Isten veled (Madách Imre)
szerző: Madách Imre
Hittem, sugárod voltam, és te rózsa,
Mely illatot s színt tőle nyer csupán;
Szerettelek, s szerelmem boldogsága
Volt, hogy nélkűlem hervadnál korán.
Hittem, hogy én valék a tenger ára,
S te hold valál, szelíd sugáru hold,
Mely fénypalástot ölt a tengerárra,
S ha elborúl, vele minden kiholt.
Hajós valék, te csillag szende fénye,
Rád bíztam nyugton minden kincsemet,
Mit megkimélt még szűm hajótörése,
Melyet jégkeblek bércén szenvedett.
S nem zúgolódtam. Szűm egész szerelme,
Mely az imént világokat ölelt,
Kicsiny leányka, most hozzád szegődve
Kebledben egy új jobb világra lelt.
Ott, gondolám, fog szívem megpihenni,
Mint a hajós, ha régvárt partra jő,
S mint szellő, lelked fog körüllebegni,
Mely jobb, nemesb, mint minden földi nő.
Úgy hittem; s jobb vagy tán sok földi nőnél,
De mégis nő. Szeretsz, amint szokás,
Mosolygsz, midőn tán örömet sem érzél,
Sírsz és könyűd bánatredőt sem ás.
Ah, rózsa vagy, fényt, fényt keressz csupán csak,
Akárminőt, s nélkűlem is megélsz,
Hold vagy, s ha küldesz a vad tengerárnak
Gyászt vagy mosolyt, csak játékot cserélsz.
Csillag vagy, fényes csillag, messze égő,
De óh jaj annak, akit az vezet,
Hideg sugára hűtelen kisérő,
Midőn vihar kél a hajó felett.
De rózsa, hold, csillag, lány nem hibásak,
Csak az hibás, ki bennök többre les;
Isten veled, lány! a költő őrült csak,
Ki párt magának e földön keres. -