Irányok
| Irányok szerző: Arany János |
A Kisfaludy-Társaság, előbbi működése folytán, egyik feladatául tűzte volt a szóló-művészetek oly nemei és formáinak mívelését, melyekről tapasztalá, hogy irodalmunkban el vannak hanyagolva. Jutalmai, buzdításai, elméleti irányadó tájékozásai által igyekezett odahatni, hogy különösen a költői fajok és formák minél dúsabb változatosságban fejlődjenek. Rendre a ballada, a költői beszély, a satíra, a kördal, a tanköltemény, a víg-, a naïv eposz, a legenda stb. lőnek kitűzve jutalomra. S ha törekvéseit nem mindig követte óhajtott siker, az a körülményeknek tulajdonítható. Hiányzott a pályázókban a szükséges előtanulmány, némely formára nem léteztek minták az irodalomban. Így midőn 1840-ben költői beszély kívántatott, valamennyi pályázó balladával lépett a síkra. Víg eposz helyett 1846-ban többnyire satírai munkák érkeztek. De semmi kétség, hogyha a megkezdett úton, félbeszakítás nélkül, tovább halad, most irodalmunkban többoldalú elevenség, formáinkban nagyobb változatosság, költőinknél, a különféle adomány, hajlam, tanulmány szerint, több és határozottabban jelzett egyediség lesz található. Nagyon kívánatos, hogy minél előbb vegye föl az elejtett fonalat. Addig is, míg ez történnék, nem árt e részben magunkat tájékozni.
Kölrészetünkben egy idő óta lyrai a túlnyomó elem. Sőt a kötetlen fajokat, minő a novella, regény, s a csak félig elbeszélő természetű balladát, románczot leszámítva, elmondhatjuk, hogy minden igyekezet a lyra felé fordúl, minden babér innen mosolyog, ez a költő becsvágynak egyetlen czélpontja, az ifjúi ábrándok netovábbja; ami ezenkívül esik, mindaz elhagyott tér, míveletlen pusztaság, hová csak néha, kivételesen téved valaki, az is, úgy látszik, rosszúl érzi magát. Az elbeszélő költészet évek óta szomorú némaságban gyászol, és nincs ki „a riadó vak mélységet fölverje szavával” a drámát még mind azon egy-két név képviseli, melyek a múlthoz, nem a jelenhez és jövőhöz számíttatnak: új tanulmány, új törekvés jelei sehol. Hiába az évenkinti jutalmak, az akadémia koszorúi: ösmert neveké lesz a gyakran kétséges pálma; a „nagy ismeretlen”, a messiás, kit várunk, sehol sem jelentkezik. Ellenben ugyancsak telnek a szerkesztők kosarai mindenféle „verseményekkel”; tíz-húsz szépirodalmi lap közöl egy sem érez fogyatkozást; minden évszak, minden hó meghozza a maga „összegyűjtött verseit”. S mily kevés egyediség e szám nélküli számban! Mily ritka eset, hogy valamely új-költemény vagy kötet ne azt a benyomást tegye ránk, mintha már azelőtt, mintha már többször olvastuk volna. Még azt sem lehet a nagyobb részről mondani: „facies non omnibus una, nec diversa tamen”, a testvérség jelei majdnem teljes azonságba folynak össze. Az arcz jellemző kifejezését úgy nem találni rajtok, mint a kisdedeken. Csupán édesanyjok ha ismeri egymástól őket. S ez természetes, ha mindenki ugyanazon czélhoz, ugyanazon eszközökkel akar eljutni; ha mindenki a költészet egy neme, a lyra felé tódul, s ott is valamennyi egy special irányhoz fut. A pálya így hosszú, egyenes vonalt fog képezni, melyen egyik előbb, másik hátrább leend, de mely a nézőnek utoljára egyhangú és unalmas.
Korunk a lyráé, mondják sokan; mi haszna vesztegetni a szót: mi haszna folyam ellen úszni: ellenkezésbe tenni magunkat a kor ízlésével, az uralkodó hangulattal, a költő hajlamok egyetemes árjával? E szerep a tragikai egyéné, ki. ha a bukást nem nagyszerű küzdelem előzte meg, könnyen komikussá lehet. — Elismerem, hogy sok igaz van ez állításban. A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala hit, nem remény, nem bizalom, — midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos irány helyett az asztaltáncz szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor, mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora. Midőn a külső élet megszűnt, elfojtatott: a lélek ön belsejébe fordítá szemeit; nem lévén a családi, az egyéni léten kívül semmi, ide pontosult össze minden életmeleg, a költészetnek sem vala egyéb menedéke, mint a belvilág, az egyén, legfölebb a család: tehát a lyra. Mind ezt, általánosságban elismerem; a nélkül mégis, hogy csupán innen származtatnám költészeti egyoldalúságunkat. Mert a mi lyránkon e szomorú tíz év alatt, kevés kivétellel, épen nem látszik a kor bélyege, hanem ha tagadólag, azaz hogy ellapult a nyomás alatt; a kedélyek meghasonlása nem hozta be költészetünkbe az engesztelő humort; s midőn végre a hosszú fájdalom egy közös reményben kezde fölengedni, lyránk az idő jelenségeit csak mint külső cziczomát, sallangot, mint a hatás szembeszökő (frappant) eszközeit vette magára; de nem vala képes azokkal bensőleg egybeolvadni. Másban is kell' tehát, mint társadalmi zilált viszonyainkban, e csaknem kizáró lyrai hajlam okát keresnünk.
Bármit mondjon a bölcselő kritika, mely minden irodalmi tüneményt egy általános okfőre hajlandó visszavezetni; valamely uralkodó irányt mindig és egyedűl a politikai vagy társadalmi helyzetből magyaráz; így a mostani csaknem kirekesztő lyraiságot fatális megnyugvással fogadja, mint ama helyzet egyedűl lehetséges eredményét; az irodalomtörténet lapozója kénytelen megvallani, hogy a kor követelései mellett, néha azok daczára is, a fényes siker, a lángész sikere az, mely darab időre megszabja a költészet irányát. Igaz, hogy végelemzésben a lángész megint korának szülöttje, de, épen mert genie, ritkán folytatója is egyszesmind: sőt nem egyszer annyira meghasonlik azzal, hogy csak a jövő hozza meg neki az elismerést. Ha már most azt látjuk, hogy a lángész által mutatott irány még akkor is tovább tart, midőn a társadalmi viszonyok, az eszmék, a kedélyek lényeges változáson mentek át: lehet-e ezt egyedűl a kor jellemének, s nem inkább a genie hatásának tulajdonítni? Vagy ha még azt is tapasztaljuk, hogy a genie századok múlva támad föl mintegy halottjaiból, s varázs körébe vonja az irodalom nagy részét: azt is az idő hatalmának tudjuk-e be? Macpherson kiad a múlt században némi sajátságos költeményeket, már akár igazi akár ál Ossiánt: s ím egy egész Ossián-irodalom áll elő. Vajjon e költemények azért váltak-e korszerűekké, mert a XVIII. és III. század szelleme közt valami nagy rokonság létezett? nemde inkább a genie gyakorolta varázsát? Az a kor, mely az élő Shakespearet szerette, becsülte, élvezni tudta, s az a későbbi, mely hosszú feledség után újra fölismerte, csudálta, mesterül vallá, mondható-e azonosnak? Több példát is lehetne felhozni, de az irodalmak történetében jártas olvasóra bizom megítélni, ha nincs-e igazam, midőn arra nézve, hogy az irodalom és különösen a költészet egy vagy más irányba reked, legalább is annyit tulajdonitok a fényes példának, a nagy sikernek, a lángelme varázsának, mint azon befolyásnak, melyet a politikai és társadalmi helyzet gyakorol a kedélyekre.
Innen már jelen túlnyomó lyrai hangulatunkat nagy részben Petőfi ragyogó sikeréből kell származtatnunk, kit, tudva nem tudva, akarva nem akarva, mindenki utánoz. Nem amaz olcsó, primitív utánzást értem, midőn a zsenge múzsa csupa reminiscentiákból táplálkozik, mégis büszke rá, hogy ő eredeti: az utánzásnak e neme bizonyos életkorban megvolt és meglesz mindig; épen úgy, mint a nádparipa és fakard. Hanem értem a jobb elmék azon elfogultságát, midőn nem tudnak menekülni egy bűbájos körből, midőn a lángelme uralkodó hatása alatt egyediségöket nem képesek kifejteni, érvényre hozni, vagy csak hiányosan; midőn azok, kik talán más viszonyok közt önálló csillagok leendettek, most a kométa halavány uszályában folynak szét. Ne nevezzük ezt iskolának. Költészetben iskolát nem a lángész, hanem azon körülbelül egyforma nagyságú tehetségek alkotnak, melyek közöl egy sem oly tündöklő, hogy a többinek tényét magába nyelje, egy sem oly erőtlen, hogy saját jellemét elvesztve, pusztán utánzónak mondathassák. A lángész egyedűl áll, neki iskolája nincs; ki vele egy irányban indúl, vagy feljül kell haladnia őt, vagy mögötte nyom nélküli homályban veszni el. Homér művei örök időre szólnak: a cyclikusokat névből ha ismerjük. Vagy kisebb és közelebb cső példákat hozva fel: Zrínyi-iskola nem volt nálunk, de igen Gyöngyösi; volt Bessenyei-(francia), nem volt Csokonai-iskola. Utánzója ennek annyi, mint a fűszál: hánynak ismerjük ma csak nevét is?
Épen úgy, midőn Hinify lantja megzendűlt, minden bokor, minden völgy Kárpátoktól Adriáig visszhangozta énekét; nincs pár éve, hogy e visszhang utolsó gyenge hulláma elenyészett: s az olvasó már azt sem tudja, kire céloztam. Hol egy név, egy költői individuum azon száz meg száz Himfyből, azon rege-dúdolókból, kik tovább egy öltőnél ostromolták a magyar Helikon lábját? És itt hiába mondanók, hogy Petőfi nagyobb, eredetibb szellem, mint a felhozott jeleseink. Annál kétesebb nyomán a siker. Ragyogása annál inkább homályba dönti, kik sugárkörébe esnek. — Nem arra kell hát törekednünk, hogyan legyünk hasonlók őhozzá, sőt inkább arra, hogyan meneküljünk azon szellemi alárendeltségből, mely öntudatlan is az ő magikai körébe von. Új útakat kell törnünk, hol szabadabban kifejthessük egyedi tehetségünket. Ez történik, ha mind a lyrában az övétől különböző irányokat választunk, mind a költészet egyéb fajait tanulmány tárgyává tesszük és lelkesen gyakoroljuk. Mimódon? erről közelebb.
Közvetlen Csokonai előtt, alatt és után verselők hosszú sorát halljuk zsibongani, mely az akkor előtérben álló iskolák egyikéhez sem szegődve, sőt úgy látszik, tudomást sem véve róluk, haladt a népszerű köznapiság széles, poros országútján. Azon iskola volt ez — ha ugyan iskolának lehet mondani — mely egyenest a „poetica classisok” napi és heti gyakorlataiból cseperedett fel. Önteni a verset valamely feladott tárgyról, mint: „az év négy szaka” — „a reggel” — „az égő ház” — „a zivatar” — „a középszer” — „a fösvénység” — „a hivalkodás” — stb. vagy valamely „patrónus” nevenapjára örvendő halálakor gyászéneket enyvezni össze, többnyire latinul, de olykor kivételesen magyarul is: ez volt a költészet műhelye, a költői hivatás criteriuma, hol az, ki a többi felett ügyesség, könnyüség által kitűnt — kivált ha még azonfelül tanulótársait s a disznótorokat is tudta mulattatni furfangos vagy priapi versekkel — már az iskola falai közt megnyerte a felavató olajt; kilépvén pedig már előre némi nimbus várt rá az illető társas körökben, melyek ízlése nem kívánt jobbat. Mi természetesebb, mint hogy az ekkép némi hírre kapott egyén folytatá, amit annyiak ítélete szerint nem „invita Minerva” kezdett vala: leírásai, elmélkedései, tréfái, köszöntői még egyre biztosították számára a tapsot: így lett a Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada, így a minden kar és rendbeli „lagzisok”, kiknek népszerűsége egy Kazinczy homlokát nem engedé a méltó babérhoz jutni. Ekkép rajzott fel nálunk egy verselő csoport, mely a művészet legkisebb öntudata nélkül mesterkedik vala, melyet irodalomtörténetünk népiesnek mond, de amelyre inkább népszerű nevezet illik. Mert se tudva s készakarva, se ösztönszerűleg nem járt az úton, mely a szó elfogadott jelentése szerint a „népies” alatt értődik: nem hozá be irodalmunkba a népi eszmejárást, nem költészetének naïv frisseségét, melyen, mint a Reineke Fuchsról mondja valaki, még érzik a mező s erdő illata — nem a benső, lényeges költői formát, a külsők közül is leginkább csak azt, ami úgyszólván negativ (mint mértékhiány), nem erélyes, ruganyos rövid nyelvét: szóval sem a Niebelungen sem Goethe népiességét. A mi őket e nevezetre jogosítaná, az legfölebb a nyelvnek minden erőszaktól, idegen behatástól ment szókötése, mely a hétköznapi népéletben is megvan — egy-két versalak, mint az erősen tagolt magyar alexandrin használata s ebben a közép- s végspondeusra eső nehéz rhythmus; bizonyos talpraesettség az egyes mondatokban (olvasd pl. Mátyási „Vén szűz”-ét) s az a két-három népdal, melyhez leereszkedtek: de másrészről semmi törekvés nálok, hogy a népnyelv virágait szedjék föl; ritkább, ünnepiesb, hatályosb szófordulatait tegyék sajátjukká; eszményítési módját (mert van ám!) kövessék; benső, teljes idomaira szert tegyenek. Ellenben örömest affectálják a tudós színezetet; nem a „népből”, nem a „népnek” írnak, hanem azon diákos középosztály számára, mely érti, megtapsolja ovidiusi czélzásaikat, fogékony bőszavú reflexióikra, velök élte meg a koronázási, főispán-beiktatási ünnepélyeket, melyek egyik sallangja az ő legújabb költeményük is, kaczag mosdatlan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élczeiken, bámulja furfangos rímeiket: a csattogó leoninust, az egy magánhangzóval kisütött egész poemát, a csupa azonos, de különböző értelmű szavakból álló sorvégeket (,víg asztal' —.,vígasztal’), a dísz-asztalosi technikával kéthárom szóból összegyalult kadencziát s több efféle furcsaságokat. Így népszerűek voltak, mit se a franczia csín behozásában fáradó, se a classicai költészet formáit s nyelvfordulatait utánzó iskoláról nem mondhatunk, de még a Kazinczyval feltörekvő új irányról sem, melynek közönsége jóformán egy kisded írói csoportra szorítkozik vala. E népszerű iskola s mai verselőink tömege közt lehetetlen némi hasonlatot észre nem vennünk.
„Hogy-hogy?” kiált fel az olvasó, még inkább az író, kit ez összevetés közelebbről érdekel, — „mikép lehet a föntebbi jellemzés után amaz iskola s a mai versirók közt analógiát keresni? Azok tudós színt negélyeztek, ma semmitől nem irtózunk jobban; azok kerülték a naïv hangot, ma torkig úszunk benne, azok formajátékban vesztek el, ma az egy rím nyűgét is majdnem egészen leráztuk; azoknak képzetük sem volt a belformáról, mitőlünk legalább az egy dal formája iránti ösztönt a legmérgesebb kritikus sem vitatja el”... és így tovább. — Megmondom, hol a hasonlat: a különféle költői idomok iránti érzék tompultságában. A tömeges, de ösztönre bízott gyakorlatban.
A népszerű iskola embere, ha érzé, hogy ,est deus in nobis' (már akár Apolló, akár Bacchus), vagy unszolá valamely alkalom, vette a tollat, s ami éppen annak hegyére jött, „írta, ameddig bírta”. Nem lehet mondani, hogy olykor egy jóravaló ötlet, egy hatályosan kifejezett gondolat, szerencsésen talált kép, jellemző árnyalat a leírásban, fordulat a nyelvben, ne tarkázta volna bőven ömlő folyamát versének: de az egész zavarosan hömpölyg vala tovább szemetestül, iszapostul. Egy-egy erőteljesebb mozzanatra bágyadt, lapos, mit sem mondó helyek következtek; egy-egy költőibb szökellésre mindennapi lelketlen próza; a velök született de nem művelt nyelvérzék egy-egy sikerültebb nyilatkozása után széles szájú beszéd, s az eszme, ha volt is, mire napfényre került volna, összeroppant a vaskos kezekben, mint a Petőfi gyöngye. A pegazus ügetése hasonlított azon ritkán jó lovakéhoz, melyek néha veszettül nekiiramodnak, de többször fülkonyító lassúsággal emelgetik lábaikat. — Továbbá, a népszerű iskola emberének a vers, minden egyéb osztályzat nélkül, csak vers vala: se tárgyi, se alanyi állapotok különbsége nem változtatta, nem határozta formáit; objectivitása, mint a rósz színészé, kinek mosdatlan egyéniségét se máz, se mez nem képes eltakarni, ki Bura Bandi marad örökké, ha Bánkot adja, ha Leart, ha Mokányt vagy Baczúr Gazsit, s ő ezt cseppet sem bánja, mert így a közönség őt magát tapsolja meg, nem alakjait, a darabban előjövő élczeket neki tulajdonítja mint improvisacziót, a pitykés frázisok az ő személyes hazafisága előnyére számíttatnak, hunyorgása, czélzásai a nézők padjai felé mind az ő személyes érdemét növelik, így ama népszerű verseiben folyvást két dolgot akart bebizonyítani: hogy ő tanult ember, meg hogy élczes ember. Amazt, ha komoly, ezt, ha enyelgő hangon ír vala; de már a komoly és víg elemet sem különözte el egymástól, hanem összekeverte, amint éppen keze ügyébe esett, a nélkül, hogy humoros összhangban engesztelné ki. — Objectív alakokról, jellemekről s ezek szerint módosuló költői formákról, nyelvről szó sem volt: de az alanyi érzés vagy hangulat kifejezésében sem volt semmi fokozat, semmi különböző szín: ha a versezet óda magasán, kezdte, misem biztosított, hogy alább néhány sorral pityergő elegiába, száraz didaxisba vagy furfangos.,mendikáncziába' (bocsánat e szóért, de nincs más, mely az élczeskedés illető faját ennyire jellemzően kitegye) nem cseppenünk; vagy megfordítva. Naïvitás volt elég, de nem a műben, nem az alakokban, hanem öntudatlanul s olykor pedánsság színe alatt a költők személyében.
Lássuk, mivel vagyunk tovább.
Ha a mai poétáskodást egész tömegében nézzük: egy nevezetes mozzanata tűnik szemünkbe a haladásnak. Ritka ma már a kezdő, kinek sejtelme ne volna, hogy midőn verset ír, nem csupán hosszabb-rövidebb sorokat szed rímbe, hanem dalt képez, melynek bizonyos menete, hangja, formája van. Ha legtöbb esetben nem sikerül is eltalálnia: de az idetörekvés jelei mindenütt mutatkoznak. Annyira hát már volnánk, hogy e ,catexochen’ lírai forma iránt van némi érzékünk. És ez főleg Petőfi érdeme. Mert bár előtte is zengett a magyar dal s ő is előzői álláspontjáról indult kezdetben (lásd afféle költeményeit, mint pl. „A Dunán”): senki oly határozott oly szembeszökő típusban nem képezte ki a magyar dalformát, mint ő. Lehetetlen volt nem látni olvasóinak (s a mai nemzedék az ő olvasásában nőtt fel), hogy a vers nála nem csupán a rímelő sorok aggregátuma, mint kalárisok egy hosszú cérnaszálon, hanem összeálló, kerekbe futó valami. E hatás nyoma, mondom, bármily tökéletlenűl, a legzsengébb költeményen is meglátszik, nem is félek, hogy e részben oda jussunk vissza, mikor a vers hosszát a papír hossza határozta meg, mint a „Házasodol látom, mi dolog, Gombási barátom” rendébe tartozó poémáknál. Csak néha, a költészet egyes agglegényei, kiket a múzsa már fiatal korukban kikosarazott, mégsem szűnnek bosszantani udvarlásukkal, csak az ilyenek írják még ama semmi osztályhoz nem tartozó verseményeket, melyek elődei a ,Hírmondóban’ vagy a ,Hasznos mulatságok’ szürke lapjain nyugosznak eltemetve. Az ifjú sokaság, ki jobban, ki rosszabbul, mestere lyrai alakját igyekszik utánképezni s ez mindenesetre haladás, de olyan, mint mikor az órapeczek a kerék egyik rovátkából a másikba zökken, hol megállnia szintén csökönyösség.
Valamint a jellemzetten régiek nem moczczantak odább, csak vers: vers; úgy mi, tisztelt szakfeleim, körülbelül itt feneklettünk meg: vers — lyra, még pedig leginkább dal. „Vágni” egy verset, Petőfinek volt kedves szavajárása (tudott is hozzá): mi sem tesszünk... (hohó! az első személy nem formál ily ambitiót)... ti sem tesztek különben: „vágtok” egy verset, ha épen kedvetek csosszan. Ezentúl nincs költészet nektek. Az így ,vágott’ vers aztán, minél több csengő-bongó dal-elem, minél több ,csillag’ ,harmat’ ,rózsa’ ,napsugár’ ,hullám' és ,villám’ stb. stb. ingredientia van benne, annál költőibb lesz, akár illik a tárgyhoz, akár sem. Az óda komoly, szilárd, fukarnyelvű, de ,mázsás’ szavakat görgető, cziczomátlan fenséges tartása már nem költészet; egy új Pindart nem értene meg e kor, Aeschylusnál többre tenné a nagyhírű Piti Pál úr képdús fantáziáját, Hornért is csak a ,pietás’ tartja néhány ezer éves trónusán. Elnézem pl. legtöbbjét a nagy embereink nem oly régen történt halálára írt költeményeknek. A tárgy által gerjesztett legtermészetesb hangulat ódái vagy ha tetszik, elegiából felemelkedő ódái volna: s mit kaptunk? Dalt, örökké minden viszonyban dalt, tömve a szokott csillaghullással, bárányfelhővel s mit én tudom, mivel. Ha Mátyást akarjuk dicsöítni, édeskés dal; ha Hunyadit zengjük, ismét dal; melyben lehet, hogy van némi taps-arató frázis, de az óda szigorú fönsége, az merőben hiányzik. Tehát — és ide akartam érni — a lyrában nincs meg, de korán sincs meg, az érzelmek és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megenged, hanem az összes lyrára jól, rosszúl az egy dal formái vannak megkövesedve. Nem azt akarom ezzel mondani, mintha a dal lényege az említett pipere volna, vagy mintha igen jó dalokat tudnánk írni; hanem hogy ama kicsinyes ékesgetés a lyrai formák közül is leginkább megfér a dallal, bár ez szintén el lehet nélküle; s hogy mi a dalnak e lényegtelen attribútumát s vele a dal hangját átviszszük a lyra egyéb tájaira is, hol más elem, más hang, más díszítmény, más nyelv kívántatnék, sőt átviszszük az eposzba, drámába, hol azáltal gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha foltonkint a dal hangját és mellékes cziczomáit alkalmazzuk.
És valamint a népszerű iskola embere, verset írván, a leghajlíthatlanabb subjectivitással egyre azt iparkodott kitűntetni, hogy „ő tanult ember” meg „élczes ember”, azaz: éppen nem simult a tárgyhoz, hanem örökké saját egyedisége előnyeit mutogatta: úgy mi — a nagyobb rész — azáltal akarunk igazán költőiek lenni, hogy minden tekintet nélkül tárgyra és alkalomra, bravourképekkel s egyéb külsőséggel erőlködünk „kitenni magunkért”. A ,sed non his erat locus,’ bölcs józanságát nem tartjuk összeférőnek a költészettel; ki-ki annyit ér, a mennyi úgynevezett „szép helyet”, újjal kimutatható, collectába jegyezhető „ragyogó” mondatot képes producálni. Ez történik, ha valaki igen szellemdús, képzetgazdag színben akarja láttatni magát. Ha pedig az egyszerűség pálmája után törekszik, előfog egy halvány ötletet, képet, egy mitsem jelentő antithesist vagy efféle léhaságot: alapul veti az egész költeménynek, körülönti szűz prózával s megvan a vers. Nem mondhatni, hogy hiányzanak benne a dal formája, egysége: mert hisz az a kis gondolat vagy kép, melyre négy-öt versszak prózája készít elő, oly árva egyedűliségben áll, hogy csoda is volna benne többet látni egynél; hanem bezzeg a költemény sem olyan lesz ám, mint midőn folyvást emelkedő halmokról jutunk a tetőre, mely mindeniken uralkodik, hanem olyan, mint mikor lapályon haladva egy darabig, utoljára felállunk egy — határdombra. A kilátás innen sem sokkal tágabb, az emelkedés nem volt érdemes fáradságra: akár ott lenn maradtunk volna. Gyakran oly cím, oly tárgy, melyből ódai szökellést vártunk, ily értelemben vett dallá hegyesedik. Ha pedig az előbb mondott „fantázia-dús” játékot vesszük elé, productiónk hasonlít a fönebbi népszerűekéhez abban, hogy miután örökké ,szépet’ mondani csak a legkiválóbb elmének adatott, az egyes bravourpontok közt eső hézagokat silány prózával töltjük be; itt-ott jól éneklünk, de ahol nem bírjuk, falsettet, alsó octávát veszünk, fistulázunk vagy mintha czifra épület repedéseit szalmával tömnők ki. Ne értessem balul. Szivesen elismerem én, hogy van több jóravaló tehetség költőink s jóravaló költemény ezek versei közt. Nem is szólok egyesekről, annál kevésbé egyesek sikerültebb darabjairól: hanem veszem költészetünk irányát, gravitációját, egész tömegben, mint előre is kimondottam. És ez lyrai, ott is, hol nem kellene, a lyrában pedig dalszerű ott is, hol nem kellene.
Midőn a lyrai fajok többféleségét, változatosságát sürgetem, távol legyen, hogy amaz iskolai osztályozás lebegne szemem előtt, mely a sapphoi vagy alcaeusi mértékhez szabott költemény homlokára felírja: óda; mely a hat és ötlábú mért soroktól függeszti fel az elégia elnevezését, s épen nem kívánom, hogy, ha idyllről van szó, Corydon és Menalcas dudaversenyét zengjük s több afféle. Ama régi formák, bármily alkalmas is zengő nyelvünk a görög-római mérték visszaadására, nem képesek a magyar lélekben azt a zenei viszhangot költeni, melyet egykor az illető nép keblében költöttek. A hellén kar végtelen változatú, csodazöngelmű dalformáit, ha eleinte némi fáradsággal is, utánképezhetnők hajlékony nyelvünkön, de az ily kísérlet nálunk örökre néhány tudós ember magán időtöltése maradna: mert hol a nép, mely azon hangmenetek csiráit már kezdettől fogva lelkében hordja, mely azon rhythmusok alapját maga teremtette egyszerű, primitiv dalaiban, hol a kar, mely e formák későbbi fejlettebb, virágzó alakjában is fentartsa, folytassa a közösséget a néppel, az élettel? Nincs különben a többi antik formával se. A míg iskoláink mintegy közönséget neveltek számukra s a magyar dallamosság ébredni nem kezdett: addig, legalább az olvasó ember, úgy a hogy, beléjök találta magát.
De mióta az a kevés classicismus, mit az iskola 4–5 órája az ifjúba diktál, koránt sem elegendő, hogy vérré váljék: e formák még azon „második természet”, a megszokás támaszától is elestek, tanulva sem zengenek többé a lélekben; ellenkezőleg a nyugati rhithmus érzéke terjedt s a magyar dallam is (habár legújabb időben inkább hanyatlás mint előmenetel nyomai mutatkoznak) ellenszegül ama távoleső, visszahozhatlan, elérhetlen világ zene-accordjainak. De van a régiek lyrájában, mit még ma is haszonnal tanulmányozunk: az óda fensége, tömör, imposant szerkezete, rohanó tűzárja. komoly bölcselme; az elégia olvadó heve, mérséklett hangja, az a magát beleélés mintegy, örömeibe vagy fájdalmába; az epigramma csodaszép példányai, az összeszorítás által oly ruganyossá váló — az összeütközésben szikrává pattanó gondolat, ama két vagy négy sor, mely tudja, hogy kőbe nagynehezen azért vésték, mert századokra kell hirdetnie az eszmét stb.... mindezek ma sem háládatlan tanulmány a költőnek, habár épen nem szükség, hogy gondolatát antik mezbe öltöztesse, hogy mitológiai alakokkal, képekkel tarkázza dictióját, hogy sorait a régiek rhithmusa szerint alakítsa szóval, hogy külső, lényegtelen dolgokat majmoljon. S ily értelemben hivatkozom én, midőn a formák különbségéről beszélek, a régiekre is: de nem állapodom meg nálok, mert a lyra azóta különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt (ha ugyan új ösvényt törő, önálló, eredeti csillagnak: lángésznek nem született), hogy egy valamely kitünő szellem szolgálatába ne rekedjen.
Közelebbi czikkünk végsoraiban azon hagyók el, hogy a lyra, különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt — ha ugyan új ösvényt törő, önálló eredeti csillagnak: lángésznek nem született — hogy egy valamely kitűnő szellem szolgálatába ne rekedjen. Azt kérdheti erre tőlünk az olvasó, hogy ha a lángész a nélkül is megleli a maga útját, mi szükség a másodrendű elmék számára követési példákat jelölnünk s ezáltal az utánzók számát szaporítanunk; vagy mi haszon háramlik abból az irodalomra, hogy a lángésznél kisebb szellemek nem egy, hanem minél több nagy elme befolyását szívják magokba? Ami az utánzást nézi, nem árt erről, e mai, eredetiséget affectáló, de tényleg nagy mértékben utánzó korban, némely dolgot, ha ismételve is, elmondani. Költészetben — valamint minden ágában a művészetnek — többé-kevésbbé mindnyájan utánzók vagyunk. Maga a lángész a meglevő példányok után indul. A különbség csak az, hogy villámgyorsan szedi magába mindazt, ami jó van előzőinél; alkotva pedig, habár valami olyat akarna is, aminő minta előtte lebeg, a benne lévő eredeti erő által egészen mást hoz létre. Hanem foszd meg az utánzás lehetségétől, zárd el csecsemőkorában minden érintkezéstől a költészettel, nőjön elszigetelve egy magános szobában, adj neki bár alkalmat szelleme egyéb tehetségei kifejtésére, halmozd bár el minden tudománnyal, csupán a költészetnek minden sejtelmét zárd el tőle hermeszileg, ne halljon soha egy népdalt, ne olvasson egy költeményt, tanítsd bár meg ráadásul a mérték és rím mesterségére is, de ne költői darabokon, hanem egyes összefüggetlen szavakon: a te született költőd, ha lángelme is, soha sem fog megszólalni, valameddig ez elkülönzés tart, legfölebb oly rímjátékot farag, aminőt eléje adtál.[1] Nagy elhittség kellene hozzá, azt gondolni, hogy valamely egész nemzetben, egy összes népben időről-időre nincs több „született” költő, azaz ki magában hordja a poétai képesség csiráját, csupán az a tíz-tizenkét legény, ki előfizetési ívekkel zaklatja a közönséget. Az a fiatal pásztor, ki oly keservesen rikatja tilinkóját, az a paraszt legény, ki egyszer életében jajdúlt fel négy sor panaszos dalra, az a híres mesemondó vagy babonás képzelgő, vagy a minden alkalomra élcet pattantó ,ex professo’ vőfély stb. lehet, ép oly „született” költőnek bizonyul, ha alkalom és mód nem hiányzik a benne rejlő alaptehetségnek minél több példa látása s utánzási ösztön által leendő kifejtésére. Miért van pl., hogy Olaszországban sokkal több egyén „születik” zenésznek, festőnek, szobrásznak, mint egyebütt? Faji előny, mondják. Igaz, némely faja az emberiségnek már alkatánál, idegszerveinél fogva alkalmasb a képzelődés műveinek teremtésére, mint a másik. De nem kevesebb tényező e részben az utánzási folytonosság: a csecsemő fülét már zenehangok ütik meg, szemébe a képzőművészet alkotásai tükröződnek, bölcsőtől a sírig egy művészi világban él, úgy hogy, ha benne megvan a csira, lehetlen annak kifejletlen maradni s ez utánzási inger száz meg száz jó középszerűt képez ki, hogy aztán végre tökélyes álljon elő. Ellenben a fajbeli hajlam, utánzandó példák nélkül, lekötve marad. Tudjuk, hogy pl. az oláh nép szintoly képzeleti irányú, mint az olasz: de ami ennél a művészet remekeit hozza létre, amannál képtelen babona marad. Nagy fontosságot helyezünk tehát abban, hogy a költészet s általában a művészet terén minél több jó középszerű s ha tetszik, „utánzó” fussa szabad versenyét; nem mintha a középszerűséget becsülnők nagyra, de mivel ezek teszik lehetővé, hogy koronkint lángész álljon elé s mivel egy ily pezsgő, szélesen kiterjedt, hagyományos művészi élet nélkül a genie megszületik ugyan, de meg is hal, a nélkül, hogy léteztéről valamit tudna a világ.
A kérdés második része: mi haszna benne az irodalomnak, ha nem egészen önálló tehetség nem egy, hanem minél több remekíró hatását szíja fel — szintén az emberi szellem természetén alapuló törvényekben találja megoldását. A költői született hajlam nem csupán mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is végtelenül különféle. Nem csak a kisebb vagy nagyobb fokozatban, a belteljes (intensiv) erő több-kevesebb mértékében különbözik, hanem irány, minőség, színezet tekintetében is oly árnyalatosságot tűntet elő, melymint a természet egyéb tárgyainál is, egész az egyéni sokféleségig terjed. Ha már most ennyi ezerféle hajlam, elmeirány, egyéni tehetség-árnyalat egy-két mintaíró nyomdokába engedi sodortatni magát; ha úgy akar érezni, gondolkozni, érzését, gondolatját épen úgy akarja formában megtestesítni, mint azok; ha épen oly tárgyak és idomok iránt viseltetik előszeretettel; ha e szerint önnön tehetsége irányát, hajlamát vagy észre sem veszi, vagy öntudattal oly iránynak, hajlamnak veti alá, mely nem az övé: abból természetesen a költői utánzásnak ama korcs neme támad, melynek a neve már nem követés, nem a nagyobb elmék hatásának tanúlmányképen magunkba szedése — hanem majmolás. Látni egy tömeget, melynek művein egy ugyanazon szellem befolyása majdnem kézzel mutatható, szomorú jelenség, hanyatlás jele. A költők vagy öntudatlan akadályozvák saját irányú tehetségük kifejtésében, vagy tudattal hamis játékot űznek, az akarván lenni, amivé lenniök ellenkezik saját egyedi képességökkel s míg ennek irányát elfojtják, amazt el nem érhetik; midőn a hús árnyéka után kapdosnak, elejtik a húst. — De máskép van a dolog, ha mintáik választásában nem szorítkoznak egy bizonyos költői jelességre, de még korra s nemzetre sem. Annyiféle példa, annyi irány közt lehetetlen, hogy utoljára meg ne leljék azt, mely az ő speciális vagy egyéni hajlamuknak leginkább megfelel, melyen aztán tehetségük, ha van, szabadon bonthatja ki szárnyát s megeshetik, hogy a ki pl. Petőfi árnyékában mint jelentéktelen parasit növény teng, hajlama és tehetsége irányának felismertével, s képességeinek ez irányban kifejtésével, ha nem is valami egetverő portentum, de jóravaló költő lehetne, az egészben pedig üde változatosságot segítene hozni elő, a mostani egyhangú zümmögés helyett. Ebben talán komikai ér csirája lappang: de, mert Petőfi erős oldala nem a comicum, magasztos hazafiságot akar zöngeni; amaz a szende, lehelletszerű dalra volna hivatással: de neki jobban tetszik a „dühös” Petőfit utánozni; a harmadik hosszú lélekzetű epicus előadásra hajolna: de mestere nyomán „Felhőket” stb. kénytelen írni. Drámai költészetünk meddőségét is nem a „született” tehetségek hiányából magyarázom, mert középszerű, jóravaló tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki sem adja magát a színirodalmi örök példák beható, követésre ragadó tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút vagy előre kishitűen lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lírai verset írni, mint Petőfi, vagy novellát, mint Jókai. Már pedig bizonyos, hogy hiába minden született képesség, ha azt idegen irányba tereljük, vagy kifejtésében mindazon utánzati phasisokon át nem vergődünk, melyek azt eszközlik, hogy aki sokáig tanítvány volt, végre mester legyen, aki sok példát szemlélt, végre önmaga is eredetit tudjon termelni, saját képessége határai között természetesen, mert akinek például a zenéhez ,hallása' nincs, abból jó mathematikus még lehet, de jó compositor soha.
Hanem tartsunk sort. Előbb a lyráról beszélve, mondám, hogy semmi sincs távolabb ez elmélkedés czéljától, mint a lantos formák változatosságának színe alatt azon antik külsőnek visszaállítását sürgetni, mely a mellett, hogy ránk nézve lényegtelen, időszerinti, esetleges járulék, se tápja, se támasza nem lévén népi s nemzeti életünkben, költészetünk virágzását inkább gátolná, hogysem elősegítené. Épen nem állítom, hogy ,anákreoni danák’ s több efféle által szükség lendíteni lyránk egyhangú voltán. De óhajtom, hogy a költő ismerje fel tárgya természetét, érzelme hőfokát, eszméi magasságát vagy mélységét s ahhoz idomítsa a kifejezés formáit. Ha magasztos eszméket, érzelmeket stb. akar zengeni, őrizkedjék aprólékos játéktól, piperétől: ha szende, ha gyöngéd érzései vannak, tartózkodjék közben nagyokat kiáltani. Szóval mindenekelőtt tudjon különbséget tenni ama két fő nem között, melyre a lyrai előadás oszlik: fennség és kellem. Ez nem iskolai pedant követelés; ezt maga a dolog természete kívánja. Lehet-e valaki egyszerre magasztos hangulatban és például sentimentális olvadásban? Fújhat-e száján hideget és meleget egyszerre, mint az Apocalypsis csodája? Folytathatja-e virágfüzérből a szilárd kövekből kezdett dór csarnokot? Vagy a fuvola hangjai közé jól esik-e ottan-ottan harsonával rikkantani? Vannak azonban átmenetek, s ugyanegy költeményben is megállhat a kettő egymás mellett; ilyenkor az átmenetek kivitelében mutatkozik, a mester s a költemény az uralkodó hangról neveztetik (mivel „a potiori fit denominatio”). Minderre a klasszikai, főleg a hellén lyra tanulmánya szolgál elévülhetlen példányokkal.
A görög-római világ lyrája, ami t. i. belőle ránk maradt, egészben véve ódai. Az, amit mi dalnak nevezünk, vagy hasonló ahhoz, itt-ott a tragédiák karénekeiben, s némely kisebb, kedvelt ugyan, de nem nagyra becsült költeményfajokban, s egyes töredékekben maradt fenn, leginkább az úgynevezett szkoliákban.[2] Róma dalát inkább fölleljük Catullus dévajságiban. melyekbe ottan-ottan az utczai réja is belehangzik, mint Horatiusnál, kinek még dalszerű szerzeményein is megvan bizonyos ódai lendület. Legfölebb egy-kettő, mint a „Donec gratus eram tibi” marad a dal színvonalán. Általában tehát a régiség tanulmánya leginkább ódához emel, mint Virágot, mint Berzsenyit. Érzületben úgy, mint előadásban fölgerjeszti, erősíti a fönség iránti fogékonyságot. De ama teljes harmónia, mit főleg a hellén alkotás csuda bája lehell, a dalnak is jó szolgálatot tesz. Ezen kívül a mai dal táplálkozási meríthet a lyrai előadás azon mérsékelt neméből is, mely a régieknél elegia néven volt ismeretes. Remény és félelem, vágy és csüggedés váltakoznak benne mint a mai dalban. Csupán előadása volt hosszabb, nyugalmasabb, szemlélkezőbb. Míg tehát koncentrálva mintegy, s ez által mint a sűrített lég. kevesbbé válva, a mai dalnak nyújt előképet; más részről egész terjedelmében, mint elégia szolgáltat örök példányt — természetesen azon módosítással, melyet a keresztyén világnézet, a kor s népfaji viszony követel — a lyrai előadás azon nemének, mely ma is róla neveztetik. Nyugodt hevülete, mérsékelt pathosza, — melyet a nekieredő s ismét szabályosan csillapuló versalak oly összhangzatosan fejezett ki — mai formákban is követhető. — Szintén a régiektől veszszük legtisztább mintáit amaz összesűrített ódának (néha dalnak), mely epigramma nevet visel. Párversi mért alakja épen úgy nem lényeges, mint a többi ódon fajoknál a külforma. De a lényeg örökre az marad, míg ember él. Vagy nem lesz-e alkalom és szükség örökké, nagy gondolatot keskeny határok közt fejezni ki? Csupán formajáték-e az, ha a költő minden melegét, s erejét concentrálja egy villámban, hogy növelje hatását? Azon 4–6 soros couplet-k, minők újabb korban inkább vázolnak s elmosnak valami árva gondolatot, hogysem a rövidség által hatályosabbá tennék, sohasem mérkőzhetnek a görög epigramma fönségével. De ki olvasná ma már, ki érzené szépségeit egy oly epigrammának, minőt például Vörösmarty amaz örök példányok után írt, — Árpád sírverséül:
A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben |
Ki értené, mennyi magasztos van pl. ebben: „Menj harsogva folyam — zengj hadat álmaihoz?”... Csillagot, virágot keresnénk benne s mivel az nincs, Bizonyára elébe tennénk egy oly couplét-t, mely a ,Felnöket’ majmolva, bizarr képre torzítja üres phantasiáját. — — — —
- Megjegyzés
- ↑ Azon ellenvetésre, mely itt lehető, hogy az. ki legelébb szerzett költeményt, miféle utánzás által fejtette ki tehetségeit — megjegyezzük, hogy ama primitív költeményel; nem is egy Ilias, vagy Odyssea, hanem hasonlók a Mózes könyve által fentartott Lámech énekéhez, mely, bár előzői lehettek, mutatja, hogy nincs ugrás a fejlődésben, s a költészet épúgy csecsemő korban kezdte, mint minden egyéb. Ide irom, rövid.
„Oh Háda és Czillah! halljátok meg az én szómat:
A ti füleiteket adjátok az én beszédemnek Lámech feleségei.
Ha valamely erős férfiútól sebet vennék is,
Vagy valamely izmos ifjútól kéket: megölném azt mégis.
Ha Káinért hétszer áll isten boszút:
Lánechért hetvenhétszerte inkább.” - ↑ Hogy az olvasó érezze, mi dalszerűség az, mely e szkolionfajt az ódától megkülönbözteti, ide leszem egyik e fajta költeményt, halvány fordításban:
Mirtusz lombja közé fonom be szablyám.
Úgy, mint Hármodiosz s Arisztogeiton.
Mikor a bitorlót megölék
S egyjoguvá Athénae lakosit tevék.
Nem vagy, Hármodiosz, te halva, nem vagy,
Élsz, mondják, szigelin a boldogoknak.
S veled ott gyorslábú Achilevsz,
És Diomédesz, a Tüdeidesz, veled.
Mirtusz lombja közé fonom be szablyám,
Ügy, mint Hármodiosz s Arisztogeiton.
Hogy Athénae szent áldozatin
Zsarnoki férfi Hippárchot agyonölék.
Főn lesz hiretek, él dicsőn örökre,
Kedves Hármodiosz s Arisztogeiton,
Mivel a bitorlót megölé
Kardotok, és Athénae szabad általa.
(Kallisztratész)