Irodalompolitika
szerző: Juhász Gyula
Ha annak a tanyai expedíciónak tanulságait tekintjük, mellyel a Dugonics Társaság vasárnap az Alsóközponton a szegedi igazi nép lelkének közelebbi megismerését és meghódítását az irodalom számára megkísérelte, az elsők között van az, hogy a néppel a nép nyelvén kell beszélni és hiába a világ minden tudása és művészete, ez mind véka alá rejtett világ, mind elásott kincs és titkos értelmű rózsa marad a nép nagy tömege számára, ha nem neki szól és ha nem így beszél, hogy ez a nagy tömeg érezze: rólam szól a mese!
A másik tanulság, amit látnia, éreznie kellett mindenkinek, aki író és népszerető ember volt a gyülekezetben, hogy ennek a hatalmas és szunnyadó szellemi erőket ringató néptengernek kell a lelki manna és főleg, hogy ha egyszer, a szívéhez férkőzve, az értelméhez szólva, az érdeklődését kielégítve, fölkeltették benne a több műveltség, a tudás és a lelki gyönyörűség szent éhségét és szomjúságát: akkor egy minden másnál gazdagabb, erősebb és mindenekfölött magyarabb publikumot teremtettünk a hazai irodalom, az igazi hazai kultúra számára.
Ez az életünkbe és sorsunkba vágó nagy nemzeti érdek! És legfőképpen az ma, amikor ennek a magyar kultúrának alapjait, gyökereit fenyegeti veszedelem, nemcsak kívülről jövő, de belül is döngető és rothasztó veszedelem. Amikor a kultúra cégére alatt alacsonyrendű irodalmi dolgokkal mételyezik a különben se nehezen mételyezhető alacsonyrendű olvasókat, amikor magyarság és művészet szinte már nem találja honját e hazában és főképpen annak fővárosában: akkor Széchenyi szellemében és Petőfi lelke szerint való nemzetmentő és honfoglaló politikai tett (a szó legnemesebb értelmében) a tisztes és tiszta magyar lelkek humuszához folyamodni, és a nép szívét és elméjét lekötni a becsületes és komoly írás és tudás erdősítésével a tanyán, hogy a jövő magyarság utolsó és legbiztosabb tartalékát megnyerjük a betűk, a szellem szeretetének, hogy ezzel előkészítsük, megtermékenyítsük és megmunkáljuk a valódi őstalajt, az áldott, örök televényt az eljövendő új idők magyar életküzdelmei és győzelmei érdekében.
Tartsa szerencséjének és dicsőségének a városi író, hogy alkalma van a néppel beszélni, hogy az agyában és szívében százados kultúrörökségek folytán fölhalmozott értékeket és szépségeket megcsillogtathatja az előtt a föld népe előtt, amely e kincsek és szépségek legmélyebb és legtisztább rétegeit és forrásait nyújtotta öntudatlanul, az anyatermészet szinte könnyelműen pazar gazdagságával veszni hagyva sokszor legkülönb gyümölcseit.
A néphez szólni, a népnek írni, a néppel megértetni és megszerettetni magunkat nem leereszkedés, nem lealázkodás, sőt ellenkezőleg, nagyszerű és gyönyörűséges fölemelkedés azokhoz a tisztult és magasztos kultúreszményekhez, amelyeknek megvalósításában egy Puskin és Tolsztoj a mai degenerált európai emberiség regenerációját, a mai túlkultúrált civilizáció igazi haladását és menedékét találja. Ma már megint annyira megmérgezték a lelki kutakat, ma már megint annyira elvesztették a valódi természetet, amely, minden kávéházi nihilizmus dacára, mégiscsak egyik alapköve a kultúra templomának, amelybe a világ népei gondolkozni és dolgozni járnak, hogy ismét égető szüksége van éppen a kultúrának és különösen a túltengően világvárosias, sőt szinte kizárólag budapesties modern magyar kultúrának, hogy anteuszi erőt, kedvet, hitet, kitartást és egészséget nyerjen a népi talajból, a honi föld és a föld embere lelkének illetésétől!
Nép és irodalom tehát kell, hogy kölcsönösen keressék és megtalálják, hogy szeressék és megértsék végre egymást! Pósa Lajos megteremtette a magyar gyermekirodalmat, s az addig elhanyagolt és félreismert szűz területet azóta gondosan és lelkesen műveli a hivatottak kis, de munkás serege. Meg kell teremteni a magyar nép irodalmát, de mindenesetre jó írókat és jó könyveket kell eljuttatni a néphez, amely ma már anyagi és szellemi erejének azon fokán van, hogy olvasni és művelődni akar és tud is! Ha itt elkésünk a preventív intézkedésekkel, ha a pesti métely ide is beférkőzik, a jegenyék alá, a muskátlis ablakok mögé, akkor Széchenyi jeligéjét meg kell fordítani, az ősi magyarság címerével együtt! Akkor a magyar szimfónia, amelyre aggódó, de hívő lélekkel hangoljuk húrjainkat e világzűrzavar közepette, a dicsőséges és diadalmas magyar szimfónia gyászindulóra változik, amelyet Szigfrid énekel felettünk, néhai magyarok felett!
Akiben még él egy szikrája a tűznek, amely apostolokat és vértanúkat hevített, örök magyarokat, igaz, egész embereket, az nem engedi, nem engedheti, hogy idegen rontás pusztítsa el isten legszebb vetését, a jövendő népét!