne
a csillag körül, amely az égre fösté,
mikor legsűrübb a gőz köde benne:
a Pontot oly nagy tűzudvar füröszté
s forgott gyorsabban, mint a legtelibb kör.
amely legtágabb világot gyürüz bé.
És másiktól van övezve e kis kör
s utána harmadik és negyedik
és a negyedik újra ötödiktől
s ezt hatodik, hetedik követik
oly tágan már, hogy Juno hirnökének
ölelő karja szűk lenne nekik.
Majd nyolcadik s kilencedik jövének...
S amint az Egytől messzebb száma, lassabb
forgása e kép mindenkinek körének.
És annak lángja volt legsugarasabb,
melyhez közelebb volt a tiszta Szikra,
mert fénybe vonta fénye az Igaznak.
S látva, hogy új gond hálóját borítja
reám e látvány, Hölgyem szólt: "E Ponttól
függ az egész ég és természet titka.
Nézd legszomszédabb körét, s arra gondolj,
hogy mitől tud oly sebesen forogni?
a tűzes szerelemtől, vonzalomtól?"
S én: "Ha oly rendben látnám itt lobogni
őket, mint a Föld körül sorba lengnek,
már ennyi szóban meg tudnék nyugodni;
de ott oly fokban láttam őket szentnek,
e gyűrüit az érzéki világnak,
amint centrumtól távolabb kerengnek.
Igy, ha e templomában a csodáknak,
melyet csak fény és szerelem határol,
betellve kell megszünni mind a vágynak:
meg kell még tudnom e forgósugárról,
a példázottól mért tér el a példa?
Magamtól nincs sejtésem e csudáról."
"Ne bámuld, hogyha nem látsz itt a célba:
ujjad gyenge e keményült csomóra,
melyet oldozni senkisem kisért ma."
Igy kezdte Hölgyem; aztán újra szóla:
"Figyelj, mit mondok, és vágyad betellhet,
csak eszedet jól élesítsd a szóra.
Minden égkör annál tágabbra terjed,
amint az erő s belső hathatósság
minden részében nagyobb lángra gerjed.
Több a boldogság ott, hol több a jóság;
s a többet mindig nagyobb tér fogadja,
ha minden részben egyenlőn aprózzák.
Igy ez az ég, mely magával ragadja
a Mindenséget, megfelel a körnek,
mely legtöbb tudást és szerelmet adja.
Hát csak az Erő fokával jelöljed
a nagyság mértékét, ne testi látszat
szerint, mely itt szemedben körbe görbed:
és csodálatos összhangzást találsz majd
kicsiről sokra, nagyobbról a többre,
amint a Szellem egeknek arányt szab."
Ahogy kitisztul egünk csonka gömbje,
hemiszféránk, ha Észak szele lágyabb
lehelletű arcából fú a ködbe,
s a pára, melytől a lég színe bágyadt,
oszlik, az ég arca mosolyra virrad,
és báj önt el kertjében minden ágyat:
úgy érzem én, hogy szemeim kinyilnak,
mikor megfelelt Hölgyem ajka nékem,
és az Igazság fölkelt, mint a csillag.
S hogy eddig jutva megállt a beszédben,
a szent körök megizzva fölragyogtak,
mint a forró vas a kohó tüzében.
Szikrák követték lángjait azoknak
és többre gyűltek, mintha kicsi számot
duplázol egyre kockáin a sakknak.
És karról karra szent hozsánna támadt
a Nyugodt Ponthoz, aki tartja mind,
ubi - hol mindig lesznek és valának.
És az, ki lelkem mélyébe tekint
s a kérdést látja, szólt: "Az első két kör
mutat neked szeráfot s kerubint.
Gyors lángjuk ég ki a szent kötelékből
a Pontot utánozva egyre jobban
látás szerint, ki míly magasba ér föl.
Többi szerelem, mely köröttük lobban
Isten arcába, névszerint a Trónak,
s az első Hármas végződik azokban.
S akként élvezik kéjeit a Jónak,
amint látással mélyeibe hatnak
a minden észt megnyugtató Valónak.
Mert a látást kell tartanod alapnak
a boldogságra, és nem a szerelmet,
amely csupán a látásból fakadhat;
s ennek mértéke az érdem, amellyet
a jóakarat és isteni Kegy szül
s így egyre nő és fokról fokra terjed.
Második Hármas, mely lobogva zsendül
e szent tavaszban, melynek soha galyját
az éji Kos nem hasítja keresztül,
tavaszi Hozsánnának zengi dalját
hármas dallamban, a Gyönyör e három
karában, mellyek örökké sugallják.
Rangjuk előtted ílyen sorban álljon:
a Dominációk, a Virtusok,
és a Hatalmak; és ezzel bezárom.
Utolsó előtt Principátusok
két karban, és Arkangyalok keringnek;
végül Angyalok tánca leng, suhog.
És fölfelé néz hő szerelme mindnek.
és lefelé győz; s vonva és vonatva
Istenhez vezetői kéjeinknek.
S Dionysios oly vágytól ragadva
gondolt föl e szent hierarchiára,
hogy sorba, mint én, nevüket megadta.
És Gergely, kinek más teóriája
volt, mihelyt följött s szemeit kitárta
ebben az égben: nevetett reája!
S hogy ilyen titkok zárait kizárta
halandó ember: azon meg ne döbbenj;
olyantól tudta, aki mind bejárta,
sok más titkokkal együtt, e körökben."

Huszonkilencedik ének

Tanítás az angyalokról

Mikor Latóna égi fia, lánya,
ez Kos-, az Mérleg-rakzu jegyeikben,
egy horizont köt övnek derekára,
attól a ponttól, mikor a zenitben
függ egyensúlyuk, addig míg belőle
hemiszférát cserélve, szertelibben:
nem tovább állott szívem égi Nője
néma mosollyal; és a Maradandó
Pontra nézett, mely lelkemet legyőzte.
Majd: "Nem is kérdem, mit vagy megtudandó,
s szólok, mert tárva vágyad bármi tárgya
ott, hova céloz minden ubi s quando.
Nem hogy magát több gazdagsággal áldja;
ez nem lehet; hanem hogy visszafénylő
fénye a boldog »Subsisto!«-t kiáltsa,
időkön kívül, és kívül a mérő
földi értelmen, kedveként, eláradt
új szerelmekben az Örökkönélő.
S ne véljed hogy azelőtt tétlen állott;
mert »előbb« s »utóbb« nem volt, mikor Isten
lelke e vízek fölött szerteszállott.
Forma és anyag, vegyesen s vegyitlen
pihentek benne, teljes létre szállni,
mint három nyíl a háromhúru ivben:
És mint ha ámbra, ha üveg, ha bármi
kristály visszfénylik, a sugártöréstől
a teljes fényig nem tudsz rést találni:
ugy az Úrnak egyszerre árad és tör
teremtéséből a hármas eredmény
szerte, menten rendjében bármi réstől.
S rangot és rendet nyert minden teremtmény;
s ezeket tette a világcsucsokra,
bennük a tiszta cselekvést teremtvén.
A csupasz erőt legmélyebbre dobta;
míg a középen cselekvést s erőt
megkötött sohsem oldandóra bogba.
Jeromos szerint régesrég előbb
lőnek az angyalok teremtve, számos
százakkal egyéb teremtés előtt.
De az én igazságom általános
a Szentlélektől ihletett irókban:
csak gondolj rá, s figyelmet jól irányozz!
Az ésszel sem fér össze az valóban,
hogy a mozgató, mozgás léte nélkül
lehessen, mint a hajósok hajótlan.
Igy holbul és mikorbul és mikéntbül
e szerelmeket megismerve, három
lángod elalszik és vágyad kibékül.
Előbb mint húszig olvasnál, a járom
alól egy csapat angyal bűnbe lengett,
hogy földeteken bús zavart csináljon.
Más rész maradt, és megnyitá e rendet,
melyet látsz, oly kedvvel, hogy mindazóta
máig egeket forgatva kerengett.
Igy volt, mióta gőgben átkozódva
fölkelt az, akit láttál lent a mélyben
a világ minden súlyától zuzódva.
Akiket itt látsz, mind kész minden érdem
javát a Jóra hinteni, ki nékik
hivatalt és erőt ily nagyra mért fenn;
azért látásuk magas lánggal ég itt
a maguk és a Kegyelem tüzével;
s lelkük kemény, mit semmi bűn se szédit.
S ne legyen benned arról semmi kétely,
hogy érdem elfogadni a Kegyelmet,
ki kész örömmel tárja rá szivét fel.
Most már szabadon nézhet szét figyelmed
e szent körön, más segítsége nélkül,
ha szavam eddig eléggé figyelted.
De mert a földön az angyali néprül
azt tanitják, hogy lelkek ők, akikbe
emlék, akarat és észrevevés gyül,
tovább szólok, hogy legyen földeritve
előtted a tan, melyet földi elmék
befonnak többértelmü betűikbe.
E lények, kiknek boldoggá figyelmét
az Isten mindentlátó arca tette,
soha azt onnan másra nem emelték.
Igy látásuk egységét sohse szegte
semmilyen új tárgy, s nem oszolva, nincsen
szüksége kapcsoló emlékezetre.
Ébren álmodik, más tant aki hint lenn,
hiszi vagy nem; mert ha nem hiszi, s vallja,
még nagyobb bűnnek s szégyennek tekintem.
Azért jár egyszer erre, másszor arra
bölcselmetek, mert a látszat szerelme
és hiu dicsvágy ide-oda csalja.
S mindehhez több még az Egek türelme,
mint aki a Szentírást meggyalázza,
mellőzve, vagy értelmét elterelve.
Nem gondolják meg, mennyi vérrel ázva
hullt földre magva; s mily becse van annak,
ki magát hozzátartva megalázza.
Mindenkinek saját eszméi vannak:
azokra büszke, és azt prédikálják!
s hallgatni kell az Evangéliomnak.
Egyik azt mondja, hogy Krisztus halálát
gyászolni, a Hold állt a Nap elébe,
hogy ne engedje a Földre sugárát.
A másik, hogy magától jött az égre
e fogyatkozás; mert az ind, a hispán
a zsidóval egyszerre hullt sötétbe.
Flórencben annyi Lapi s Bindi nincs tán,
ahány mesét szórnak évente szerte
szószékeiről, a nyájat butitván,
és a juhocskák csak leget legelve,
széllel táplálva, térnek aklaikba;
és vakságuk nem lesz mentségük erre.
Nem mondta Krisztus, társait tanítva:
»Menjetek, s locsogjatok a világba!«
hanem kemény tant adott, mint a szikla,
és ajkuk mind azt zengte, prédikálta;
hitet gyujtani és harcolni harcát
az Evangéljom volt a pajzs s a dárda.
Ma csupa rossz élc, csupa balgatagság
a pap beszéde; csak a nép röhögjön,
duzzad a csuha, több se kell manapság!
De olyan madár ver a csuklya-csücskön
fészket, hogy, ha azt látná nyája, látná,
hogy bűnbocsátást esdeni kihöz jön?
És ettől oly vak szellem szállt világgá,
nincs az a vad tan, bolond üdvigéret,
mely próba nélkül hívét ne találná.
Igy lesz az Antal disznaja kövérebb,
s hiznak disznónál is disznóbb barátok,
akiktől veretlen pénzt kap a lélek.
De messze tértünk. Vesd most vissza lábod
és szemed velem az egyenes utra,
hogy a pályát kurtítsa gyorsaságod.
Angyalok száma se mondva, se tudva;
akkora az, hogy még álom se vélné,
hogy rangról-rangra akkorára rugna.
S ha Dániel szavait jól itélné
eszed, látnád az ezer és ezerből,
hogy határozott számokról beszél-é?
Szétáradván az ős Sugár, amelyből
jönnek, annyimód fogan ott a szépség,
ahány a fény, amely Belőle feltör.
Azért mivel az Erő működését
követi az érzés, édes szerelmük
bennük külömbözőkép éget és ég.
Im látod az Erőt, melyen a Menny függ,
mily gazdag és bő, tükrei sokában
szétszórva fényét, sokszorozva bennük,
mégis örök-egy maradva magában."

Harmincadik ének

Fényfolyó és fényrózsa

Talán hatezer mérföld messzeségben
lángol a déli óra; és a földnek
árnya vizszintes síkban esik épen:
mikor olyan kezd lenni a fölötted
mélyülő ég, hogy benne halaványra
sápad sok csillag, s meg se látni többet,
s amint a Napnak szolgálóleánya
előjön, az ég, fényeit elűzve,
elzárul s legszebb gyöngyét is lehányja:
így a Pont körül, mely engem legyőzve
játszatá a csillagos karikákat,
s amit gyürűz, abban látszék gyürűzve,
szemem előtt minden fény egyre sápadt:
s ugy érzém, hogy Hölgyemhez visszafordit
a szerelem, és az, hogy mást se látok.
Ami ezer szó eddig róla folyt itt,
olyan dicséret az együtt se lenne,
mi ily szépséget semmiben se csorbit.
A szépség, amit láttam, szertelenre
gyulva, mirajtunk túlárad, s egészen
csak Alkotója tud örülni benne.
E pontnál tollamat legyőzve érzem,
jobban, mintsem vig vagy szomorú költő
volt tárgya által, vagy valaha lészen.
Mert mint a nap remegő szembe, kelt ő
emlékembe, a gyönyörű mosollyal
lelkem magából-kikelésre keltő.
Mikor még együtt élt a földi porral
s először láttam: onnantól idáig
még tudtam, a látást követni tollal;
de most látásom jobban szerteválik
szent szépségétől, mint bármely müvészé,
ha képessége elért a határig.
Hagyom azért, hogy tágabb ajk idézné,
mint az én gyenge trombitámnak ajka,
mely nagy leckéjét kis hijján bevégzé.
Ő, mint kész vezér hangra, mozdulatra:
"Kijöttünk a legnagyobb égi körből
a Mennybe, amely tiszta fény" - mutatta -
"lelki fény, tiszta öröm, ment a földtől;
tiszta szerelem, igaz Jó szerelme;
tiszta öröm, mely minden ízen tultör.
Az Éden mindkét seregét figyelve
meglátod itt, és egyiket közűlük
oly arccal már, mint Itéletre kelve."
Váratlan villám, fényből vonva gyűrüt
a szem köré, és; elfedve előle
oly csillogást is, ami nála sűrübb,
nem égőbb, mint ott volt a fény gyürűje,
mely szememet tüzfátyollal borítva
minden látását elragadta tőle.
"A Szerelem, mely az eget csititja,
üdv-fénnyel mindig így fogad magába,
hogy a gyertyát lángjához idomítsa."
E pár rövid szó nem zengett hiába,
mert rögtön érzém, földi erőn túlra
hogy új erőnek gyűl lelkembe tápja:
és szemem új látásra gyullad újra,
ugy hogy nincs fény, amelyet ki ne állna,
akármilyen vakító lángra gyúlna.
És láttam oly fényt, mintha folyam árja
villámsütésnél és csodás derűben
tavaszból-hímzett part közt folydogálna.
Szikrák a vízből pattogtak sürűen
s mindkét parton a virágokba ültek,
mint a rubintok aranyos gyürűben.
S amint illattal ott megrészegültek,
visszamerültek a csodás folyóba:
ők bemerültek, mások fölkerültek.
"Annál kedvesebb, mennél lángolóbbra
gyul szent vágyad, hogy ami titkosat lát
szemed, mélyébe elméd behatódna.
De e folyónak kell még inni habját,
mielőtt csillapodna szomju lázod!"
hallám szólni szemeim drága Napját.
S hozzá tevé: "E folyam, e topázok,
kelve és szállva, pázsitok mosolyja,
a Valóságról csupán szürke vázak;
nem mintha Az nehéz-értelmü volna:
benned a hiba, aki még szemeddel
gyengébb vagy, hogysem ily mélyig hatolna!" -
Mikor a csecsemő nyul csöpp kezekkel
az emlő után, hogyha túl a rendes
órán később talál ébredni reggel:
ez hasonlít az én mohó szememhez;
s fénylőbb tükörré tenni azt, benéztem
a Habba, melytől minden fényesebb lesz.
S amint pillámnak beivám egészen
eressze alá, láttam, hogy szalagja
a hosszukásból kerekforma lészen.
S mint álarcot magára aki rakna,
másnak látszik, mint előbb, ha kitárja
az arcot, ami rejtezett alatta:
gyujtott e szikrák és virágok árja
uj pompát, s láttam, hogy az ég előttem
mindkét udvara látványát kitárja.
Óh, Isten fénye! benned emelődtem
az igaz Ország dicsét látni: engedd,
hogy amit láttam, most szavakba szőjjem!
Olyan fény van ott, hogy a földi szemnek
láthatóvá lesz Alkotója benne,
mely e Látáson kívül nem pihenhet.
Alakja olyan, mintha körbe menne,
mely akkorára gömbölyűl előtted,
hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.
Csupa sugár Ő, és visszaverődnek
mind amaz Első Mozgó síma gömbjén,
amely innen kap életet s erőket.
S mint domb, ha lábát az árvíz elöntvén,
tükrözik abban, zöldje üde lombját
s virágai dus visszfényét köszöntvén:
ugy láttam e fényár közt lengni dombját
ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
mely földtől elvált, és meglelte Honját.
És ha alját ily fények öntözék meg,
gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa,
s mily messzeségét boritja az égnek.
Szemem, szélétől csúcsáig lopózva
nem tévedett el, hanem e Kehelynek
fényét és teljét szerte behajózta.
Nincs ott hatása távolnak s közelnek;
e hely közvetlen az Isten kezében,
s a Természet törvényi szünetelnek.
Az örök Rózsa arany közepében
mely fejlik, feslik, és a szent Tavaszba
illatát küldi dícséret fejében:
mint aki szólni vágyna és habozna,
ugy tett le Hölgyem, s mondta: "Nézd s figyeljed,
mily Gyűlés, fehér ruhákkal havazva!
Nézd, városunk mily messze körre terjed!
Nézd, padsoraink milyen tele mind már!
Kevés, ki még itt üres helyre lelhet.
Ama nagy trónra, melynek díszein jár
szemed, mivel már a korona rajta,
előbb mint e Lakzi borából innál,
ül majdan Henrik, kit a földnek ajka
császárnak mond, s ki jön, hogy megjavitsa
Itáliát, bár nem érett az arra...
Vak kapzsiság lelketek elborítja,
s olyanok lesztek, mint a csecsemő,
ki éhen hal, s a dajkát eltaszitja.
Oly ember lesz a Szentszéken, minő
a legrosszabb, s ki nyiltan és titokban
más úton jár majd, mint amelyen ő.
De nem sokáig fogja tűrni ottan
az Úr, és a szent helyről oda csapja,
hol Simon mágus bűnei miatt van,
és az Anagni lejjebb száll alatta!"

Harmincegyedik ének

Beatrice égi helyére ül

Ekként elém mint fehér rózsa támadt
az égi sereg, melyet földi létben
Krisztus, vérével jegyzett el magának;
de a másik, mely öröktől az égben
száll, látva s zengve Azt, kinek szerelme
gyujtja s jósága táplálja, hogy égjen,
mint méhek raja a virágkehelybe
leszáll egy percre; aztán vissza onnan,
hol méze ízét érleli, a sejtbe:
a nagy Virágba, hol ezer szirom van,
leszálltak előbb, visszaszálltak aztán
szerelmük felé, örök-égi szomjban.
Élő láng fénylett mindeniknek arcán;
egy szárnyuk arany, s oly fehér a másik,
hogy semmi hó sem éri utol azt tán.
Amint leszálltak a virág-nyilásig,
szerelmet szórtak sziromról sziromra
s békét, mit fenn szereztek szárnycsapásik.
S nem szállt e szárnyak millió gomolyja
virág és ég közt föld madara-képen,
hogy a fényt s látást eltakarta volna;
mert az isteni fény áthat az égen
s a mindenségen, ahol érdemes,
és semmi sincs, mi akadálya légyen.
E biztos, boldog Ország, mely nemes
uj s antik néppel népesűlt, szünetlen
szemmel és szívvel csak egy célra les.
Ó, hármas Fény, mely e boldog szemekben
egyetlen csillag vagy csak! üdv adója!
tekints le a mi viharunkra ittlenn!
Ha a barbár had, ama táj lakója,
ahol Helice megforog naponta
s égi fényét édes fiára szórja,
Rómába érve, a nagy kőhalomba,
elkábult, mikor szemét Laterán
csodálatos műve magára vonta:
én, aki földről égbe, és silány
időből értem örökkévalóba,
s az igaz néphez - Firenze után,
mily kábulattól voltam elfogódva!
Öröm s csodálat közt beléakadtam
a hallásba is, nemhogy még a szóba!
És mint zarándok néz szét meghatottan
fogadalmának templomában, arra
gondolva, hogy' mondja el, ami ott van:
ugy padról padra, karról szállva karra
sétált szemem az éles fényözön közt,
most fel s alá, majd körben, jobbra-balra.
Láttam fönn-nyert fény és önnön öröm közt
égni ezer szerelmes arcu lelket,
s a szentséget rajtuk, mint drága köntöst.
De míg szemeim így mohón betelltek
teljes képével a Paradicsomnak,
külön eddig egy pontra sem figyeltek.
Fölnéztem, hogy új szomjra gyúlva mondjak
pár kérdő szót Hölgyemhez, mely kicsalja
ajka válaszát, oltani e szomjat.
Egyet kérdeztem, s más felelt meg arra:
Hölgyem helyett im egy Agg állt elébem,
ruhában hasonló az égi karra.
Vidám jóság ült arcán és szemében;
és oly komolyság minden mozdulatban,
minő gyengéd atyához illik épen.
"Beatrice hova lett?" - így riadtam.
S felelt: "Ő kért, hogy a szomjat, mit érzel,
oltani, helyem' érted odahagyjam.
És hogyha a harmadik sorra nézel
felülről kezdve, meglátod a trónon,
amelyet szerzett földi érdemével."
Arcom fölnézett anélkül, hogy szóljon;
s láttam Őt, ahol az örök Sugárból
magára koronát és takarót fon.
Halandó szeme még sohasem állt oly
messze, habár a mély tengerfenéken,
a legfentebben zengő éghatártól,
mint én onnan, hol Ő ült ama Széken;
de ez mitsem tett, mert a drága képet
szemem közvetlen villantotta nékem.
"Óh, Hölgy, ki tetted, hogy reménynek éghet
lángja szivemben, s elviselted értem,
hogy nyomát a Pokolban hagyja lépted,
minden dologhoz, amit végigéltem,
kegyelmet és erőt nekem te ontál:
jóságodé s hatalmadé az érdem!
Te szolgaságból szabadságba vontál,
minden eszközzel, mindenféle módon,
amílyet el se képzel földi kontár.
Bőséged tőlem vissza ne huzódjon
hogy általad-gyógyult lelkem előtted
tetsző legyen, ha testből oldozódom!"
Igy szóltam; s messziről a drága Nőnek
szemeit felém mosolyogni láttam;
majd újra az ős Kúthoz emelődtek.
S a szent agg szólt: "Hogy ne legyen hiában
utad, s végére juss (amire küldött
a szent kéréssel egyesülve vágyam):
röpüld be szemeiddel ezt a kertet!
hogy látása nagyobb látásra majdan
égi sugárral tüzesítse lelked.
S kinek szerelme mindörökre rajtam,
Mennyek Asszonya lesz számodra gyámol,
mivel én, Bernát, az ő híve voltam."
Mint ki messziről, tán Croatiából,
jön, bámulni a Veronika-kendőn,
melynek oly nagy hirét hallotta távol,
és míg mutatják, nézi csak merengőn:
"Szent Uram Jézus!" - mondja mind magában
"ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!" -
ugy voltam én, mikor ragyogni láttam
élő szerelmét annak, ki ez égi
békét izlelte már lent a világban.
"Kegy fia!" kezdett akkor ő beszélni -
"ez Édes két titok még szememben,
amíg csupán alsóbb fokait érti:
de vizsgáld már a messzebb köröket fenn,
mig a Királynőt látod ülni trónján,
kinek ez Ország hódol tiszteletben."
Felnéztem akkor; s mint hajnali órán
keleti része ég a horizontnak,
szemközti fele ködbe burkolózván:
ugy szemem, mintegy völgyből szállva dombnak,
látta másiknál több fényben fürödni
egyik felét a felső sor sziromnak.
S mint az a táj, hol a szekérrud üt ki,
melyet rossz útra vitt Phaëton, ég, és
jobbra meg balra halványúl a többi:
úgy élénkült meg közepén a békés
lobogó föllobogva, s jobbra-balra
egyenletessen halványúlt az égés.
És e középen szárnyaik viharja
kavargott száz ünneplő angyaloknak,
s mindegyik más volt, tarka fényre, dalra.
És láttam e játéknak és daloknak
tüzében olyan szépséget kacagni,
hogy a szentek szemei felragyogtak.
S ha nyelvem annyi kincset birna adni,
mint képzeletem: még akkor se mernék
legkisebb festésébe belekapni.
Bernát, amikor látta, hogy szerelmét
figyelve nézem és szent lángra gyúlva,
ő is Arra fordított szemet-elmét,
s tüzén tüzem borult uj lángba újra.

Harminckettedik ének

A Rózsa szirmai

A szent szemlélő, gyönyörébe veszve,
szabad Doktornak szerepét öltötte
s égi beszédét ígyen szólva kezdte:
"Amit Mária kent be és kötött be,
a sebet az a szép nő, aki lába
előtt ül itt, nyitotta és ütötte.
Nézz most a trónok harmadik sorába:
ott, amint látod, Rákhel ül alatta,
ki Beatricét vette oldalára.
Sára, Rebeka, és tovább haladva,
Judit, s Dalnok ősanyja, ki bűnét
a »Miserere Mei!«-vel siratta.
S tovább, küszöbről-küszöbre a hű nép,
lefelé, amint szirmonkint a Rózsán
nevezni őket soha meg se szűnnék.
S hetedik helytől még lejjebb huzódván,
mint fölfelé is, zsidók női ülnek,
és választékot húznak át a Rózsán.
Mivelhogy amint jobbra-balra gyülnek
Krisztusban való hit szerint a fények,
velük vál ketté a lépcsőzött Ünnep.
E részen, hol szirma a szent Növénynek
már mind kinőtt, olyaknak látni lelkét,
kik eljövendő Krisztusban hivének;
másfelől, hol a félkörök betelltét
üres helyek szegik még, akik állnak,
szemük' már eljött Krisztusra emelték.
S amint itt élő szent sövényt csinálnak
Miasszonyunké s az alábbi székek,
melytől a lelkek így két részre válnak:
akként átellent a remeteséget
s mártírhalált türt nagy János, ki aztán
vágy Poklában két hosszu évig égett;
s tovább, a többit jobbra-balra osztván,
Ferenc, Benedek, nagyszentségü lelkek,
s Ágoston ülnek rendre sorakozván.
S az égi Végzés rendjét jól figyeld meg:
a hitnek egyik és másik alakja
egyenlőn fogja tölteni e Kertet.
S a vonaltól, mely közepén szaladja
végig e két fél padsort, senki még nem
ült be a saját érdeméből abba,
hanem másokéból valamiképen;
mert ez mind oly lélek itt, aki meghalt,
mielőtt igaz érdeméhez ért lenn.
És ezt magadtól is észreveszed majd,
mert gyermekarcuk és hangjuk mutatja,
hogy látva meglásd, és hogy hallva meghalld.
Hallgatsz, mert elönt a kétség iszapja;
de én megoldom láncaid kötését,
mellyel bilincsel elméd gondolatja.
E Királyságban, akármerre nézz szét,
helyet nem lelhet semminő esetleg,
csak úgy, mint bánat, szomjuság vagy éhség.
Itt mindent örök törvények vezetnek,
és amit itt látsz, úgy vág minden egybe,
mint gyűrü illik újjára kezednek.
Nincs sine causa, hogy ez elsietve-
idejött gyermeknép közt, mint a többi
közt, lelhetsz felsőbb és alsóbb helyekre.
A Király, aki ez Országra önti
békéjét, és szerelmét annyi kéjjel,
hogy vágy se merhet magasabbra szökni,
minden lelket, teremtve, égi kénnyel
osztott más és más helyre szent kegyében
szentnek; s elég ezt bizonyítni ténnyel.
És a Szentírás ezt példázza épen,
idézve az ikrek históriáját,
akik versengtek már az anyaméhben.
Mint más-más színü fürtök karimáját,
a legfőbb fénynek is, a Kegyelemnek,
úgy kell, méltón, viselni glóriáját.
Igy ha e lelkek más-más üdvbe mennek,
nem az érdem itt a különböző, de
született ereje a lelki szemnek.
Elég volt a friss, hajdani időkbe'
az ártatlanság s hite a szülőknek,
hogy az uj lélek az Üdvbe vevődne.
Majd hogy az idők jobban érlelődtek,
circumcisiót kellett még kiállni:
s az ártatlanság tollai kinőttek.
De hogy eljött az Üdvnek kora: bármi
ártatlanság sem tudhat már a Krisztus
szent keresztsége nélkül oda szállni.
Nézz most az arcra, mely amott a Krisztus
arcához leghasonlóbb, edzve boldog
szemed, hogy lásd, mint ragyog fia: Krisztus!"
Az égi arcra fény harmata csorgott,
mit e magasságokon átszökellni-
teremtett lények könnyü szárnya hordott.
Semmi, mit eddig tudtam megfigyelni
mennyben, ily közel nem igérte Istent
s nem inditott igy magamból kikelni.
S az, aki egykor szállt elébe ittlent
s szólt: Ave Maria, gratia plena!
láttam, hogy szárnyat újra tágra nyit s leng.
Elhallgatott az égi cantilena,
és az Isten udvara visszazengett,
egyetlen fény se maradt arra néma.
"Óh, szent atyám, ha értem így lelengett,
lábad, elhagyva, ahol ülsz külömben,
édes helyedet fenn, hová a Rend tett:
mondd, ki az Angyal, aki oly örömben
néz Királynőnkre, s a szent sugaraktól
szinte parázzsá ég a szerelemben?"
Igy kértem pótlást tudásomhoz attól,
ki Máriában mindörökre szépül;
mint a hajnalnak csillaga a Naptól.
És ő felelt: "Szépségbül s könnyüségbül
többet kapott ő, mint valaha angyal;
és szerelmünk, ezt látva, kielégül,
mivel ő szállt hajdan a pálma-lombbal
Máriához, mikor Isten Fiának
tetszett magát terhelni földi csonttal.
De most szemeddel kövessed a számat:
s patriciussait vedd sorra vélem
ennek a békés és igaz Hazának.
Ki fenn ül a Boldogság telijében,
kettő, mintegy gyökere e Virágnak,
boldog, mert az Augusta közelében.
Akit szemeid Tőle balra látnak,
ősatyád, kinek bátor kóstolása
oly keserű ízt adott a világnak.
S most jobbra nézz, hogy lelked újra lássa
az Egyház atyját, kire Krisztus égi
rózsája titkos kulcsait ruházza;
s az ki már élve látta, mennyi tépi
súlyos esztendő majd az Úr aráját,
akit szegek és lándzsa szerze néki,
mellette ül; majd zsidók ős biráját
látod a sorban: ő táplálta manna
étkével hálátlan, könnyelmü nyáját.
S Péterrel szemben látod, ott ül Anna:
leányát nézve egyre oly örömben,
hogy föl se pillant s ajkán nincs Hozsanna!
S a Legnagyobb Család atyjával szemben
ül Lúcia, ki Hölgyed' küldte hozzád,
mert vakon jártál a veszedelemben. -
De jő a perc már, mely ébredést hoz rád;
azért megállok; mint a jó szabók, ha
kevés a kelme, a szabást beosztják;
s tűzzük inkább az Örökkévalóba
szemünket, hogy szemed az ős szerelmi
lángba ereje szerint behatódna.
De nehogy mikor előreszökellni
vél, akkor szálljon épen hátra szárnyad:
imával kell még a Kegyet kinyerni,
szent Kegyét a Kegyelmek Asszonyának;
hallgass hát, és sziveddel, míg beszélek,
légy követője szavaim nyomának!"
És akkor kezdte ezt a szent beszédet:

Harmincharmadik ének

Az istenlátás

"Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
ős célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
teremtménnyé lett benned, s szent erényed
méhedben felgyújtá a tisztelendő
szerelmet, melynek örök melegébül
a Béke e Virága volt kelendő.
Te déli láng a Szerete egébül
vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
élő forrás, melytől reményük épül.
Urnő, minden kegyek tőled erednek!
Aki nélküled vágyik szent malasztra,
szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.
S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:
jóságod gyakran azt a szenvedőnek
kérés előtt megadja, nem halasztva.
Jóság és nagyság benned egybenőnek,
és irgalmasság, s ami csak erénye
lehet teremtett lénynek, földi nőnek.
Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -
a mindenségnek mélyétől idáig
látta a szelleméltet, s szemefénye
most még magasabb, új látványra vágyik,
kér új erőért, fölhatolni, téged
kegyelemből az utolsó csodáig.
S én, mert soha még vágyam így nem égett
magamért sem, küldöm imámat érte,
kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,
a mely halandó voltából őt kisérte,
oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,
hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!
S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te
mindent tehetsz: hogy íly látás után is
maradjon épen magas vágyu lelke.
Győzzön hatalmad emberi voltán is!
Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
könyörög - és velük az én imám is!"
Az égi szempár, melyet áldva kedvel
az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya
az ájtatós imát hallgatja kedvvel.
Onnan az Örök Fényre villana
e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
ki tiszta szemmel bépillantana.
S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,
illőn, amint a szemem föltekintett,
égő kinját egyszerre elfelejtém.
Bernát mosolygott és kezével intett,
hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
magától is már intése szerint tett.
Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
a magában-egy Igaz sugarába
mind jobban-jobban behatolni mertem.
Innen kezdve látásomat hiába
vágyom leírni: gyenge lesz az ember
szava rá, és emlékezete kába.
Mint akit elfog álomteli szender,
s ébredve megmarad a benyomása,
de másra emlékezni nem bir, nem mer:
ugy tűnt el az én lelkem látomása;
valami édes megmaradt belőle
máig; s ki merne emlékezni másra?
Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
s a Szibillának jósoló falombok
így szálltak szét a legkisebb szellőre.
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
s földi fogalmak soha föl nem érnek,
tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
hogy látásomból egy szikrácska majdan
jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
emléked e versekben visszazendül,
győzelmed híre terjedend a dalban. -
Akkor az éles, élő fényözöntől
ha elfordúlok, zavarva legottan
lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
tekintetem a végtelen Erővel
összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
szétolvadó látásban elvegyülni
megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
Egyetemes formáját e csomónak
hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom
tágabbra tártan örülök a szónak.
Egy perc mélyebben elaltatta gondom',
És Argo árnya, Neptun döbbenése
huszonöt századát legyőzte pontom.
Lelkem ekként egészen belevésve
merően és figyelve, mozdulatlan,
a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
benne gyül; s ami rajta kívül elvét
minden célt, benne célba jut egészen.
Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.
Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
benne, mert mindig egy marad az élő
fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:
hanem mert tőle mind érttebbre érő
látásom ott látását úgy cserélte,
mintha kép képet lenne megcserélő:
a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
három kör áradt, élesen kiválván,
háromszin és egy átmérőjü térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
tükrözte föl, s e kettő lehelése
a harmadik, belőlük egyre szállván,
Mily kurta a szó íly elképzelésre!
S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
olyan hogy kevés becsülni "kevésre".
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
Magadat érted csak, s magadtól értve
magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
olyannak látszott, mint a visszavert fény,
amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
a mi képünkben festődött keretté,
hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.