Istenek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Istenek
szerző: Komjáthy Jenő

Istenek embert hogyha gyülölnek,
Csordulatig töltik poharát;
Pénz, paripák, lángszemü hölgyek,
Minden övé, amit szeme lát.

Istenek embert jaj, ha szeretnek!
Zsugori marokkal messze lökik el;
Jár számkivetetten, eretnek,
Szivében a gondok réme kikel.

Éli világát a pompa szülötte,
Inni, ölelni ó, mi gyönyör!
S ím poharát a halál kiütötte,
Nászágya mellett síri gödör!

Mást veti-hányja az életi sajka,
Messze világol a túlnani cél;
Gyáva panaszra nem nyilik ajka,
Hite, reménye a síron is él.

Heveri egyik az élveteg almot,
Lihegve lohog a kéjek után,
És nyomorú, szomorú diadalmot
Ül a bűn a szellem urán.

Másik a küzdés, emberi pálya,
Lobogó, ragyogó harcok ölén
Rohan a vészbe, ha híja hazája,
S meghal örömmel szentelt örökén.

Fájdalom is édes a jónak, igaznak,
Szenvednie szinte gyönyör;
Megkeserűli borát hercegi gazdag,
Dúst a szegénynek álma gyötör.

Sírsz, ha szeretnek, sírsz, ha gyülölnek,
Legnemesebbek sorsa se jobb;
Bal kezük átok, egyre csak ölnek,
Alkot örökkön mennyi jobb.

Gúny a halandók élete álma,
Istenek ajkán tréfadolog;
Porszem az ember az égi világba,
Labda a föld is, játszva forog.

Ők az erősek, ősi hatalmon;
Boldogok, ifjak, jók, szabadok;
Szigoru, gyönyörü isteni arcon
Büszke örömnek napja ragyog.

Sebesen, iszonyún harsog a szél,
Szellemek órjás kara szól:
Ti vagytok a végzet s ti vagytok a cél,
Kik előtt minden a porba hajol!

Ama bősz, ama nagy, ama zordon erő,
A dicső, de kemény hatalom,
Az életi forrás, a létviselő,
Ti vagytok azok, nem tagadom!

Mi betölti a titkos egészet,
Napja az isteni szerelem,
Mi legyőzi az észt, a merészet,
Mihez a rímet ah, minek is keresem!