Irodalmi hitvallásunk
szerző: Arany János
Programmok korát éljük. Minden hét meghozza jelentését valamely lapról, előrajzát ez vagy amaz irodalmi új vállalatnak. A szükség arányában kissé talán sokat is: hanem ez nem a mi gondunk. Hátha épen a mienk a fölösleges!
Egy különbséget venni észre politikai s szépirodalmi lapjaink bejelentés módja között. Amazok, jól rosszúl, kitűzik a zászlót, mely köré úgy íróikat, mint a közönséget gyűjteni akarják; czélt és irányt jelölnek ki, mely felé duzzadt vitorlával hajózni ígérkeznek. S habár e zászló színei olykor nem vehetők is fel tisztán, habár e czél s irány sincs mindég pharosi fénynyel világítva be: azt, hogy elveiről némi vallomást adjon közre, egyik sem mulasztaná el.
Nem így mi, szépirodalmiak. Elv és irány kitűzése nálunk gyéren divatoz. Nincs közvélemény, mely erre sarkalna, mint a politikai szerkesztőt. A sokaság — ha szabad így nevezni azt a keveset, mely szépirodalmi lapot olvas — nem követeli, hogy „színt valljunk.” Az írók is egyforma közönynyel csatlakoznak mindenhová. Így alig tudjuk mibe burkolni előfizetési felhívásunkat, hogy tetszős legyen. Egy pár díszmondat, néhány elmés bók kisegít. Ha ez sem használ, megkísérthetjük ellesni az élczlapok hirdetési bohóskodó modorát, s úgy törleszkedni az előfizetők kegyének puha bársonyához. De árlejtést is kell tartanunk, egymás rovására, irodalmon kívül eső dolgok Ígéretével. Szegény fejünk!
E kiáltó szükségén a programm-író múzsának mi sem segítene annyira, mint ha erősen divatba hoznók, sőt megkövetelnők, hogy szépirodalmi lap szerkesztője is, mindjárt a küszöbön, vallomást tegyen le aesthetikai elveiről. Hadd látnók eleve: maradó-e vagy haladó, mérsékelt-e vagy gyökeresdi, a szellem-aristocratiának hódol-e vagy széles kaput tár a mindenfelől betóduló democratiáriak. Negyvenhét-e, ki mindabban, mi azóta irodalmilag történt, nem lát egyebet felforgató zavarnál, vagy negyvennyolcz, ki úgy van meggyőződve, hogy a látszó zavarban, melyet literatúrai forradalom előidéz, mindig van oly elem is, mely az egésznek üdvére szolgál, a haladást előmozdítja, s daczára a tinta-özönnek, mely rémesen jelöli az elhullottak és sebesültek nyomait, nem fordult ki sarkából a világ. Emancipál-e minden emancipálandót, természetesen a nőt is, mihelyt tollat bír fogni kezébe; vagy azt tartja, hogy a szellem emancipálja maga magát, akár rövid, akár hosszú a haj, s nincs szükség tágítani a fenálló törvényeken.
Mind erről, és még sok egyébről, alkalmasan szólhatna egy szépirodalmi lap. Megjelölhetné pártja állását a többiek közt, vagy ha „független” akar lenni, körülírhatná miben áll e függetlenség. Oda mutatna a hézagra, — ha ugyan ez egészen anyagi manipulátió nélkül történhetnék — melynek betöltését feladatául tűzte; az irányra, melyen haladni hivatást érez, a czélra, mely előtte lebeg. Mily szép volna aztán látnunk sorakozni más-más zászló alá a különböző pártárnyalatokat. E csatakész sorakozás azt a. meggyőződést keltené a szemlélőben, hogy itt élet is van, nemcsak mozgalom, küzdelem is van, nem csupán versengés, hogy e nyüzsgő csoport halad is, nemcsak tolong ide-oda. S egy-egy új szépirodalmi folyóirat megjelenése épen úgy igazolva lenne a „kiáltó szükség” által, mint, örömmel tapasztaljuk, a politikai lapoké. Vagy, ha e szükség „kiáltó” hangját a közvélemény nem hallaná oly erősen, mint maga a szerkesztő: nyílt programm jó előre tisztába hozná őket egymással.
Nosza kezdjünk ily divatot, minek, a divaton kívül, egy kis komoly oldala is van. Kegyed, nyájas olvasó, ne fizesse oda irodalom-pártoló forintjait oly szerkesztőnek, ki el nem mondja széptani credo-ját. Ne higye, ha csak általános szép szavakba burkolva emlegetjük, hogy az irodalom szekere megsülyedt, mi vagyunk az egyetlen hévér, mely azt kiemelni képes. Ily esetben a léha bámuló nagyobb zajt üt, mint ki a szekeret tolja. Kívánjon őszinte, körülszabott vallomást a szerkesztőtől lapja elvei, iránya, végczélja felől. Minél határozottabban ki bírja mutatni a nyavalyát, annál több bizalom lehet orvosló tehetségéhez.
Hanem ideje kijelölni a magunk álláspontját s előadni vallomásinkat, oly szabatosan, mikép a felvett formában lehetséges. Jobban is tudnók, de a jobb ellensége a jónak.
Mindenek előtt hiszünk az irodalmi jog-folytonosságban. Nem tartunk azzal a néhánynyal, ki szeretné az utóbbi 10–12 év összes irodalmára, minél vastagabb darócz-fátyolát borítni a feledségnek. Tavaly egy éles kiáltás jajdult vala föl — oly hangosan, hogy tisztelt olvasóim közöl, fogadom, századik se hallott belőle semmit — mely szózat arról nevezetes, hogy e tizenkét vagy hány esztendő szépirodalmát, összevéve, egy lehellettel akarta elkoppantam. Ugyan e hang, a minap, örömujjongássá változék: mely, isten tudja minő jelekből, egy jobb irodalom hajnalát üdvözli, a mit mintha épen az ő felszólalása derített volna fényre. Megvalljuk, első ízben sem láttuk a vigasztalan homályt, most sem látjuk a derengő fényt. Akkor mint most, legalább egy nyájas szürkület vagy holdvilág csillámát nem tagadhatni, mely elegendő arra, hogy ép szemmel megkülönböztessük a tárgyakat.
E jog-folytonosság annak is, mi a hírhedett 12 esztendő alatt történt, megköveteli érvényét irodalmi fejlődésünk folyamában. Tudjuk, érezzük hiányait; nem hunytunk szemet ferde kinövéseire: de másfelől vigasztaló jelenségeket is látunk. Ama conventionell eszményiség, mely íróinkat bizonyos szűk kör taposó-malmára kárhoztatja vala, nem bánjuk, hogy uralmát vesztette. Egy könyet sem sírunk utána. Maga Vörösmarty már tágítgatá korlátait; Petőfi halomra döntötte. Azóta nálunk is, már vagy öntudatosan a gondolkozó főknél, vagy öntudatlan a példák után induló többségnél, az a hiszem gyökeredzett meg, hogy az eszményiség nem áll bizonyos szűkkörű formákban, s hogy minden igazi költészet eszményit. S e nézet európa-szerte uralkodni látszik; a mire legtöbbet, úgy hiszszük, Shakspeare behatóbb tanulmánya s a népköltészeti „kincsek” fáradhatlan kiaknázása tőn. Nem tagadhatták meg az eszményítést attól, kit Voltaire még „részeg vadnak” nevezett, se a népi költészet eme — művelt írónak utánozhatlan — szépségeitől.
Így kitágulván európa-szerte az eszményítés fogalma: a famosus 12 esztendő kérdése oda megy ki: volt-e ez időszak folytán, s mily számmal jóravaló tehetség, ki, bármely irány- és formában, költői lélekkel birta volna áthatni műveit. Ha nem volt: úgy ne az irányt vádoljuk, hanem a kor meddőségét igazi tehetségekben, a min aztán csak a jó isten segíthet. Ha nem volt: úgy a leg-idealizálóbb divat sem teremtett volna. Az a sokaság, mely talán Petőfi tollaival czifrázta magát, ép úgy nem takarta volna el meztelenségét egy Bajza vagy, ha tetszik, Kunoss foszlányaival. A csőcselék „servum pecus” volt és marad minden időben, Horaczéban úgy, mint a Vörösmartyéban vagy Petőfiében. Csak az a különbség, hogy egyszer czifra szappanbuborékot fú, másszor pusztai pöfeteggel kínálkozik.
De (bár nehéz itt bővebb fejtegetésbe ereszkednünk, mivel, bármi parányi részben, mi is érdeklett fél vagyunk) — azt talán még sem lehetne állítani, hogy e „bűnös” korszak csupán afféle servum pecus-okat termett volna. Sőt tán nem egy akad olyan, kitől legalább annyi tehetséget — annyi lelket a conceptióban s művészetet a kivitelben — bajos lenne eltagadni, mennyivel a 30–40-es időszak középszerűi jeleskedtek. S ez már elég volna oly átmeneti korban, mely természettől arra mondatik kárhoztatva lenni, hogy hídul szolgáljon két fényes aera között, midőn nagy tehetségek születnek, s hogy fentartsa a hagyományt, éleszsze a reményt, születendő messiásokról.
Ennél azonban többecske is történt. A költő-művészet egyes ágaiban némi haladást vehetni észre. A hang egyszerűbbé, negélytelenebbé vált. Az előadás formája (legalább egy nemben: a lyraiban) közepes elmének is folyóbbá (geläufig) lőn. Az elbeszélő költészet apróbb (verses) fajai megkísérték — olykor nem minden süker nélkül — ellesni az alkotás ama titkát, mely a népek hagyományos költészetét — egy Goethe szemében is — műpéldányokká emeli. A prózai elbeszélés elhányta czafrangjaít. Hajborzasztó kalandok, csuda meglepetések, vagy theoriák személyesítései helyett, a legjobb úton látszik lenni a lelki állapotok, az élet, különösen a magyar élet cselekvény általi festéséhez. Nem tagadhatni, sok még itt a sekélyes, a félszeg, — felfogásban a kellő mélység, kivitelben a biztos kéz hiánya: de maga az irány épen az, melytől beszély-irodalmunk jóravaló kifejlését várjuk, — Legkevesebb a mit a drámai szakról mondhatunk. De itt meg a közönség ízlésében történt gyarapodás. Mert noha még most is félrevezethető olykor, nem épen drámai ható eszközök által: a drámai iránt is helyesb érzéke látszik lenni. Bizonyára a 48 előtti közönség nem buktatott volna meg, oly könnyen, előre híresztelt koszorús darabokat, épen mivel a drámaiság hiányzik vala bennök.
A helyett tehát, hogy széles általánosságban vészt és jajt kiáltsunk e boldogtalan évtuczat fejére: sokkal hálásabb munka, mérlegbe vetni hibáit előnyeivel, szemügyre venni jó és rossz oldalát, kimutatni az ösvényt, melyen tovább haladni érdemes; óvó kereszttel jelölni meg azt a másikat, mely örvénybe és kárhozatba vinne.
A fogyatkozások immár részint erkölcsiek, részint a művészet rovására esők. Külön tárgyalom mindeniket. Bármily tiszteletre méltó egyéneket számlálunk is az írói karban: nem palástolhatni, hogy általán véve, néhány év óta lazult az irodalmi morál. Nem értem ez alatt egyes író magánéletét, vallás-erkölcsi gyakorlatát: lelke rajta. Azt sem állítom, hogy irodalmunk erkölcsrontó művekkel volna elárasztva, csak oly mértékben is, mint polgárosultságunk jelen fejlődési fokán ez átok már hozzátapadhatott volna. E részben a nemzet géniusza talán még soká megóv bennünket. De, úgy látszik, mintha nem minden íróban volna elég mély az irodalmi méltóság s önhivatásának érzete. Mintha némelyik könnyelmű játékot űzne a legszentebbel, és hit és meggyőződés nélkül az iránt, a mivel foglalkozik, másodrendű érdekek szolgájává tenné. Mintha az írói ambitió, mely szárnyakat tűz a géniusznak, nem volna mindenütt élénk, s könnyen adna tért más, emberi ambitió számára, melynek hiúság a neve, vagy épen anyagi jutalommal is beérné. Mennyi része van ebben századunk anyageIvies szellemének {anyag és elv és szellem!): nem akarom kutatni. A baj kezdete megvan, de ha tovább tart és elharapódzik: útját állja minden haladásnak.
E morális érzetet íróinkban ébreszteni, az egyik fő feladat, melyet a KOSZORÚ maga elé tűzött. Ebben vegyünk példát, először is, ama férfiaktól, kik a század első felében, úgy szólva minden szellemi és anyagi buzdítás nélkül, egyedül önlelkök erejére támaszkodva, ha nem is minden tekintetben aranykorát, de valóban nagy fényű időszakát teremték meg irodalmunknak. Nem óhajtom vissza a mártir-szenvedéseket, melyek között és daczára, amazok oly hatalmasan lobogtatják vala irodalmunk zászlóját, Nem, azt az időt, mikor épen legjobbjaink, a nagy sokaság füttyei által üldözve, egy pár nyílt s néhány titkos híveik rokonszenvében találnak vigasztalást. Isten mentsen, hogy mostani íróink lelki erejét oly körülmények által óhajtsam edzeni, midőn egy Fűskúti-Landerer, vagy más „könyvnyomtató” sok parlamentirozás után felvállalja, hogy a nemzet első rangú írójának ez vagy amaz művét kinyomtatja „a maga költségén, ingyen, sőt még a tekintetes author úrnak is 50 v. 100 exemplárt ad honorárium fejébe.” Vagy midőn egy Berzsenyi ódáira, kit egy Kazinczy „halhatatlan” barátjának üdvözöl, kispapoktól kéregetik össze a pár száz váltó forint nyomtatási költségét. Bizonynyal méltó a munkás a maga bérére: s úgy tartom, a szellemi munkás nem kevésbbé, mint a kinek csupán tenyere törik fel. Ez a bér, legyen erkölcsi, mely nagyobb s általánosb elismerésben, legyen anyagi, mely egy kis hasznocskában nyilatkozik: bizonyára még nálunk nem oly roppant, hogy valaki meg-igenelhetné. De baj volna, ha íróink az elismerést, szemfényvesztő eszközök által, a jó izlés rovására, s mintegy fogadott tapsonczok segítségével magokat hírbe lármázva, keresnék; vagy ha szellemi alkotásaiknál nem annyira művök ideálját tartanák szem előtt, mint azon pár forintnyi díjat, melynek kiteremtése napi kötelessége a taligás lóvá aljasított pegazusnak. Már pedig e baj, kivált az utóbbi, egy idő óta nálunk is kezd mutatkozni. A mit rá mentségül szoktak felhozni: hiába! sok az író, élnie kell, más életmódja nincs, becsületes kereset stb., vád és mentség egyaránt. Igaz, hajt a szükség. Az is való, hogy sok mestermű nem lát világot, talán a moeoni koldus (Homér) sem énekelget, ha szüksége nincs a vagyonosok asztaláról lehulló morzsalékra. De van különbség a remekjét öt font sterlingért kínálgató Milton, s a félkész, elnagyolt, elhamarkodott művekkel vásárra kiülő sokaság közt. Ez utóbbinak mindig lehet azt a szemrehányást tenni: miért nem koplalt többet, míg teljesebb művel állhatott volna elő, vagy miért nem fordította idejét hasznosabbra.
Irodalmunk nagyobb-korúsága örvendetes jeléül hozzák fel, hogy ime nálunk is felhajnallott a boldog idő, az irói osztály önállásának ideje, értvén alatta, hogy minden más hivatal, szellemnyűgző professió nélkül, csupán irói keresetéből, ha szűkön, ha kisebb-nagyobb ügyességéhez képest nehezebben vagy könnyebben is, de lám, megél. Van benne valami. Író, kivált eszméiben élő költő, nagyon megsínli, ha idegen nemű foglalkozással van elárasztva. Bizonyos mértékű függetlenség kell neki s azt, mint egyesek életrajza sűrűn tanúsítja, sok még a nyomor árán is hajlandó megszerezni, hogy eszméinek élhessen. De mai napság kevés példát látunk az ily módon kiküzdött szellemi függetlenségre. Kényelem és jóllétre az író is csak úgy sóvárog, mint más emberfia, s épen nincs hajlama feláldozni azokat eszméiért. Csepp vágya sincs barlangban lakozni s megelégedni a próféták szőr-csuhájával s erdei mézével. Tisztességes lakhely, bútor, ruházat kell, egy kis fényűzés sem árt, ha telik, vagy teletik. — Már pedig arra, hogy minden adeptus-át (és ineptus-át) kényelmesen tartsa, ruházza, vagy épen felszűlje, az írói professió nálunk csakugyan nem emberedett még meg. S minél többen támaszkodunk rá, egyedül rá, annál inkább veszendőbe megy, a mit ez úton el akartunk érni: maga az írói függetlenség. Mi haszna nem függök én hivataltól, ha függenem kell a napi élet, a talán kissé magas lábra helyezett életmód ezer meg ezer parancsoló gondjaitól: ha írnom kell napról-napra, perczről-perczre, hajlam és kedv, a munkában ösztön-adó gyönyör, s a teljes bevégzés élesztő reménye nélkül, csupán mert ez is kell, az is kell, sok minden kell, s nem érek rá, hogy a megérésig némán hordjam eszméimet, s hogy kivitelökre időt áldozzak. Bizonyára ez a függés nagyobb, jóravaló elmének gyötrelmesebb, mint az a néhány óra, mit gépies foglalkozás közt egy irodában töltenénk, vagy oly professiónak áldoznánk, melyhez értünk valamit. A helyett tehát, hogy pelyhetlen állal már, tóduljunk az irodalomhoz, mint egyedüli keresethez, nem ajánlhatom eléggé ífjainknak (mert a ki belevénűlt, annak már késő): Aestas dum fuerit, pueri componite nidos. Mert semmi kétség benne, hogy ily módon sokkal inkább megőrizhető az írói függetlenség, s vele az írói morál, mint ha egyre többen-többen seregelve az irkáló életmódhoz, a szellem dicsőséges versenyét iparüzletté alacsonyítjuk, hol a tehetség, folytonos önfertőzés által elsatnyul, és hol a tehetség nélküli, de ügyes nyegle jobb gschäfteket csinál s ez által olykor nagyobb hírre vergődik, mint a ki valóban érdemlené.
A KOSZORÚ egyik főczélja, mint fölebb mondám, versenytért nyitni az írói nemes ambitiónak, s ez által is ébreszteni az irodalmi morált. Mennyi süker fogja koronázni törekvését, a jövő mutatja meg; de én még nem vesztettem el annyira az irodalomban való hitem naiv őszinteségét, hogy attól tartsak, hogy ilynemű felszólalás egyéb eredményt sem szül, mint komikai hatást a saját mesterségük unalmával eltelt (blasirt) kedélyekre.
És most következik a művészeti oldal, de erről másszor.[1]
- Megjegyzés
- ↑ Arany nem fejezte be gondolatmenetét; a folytatás elmaradt. Ezzel kapcsolatban fia, Arany László, a forrásként jelölt kiadás szerkesztője, az alábbi jegyzetet készítette:
»Az „Irodalmi hitvallásunk" czímű tanulmány második czikkéből a következő töredék maradt fenn:
A mit közelebb az irodalmi méltóság, a hivatás érzete s írói morál felől mondottam, kifoly a művészi előállításra is, melyre immár áttérőben vagyok.
De nehogy balul értsen valaki. Méltóság alatt nem a művekbe átviendő pompázó feszt, hivatás érzetével nem a mindenünnen kirívó nagyképű fontoskodást, az írói morállal nem erkölcsi mondatok és tanulságok nyers halmazát akarám jelenteni. Ég óvjon a költői próza vagy verses előadás ama méltóságos nemétől, mely, kell, nem, magas falábon jár, peczkelt állal ágaskodva nagyszerűséget hajhász, s önnön faczipője kimért kopogásában gyönyörködik; valamint ama másiktól is, mely keztyüs kézzel, hanyagon nyúl minden tárgyhoz, s erély (verve) hiányában keres aristokratai méltóságot. Azt sem óhajtom, hogy a hivatás érzete oly módon üsse ki magát, hogy az író minden harmadik lapon czélzást tegyen rá („költő vagyok” stb.) s minden négy-öt íves füzetnek „exegi monumentumot" emeljen. Szép az önérzet: nélküle soha semmi jeles nem állna elő; de ha megbocsátják is egyes remeklőnek a büszkeséget, melylyel ráhivatkozik, midőn e hivatkozás maga is remek: a többire nézve inkább szeretjük, nem dicsekvő szókból érteni meg hivatását, de kiérezni a makacs szívósságból, melylyel művészetén csügg, a lelkiösmeretes gondból, melylyel tárgyait kezeli;.— a végrendeletből, mely inkább elégettetné az Aeneist, hogy sem csorbáival adja át az utókornak. Igen, a hivatás érzete ott van amaz úszó küzdelmeiben, ki pergamen-tekercscsel fogai közt, vívja élethalál-harczát a tenger bősz hullámival, hogy megmentse művét s életét, vagy együtt veszszenek. Az úszó: Camoens, a tekercs: a Lusiada. Hivatás érzelme írja, Munkács sötét kazamatáiban, rozsdával és vérrel jegyzeteit; hivatás érzelme sugall ódát óda után a falusi egyszerű nemesnek, ki évekhosszát rejtegeti szelleme kincsét még sem szállja csüggedés; az vándorol a Rajna mentén, táborról táborra, kiolthatlan szerelemmel; az borong a „sötét olajfák illatos hűsében;" az áll őrt, a szökevény fiúval, egy soproni faköpönyeg unalmai közt. Hol itt a külső buzdítás: öt-hat szerkesztő, hogy tiszteletdíj fejébe érdemcsillagot oszszon újonczainak; húsz-harmincz tárczaíró, ki négy sornyi újdonság kiteremtése végett boldogot boldogtalant hírbe kürtöljön; a pajtások, hogy maguk közé emeljék a ,,jó fiút," ki talán ügyesen billiárdoz, a vívásban (olykor v nélkül is) tekintély: de írónak hat év múlva sem lenne nagyon elérett? Ne mondja nekem senki, hogy a tehetséget bölcsejétől fogva dajkálni kell idegen kéznek; hogy az önérzet mindjárt kialszik, ha érinti a bírálat hűsebb szellője: valamíg a szellemi világ hercules-oszlopai, a minden kor és nemzet remekművei, fennállnak; lesz olyan is, ki titkos könyével öntözze azokat, s miután magát kisírta, lelke új hódítás emelő érzetében találjon csak enyhületet.
Az erkölcsi alap, melyet minden íróban s műalkotásban követelek, szintén félreértésnek lehet tárgya. Vannak szent és szenteskedő, szigorúan kegyes, de kegyesen száraz lelkek, a kik valamely költemény becsét a benne parazsán felhalmozott valláserkölcsi tanulságtól a morális irány kézzelfogható jelenségeitől mérik! a képzelem minden szabadabb játékát, az emberi szenvedély, az élet, a viszonyok költőien hű festését feltétlenül kárhoztatják…«