A lap feldolgozottságának foka

Iskolások

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Iskolások
szerző: Kaffka Margit

       A pitvar kemencéje lassan, alattomosan átfűlt a lelkéig, és ontotta a csutka izzadt melegét, a tapasztott agyag savanyú szagát. Négy-öt iskolásleány ült velem, és segített az „új kisasszony”-nak csupa jószántából, a hivatalon kívüli érintkezés öröméért, vagy amiért kávét adtam nekik uzsonnára. A karácsonyi betlehemes játékra készülődtünk, varrtuk a papírszárnyakat a csizmás kis angyalfiúknak, csillaggal ékes sirdingpalástot a napkeleti bölcs király hátára; kenderkóc szakállat Urunk szent nevelőapjának. Kóró Biri, a bakter leánya, maga vállára szabott köntöst fércelt olcsó, sötétkék bélésszövetből; ő lesz karácsony estéjén a Szűz Mária, ő tartja majd ölében a jegyzőék féléves Ilusát, míg valamennyi kisinas meg leány felmondja a versét a gyermek Jézus előtt, és az iskolások elfújják a „glóriá”-t. Csak nem kezd-e majd el bőgni a kisgyerek abban a nagy melegben, szagban, a töméntelen sok ember előtt? Az lenne csak a szégyen!…

       „Szép leány ez a Biri!” – néztem rá sokszor leányos, őszinte gyönyörködéssel. Ő tizenöt éves volt, én tizenhét, még tanuló; de most ideküldtek két hónapra a beteg iskolamestert helyettesíteni. Komolykodtam, kínlódtam, valójában féltem a sok parasztgyerektől. Hogy is van az, hogy nem vernek meg, nem dobnak ki egymagamat ennyien, mikor parancsolgatok nekik? De most itt a pitvarban jó volt; nem kellett őket „fegyelmezni”, ásító csendre inteni e kedves, csiripelő szájakat. Milyen okosak voltak így, ha nem a Kisalföld megyéiről faggattam őket. Volt köztük érett, tapasztalt, eleven – volt hivő, álmodozó, mint ez a Biri –, és mind olyan módos, helyes; egy-egy pöttöm öregasszonyka, tudákos, tisztes arccal, másik máris kackiás, mint egy rátarti menyecske. Örültem, hogy hallgathatom őket, újak és tetszősek voltak a szememben a kicsit romlott, titkoskodó vagy bután magoló társnőim után.

       Kóró Biri ölében most pihent a vászon, a keskeny, barna kéz két ujja illendően végiggördült a beszédes száj két sarkán, de szép arca előregörnyedt, aranyszín szeme elmeredt a petróleum lángjába.

– Tessék elhinni, kisasszonyka, mert igaz! A nagyanyám tudja az ilyeneket – az egész falu tátja a száját, ha ő mesél… Ott, kisasszony, a Laposrét alján, ahogy Nyíres felé mennek, amerre most a fiatal tiszttartóné van eltemetve az erdő közepin – arra jobbra esik a tisztás –, én se voltam ott egészen, de megmutatták: merre! Ott azelőtt mindig „ijesztett”. Hajnal előtt, pitymallatkor, ha közeledett az ember, a fehér köd közegibe – mert úgy lihel ott az erdő –, mindig látott olyanokat: szekereket menni ló nélkül, embereket fej nélkül… nagy zavarosságban. Nagyanyám azt mondja: „Ott kezdődött a háború, és ott is fog elmúlni!”

– De milyen háború, Biri? Melyik? Mert sok volt, azt tudod, ugye?

– Nem olyan, amit úgy könyvekből tanul az ember! Nagyanyám nem tud írást… ő csak úgy mondja: a háború.

– De igazán, kisasszony – pörög bele a Kerka Zsuzsi friss szava –, az ű öreganyja javasasszony, íralni is tud, meg ráimádkozni. Ha, mongyuk, a kisasszonynak vóna egy ellensége, oszt akarná, hogy a’ ne éljen sokáig…

– Csitt te! Ne járjon mán a szád – rúgja bokán a szomszédnéja nagy tapintatosan. – A kisasszonyka úrinő! De nagy marha vagy!

– Jaj, beszélj még, Biri, mit hallottál – rimánkodik a kis Vég Eszter, és szeplős kis arcából ráemeli világoskék szemét. – Úgy szeretem az ilyet hallani – kivált este! Úgy félek!…

– Hiába félsz mán, mert mán elmúlt; nem ijeszt, mióta a vasutat arra vitték. Éppen annak a rétnek a végibe csinálták a sínt. Hát… karácsony éjszakáján kellett éppen az első vonatnak indulni; pontosan éjféli tizenkettőkor érkezett arra a helyre. Akkor látják a vezetők, hogy egy másik vonat jön velük szemközt, tulajdon azon a sínen. A vezető int, jelez a lámpással – hát amarrul is éppúgy jeleznek, intenek, de csak jön a vonat tovább feléjük. Már látták a gépet… Megállnak nagy ijedten – hát a szemközti is megáll. Végre a kalauz nekibátorodik, közel megy… csupa hunyott szemű, sápadt embert lát rajta, régi holtakat. Meg akarná tapogatni a kezével a kocsikat, kerekeket – hát csak a semmibe süllyed a keze, levegőt markol. „Na – azt mondja –, üljünk csak vissza a vonatunkra, osztán Jézus nevivel előre!” – Megindultak, nagy erővel nekihajtottak; abban a percben semmivé foszlott a kísértetvonat. Azóta mán fel is szántották azt a rétet.

– Azért, Biri, én ezt mégse hiszem el úgy igazába! – ellenkezik Zsuzsi. – A tisztelendő úr mondta, hogy az ilyen csak babonaság!

– Na, a fiatal tisztelendőt én azér’ láttam ólmot önteni meg gombóccal babonázni tavaly karácsony éjszakáján! – józankodik egy piroskendős a kemence padkáján. – Odafenn volt az a kastélyban, a kulcsárnénál voltak mind hivatalosak, és a kastélykisasszony csinálta a gombócot. A tisztelendő nevit írta mind be – mink a konyhán kibontottuk. Pedig az hiába, mert a papi embernek nem szabad házasodni.

– Azér’ is ment a kastélykisasszony apácának! – kuncog bele Eszter, és ránt egyet a kendőjén, hogy kis zavarát elrejtse.

– Azér’-e? – legyint lenezően rá a piroskendős, a beavatottabb. – Ha Kohn Regina nincs – a kocsmáros lyánya –, még ma is együtt főznék azok a gombócot.

– Ki volt az a kastélykisasszony? – kérdem kissé elterelőn, óvatos kíváncsisággal. – A gróf úrnak leánya volt az?

– Igen, de nem olyan igazi.

– Nem hütös lyánya, na! Nem grófkisasszony!

– Csak a kulcsárné lyánya, mert azt a gróf szerette fiatal korába, úgy szöktette el hazulról. Most meg kulcsárné!

– Tesz az azér’ félre magának annyit, amennyit akar, a gróf ugyan soh’se számoltatja! Férjhez tudta volna az adni a lyányát nagyurasan, készpénzzel;… de hát ilyet tett; mindenáron apáca akart lenni! Visszament a zárdájába, ahol nevelték.

– Igen – pislant oldalt ravaszul megint a piroskendős –, de csak mikor Regina elment Pestre, osztán elküldte neki bosszúból a tisztelendő úr szerelmes leveleit; amiér’ őtet úgy megcsúfolták a majálison, hát azért bosszúból. Én csak tudom az egészet – hisz a testvérem ott szolgál a kastélyba!

– Na, elég ebből – óvatoskodom, bár ingerel a kíváncsiság. De vigyázni kell, nehogy pletykába keveredjen az ember! – Ne, Biri, tudsz-e még félőset?

– Nemigen jut eszembe.

– Na – nógatja a kis Eszter –, hát az a bíróné?

– Az nem szép! – néz felém, Biri, határozatlanul.

– Na, csak mondd!

– Hát úgy volt az, hogy az egyszeri bíró nagyon fösvény, pénzlesi ember volt, a felesége meg szép, fiatal menyecske. Hát jön egyszer a bíróhoz egy idegen úriember, és mutat egy véka aranyat, hogy azt mind neki adja, csak egyszer engedje őtet a feleségivel lenni. Hát ráállt a bíró, eltette a pénzt, beküldte az idegen embert a feleségihez, bezárta rájok az ajtót. Hát másnap reggel, ahogy bemegyem nincs ám az idegen sehol se, de még az asszony sincs; hanem a szobában minden ízzé-porrá van szaggatva, és ott, a földön, egyéb szemét közt meg lehetett lelni az asszonynak némely darabjait is, meg a ruháját széjjelrepegetve. Megy a bíró nagy ijedten mindjár, csak a pénzesládához; de nincs ám benne egy garas se. A sok arany mind szétmállott, semmivé vált a ládában… Mert az ördög volt a vendég, annak adta el a feleségit!…

– Ahá, ezt én tudom – szaporázta Kerka Zsuzsi –, mert ezt a postánál való kisasszony kicsinálta versbe, ki is nyomtatták a murányi újságba. Nekem mutatta, mikor anyám mosott nálok, oszt én is elmentem. Még a tanító úr írásával volt odaírva alája szépen tintával: „Elolvastam, köszönöm, nagyon tetszett!” A mi tanító urunk nagyon szépen tud írni; az, amelyik most beteg, aki helyett a kisasszony van itt mostan!

– Igen, azok is értették egymás szavát! A tanító úr meg a postásné! De most haragba vannak!

– Minden könyvet meg újságot átalküldtek egymásnak; mindig énvelem – szól bele most először Bozók Ilon, a vasúti őrék Ilonja, aki már ismétlőiskolás, tavaly bérmálkozott is. Karácsonykor ő lesz a szerecsen király.

– Nemcsak veled, na – énvelem is! – rivalizál Zsuzsi. – Hát azokat a cucilista könyveket ki cepelte a kisasszonyhoz, amikér egyszer is megszólított a tisztelendő úr. Kivette a kezemből, jól megnézte és azt mondta: majd szólni fog a tanító úrnak, hogy legalább a gyerekek kezibe ne adjon ilyen ártalmas olvasnivalót! Nem tudom, szólt-i neki!

– Bizonyosan! – dönti el Eszti. – Mert a tanító urunk mindig olyan cucilista! Na! Hát nem rosszbul mondom, csak abbul, hogy mindig olvas, de sohase Jézus szíve kertjit, hanem világiast; a tisztelendő úr ki is prédikálta egyszer; de nem csinálhat neki semmit, mer’ állami!… Na, a tanító úr ugyan nem játszana Betlehemet az iskolásokkal, mint a kisasszony mostan! Már csak azért se, nehogy a tisztelendő úrnak kedvibe járjon!

– Na! – böki ki nagy hatásvárón Zsuzska – na, hát én meg azt mondom nektek, hogy azok is ketten, a tanító meg a tisztelendő – csak a Regináér’ haragudtak úgy egymásra!

– Ugyan! – ámul Eszti, és a kék szeme tanácstalanul nyílik kerekebbre. – De hát, ha a tanító úr a postáskisasszonyt szereti!

– Csak szerette, hékám! De egyszer őrá is szemet vetett a zsidólyány, a tanítónkra. Láttátok volna csak tavaly vizsgakor! Amér’ a kisöccse iskolás volt – azt mondta, csakis azért: zöld gallyat küldött a kertjükből (mert a kulcsárné nem engedett a kastélyból vinni a hitetlen tanítónak) meg virágot; és eljött maga is, hogy segít az iskolát kidíszíteni. Ketten díszítették; na, szép kis dógozás volt az! Engem ottmarasztottak segíteni, meg más kettőt; de csak nekem van az ilyenekre szemem! Én láttam mindent! A tanító úrnak egészen megvette az eszit; a végin, mikor elment, kisztihandozott is a rongyosnak, így ni!… Persze, a postáskisasszony tisztességes; az nem mert volna ilyet csinálni, hogy maga menjen helybe a legénnek!

– Ó, ó! – öregeskedik Esztike, és olyan most, mint a nagyanyja. – Hát annak a cédának már mindenki kellett?

– Kellett annak tán még a csaposlegényük is. Olyan vót mán kiskorába is, aszongyák; mikor ekkora vót, mint mink most – mán szeretőt tartott.

       Fojtottan vihogtak, könyökölték egymást, rám oldalogtak. S én csak ültem köztük bizonytalanul, megejtve a tanulnivágyástól e szabadon nőtt, szabadszájú, szemes és okos kis társak között. Homályos lelkifurdalással pedig a tekintélyem is eszembe jutott, s a neveléstannak egy szép passzusa, amelyik ellen vétek, hogy itt bizalmaskodom.

– De szép leány volt az, kisasszonyka – az a Regina! Az tetszett volna csak a kisasszonynak! Magos, szép szál cseléd, nagy, fekete hajú, szemöldökű, a szempillantása csak úgy vágott, ahová nézett! De mikor nevetett – öröm vót nézni a száját!

– Hát miért ment el innen? – kérdeztem végre halkan, a kötelességgel küszködve!

– Jaj, annak nagy oka volt! A kenderesi majális…

– Meg hogy az apja is meghalt, azér’ is!

– É-é-éppen! – gúnyoskodik Ilon, a nagyleány, bár átallja a kisebbek vitájába elegyedni. – Mit tudjátok ti azt? Bizony semmi másért, csak mert az erdész elcsalta Pestre, hogy ott majd jó keresetet szerez neki, becsinálja színésznének!

– Azt a!… Majd megmondom, minek! Az a Károly, az maga is csak egy himpellér, egy senki! Csak latorkodik, ha itthon van, szomoríti az öregeket, hogy ilyen fiok van! ’Sz még éngem is akart vón csíkolni, csicserézni, mikor ott gyomláltam nálok a nénémmel! Nem is oskolázott az, valami hajón volt a nagy tengeren – onnat is elcsapták –, most meg, hogy Pesten vóna ű egy színházba, de hogy micsoda, azt nem mongya! Hazudik ű, mint a kutya… Az anyja se hiszi szegény egy szavát se!

– Mán akármicsoda ő Pesten – igazgatja Ilon –, azért a csak való, hogy ővele ment el a kocsmáros lyánya! Ő fogta pártját a kenderesi tanyán is, a majálison, karon fogta és hazakísérte. Mert ott nagyon megcsúfolták Reginát a többi kisasszonyok. A postásné kezdte, mert akkor mán haragba jött miatta a tanítóval; mert látta valaki együtt sétálni a zsidólyányt a tanítóval; meg Regina is mutatott olvasnivaló könyvet, hogy azt tőle kapta kölcsön, a neve is benne. Hát e’ csak nehezen eshetett a postásnénak, mert az ő jussa volt az eddig, ő cimborált a tanítóval, meg hát ő inkább való a könyvolvasásra, mert maga is ír ollyakat, hogy kinyomtatják az újságba Murányon. Hát felisztikélte a többi kisasszonyokat Regina ellen, hogy ha odajön, fordítsanak mind hátat, ne is feleljenek a köszönésire. Igaz, hogy mán halálán volt akkor a kocsmáros, de azért a lyánya csak elment majálisba. De nem sokat hederített eleinte a kisasszonyokra; a piros ruhájában, én láttam, mikor öltözött, olyan szép volt, mint csak a nap! Oda is ment mindjárt hozzá két írnok a másik uradalomból, azok nem ismerték, hogy kicsoda, azoknak úgy szívit vette, hogy csak őneki beszéltek, kisztihandoztak, legyezték a pofáját a melegtűl. A tanító urunk is szeretett vón odamenni, de nem mert, félt az idevaló kisasszonyoktul, a kastélykisasszonyt pártolta bújába. De mikor a tánc megkezdődött, és Regina is felállt az egyik írnokkal, akkor a többi táncosnők hirtelen mind abbahagyták, leültek, olyan egyszerre, mintha összetanulták vón; mer’ hogy össze is tanulták. Nagy riadalom vót, hogy hát miér’, miér’? Hát csak azért, hogy egy ilyennel ők együtt nem táncolnak!… Hát az úrfiak összeálltak középen, tanakodtak, hogy mi legyen már most? Regina ott állt magában, mert a gavallérai is elszeleltek; csak úgy lángolt a képe, döfött a pillantása. Akkor odaáll mellé ez a Kropacsek Károly, ez a jómadár, az erdész fia, oszt megfogja a karját; aszongya: „Győjjön velem, Reginácska, hagyja itt ezt a bandát!…” – Na, úgy lett osztán, hogy még azon a héten meghótt a vén Kohn. Regina meg összeszedte a temetés után, amit a kasszába lelt – sok nem volt, mert a szövetkezeti pályinka nagyon megrontotta a kocsmát –, azt a Károlyt se igen állta mán itthol szegény apja, hogy csak betyárkodott hiába; szekérozta, hogy dógozzon, hát egy nap elillantak mind a ketten. Az én apám mint vasúti, látta őket az állomáson. Regina odaadta a pénzt Károlynak, hogy fizesse a bilétát. Így volt ez, gyerekek! Nem tudja azt senki nálam jobban, mert az a Regina engem nagyon szeretett, mindig becsalt magához’ beszélgetni, mindent elmondott, kipanaszkodott. „Erénycsőszök!” – úgy csúfolta az ittvalókat. Károlytól tanulta ezt!

– Hát azt a Károlyt szerette mégis?… mentené szíve illúzióit a kis szeplős Eszter.

– Rossz nyavalyát szerette! Avval nem is szerelmeskedett, csak úgy voltak, mint a testvérek. Nagyon egymáshoz illett a természetük. „Mink nem tudnók elbolondítani egymást, mert egyforma eszünk van!” mondta sokszor és nevetett. Ők csak kacagták együtt a többit… Csak hát hogy így árván is maradt Regina, felgondolta, hogy már most mit csináljon itten? Az egyik szeretője pap, az el nem veheti – a másik, a tanító, hektikásforma, beteges! Meg hát mindegyik csak titokba akarta szeretni őtet, szegényt – nyilvánosan meg elárulta, mint Júdás a Krisztust –, együtt szidta a kisasszonyokkal. Csak az a Károly merte pártját fogni… Tudja a fene, gyerekek… nem volt az azér’ olyan nagyon büdös, rosszféle, az a Regina! A nagy szépségiér’ bántotta mindenki, azér’ lett olyan vad! De éngem nagyon szeretett.

       ...Elcsendesedve, áhítattal hallgatták Ilont az iskolások. Idestova nagylyány, meg rangbéli is, vasúti – és most leereszkedik hozzájok, hiteles adatokkal a közérdekű, izgalmas történetről. E perctől kezdve mérget vettek volna, hogy minden szóról szóra úgy esett, ahogy ő elmesélte. – Csak én ültem köztük idegenül, riadtan és bensőmig érintve; – az életszövevénybe néztem, mely ily tarka és kuszált tud lenni egy csepp faluban is, parányi zugban – és részesévé sodródik mindenki, aki él és lélegzik itten. Talán velem is megeshetne, Istenem – hogy szerepem volna valami ilyen falusi történetben, társas pletykában, mit rideg kíváncsisággal, gúnyos kritikával tárgyalnak apró, eszes parasztlányok, kik nem tudják a Kisalföld megyéit elsorolni!… Ijedten és idegenül ültem köztük… hiszen „kisasszony voltam” én is! Vajon nem lesz-é pletyka a betlehemes játékból?… Milyen jó, hogy még szóba se álltam itt férfiemberrel… milyen jó, hogy csak két hónapig tart a szereplésem! Akkor mehetek vissza lélektant, neveléstant tanulni!…

       A Kóró Biri aranyszínű pillantásával találkozott a szemem. Ő is idegenül, hallgatagon ült már régen szerepét veszejtve, eltávolodva; szép, barna képén csudalátások, messzire álmodozások köde. Ezek itt közeli pletykák, mostani esetek a valóság minden köznapi színében; ezekben gyámoltalan, értetlen volt ő! A nagyanyjától hajnali ködkisasszonyokról hallott, kik járják a párolgó erdei réteket – a kastélytorony barna lidérceiről – nyírfából tejet csapoló boszorkányokról –, földbe ásott, régi kincsekről, melyeket lóval kell kihúzatni, mert hátha kígyó ült rajta, vagy boszorkányos ember tehette oda, és akkor el van átkozva, hogy elkárhozzon az, aki a földből kiemeli…