In hilaritate tristis

In hilaritate tristis szerző: Komjáthy Jenő

Az élet olyan gyönyörű!
Minden teremtmény él, örül
A roppant ég alatt;
Kikel a pondró, fény a rózsán
S a Napnak kéjleányi csókján
Fölragyog a salak.

A rétet harmat öntözi,
Földet arannyal ötvözi
Az égaranymives;
Aranyszálakból a világra,
A bűnre, cédaságra
Virágokat himez.

Virágok kelyhe kihasad,
Csobogva fut a kis patak,
Hátán milljó sugár;
Fut zengve légi pályát,
Picinke szíve vágyát
Betölti a madár.

Mindenki él, örül, szeret,
Nyüzsg, habzik, rajzik és nevet,
Csillog, zsibong, repül;
S ahol mindenki vídám,
Egy van ki halni kíván:
Én sírok egyedül.

Csak én vagyok a szomorú,
Homlokomon örök ború
És méla gyász borong;
Mikéntha temetnének,
Szivembe gyászzenének
Mély áriája zsong.

Az üdvnek végtelen hia,
Élet! Te mély tragédia,
Érezlek át meg át.
Kisérnek örök árnyak,
Szemem a céda nyárnak
Sötét szivébe lát.

Csak engem üld a gondolat,
Mert látom igaz arcodat
A szép álarc mögött.
Csalárd és törpe minden
Elmélyedt szemeimben,
Mulékony, vak, törött.

Hiába vón szépítenem,
Többé föl nem építhetem,
Mi egyszer összedőlt!
Lehullott róla Mája
Bűvös, csalóka fátyla,
Nem nyújthat több gyönyört.

És váltig sír az ősi bú:
Az ember sorsa szomorú,
S nem fordít végzetén
A mennynek minden üdve,
Mert homlokára sütve
E pár betű: nincsen remény!