Insula Lebő
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Ne tessék térképen keresni, mert nincs a világon olyan mappa, amelyikre rá volna nyomtatva. Kissé kiesik a világforgalom útjából ez a sziget, amelyet semmiféle víz nem vesz körül. Ennélfogva olyan sziget ez, amelyikre mindenféleképpen el lehet jutni, csak éppen hajón nem. Túl a Tiszán van, gyalogszerrel három óra Szegedhez, autón húsz pere, vagy félnap, a szerint, hogy hogy szolgál a szerencse. Innen a tápéi kompig öt perc, a tápéi komp túlsó feljárójától a Lebó-szigetig tíz pere; öt perc, míg a komp átcsigázza az autót a Tiszán. De ha az eső eláztatja a komplejárót, vagy a Tisza kiloccsan rá és beköpi sárral, akkor órák telnek bele, míg a modern technika diadala megteszi ezt a három lépés hosszú, de egy lépés mély utat. Olykor az ősi technika igénybevételével: ökrös szekérrel. S ilyenkor kiderül az is, hogy nemcsak lóhajtó embernek nem való a nazarénus vallás, hanem gépkocsisnak se. Én ugyan nem élek káromkodással, tiltom is tőle, aki fölött hatalmam van, de kénytelen vagyok beismerni, hogy arra a gép is jobban hallgat, mint az imádságra. Hiszen azért ördög szekere.
Mindenesetre sokért nem adnám, ha egyszer hazánk nagyjai a külföldi jeleseket megkéjkompoztatnák ezen a tájon. Az algyői kompon való átkelés ugyan még romantikusabb, mert ott a meredek feljárón sokkal komolyabb esélye van a halálos szerencsétlenségnek, de azért inkább ajánlom a magyar kultúrfölény illusztrálására a tápéi kompot. Itt itt-honosabban érzem magam s egy kis protekcióval is tudok szolgálni. Akit én itt oltalmamba veszek, annak nem kell a kompkötelet húzni, mint más emberfiának. Ezt nem a közlekedési szabályzat írja elő, mint a révpénzt, hanem az emberség, ősi tradíció szerint tartozik vele minden rendes ember a révészeknek. Ez az a bizonyos kölcsönös segítség, mint természettörvény, amelyről Krapotkin herceg azt a magyar fordításban is igen elterjedt, de többnyire fölvágatlan állapotban található szép könyvét írta. Hát azt itt se nagyon olvasgatják, a törvényt azonban tartjuk, legalább egyik parttól a másikig. A révészek húznak minket, mink meg húzzuk a révészeket. Egy darabig én is rendes ember módjára viseltem magamat, de aztán a révészek eltanácsoltak a kötéltől. Hogy nem ilyen emberek számára való az. Nono. E tekintetben ugyan lehetnek elágazók a vélemények innen és túl a Tiszán, a vízen azonban így ütött ki a népszavazás. Olyan kegyben állok a két révésznél, hogy nekem még köszönnek is, ámbár egyébként ezt a foglalkozási ágat nem művelik. Errefelé mély víz a Tisza és örvényes. Nem merem kipróbálni, hogy ezt a megkülönböztetett figyelmet a bakon ülő hajdúzsinóros városi kocsisnak köszönhetem-e, vagy azon pettyegetett britannika-szivaroknak, amelyekkel a révész-mesterség iránt való nagyrabecsülésemnek jövet-menet kifejezést adok.
Öt kilométeren a tiszai töltés tövében gurul a kocsink, ahogy a kompból kiérünk. Jobbról sásliliomok sárga lángja világít ki a keskeny nádasból, azontúl fehér mécsvirágok, lila ökörfarkkórók, sötétkék zsályák ringatódznak a rétszélben. A fehér cickafark néhol hajnalszínre pirosodik, ott szikfolt keveredik a televénybe. A széki saláta levelei közt nyulak kergetődznek, valahonnan szívszaggató gyereksívítást hoz a szél, – sündisznókat öntött ki a víz, összeszorultak vagy tízen egy arasztos szigetkére s a kétségbeesés emberi hangon siratja őket. A nádas sűreje ezer hanggal van tele: csipogás, csettegés, hápogás, vakogás, víjjogás, füttyögés, mind az ég madarainak nászmuzsikája ez. A gólyát nem hozza ki a sodrából semmi: féllábon állja a haptákot és néz maga elé olyan komikus méltósággal, hogy bátran címermadarának választhatná a népszövetség. (Igaz, hogy azért van köztük különbség is, a gólya maga eszi meg a békát.)
Elkanyarodik a kocsi a töltéstől s most már a búzamezők közt zötyögünk vagy tíz kilométert, a pipaccsal, pipitérrel, szarkalábbal, búzavirággal szegett dűlőutakon. Ezek vidám társaslények, kiülnek az árokszélre és ránevetnek az emberekre. A konkoly meg a kaszanyűg nem kedvelik se a társaséletet, se az embert, beljebb húzódnak a búzák és rozsok óceánjába. Isten madarai közül a fürj meg a pacsirta ittlakosok. A tanyák egy kicsit szétszaladtak egymástól, mintha valami megijesztette volna őket, de azért vannak jó néhány százan. Rendesek, tiszták, húsvétra meszeltek, mert így pünkösd felé már nincs idő ilyen hívságos dolgokra. Jó, hogy a kívül piros, belül sárga vadrózsa magától is felkúszik a sövényre s a hajnalicskának se kell létrát támasztani a kútágashoz.
Ezt a párezerholdas szántóföldet úgy hívják, hogy tápéi rét. Csak a neve szerint tartozik a gyékényfonó ős faluhoz, Tápéhoz, a gazdája Szeged város. ő vette el a Tiszától nem is olyan régen, néhány emberöltővel ezelőtt. Azelőtt is vízivilág volt, az árvanád még most is fel-felüti a fejét a rozsban, de nem igen bír kilátszani belőle, olyan hatalmasra nő az a kövér rétföldben.
Áldott vidék ez s jól jár, aki itt árendálhat néhány hold földet a várostól. Törik is érte magukat még messzebb vidékről való magyarok is. Akik tanyát ragasztottak maguknak a hosszú lejáratú bérleteken, azok közt nemcsak szegediek, dorozsmaiak, csongrádiak vannak, hanem makóiak is, bácskaiak is, sőt olyan öregasszonyt is találtam, aki úgy invitált be a tiszta-szobába, hogy „gyűjjön be minálunk”. Ki is találtam, melyik vidékre való, meg is mondta, hogy jászszentlászlói eredet. Legtöbb azonban a tápéi nép, ki napszámba jár át, ki a maga bérletén körömködni. Napközben nem igen látni itt embert, csak napszállat felé tetszik meg, mennyi itt a nép és milyen jól szolgál ez az esztendő. Nyolcvan ember, meg tíz-tizenkét szénásszekér a komp terhe egy-egy fordulónál.
Ezer holdak kalásztengerének százhúsz holdas szigete a Lebő, ahol most már negyedik hete ősöket keresünk.
Keresték ott az ősöket már az elődeim is, de nem sok szerencsével. Föl is jegyezték az utókornak, hogy nem érdemes ott kutakodni, mert rég fölforgatott már mindent az eke. Nagy kár, mert ott sok minden lehetett. Hiszen már Anonymus is emlegeti az insula Lebő-t, tehát az már a honfoglalás korában is megvolt s akkor is így hívták, mikor Szegedet még semminek se hívták.
Ennek a hagyománynak köszönhetem, hogy nekifeküdtem Anonymusnak és nekifogtam az ásót a Lebőnek. Anonymus-szal nem voltam olyan szerencsés, mint a mestereim, mert nem találtam meg benne a Lebőt. Egy kézzel rajzolt régi mappán megleltem ugyan, de az csak százötven éves. Azt hiszem, az elődeimet a komp vezethette félre, mert ennek az eredete bizonyosan visszamegy legalább is a honfoglalásig. S ez olyan tökéletes intézmény, hogy nem is változott azóta se.
Ellenben az ásás azt bizonyította be, hogy néha nem árt, ha ujjat húz az ember a kedves öreg árnyakkal, akik kitaposták előtte az utat és onnan felülről vigyáznak rá, hogy jő nyomon jár-e. Bizonyosan nekik van benne legtöbb örömük, hogy most ez egyszer nem fogadtam nekik szót. Én megtaláltam a Lebőn, amit ők hiába kerestek. Csakugyan jártak ott a honfoglaló ősök, akár húzták a kompkötelet, akár nem és hagytak ott a földben a csontjaik mellett egy-két múzeumi ritkaságot. Például vas-zablát, amelyiknek szarvasagancsból van a szára. Meg színes üvegmozaikos félholdformájú bronzfüggőt, amilyent eddig csak négyet találtak az országban.
De hát ez nem az, amit én kerestem. En az ősember hagyatékát kerestem az egykori szigeten, amely évezredekkel ezelőtt a legvédettebb helye lehetett a Tisza-Maros szögének. Nagyon alkalmas lehetett arra, hogy ott a kő-, vagy a bronz-emberek egész nemzedékei éljenek a maguk módján kultúrfölényes életet. Föltevésem nem csalt meg. Rátaláltam a kőkori és rézkori embereknek a temetőjére is, a falujok omladékaira, a hamu alá temetett tűzhelyeire is, hol harminc centiméter, hol három méter mélységben s egy fél hold területről már eddig is annyi himmi-hummijukat hurcolgattam, küldözgettem haza, hogy külön szoba kellene nekik, ha legalább pincénk volna. Marékszámra a kovát, a jaszpiszt, az obszidián-szilánkot. ami mind messze földről hozott kincse volt az ősembernek öt-hatezer évvel ezelőtt. (Az a szép ebben a tudományban, hogy itt egy-kétezer esztendő se előre, se hátra.) Tarisznyaszámra a szerpentinből, dioritból, mészkőből való kővésőt, kőbaltát, némelyik egészen fúratlan, a másikon meg háromszor is újra van kezdve a fúrás. Zsákszámra a cserép, amit meander díszít, meg meanderoid, meg voluta és spirális s ami különösen nevezetes, monochrom festés, rendesen piros és polichrom festés, fehér, sárga, téglavörös, karmazsin-piros, matt barna és fényes fekete. Kagylógyöngy is van vagy egy iccényi, zsugorítva temetett ősünk nyakából, meg háztapasztás is, az ősember öt ujja nyomával, tán a legrégibb daktiloszkópiai lelet a világon. Egy különös égett agyagdarab is van, hosszú lyukak benne, betetejezve alul, fölül s azokban múmiák, mint az egyiptomi fáraók. Ezek valamilyen kőművesdarázsnak a múmiái, a deáknevét nem tudom könyv nélkül, de gondolom, nem is kéri azt számon tőlem senki. Ez a darázs ráépítette a fészkét az őskori gúnyhóra, agyagból s mikor a falu leégett, akkor cseréppé égett a darázsfészek is. Ebben a leletben az az örvendetes, hogy a kőművesdarázs építőművészete ötezer év óta semmit se fejlődött, ennélfogva nem kell attól félni, hogy a darázsnépek az embernépek fölé kerekednek. Ámbár az is igaz, hogy a Lebőn az emberi építőművészet se fejlődött semmit a kőkorszak óta ...
De hát elég is lesz ennyi a lelet-leltárból. Ez is leginkább csak Tompa Ferenc barátomat érdekli, a Nemzeti Múzeum kitűnő ősrégészet, aki a télen olyan monográfiát adott ki a kőkorszaknak erről a szakaszáról – ő Theiss-Kultúr-nak nevezi – hogy én minden regényem dicsőségét odaadnám érte. Ahogy én a druszámat ismerem, ha ezt hétfőn elolvassa, kedden már utánam jön a Lebőre. (Azért csak hétfőn, mert olyan budai remetének ismerem, aki vasárnap nem rontja magát újságolvasással.) Hát még ha azt is megtudja, hogy egy tűzhelyen akkora, majdnem egész edényt találtunk az őskori közös konyha letagadhatatlan nyomaival, amelyikbe ő is beleférne, ha a testi terjedelme is akkora volna, mint a szerénysége. Ennél nagyobb teljesítőképességet igazán nem lehet várni egy kő-rézkorbeli edénytől.
De hát ha csak ennyiről volna szó, akkor nem írnám én meg ezt a cikket. Nem a kőkor itt a közügy, hanem Farkas Mihályné.
Annak a Lebő-darabnak a tulajdonosát, amire én ráfogtam az ásót, Farkas Mihálynak hívják. Derék magyar ember, javabeli, kétkézimunkás s nem szereti a sok beszédet. Leginkább csak egytagú szavakba foglalja a feleletet. A többtagú szavakat Pirosra bízza, az asszonyra. Énhozzám is Pirost küldte be, mikor őt rendeltem a színem elé.
Piros olyan széle-hossza egy gömbölyű kis darab asszony a tübeti mongol típusból. Száz pengőt kért azért, hogy a tanya körül felásathassam a gyepet.
– A búzaföldet, tekintetes űr, ingyen is fölturkálhati aratás után. De a gyepet nem adhassuk száz pengőn alul. Egy az, hogy csúffá teszik vele a tanyát, ha azt feldúrik, másik az, hogy nekünk majd csak hogy több hasznunk van a gyepbül, mint a búzabul. Mert ahogy a hó elolvad, ráereszti az ember az aprójószágot a gyepre, oszt az azon neveledik rántanivalóvá. Lássa ...
Meg kellett állítanom Pirost, mert magától nem szokása neki megállni a beszédben. Nem mintha tékozló volna, mert Piros semmiben sem tékozló, de hát tekintetbe kell venni, hogy az ura helyett is ő beszél.
– Sok pénz az a száz pengő, Piros lelkem.
– Csak megkeresni sok, tekintetes úr. Elhigyje, hogy kiadni nem sok.
Tudom, hogy Pirosnak igaza van, de azért a múzeumnak mégis csak sok pénz a száz pengő. Azért csak kiguberálom, ha nagy léket vág is a kasszán, majd betömjük azt valahonnan. Találtunk már mink mecénást kisebb dologra is, mint a lebői kőkor.
Harmadnap már betessékel Piros a tiszta szobába.
– Ne vigye mán el az álmunkat – törülgeti le a kötőjével a kanapét. – Ugyan tudom, hogy a tekintetes úr nem ilyen szobához van szokva.
Jaj, Piros, ha tudnád, hogy a tekintetes úr is ilyen szobából szakadt ki a világba. Ez a rettentő dohossága a földnek, ez a búbos kemence, ez a sublet, ez a kotlós az ágy alatt, ez a cirmos a kemencenyakon, ez a szenteltvíztartó az ajtó keresztfáján – ó, de ismerősek ezek nekem! Még az ágyterítő is olyan rongyos, mint a mienk volt s ez a piros ágy, de úgy formázza az édesanyámat, hogy semmi csodálatos sincs benne, mikor ebben a kis fényes orrú sasok-szaggatta ruhájú Fercsikében magamra ismerek.
– Hát lány nincs, Piros?
– Az első az volt – sóhajtott Piros.
– Úgy szokták tartani, – mondja Mihály – hogy minden okos embernek lány az első gyereke, mert az aztán majd gondját viseli a többinek.
Ez nagyon okos szokás-mondás, de Pirosék nem sok hasznát látták.
– Elmúlt, szegény, ötesztendős korában. A többi három is mind olyankor ment el. Öt-hatéves korukig csak megnevelednek, aztán visszaveszi őket az Úristen.
Az Úristen, igaz, meg tán ez a vaksi ablakú földes szoba is, meg a rongyosság, meg miegymás... Én se első Fercsikéjük voltam az én édeseimnek.
– Nagy kérésem volna tekintetes úrhoz – mondta aztán Piros, egy kicsit félreszegett fejjel, mint ahogy a káráló tyúk tartja a nyakát. – Nem is tudom, hogy fogjak hozzá.
De aztán csak beszédnek eredt s kevés volna ez a cikk arra, ha én mind továbbadnám, amit Piros mondott, pedig megérné. A veleje az volt, hogy Pirosaknak a hat hold bérleten kívül italmérési engedélyük is van, de csak – nagyban, ötven liternél kevesebbet nem adhatnak el.
– Hát aztán terem maguknak annyi boruk?
– Dehogy, nekünk egy csöpp se – mosolyodik el Piros a tudatlanságomon. – Hanem az uram hoz Halasról, meg Majsáról, hol ötven litert, hol százat, mikor mennyit bírunk kifizetni, mert csak készpénzen adják.
– De hát ki vesz ezen a vad vidéken maguktól annyi bort?
– Hát a legények összeállnak, mikor bál van. De mostanában már ritkán báloznak. A szomszédok át-átszaladnak egy-két liter borért. Hol keresztelőre, hol temetésre. De kint pénzért nem adhatjuk ilyen kicsiben, mert az tilalmas, osztán rossz a világ, még följelentenének bennünket, tán ez a rossz tanya is rámenne. Így aztán csak ingyen, barátságból adjuk s ami haszon volna a borkereskedelmen, az ilyenformán megy el.
– Hát akkor mi haszon marad maguknak?
– Ami a konyhára kell, azt csak bekeressük vele.
– A konyhára? Hiszen lisztjük, krumplijuk betérem, csirkéjük, látom, van elég.
Piros megint elmosolyodik.
– Nem eszünk mink abból, tekintetes úr. Krumpli, bab a mienk, a csirkét a piacra visszük.
– Hát akkor mi kell a konyhára?
– Só, paprika, olaj, ilyesféle. Hát ezt megkeressük a borkereskedelmen. Persze, ha literenként is adhatnánk, akkor többre mennénk. Erre kérnénk meg éppen a tekintetes urat, hogy ezt csinálja ki nekünk. Kérvényeztük mink ezt már a télen, ügyvédünk is van, a Némedy tekintetes úr, áldott jó ember, de magának tán egy szava többet érne. Osztán, tudja, ha megkapnánk az engedélyt, akkor pincét is csináltatnánk. Maga akkor fölásathatná az udvart is, mink avval is előbbre jutnánk, oszt úgy lehet, maga is többre menne vele, mert hátha ott van elásva ezeknek a régi öregeknek a királya.
Életemben soha nem jártam a pénzügyigazgatóságon, de nagyon szőrösszívű ember volnék, ha erre föl nem mentem volna. Még pedig magához a pénzügyigazgatóhoz, Kolb Árpád barátom-uramhoz, akit nagyszívű embernek tudok, – remélem, nem lesz neki baja belőle, hogy ezt kiírtam róla. Baráti szeretettel fogadott, mindjárt hívatta a referens tanácsos urat, jött is tüstént, akkora aktacsomóval, hogy alig bírta.
– Ez mind Farkas Mihályra tartozik?
Felokosítottak, hogy még nincs is itt minden. Az újraoltási bizonyítvány vagy micsoda, még hiányzik. De más már minden együtt van. s a biztos úr, a szemlész úr, a jegyző úr, mindenki, akinek a dologhoz köze van, csak jót mond Farkas Mihályról. Ritka becsületes ember lehet, akiben annyi hivatal közül egy se talál makulát.
– De hát akkor hogy nem kapta meg még ma sem az engedélyt?
–Úgy, édes barátom, hogy ez az én hatáskörömben nem intézhető el. Farkas Mihály bornagykereskedő kérelmét csak a pénzügyminiszter úr teljesítheti.
– Ez bornagykereskedő? – csaptam össze a kezem. – Ez a földhözragadt napszámos, aki földön, boron, csirkén egész esztendőben se keres ötszáz pengőnél többet?
A pénzügyigazgató úr egy kicsit elrévedezett, aztán megvonta a vállát:
– Fiam, a szabály szabály. De azért nincs semmi baj. Mi a legmelegebb ajánlással még ma felküldjük az aktát. Tíz nap múlva ásathatod a lebői bornagykereskedő udvarát.
Pénzügyminiszter úr, kegyelmes uram, ez a riport most válik levéllé. Lehet, hogy se füle, se farka annak, amit írtam, de az énvelem meg szokott esni, ne méltóztassék vele törődni. Nem a műítészet itt a fontos, hanem az, hogy kegyelmes uram soron kívül vétesse elő ennek a bornagykereskedő Mihálynak az aktacsomóját, tegye rá a pecsétes placet-et és küldje le neki gyorsfutárral. Nem én értem, aki nem vagyok több, mint a pipitérvirág a búzamezőben, nem ezért az írásért, amit máról-holnapra elvisz a szél, még csak nem is a tanyaudvarban nyugvó királyért, aki tulajdonkép éppen olyan vadember volt, mint a többi, csak tán a kőbaltája volt nagyobb. Csak Farkas Mihályért leérem ezt a gráciát, a kevésszavú parasztért, akit 1911-ben vittek be katonának és 1918-ban eresztettek haza.
Ugyan ezt is csak a Piros mondta, akinek hét esztendeig kellett várni az urára.