Im-ígyen szóla Zarathustra/Negyedik könyv

← Harmadik könyv

Im-ígyen szóla Zarathustra
szerző: Friedrich Nietzsche, fordító: Wildner Ödön
(Negyedik könyv)

"Óh, vajjon széles e világon hol történnek nagyobb balgaságok, mint a szánakozóknál? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a szánakozók balgaságai? Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, amely részvéte fölött vagyon! Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: "istennek is megvagyon a maga pokla; ez: az emberhez való szeretete". És a minap ezt a szót hallám tőle: "isten meghalt, az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent. "Im-ígyen szóla Zarathustra. (II. rész 120. lap.)

A méz-áldozat

És megint hónapok, évek suhanának el Zarathustra lelke fölött és ő nem vevé ezt észbe; haja azonban megfehéredék. Egy nap barlangja előtt kövön ülvén és hallgatagon pillantván ki maga elé - ott pedig a tengerre pillant ki az ember és el-tova tekervényes mélységektől -, állatai mélázva kerülgeték őt és végre eléje állának. "Óh Zarathustra" - mondák - "talán boldogságodat kémleli pillantásod?" - "Mit nékem a boldogság!" - felelé -, "már régóta nem törekszem boldogságra; mívemre törekszem." - "Óh Zarathustra," kezdék ujra az állatok, - "ezt olyaténkép mondod, mint a ki jóllakott a jóval. Avagy nem nyugszol-e a boldogság égszínkék tengerében?" - "Óh, ti csélcsapok," - felelé Zarathustra mosolyogva - "mi jól választátok meg a hasonlatot! De azt is tudjátok, hogy boldogságom súlyos és nem folyékony hullám: nyom engem s nem akar tőlem távozni és hozzám ragad, mint a megolvadt szurok." Ekkor az állatok ujra mélázva kerülgeték és ujra eléje állának, "Óh Zarathustra" - mondák - hát ezért sárgulsz és barnulsz, egyre jobban, jóllehet hajad fehérül és fakúl? Lám, szurokba akadtál!" - "Mit mondtok állataim", - viszonzá Zarathustra nevetve, - "valóban káromlás volt, hogy szurokról beszélék. Sorsomra jut minden érő gyümölcs. Méz az a mi ereim vérét sűríti és lelkem is csillapítja." - "Ez lehet, Zarathustra," - felelék az állatok és hozzá szorulának - "de nem akarsz ma magas hegyre mászni? A levegő tiszta és ma többet látni a világból, mint valaha." - "Igen, állataim" - válaszolá ő - "tanácsotok kitünő és szívem szerint való: ma magas hegyre kivánok mászni! De gondoskodjatok, hogy ott méz várjon reám, sárga, fehér, jó, jéghideg aranyos lépesméz. Mert tudjátok meg, hogy ott fönn méz-áldozatot akarok bemutatni." Mikor pedig Zarathustra fölért vala a magaslatra, hazaküldé vezérlő állatait és immár egyedül találá magát: - ekkor szíve mélyéből kacagott, körültekintett és im-ígyen szólott: Hogy áldozatról beszélék és méz-áldozatról, csel vala csupán beszédemben és valóban, hasznos bolondság! Itt fenn már szabadabban beszélhetek, mint remete-barlangok és remete-háziállatok előtt. Mit, áldozni! Tékozlom, a mi nékem adatik, én ezer kézzel tékozló: hogyan nevezhetném én ezt - áldozatnak! És mikor mézre vágyódám, csak csalogató-étekre, édes mézgára vágyódám, a mire morgó medvéknek és furcsa morgó, gonosz madaraknak is elfolyik a nyáluk: - a legjobb csalogató-étekre, mi vadásznak, halásznak kell. Mert ha a világ vadaskert és minden vad vadász mulatsága, még inkább és szivesebben látom mélységes dús tengernek, - tengernek telve tarka halakkal és rákokkal, mik után istenek is vágyódnának, hogy halászhatnák hálóikkal: úgy dúskál a világ a nagy és kis csodákban. Különösen az ember-világ, az ember-tenger: - erre vetem hát ki aranyos horgom és mondom: nyílj meg, emberi mélység! Nyílj meg és vesd elém halaid és villogó rákjaid! Legjobb horgommal fogdosom ma a legkülönösebb ember-halakat! - s magát boldogságomat vetem ki minden messzeségbe, napkelet és dél és napnyugat között, nem ráncigál-e és rángatózik-e sok ember-hal boldogságomon. Valamig, beleharapva hegyes, rejtett horgomba, föl kell nékik jönniök az én magasságomba, ezeknek a tarka fenék-halaknak, föl a leggonoszabb ember-halászhoz. Mert ez vagyok elejétől fogva, vonó, vonzó, fölhuzó, fölnevelő, nőttető, tenyésztő, fegyelmező, a ki nem hiába mondtam valaha: "Légy azzá, a ki vagy!" Jöjjenek hát föl hozzám az emberek: mivelhogy még várom a jelt, hogy órája üssön lemenetelemnek; addig nem szállok alá az emberek között, a mi a sorsom. Erre várok itt, csalárdúl és csúfondárosan magas hegyen, nem-türelmetlenkedve, senem türelmesen, hanem mint valaki, a ki a türelmet elfelejté - mivelhogy nem "tűr" már többé. Mert végzetem időt hágy nékem: talán bizony elfelejtett engem? Avagy árnyékban nagy kő mögött ül és legyeket fogdos? Valóban, hálás vagyok örök sorsomnak, hogy nem űz és nem hajt és időt hagy nékem bohóságokra és csínyekre: im-ígyen hogy ma is hal-fogni hágék erre a magas hegyre. Vajjon fogott-e már egyszer valaki magas hegyen halat? És ha bolondság is, a mire itt fönn készülök és a mit itt űzök, mégis jobb, mintha odalenn ünnepélyesen várnék és belezöldülnék, belesárgulnék a várakozásba - - a várakozástól merevülten, dühösen fújva, szent, hegyi bömbölő-viharként türelmetlenkedve, aki lebömböl a völgyekbe: "Hallgassatok meg, különben megostorozlak az isten ostorával!" Nem mintha haragudnám az ekkép dühöngőkre: hisz legalább kacaghatok rajtuk! Tudom, hogy szükségkép türelmetlenkednek ezek a lármás nagy dobok, a kik vagy ma jutnak szóhoz, vagy sohasem! De én és végzetem - mi nem beszélünk a "má"-hoz, mi nem beszélünk a "sohá"-hoz sem: nekünk van szólani türelmünk és időnk és sok időnk. Mivelhogy egykoron még is meg kell jönnie és nem szabad távoznia... Minek kell egykoron eljönnie és nem szabad eltávoznia? A nagy "hazar"-unknak, nagy messzeséges emberországunknak, az évezredes Zarathustra-országnak. Mily messze vagyon az ilyen messzeség? Mit törődöm véle! De azért époly szilárd földnek tartom -, két lábon biztosan állok ezen a földön, - örök földön, kemény, ős kövületen, ezen a legmagasabb, legkeményebb őshegységen, melyhez mint vihar-választóhoz jő minden szél kérdvén: hol? honnan? hová? Kacagj, kacagj, derüs üdvözítő gonoszságom! Magas hegyről vesd le villogó, csúfondáros hahotádat! Kerítsd horgomra villogásoddal a legszebb ember-halakat! És ami minden tengerben az enyém, az én tulajdonom minden dolgokon - azt halászd ki nékem, azt hozd fel hozzám: arra várok én, a leggonoszabb halász.
Ki, ki veled horgom! Be, le veled boldogságom csalogató étke! Csorgasd legédesebb harmatodat, szívem méze! Horgom, akaszkodj bele minden fekete búbánat hasába!
Ki, ki veled szemem! Óh mennyi tenger körülöttem, milyen pirkadó emberi jövendő! És fölöttem - minő rózsaujjú csönd! Milyen felhőtlen némaság!

A vészkiáltás

Másnap Zarathustra ujra barlangja előtt ült a kövön, míg állatjai szertekószáltak a világban, hogy uj eleséget hozzanak, - és uj mézet is: mert Zarathustra mézének utolsó csöppjén is túladott és eltékozolta vala azt. Midőn pedig im-ígyen üldögéle, bottal kezében és utánarajzolá a földön alakjának árnyékát, mélázva -, és nem magán és árnyékán mélázva - egyszerre megijedvén összerezzene: mivelhogy árnyéka tőszomszédságában még egy másik árnyékot pillantott meg. És midőn sebtiben körülnézett és fölállott, íme, a jövendőmondó állott mellette, ugyanaz, a kit egykoron asztalánál etetett, itatott, a nagy fáradság hirdetője, a ki tanítá: "Minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, a világnak nincs értelme, a tudás fojtogat." De orcája időközben elváltozék, és mikoron Zarathustra szemébe nézett, szíve megint megrettent: annyi balhír és hamuszürke villám cikázott végig ezen az ábrázaton. A jós, a ki észbe vette, mi ment végbe Zarathustra lelkében, végig törlé orcáját, mikéntha el akarta volna törülni; s ugyanígy cselekedék Zarathustra. És miután im-ígyen mindketten összeszedték és megerősítették magukat, kezet fogának annak jeléül, hogy ujra ismerni kivánják egymást. "Légy üdvöz" - mondá Zarathustra - "te a nagy fáradság jövendőmondója, ne lettél légyen hiába asztalom vendége egykoron. Egyél, igyál ma is nálam és bocsásd meg, hogy vidám öreg ember ül veled egy asztalnál!" - "Vidám öreg ember? - monda viszontag a jós fejét rázva - de bárki légy, vagy akarsz lenni, Zarathustra, nem lesz az már többé ide fönn, - csónakod nemsokára nem ül majd szárazon!" - "Hát szárazon ülök?" - kérdé Zarathustra nevetve. - "Hegyed körül a habok dagadnak, dagadnak" - válaszolá a jós - "nagy szükség és szomoruság hullámai: nem sokára sajkád is fölemelik és elvisznek téged." - Zarathustra csodálkozva hallgatott. "Nem hallasz még semmit?" - folytatá a jövendőmondó - "nem zúg, nem forr-e még föl feléd az ár a mélységből?" - Zarathustra ujólag hallgatott és hallgatózott: ekkor hosszú, hosszú kiáltást halla, a mit a mélységek egymásnak vetének és továbbadának, mivelhogy egyik sem akará megtartani: oly borzadályosan hangozék. "Te gonosz híradó" - mondá végre Zarathustra -, "ez vészkiáltás és oly ember kiáltása, a ki biztosan fekete tengerből jő. De mit törődöm én az ember veszedelmével! Utolsó bűnöm, a mely megőrizteték nékem, tudod-e, hogy hívják azt?" - "Részvét!" - felelé a jós túláradó szívvel és mindkét kezét fölemelé - "óh Zarathustra, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak!" S alig hogy e szavakat mondá, ismét hallatszék a kiáltás és még hosszabban és még kinosabban, mint annak előtte, és már sokkal közelebbről. "Hallod? Hallod-e, Zarathustra?" - kérdezé a jós, - "hozzád szól-e kiáltás, téged szólít: jővel, jővel, jővel, itt az ideje, itt a végső ideje!" Zarathustra erre hallgatott, zavarodottan és megrendűlve; végül habozva kérdezé: "És vajjon ki az, a ki engem ott szólít?" "De hisz te tudod" - válaszolá hevesen a jós - "miért tetteted magad? A fensőbbrendű ember az, a ki utánad kiált!" "A fensőbbrendű ember?" - kiáltá Zarathustra borzadással eltelve - "mit akar az? Mit akar az? A fensőbbrendű ember! Mit akar az itt?" - és bőrét elönté a verejték. A jós azonban nem vetett ügyet Zarathustra szorongására, hanem csak hallgatózék, hallgatózék a mélység felé. Midőn azonban soká semmi sem hallatszék föl onnan, visszanézett és látá, hogy Zarathustra áll és remeg. "Óh Zarathustra," - kezdé bús hangon - "valóban nem úgy állsz itt, mint a kit kergévé tesz boldogsága: táncolnod kell majd, hogy el ne dőlj! De ha táncolnál is előttem és jobbra-balra ugrándoznál szokásod szerint: ne mondhassa nekem senki: "Lám, imhol táncol az utolsó vidám ember!" Hiába jönne valaki erre a magaslatra; a ki azt itt keresné: barlangokat találna és barlang-zugokat, bujkálók buvóhelyeit, de nem találna boldogságos tárnákat, kincses kamarákat, új boldogság aranyos ereit. Boldogság - hogy találhatna az ember boldogságot ilyen eltemetkezett remetéknél! S vajjon az utolsó boldogságot a boldogságos szigeteken kell-e keresnem és távol elfeledett tengerek között? De minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, s boldogságos szigetek sincsenek már sehol!" Im-ígyen sóhajtozék a jós; utolsó sóhaja után azonban Zarathustra megint fölvidula és visszanyeré biztosságát, miként az, a ki mély szorosból jön föl a napvilágra. "Nem! Nem! Háromszor nem!" - kiáltá fennhangon és végigsimítá szakállát - "ezt jobban tudom én! Vannak még boldogságos szigetek! Hallgass erről, te sopánkodó, szomorú flótás! Szűnj meg erről cseperegni, te délelőtti esőfelhő! Avagy nem ázám-e már át szomorúságodtól, mint az eb, kit vízzel végig öntének? Ime megrázkódom és elfutok előled, hogy megint megszáradjak: ne csodálkozz ezen! Avagy udvariatlannak tartasz? De hisz ez itt az én udvarom! És fennsőbbrendű embered? Nosza, mindjárt kiszállok, hogy abban az erdőben megkeressem: onnan jött vala kiáltása. Talán vadállat szorongatja. Az én területemen vagyon: itt ne történjék bántódása! S bizony, van elég vadállat nálam." Igy szólván, Zarathustra útnak indula. Ekkor a jövendőmondó: "Óh Zarathustra, nagy kópé vagy! Tudom már: meg akarsz tőlem szabadúlni! Még inkább futsz az erdőbe és űzöl vad állatot! De mihaszna? Este megint vendéged leszek; tulajdon barlangodban ülök majd itt, türelmesen, tuskómódra és várlak téged!" "Legyen!" - viszonzá Zarathustra távozóban - "és a mi az enyém barlangomban, az a tiéd is, vendégem! Ha pedig találsz még mézet, csak nyald föl bátran, te morgó medve, és édesítsd meg véle lelkedet! Mert este mindketten vígan leszünk, - vigan és vigadván, hogy ennek a napnak vége! És te magad, mint táncosmedvém fogsz nótámra táncolni. Nem hiszed? Rázod a fejed? Ám jó! Vén medve! De én - én is igazmondó jós vagyok."
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Beszélgetés a királyokkal

1.
Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: "Mit akarnak ezek a királyok országomban?" mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: "Furcsa! Furcsa! Hogy illik ez egybe! Két királyt látok - és csak egy szamarat!" Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a hang jött vala és azután egymás szemébe nézett, "Ilyesmit gondolnak alattvalóink is," - mondá a jobb felől levő király, - "de nem mondják ki." A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: "Bizonyosan kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket." "A jó erkölcsöket" - felelé ádáz rossz kedvvel a másik király - "hát mi elől menekülünk mi, ha nem a "jó erkölcsök" elől? A mi "jó társaság"-unk elől! Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, - jóllehet a "jó társaság"-nak hívja magát, - jóllehet "nemesség"-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt, elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb gyógyító-művészeknek. Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj. A paraszt ma az ember java; és a paraszt-fajtának kellene uralkodnia! De ma a csőcselék birodalmát éljük, - engem ugyan nem csalnak meg többet. S csőcselék, annyi mint zagyvalék. Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának. Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud tisztelni: éppen ez elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők, pálmaleveleket aranyoznak. Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk, teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára, a kik ma a hatalommal kereskednek. Mi nem vagyunk az elsők - és mégis kell, hogy az elsőket jelentsük: jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle. A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak, a bűzös lehelletnek -: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni, fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok! undok! Királyok, mik vagyunk mi még!" "Régi betegséged jön rád" - mondá erre a balfelől levő király - "az utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!" Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily szavakra fakada: "A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok, Zarathustrának hivatik. Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: "királyok, mik vagyunk mi még!" Ez pedig az én birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok lehet az én birodalmamban? De talán megtalálátok útközben, a mit én keresek: tudniillik a fensőbbrendű embert. A királyok ennek hallatára mellökre vérének és egy szájjal mondák: "Megismerteténk!" E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit. Fölfedezed szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnék a fensőbbrendű embert, az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk. Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie. Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé és szörnyeteggé lészen. És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a csőcselék-erény: "Ime, csak én vagyok erény!" "Mit hallék ebben a pillanatban?" - mondá Zarathustra viszontag - "Mily bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; - - és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek. Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta! (Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és gonoszul monda reá igent "i-á").
"Egyszer - az üdv első évében tán -
Panasz kélt Sibylla mámoros ajkán
- Látni se látott bort szegény -:
Óh jaj, hogy elhagy minden remény,
Nézvén, hogy itten
Mint gördül és sülyed fenékig minden!
Róma ríma lőn és ríma-fészer
Caesarja barom s az isten is - héber!"
2.
És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali király így szóla: "Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor kivonultunk, hogy téged látnánk! Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled. De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja! Hallanunk kell őt, a ki hirdeti: "szeressétek a békét de csak mint uj háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!" Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: "Mi jó? Bátornak lenni jó dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít." Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha kikelet szól vala öreg boros hordókhoz. Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök. Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar inni és villog a vágytól." - - Midőn a királyok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. "Rajta" - mondá - "ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek.
Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de, persze, soká kell majd várnatok! De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt - nemdenem így hivatik: várni - tudni?"
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A pióca

És Zarathustra gondolatokba mélyedve ment tovább és mélyebbre, erdőkön át, ingoványok mellett; de - a mint az már mindenkivel megesik, a ki nehéz dolgokon gondolkozik - közben váratlanúl egy emberre lépett. És íme, egyszerre egy jajkiáltás és két káromkodás és húsz ronda szó fröcscsent arcába: úgyhogy ijedtében botot emelt és még végig is vert azon, a kit megtaposott. De rögtön észretért és szíve nevetett balgaságán, a mit éppen elkövetett. "Bocsáss meg" - monda a megtaposotthoz, a ki közben zordonan fölült vala - "bocsáss meg és hallj mindenekelőtt egy hasonlatot. Mint a vándor, a ki távoli dolgokról ábrándozik, váratlanúl, magános úton alvó kutyába botlik, napon heverő kutyába: - mint pattan föl erre mindkettő, mint támad egymásnak, halálos ellenség módjára ez a két halálra rémült: azonképen jártunk mi is. És mégis! És mégis - mily kevés hijja volt, hogy kedveskedtek volna egymásnak ez a kutya és ez a magános vándor! Hisz mind a ketten - magánosak!" - "Bárki légy" - mondá még mindig zordonan a megtaposott - "te hasonlatoddal is bántasz, nemcsak lábaddal! "Tán kutya vagyok?" - Ezzel fölkelvén kihúzá meztelen karját a mocsárból. Előbb ugyanis hason fekve lapult a földön, elrejtőzve és fölismerhetetlenül, mint a ki mocsári vadra les. "Ugyan mit mívelsz!" - kiálta Zarathustra ijedten, mert látá, hogy a meztelen karon sok vér csorgott végig - "mi baj ért? Talán vad állat mart meg, szerencsétlen?" A vérző ember nevetett, de még mindig haragosan. "Mi közöd hozzá!" - mondá és tovább akart menni. "Én itt itthon vagyok és a magam területén. Kérdezzen, a ki akar, de fajankónak aligha felelek." "Csalódol" - mondá Zarathustra résztvevően és megfogá őt - "csalódol: itt nem vagy otthon, hanem az én birodalmamban és itt senkinek se essék bántódása. Nevezhetsz annak, a minek akarsz, - én az vagyok, a kinek lennem kell. Zarathustrának hívom magam. Nosza! Ott megy az út Zarathustra barlangjához, nincs az messze -, nem akarod-e nálam sebeid gyógyítani? Pórúl jártál, boldogtalan, ebben az életben: először megmart az élet, azután - megtaposott az ember!" Mikoron azonban a megtaposott Zarathustra nevét hallá, elváltozék. "Mi történik vélem!" - kiáltá - "kivel törődöm még világéletemben, hanemha egyetlen emberrel: Zarathustrával és azzal az egyetlen állattal, a mely vérből él, a vérszopó piócával? A pióca kedvéért feküvém itt a mocsár szélén, halászmódra és kinyujtott karom már tízszer harapta a pióca és íme, még szebb pióca kap vérem után, maga Zarathustra! Óh boldogság! Óh csoda! Áldott légyen a nap, a mely ebbe a mocsárba csalogatott! Áldott a legjobb, legelevenebb köpűlyöző, a ki ma él, áldott légyen a lelkiösmeret nagy piócája: Zarathustra!" Im-ígyen szólott a megtaposott; és Zarathustra megörült beszédének és finom, tisztességes módjának. "Ki vagy?" - kérdezé és kezét nyujtá neki - "Közöttünk sok a fölvilágosítani, földeríteni való: ámde, úgy látom, már tiszta, világos nap derűl." "Én vagyok a leglelkiismeretesebb lélek" - válaszolá a kérdezett - "és alig akad, a ki lélek dolgaiban szigorúbb, keményebb volna mint én, kivévén azt, a kitől én tanulám el, magát Zarathustrát. Jobb, ha az ember semmit sem tud, mintha sokat tud, de csak félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a maga feje szerint, mint bölcs, de a más esze szerint! Én - a föld mélyére szállok: - akár nagy, akár kicsiny, ki bánja! Akár mocsár, akár ég a neve? Egy tenyérnyi föld elég nékem: csak ha igazán föld és talaj! - egy tenyérnyi föld: azon már lehet állani. Ha az ember a megismerést igazán lelkiösmeretesen veszi: ott nincs semmi nagy és nincs semmi kicsiny." "Akkor talán a pióca megismerője vagy?" - kérdezé Zarathustra - "és kutatod a piócát fenékig, te lelkiismeretes?" "Óh, Zarathustra" - felelé a megtaposott - "az óriás dolog volna; hogy fognék ilyenbe! A minek azonban mestere és ismerője vagyok, az a pióca agyaveleje: - az az én világom! És az is világ! De bocsáss meg, hogy erre büszke vagyok, mert itt nem akad párom. Azért mondám, hogy itt "itthon vagyok". Milyen régóta kutatom már ezt az egyet, a pióca agyavelejét, hogy a csuszamlós igazság ne csúszék ki kezemből! Itt az én birodalmam van! - ezért veték el minden mást magamtól, ezért levék közömbös minden más iránt; és tudásom tőszomszédságában tanyászik sötét tudatlanságom. A lélek-ösmeretem kivánja tőlem, hogy ezt az egyet ismerjem, és semmi egyebet ne ismerjek; utálok minden felemás-lelket, minden ködös, imbolygó, rajongó lelket. Valahol becsületességem megszűnik, vak vagyok és az is akarok lenni. Valahol azonban tudni akarok, ott becsületes is akarok lenni, tudniillik kemény, szigorú, kegyetlen, kérlelhetetlen. Hogy te mondád egyszer, óh Zarathustra: "Lélek az élet, a mely maga vág az életbe" - ez vezetett és vonzott engem tanításodhoz. És valóban, envéremmel öregbítém tudásomat!" - "Ahogy a szemlátomás is tanítja" - veté közbe Zarathustra: mert még mindig csörgött a vér a Lelkiismeretes meztelen karjából. Mivelhogy tíz pióca szopdosá azt.
"Óh, furcsa fickó, mennyire tanít engem ez a szemlátomás, azaz te magad! És talán nem is volna szabad mindent szigorú füledbe öntenem! Jó hát! Váljunk el! De szeretnék veled ujra találkozni. Ott megy az út barlangomhoz: ma éjjelre légy ott kedves vendégem: szeretném testeden is jóvá tenni azt, hogy Zarathustra megtaposodott: ezen tűnődöm. Most azonban egy vészkiáltás hamarosan elszólít tőled."
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A varázsló

1.
Midőn pedig Zarathustra sziklák közé került, nem messze, ugyanazon az úton egy embert pillantott meg, aki úgy őrült módjára hadonászott és végre hasra esett. "Megállj" - szóla Zarathustra szívéhez - "annak kell a fensőbbrendü embernek lennie; tőle jött ez a jajkiáltás - hadd lám, lehet-e rajta segíteni." Midőn pedig odafutott, ahol az ember a földön feküdt, reszkető öreg embert pillanta meg, merev nézésüt: és bárhogyan erőlködék Zarathustra, hogy fölemelje és lábra állítsa, hiába volt az erőlködése. S úgy látszik, a szerencsétlen észre sem vevé, hogy valaki mellette van, sőt inkább egyre, meghatóan, kérlelően hadonászva tekintgetett maga köré, mint a ki mindenkitől elhagyatott, magára hagyatott. Végezetre mégis, sok reszketés, rángatózás és gubbaszkodás után ily panaszra jajdúla: "Jaj, ki melenget, ki szeret engem?
Forró kezeket!
Szív parazsát nékem!
Földreterítve, borzadva-fázva,
Halálraválva, kinek lábát melegítik -
Rázatva idegen láztól,
Reszketve hegyes, jeges dér-nyílaktól,
Űzetve tőled, Gondolat!
Te mondhatatlan, beburkolt, szörnyűséges!
Te felhők mögé bújt vadász!
Lesujtatva villámidtól,
Gúnyosan kacagó, sötétből rámmeredö szem:
- im-ígyen feküszöm én,
Csavarózom, tekerőzöm, gyötretvén
Minden örök gyötrelmektől,
Megsebezve
Tőled, kőszivű vadász,
Te ismeretlen - isten!
Mélyebbre döfj!
Döfj még egyszer!
Törd-zúzd e szívet!
Mi haszna tompafogú
Nyilakkal kínzásnak? Mit nézel rám ismét,
- Bé nem telve emberi kínnal,
Kárörvendő isteni villámszemeddel?
Nem ölni akarsz,
Csak gyötörni, gyötörni?
Gyötörni engem?
Minek, te kárörvendő ismeretlen isten? -
Hah! Hozzám lopózol?
Ilyen éjszaka!
Szólj, mit akarsz!
Hajtasz, űzöl -
Jaj! már sarkomon vagy!
El! El veled!
Hallod lélekzetem,
Kihallgatod szívem,
Te féltő-írigy -
Mire vagy féltő-írigy?
El! El!
Minek a létra?
Belé akarsz mászni
Szivembe,
Legtitkosabb gondolatimba?
Orcátlan! Ismeretlen - tolvaj!
Mit akarsz kihallgatni?
Mit akarsz kigyötörni belőlem,
Bakó!
Te hóhér-isten!
Avagy eb-módon
Fetrengjek előtted a porban?
Odaadva, lelkendezve
Fejemet vesztve
Csóváljak szeretetet feléd?
Hiába!
Csak döfj tovább,
Kegyetlen tövis!
Nem, nem vagyok ebed - csak vadad
Kőszivű vadász!
Legbüszkébb foglyod,
Felhő mögötti rabló!
Szólj végre!
Mit akarsz, utonálló, tőlem?
Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd,
Mit akarsz, ismeretlen - isten? -
Mit? Váltságot?
Mennyit követelsz?
Sokat - büszkeségem tanácsa ez!
És röviden - ez másik büszkeségemé!
Haha!
Engem - akarsz te? Engem?
Engem - egészen?
Haha!
És kínzol engem, bolond aki vagy,
Halálra kinzod büszkeségem?
Szeretetet nékem! - ki melenget engem?
Ki szeret engem? - Forró kezet,
Adj szív-parazsat,
Adj nékem a legmagánosabbnak,
Kit jég, óh jaj, jég hétszeres kérge
Megtanított még ellenséget is
Epedve - várni!
Add, igen, add meg
Kegyetlen ellenség,
Add meg magad - nékem! -
El-tovament!
Elmenekült
Utolsó, egyetlen társam,
Esküdt ellenségem,
Ismeretlen
Hóhér-istenem! -
- Nem! Jövel vissza,
Minden gyötrelmeddel!
Az árvák árvájához,
Jövel vissza!
Minden könnypatakom
Feléd folyik!
Szívem utolsó lángja -
Reád lobog!
Jövel vissza,
Ismeretlen istenem! Jajjom! Utolsó - boldogságom!"
2.
- Ekkor azonban Zarathustra nem tudta magát tovább tartóztatni, fölemelte botját és teljes erejéből ütni kezdé a jajgatót. "Hallgass el!" - kiálta rá bőszült kacagással:
- "hallgass el, komédiás! Te pénzhamisító! Te hazug májú, hamis zúzájú! Jól átlátlak már!
Majd megmelengetem lábadat, gonosz bűbájos, jól tudok hozzá, mint kell az ilyen szerzetnek - befűteni!" - "Hagyd abba", - mondá az öreg ember és fölugrott - "ne üss többet, Zarathustra! Csak játékot űzök ezzel!
Ez mesterségemhez tartozik; próbára akartalak tenni, a midőn ezt a próbát mutatám néked! És, csakugyan, jól átláttál a szitán! De te, - te is nagy próbát adtál magadról: kemény vagy, bölcs Zarathustra! Keményen dorongolsz "igazságaiddal", furkósbotod kikényszeríti belőlem - ezt az igazságot.
- "Ne hizelegj" - felelé Zarathustra, még mindig izgatottan és sötét nézéssel, - "te tetőtől-talpig komédiás! Hamis vagy: mit beszélsz te - igazságról!
Te pávák pávája, hiuság tengere, mit játszol előttem, gonosz bűbájos, kit higygyek magam előtt, midőn ilyen alakban jajgatál?" "A szellem vezeklőjét" - felelé az öreg ember, azt - játszám: magad találád ki egykoron ezt a szót -
- a költőt és varázslót, a ki végre maga ellen fordítja szellemét: az átvedlettet, a kit rossz lelkiismerete megfagyaszt. És valld meg Zarathustra: ugy-e soká tartott, míg átláttál mesterkedésemen és hazugságomon! Te hittél vala szükségemben, a midőn két kézre fogád fejemet:
- hallálak jajgatni "nagyon is kevéssé szerették, nagyon is kevéssé szerették őt!" Hogy ennyire sikerült vala megcsalnom téged, ezen ujongott benső gonoszságom".
"Lehet, hogy csalafintábbakat is megcsalál" - monda Zarathustra keményen. - "Én nem vagyok résen a csalafurdiak ellen; kell, hogy vigyázatlan legyek: így akarja a sorsom. Neked viszont - kell csalnod: úgy ismerlek! Neked mindig két-három, négy- és öt értelműnek kell lenned! S a mit most megvallál, azt sem tartom távolról sem elég igaznak, sem elég hamisnak! Te gonosz pénzhamisító, miképen cselekedhetnél mást! Még betegséged is kendőznéd, ha orvosodnak mez nélkül mutatkoznál. Épúgy kendőzéd előttem hazugságodat, mondván: "csak játékot űzék ezzel!" Mert valami komoly valóság is volt ebben, benned van valami a szellem vezeklőjéből!
Jól átlátok rajtad: varázsolója lettél mindeneknek, de magad ellenében már nem maradt hazugságod és cseleiden megtört a bűbáj! Utálatot aratál, egyetlen igazságodúl. Egy íz sincs rajtad már valódi, hanemha a szád: vagyis az utálat, a mely szádon tapad." - - "De ki vagy te!" - kiáltá ekkor az öreg varázsló dacosan, - "kinek szabad velem im-ígyen beszélnie, velem, a legnagyobbal az élők között?" - és zöld villám lövellt szeméből Zarathustra felé. De mindjárt elváltozék és búsan mondá: "Óh Zarathustra! Megunám, utálom praktikáimat, én nem vagyok elég nagy, minek alakoskodom! De te jól tudod, - én keresém a nagyot. Nagy embert akarék ábrázolni és sokakkal elhitetém: ámde ez a hazugság meghaladta erőmet, összetör engem. Óh Zarathustra, rajtam minden hazugság; de hogy összetörök - ez az összetörésem igaz!" -
"Becsületedre válik" - mondá Zarathustra, komoran félrepillantva - "becsületedre válik, hogy nagyságra törekedél, de ez el is árul téged. Nem vagy nagy.
Gonosz, vén varázsló, az rajtad a legjobb és legbecsületesebb, a mit tisztelek benned, hogy megunád magad és kimondád: "nem vagyok nagy"! Ezt becsűlöm benned, a szellem vezeklőjében: és ha csak egyetlen röpke szempillantásra is - igaz valál. De mondd, mit keresel itt az én erdőmben és szikláim között? És ha az én utamat állád, milyen próbát kivánál tőlem? - - mit kisértél meg bennem? - Im-ígyen szóla Zarathustra és szemei szikráztak. Az öreg varázsló hallgatott egy ideig, ezután mondá: "Kísértélek? Én csak - keresek. Óh Zarathustra, keresek egy igaz, derék, egyszerű, egyértelmű embert, a minden becsületesség emberét, a bölcseség edényét, a megismerés szentjét, keresek egy nagy embert! Hát nem tudod? Óh Zarathustra? Zarathustrát keresem". - És erre hosszú hallgatás támadt közöttük; Zarathustra pedig mélyen összegubbaszkodott azonképen, hogy szemét is behunyá. Utóbb azonban ujra eszmélve beszélgető társára, megragadá a varázsló kezét és így szóla, illemmel teljesen és ármányosan: "Rajta! Ott fönn vezet az út Zarathustra barlangjához. Benne szabad keresned, a kit szeretnél megtalálni. És kérj tanácsot sasomtól és kigyómtól: hadd segítsenek néked keresni. Mert barlangom nagy. Én magam persze - én még nem láték nagy embert. A mi nagy, azt fölfedezni még a legfinomabbak szeme is durva manapság. A csőcselék birodalmát éljük. Már nem egyet találék, a ki terpeszkedett és fuvalkodott és a nép kiáltá: "Ime, nagy ember!" De mit használ minden fujtató! Végezetre is kiillan belőle a szél. Végezetre szétpukkad a béka, a mely nagyon fölfútta magát: a szél kiillan belőle. Puffadt hasút hasba szúrni derék mulatság! Halljátok azt, fiúk!
A "ma" a csőcseléké: avagy, ki tudja még, mi a nagy, mi a kicsi! Ki keresett - és talált itt nagyságot. Csak a bolond: bolondnak bolond a szerencséje.
Nagy embert keresel, fura bolond? Ki tanított vala erre? Ma volna ennek az ideje? Óh gonosz kereső-kisértő, miért - kisértesz engem? - Im-ígyen szóla Zarathustra megvigasztalódott szívvel és nevetve folytatá útját.

Szolgálaton kivűl

Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert: ez nagyon megbosszantá. "Óh jaj, - mondá szivének, - álarcos keserűség gubbaszt ott, - úgy látom - csuhásokhoz hasonló, mit keresnek ezek az én birodalmomban? Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más szemfényvesztő akad az utamba, - - valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való, sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög! De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő ez az átkozott törpe és lőcslábú!" - Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét, hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának indult. "Bárki vagy is, vándor" - mondá - "segíts egy eltévedten, egy keresőn, egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset! Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a ki megoltalmazhatott volna, már nem él. Keresem az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud." "Mit tud ma már az egész világ?" - kérdezé Zarathustra. - "Talán azt, hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?" "Te mondod" - felelé búsan az aggastyán. - "És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig. Most azonban már "szolgálaton kivűl" vagyok, gazda nélkűl és mégsem szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem. Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet - mert tudd meg, én vagyok az utolsó pápa! - hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét üljem. Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré. Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám - de rábukkanék két farkasra, a melyek halálán vonítának - mivelhogy minden állat szereté őt. Ekkor elfuték. Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe? Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat azok közül, a kik nem hisznek istent - hogy Zarathustrát keressem!" Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott. Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé csodálattal. "Lám, tisztelendő", - monda aztán - "milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kit keressz, engem, Zarathustrát. Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: Hol van az, a ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!" Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni: "A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban: - íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki örvendhetne ennek!" - "Végsőkig szolgáltál néki - kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, - te tudod, mi módon halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét fojtá meg, - hogy látá, mint függ az ember a kereszten és nem viselé el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?" - Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal félrenézett. "Hadd el!" - mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek. "Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a halottról, époly jól tudod, mint én, ki volt ő és hogy különösek voltak az ő útjai". "Három szem közt mondva" - viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére vak vala), - a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga Zarathustra és - szabad is annak lennem. Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még önmaga előtt is rejteget. Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll. A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten bíró is lenni? Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson. Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére. Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn, hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy roskatag öreg nagyanyához. Ott üle - bánkódván lába gyengeségén - a suton, fonnyadtan, életunottan, kimerült akarattal, s egy szép napon megfojtá őt túlságos szánalma." "Te vén pápa" - veté közbe Zarathustra - "s ezt tulajdon szemeddel láttad volna? Lehet, hogy így történt: így és máskép. Ha az istenek meghalnak, mindig sokfajta halállal halnak. De mindegy! Akár így, akár úgy, - neki vége! Nem tetszett se fülemnek, se szememnek, egyéb rosszat nem szeretnék róla mondani. Szeretek mindent, ami nyílt szemű és becsületes beszédű. De ő - hisz te tudod, öreg pap, - volt benne valami a fajtádból, a papfajtából - sokértelmű vala. És nem is vala érthető. Mennyire dühöngött reánk, ez a dühtől fúvó, hogy rosszúl értjük őt! De miért nem beszélt tisztábban? És ha fülünkben volt a hiba, miért adott nekünk füleket, a melyek rosszul hallák őt? S ha iszap vala fülünkben, vajjon ki tette belé? Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és teremtményein áll bosszút, azért hogy nem sikerűltek, - ezzel a jó ízlés ellen vétett. A kegyességben is van jó ízlés: s ez utoljára így szólt: "el az ilyen istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk a sorsunknak magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az isten!" "Mit hallok!" - monda az öreg pápa fülét hegyezve - "óh Zarathustra, jámborabb vagy, mint hiszed, ezzel a hitetlenségeddel! Valami bensődben lakozó térített istentelenségedre. Avagy nem maga jámborságod az, a mi nem engedi többé, hogy istent higyj! És nagyon is nagy becsületességed egyszer még túlvezet jón és gonoszon! Ime, mi várakozik még reád? Van szemed, kezed, szád; öröktől fogva áldásra teremtvék. Nemcsak kézzel áld az ember. Közeledben, jóllehet a legistentelenebbnek mondod magad, hosszú áldás titkos tömjén-illatát szimatolom: édes-bús érzés száll meg tőle.
Hadd legyek vendéged, Zarathustra, egyetlen éjszakára! Most sehol a földön nem érezném magam jobban, mint nálad!" "Ámen! Úgy legyen!" - mondá Zarathustra elbámulva, - "oda föl vezet az út Zarathustra barlangjához. Valóban nagyon szeretnélek magam oda kisérni, tisztelendő atyám, mivelhogy szeretek minden jámbor embert. De most vészkiáltás szólít el tőled hamarosan.
Területemen ne essék bántódása senkinek; barlangom jó rév. És legjobban szeretnék minden szomorú embert ujra szilárd földre s szilárd lábra állítani. De ki venné le a te búbánatodat válladról? Erre én nagyon is gyönge vagyok: Valóban soká kellene várnunk, míg valaki megint felköltené istenedet.
Mivelhogy ez az öreg isten már nem él: az halott, mint annak a rendje!"
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A legrútabb ember

És Zarathustrát sietős lába megint tovább vivé hegyen-erdőn és szeme keresett és egyre keresett, de sehol sem látta azt, a kit szeretett volna látni, a nagy veszedelemben forgót és vészkiáltót. S egész utján ujongott a szíve és hálával telt el. "Mily jókat ajándékozott nékem ez a nap" - úgymond - "kárpótlásúl azért, hogy oly balúl kezdődék! Milyen furcsa beszélgető-társaim akadtak! Szavaikon még soká rágódom majd, mint jó magokon; fogaim hadd morzsolják és őröljék, valamig tejként folynak lelkembe!" Midőn azonban az út ismét szikla köré kanyarodott, egyszerre megváltozott a vidék és Zarathustra a halál birodalmába lépett. Itt fekete és vörös szirtek meredeztek: se fű, se fa, se madárhang. Ezt a völgyet minden állat kerülé, még a ragadozók is; csak egy fajta undok, vastag, zöld kigyó jött ide, ha elvénhedett, meghalni. Ennek okáért a pásztorok ezt a völgyet "kigyó-halál"-nak hívák. Zarathustra pedig sötét emlékekbe merült, mert úgy érzé, hogy már egyszer volt ebben a völgyben. És sok minden nehezedék lelkére: úgy, hogy lassan ballagott és egyre lassabban, míg végezetre megállott. S ekkor, fölpillantva, meglátott valamit, a mi az úton ült, emberformájút, de alig embert, valami kimondhatatlant. És egyszerre elfogta Zarathustrát a nagy szégyen, hogy ilyesmit lát: elpirulva egészen ezüstös hajáig, elfordítá tekintetét és ezt a gonosz helyet már elhagyni készült. Ekkor azonban hangos lőn a holt pusztaság: a földből valami fölbugygyant bugyborékolva, hörögve, mint a hogy éjjente a víz bedugult csöveken át bugyborékol és hörög; és végtére emberi hang és emberi beszéd lőn belőle, s ez így hangozék: "Zarathustra! Zarathustra! Találd ki talányom! Szólj, szólj! Milyen bosszú vétetik a tanún? Visszacsallak, itt tükörsima a jég! Vigyázz, vigyázz, hogy büszkeséged itt ne törje lábát! Bölcsnek állítod magad, büszke Zarathustra! Hát találd ki a talányt, kemény diótörő - a talányt, a ki vagyok! Szólj hát: ki vagyok én!" - Midőn azonban Zarathustra e szavakat hallotta vala, - mit gondoltok, mi ment végbe lelkében? Szánalom szállá meg, s egyszerre lebukék, valamiképen a tölgyfa lebukik, a mely soká állott vala ellen a sok fejszésnek, lebukik tompa zuhanással, nagy hirtelen, megijesztvén még azokat is, a kik ledönteni akarták. De íme megint felugrék és ábrázata kemény lőn. "Megismerlek" - mondá érces hangon - "te az isten gyilkosa vagy! Hagyj utamra mennem. Nem viseléd el, a ki téged látott, - a ki át meg át látott rajtad, te undokok undoka! Bosszút állottál ezen a tanun!" Im-ígyen szóla Zarathustra és elindult; ám a kimondhatatlan megragadá köntöse csücskét és elkezde ujból bugyborékolni és szavakat keresni: "Maradj!" mondá végre - - maradj! Ne menj el mellettem! Eltaláltam, milyen fejsze döntött le: Légy üdvöz, hogy ujra állasz! Jól tudom, eltaláltad, mi nyomja annak a lelkét, a ki őt megölé, az isten gyilkosának lelkét. Maradj! Ülj mellém, nem kérem hiába. Kihez törekedhettem, ha nem hozzád? Maradj, ülj le! De ne nézz reám! Becsüld meg im-ígyen - rútságomat! Üldöznek: íme, te vagy utolsó menedékem. Nem gyűlöletükkel, nem "fogdmeg"-eikkel; - óh, az ilyen nyomon-követést kigúnyolnám, büszke és vidám lennék! Avagy nem diadalmaskodott - eleddig mindig az, a kit nyomomon üldöztek? És a ki jól követ nyomon, az könnyen megtanúl követni: - hisz már a dolognak nyomában van! De részvétük az - részvétük az, a mi elől menekülök és hozzád menekülök. Óh Zarathustra, védj meg te, utolsó menedékem, te egyetlen, a ki kitaláltál engem: - kitaláltad, mi nyomja a lelkét, annak, a ki őt megölte. Maradj! És ha már menni akarsz, türelmetlen: ne menj azon az úton, a melyen én jövék. Az az út rossz. Haragszol reám, hogy már nagyon is soká töröm a szót? Hogy tanácsot adok néked? De tudd meg, én adom, én a legrútabb ember, a kinek lába is a legnagyobb, legnehezebb. Minden utat agyontaposok, pocsékká taposok. Hogy azonban te elhaladtál mellettem, s némán, hogy elpirultál - jól látám -: arról rád ismerek, Zarathustra. Bárki más alamizsnáját dobja vala nékem, részvétét szemmel, szóval. De erre nem vagyok eléggé kedves, ezt kitaláltad - - erre túlságosan gazdag vagyok, gazdag nagy, borzasztó, rút és kimondhatatlan dolgokban! Szégyenkezésed, Zarathustra, megtisztelt engem! Csak ügygyel-bajjal kerűlék ki a szánakozók tolongásából - hogy megtaláljam az egyetlent, a ki ma hirdeti "szánakozni tolakodás", - hogy megtaláljalak téged, óh Zarathustra! - akár isteni, akár emberi részvét: a részvét a szemérmet sérti. És segíteni nem akarni, úgy lehet, előkelőbb dolog, mint az az erény, a mi segítségre siet. Ma azonban minden legkisebb ember is erénynek hívja a részvétet: - ezek nem tisztelik a nagy szerencsétlenséget, a nagy rútságot, a nagy nem-sikerűlést. Mindezeket semmibe sem véve tekintek tova, miként a kutya tovatekint a nyüzsgő juhnyáj háta fölött. Apró, jó gyapjas, jó akaratú szürke emberkék ők. Miképen a kócsag megvetve néz el, tova, sekély tavak fölött, hátravetett fejjel: azonképen nézek én el, tova kis hullámok, kis hajlamok, kis akaratok és lelkek fölött. Nagyon is soká adának igazat nékik, ezeknek a kis embereknek: így végre a hatalmat is megadák nékik s ők most azt tanítják: "csak az a jó, a mit kis emberek hagynak jóvá". És "igazság" ma az, a mit a prédikátor is mondott a ki maga is közülök eredt vala, az a különös szent és a kis emberek szószólója, a ki magáról ezt a bizonyságot tette: "én - vagyok az igazság". Ez a szerénytelen ember már régóta duzzasztja a kis embereket, - ő, a ki nem csekély tévedést tanított, tanítván: "én vagyok az igazság". S kapott-e a szerénytelen valaha udvariasabb feleletet? - Te pedig, Zarathustra, elmenél mellette és mondád: "Nem! Nem! Háromszor nem!" Óva-intél tévedésétől, óva-intél s mint első, a szánalomtól - nem mindenkit, nem senkit, hanem téged és a magadfajtáját. Szégyelled a nagyon szenvedő szégyenét; és valóban, ha így szólsz: "a szánalomtól nagy felhő borúl reánk, vigyázzatok, emberek!" - ha azt tanítod "minden teremtő kemény, minden nagy szeretet fölülemelkedik szánalmán": óh, Zarathustra, mennyire betanulád a vihar-jeleket! De te magad - magad is intsed-óvjad tulajdon szánalmadtól is! Mert sokan készűlnek feléd; sok szenvedő, kétkedő, kétségbeeső, fuldokló, fázó-didergő. Magam elől is óva intelek. Kitaláltad legjobb, legrosszabb talányomat, enmagamat és azt, hogy mit tevék. Ismerem a fejszét, a mely megejt téged. De ő neki - meg kellett vala halnia: mindent látó szemével látá az emberlélek mélységeit és fenekét, minden rejtett gyalázatot és rútságot. Szánalma nem ismert szégyent: belebujt legrondább zugolyaimba is. Ennek a fölötte-kiváncsinak, fölötte-tolakodónak, fölötte-szánakozónak meg kellett halnia. Mindig engem látott: az ilyen tanún bosszút akarék állani - vagy inkább magam sem élek. Az istennek, aki mindent látott, még az embert is, ennek az istennek meg kellett halnia! Az ember nem viseli el, hogy ilyen tanu éljen." Im-ígyen szóla a legrútabb ember. De Zarathustra fölállt és útnak indúlt: mivelhogy velőkig vacogott. "Te kimondhatatlan" - úgymond - "óva-intél utadtól. Hálából dicsérem néked az enyémet. Lásd, ott fönn fekszik Zarathustra barlangja. Barlangom nagy és mély, és sokzugolyú; az is, a ki nagyon szeret bujkálni, elbujhat ott. És tőszomszédságában száz búvólyuk és üreg van csúszó-mászó, repeső, ugró állatok számára. Te kiközösített, te, a ki magadat kiközösítetted, nem akarsz emberek és emberi szánalom közt lakni? Nosza hát, tégy úgy, mint én! Igy tőlem is tanulsz; csak a tettes tanúl. És mindenek előtt beszélj állataimmal! A legbüszkébb állat és a legbölcsebb állat - ők bizonyára mindkettőnk igazi tanácsadói lehetnek!" Im-ígyen szóla Zarathustra és utjára ment, még jobban elmerűlve és lassabban ballagva, mint annak előtte: mivelhogy sokon tanakodék és nem talált egykönnyen feleletet. "Mily szegény az ember!" - gondolá szívében - "mily rút, mily hörgő, mennyire eltelve titkos szégyennel! Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a maga-szeretetnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese! Ez is szereté magát, a hogyan megveté magát - nagy szeretőnek és nagy megvetőnek tartom.
Nem találék még senkit, a ki magát mélyebben megvetette volna: ez is magasság. Óh, jaj, avagy talán ez vala a fensőbbrendű ember, a kinek kiáltását hallám?
Szeretem a nagy megvetőket. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni." -

Az önkénytes koldús

Midőn Zarathustra elhagyta volt a legrútabb embert, didergett és elhagyatva érezé magát: mivelhogy sok hidegség és magánosság ment át a lelkén, úgyhogy tagjai is áthülének tőle. Miközben azonban tovább ment és ismét tovább, föl, le, majd zöld legelők mellett el, majd vad, köves ösvényeken át, a hol valaha bizonyosan nyugtalan patak feküdt vala ágyába: ekkor hirtelen megint melegebb lőn és megnyílék a szíve:
"Mi történék vélem?" - kérdé enmagától, - "valami meleg és eleven üdít föl, minek közelemben kell lennie. Már kevésbbé vagyok magános; tudattalan bajtársak és testvérek keringenek körülöttem; meleg lehelletük megindítja a lelkem." Mikoron pedig szeme szertekémlelt és vigasztalást keresett a magánosságban: íme, tehenek állának egymás mellett egy magaslaton; ezek közelsége és szaga melegítette föl szivét. S úgy látszék, ezek a tehenek buzgón hallgatják valaki beszédét és nem ügyelnek arra, a ki közeledik. Midőn pedig Zarathustra egészen közelükbe ért, világosan hallá, hogy emberszó beszélt a tehenek köréből; és ők valahányan szemlátomást a beszélő felé fordíták fejüket. Ekkor Zarathustra nekik rohant és széllyelkergeté az állatokat, félvén, hogy itt valakinek baja esett, a kin tehenek részvéte aligha segíthet. De ebben csalatkozott; mert, íme, agg ember ült a földön és rábeszélni látszék a teheneket, hogy ne féljenek tőle; békés ember és hegyi prédikátor vala, a kinek szeméből maga a jóság prédikált. "Mit keressz itt?" - kérdezé Zarathustra megütközve. "Hogy mit keresek itt?" - felelé az - "Ugyanazt, a mit te keresel, te békebontó! Tudniillik a földi boldogságot. S e részt ezektől a tehenektől szeretnék tanulni. Mert, tudd meg, már fél délelőtt beszélek nékik és éppen most akartak felelni. De miért zavarod őket? És ha nem fordulunk meg és nem leszünk olyanok, mint a tehenek, nem jutunk a mennyeknek országába. Mert egyet kellene tőlük tanulnunk: a kérődzést. És bizony, bizony, ha az ember az egész világot elnyerné és nem tanulná meg az egyet: a kérődzést: mi haszna! Nem szabadúlna meg búbánatától - - nagy búbánatától: ezt pedig ma úgy hívják, hogy undor; kinek szíve, szeme, szája, ne volna ma undorral telve? Te néked is! Te néked is! De nézd csak ezeket a teheneket!" Im-ígyen szóla a hegyi prédikátor és azután Zarathustra felé fordítá tekintetét - mert az eddig szeretettel csüngött a teheneken -: ekkor azonban elváltozék. "Ki az, a kivel beszélek?" - kiáltá megriadva és felugrék a földről.
"Ez az utálat nélkül való ember, ez maga Zarathustra, a nagy utálat legyőzője, ez a szeme, ez a szája, ez a szíve magának Zarathustrának." És im-ígyen szólván könnye-árja közben megcsókolá annak a kezét, a kihez beszélt és egészen úgy viselkedék, mint a kinek váratlanul értékes ajándék és klenódium esett ölébe. A tehenek pedig mindennek tanúi valának és bámulának. "Ne beszélj rólam, te csodálatos! Te kedves!" - mondá Zarathustra és szabadkozott gyöngédsége elől, - "beszélj előbb magadról! Vajjon nem te vagy-e az önkénytes koldus, a ki egykoron nagy gazdagságot vetett el magától. -
- a ki gazdagságát és a gazdagokat szégyellé és a legszegényebbekhez menekült, hogy nékik ajándékozza bőséges szivét? De ők nem fogadák el." "De nem fogadának el engem" - mondá az önkénytes koldus - "hisz te tudod. Igy hát végtére a barmokhoz és ezekhez a tehenekhez jövék." "Ekkor megtanulád" - szakítá félbe beszédét Zarathustra - "mennyire nehezebb igazat adni, mint igazat venni és hogy jól ajándékozni művészet és a jóság végső, legfinomabb remekelése." "Különösen manapság" - felelé az önkénytes koldus: "manapság, a midőn minden alacsony föllázadt és neki vadult és a maga módjára úrhatnám lőn: tudniillik csőcselék-módra. Mert itt az ideje, hisz te tudod, a nagy, gonosz, hosszú, lassú csőcselék- és rabszolga-lázadásnak: nőttön-nő az! S íme az alacsonyrendüeket föllázít minden jótevés és kis ajándok; és a dúsgazdagok legyenek résen! A ki ma hasas üveg módjára túlszűk nyakból csöpög: - az ilyen üvegnek ma szeretik nyakát törni. Kéjvágyó mohóság; epés írígység, megkeseredett bosszúvágy, csőcselék-dölyf: ez mind orcámba frecscsent. Ma már nem igaz, hogy boldogok a szegények. A menynyeknek országa pedig a teheneknél vagyon." "És miért nincs a gazdagoknál?" - tapogatózott Zarathustra, miközben elkergeté a teheneket, amelyek bizalmasan rászuszogtak a béke barátjára. "Mit kísértesz engem?" - válaszolá ez. - "Hisz magad jobban tudod, mint én. Mi hajtott engem a legszegényebbekhez, Zarathustra? Nemdenem a leggazdagabbjaink iránt való utálat? - az utálat a gazdagság fegyencei iránt, a kik hasznukat minden szemétből fölszedegetik, hideg szemmel, sóvár agygyal, - az utálat ez iránt a csőcselék iránt, a melynek bűze égbekiált, - ez iránt az aranyfüstbe göngyölt, meghamisított csőcselék iránt, a kinek apái enyves újjuak vagy dögre szálló keselyük vagy rongyszedők valának, ezek az asszonyi állatok módjára engedékenyek, kéjvágyók, feledékenyek: mert egyikök sem esett messze a rimától. - - Csőcselék fenn, csőcselék lenn! Mi ma még ez: "szegény", "gazdag"! Letevék erről a különbségről - és ekkor el-tovafutottam, egyre messzebb, valamig ezekhez a tehenekhez értem." Im-ígyen szóla a béke-barátja és maga is szuszogott és izzadt e szavaknál: úgy, hogy a tehenek ujra bámulának. Zarathustra azonban folyton mosolyogva nézett arcára, a midőn ilyen keményen beszélt és közben némán rázá a fejét. "Erőszakot tész magadon, te hegyi prédikátor, ha ilyen kemény beszédekkel élsz. Az ilyen keménységre nem termett rá sem szád, sem szemed. Sőt, úgy látom, gyomrod sem: az föllázad az ilyen harag, gyűlölet túláradása ellen. Gyomrod szelidebb dolgokra vágyódik: nem vagy mészáros. Sőt inkább növény- és gyökérevőnek tartalak. Talán magot őrölsz. De bizonyos, hogy nem vagy a hús gyönyöreinek barátja és szereted a mézet." "Jó! eltaláltad mivoltom" - felelé az önkénytes koldus könnyült szívvel. - "Szeretem a mézet, magot is őrölök, mert azt kerestem, a mi kellemesen izlik és tisztítja a lehelletet: - s a minek hosszú idő kell, napi és szájmunka szelíd semmittevőknek és naplopóknak. Persze a legtöbbre vitték ezek a tehenek: kitalálták maguknak a kérődzést és a napon heverést. S minden nehéz gondolattól is tartózkodnak, amelyek a szívet fölfújják." - "Nosza!" mondá Zarathustra - "látnod kellene az én állataimat is, sasomat és kigyómat, - nincsen párjuk manapság a föld kerekségén. Ime, ott vezet az út barlangomhoz: légy ma éjjel vendégem. S találsz nálam uj mézet is, jéghideg aranyos, lépes mézet: azt egyed! De most szaporán végy búcsút teheneidtől, te furcsa! Mert ők legmelegebb barátaid és tanítóid!"
"- Kivéve egyet, a kit még jobban szeretek" - felelé az önkénytes koldus. "Te magad jó vagy és még tehénnél is jobb, óh Zarathustra!" "El, el veled! Te hizelgők hizelgője!" - kiáltá Zarathustra dühösen - "mit rontasz meg ilyen mézes-mázos dicsérettel?
El, el tőlem!" kiáltá még egyszer és a kedveskedő koldus felé suhintott botjával: ez pedig szaporán elillant.

Az árnyék

Alig illant el az önkénytes koldús és maradt magára Zarathustra, uj hangot hallott háta mögött, a mely így kiáltott: "Állj meg Zarathustra! Várj hát! Hisz én vagyok, Zarathustra, az árnyékod!" De Zarathustra nem várt, mert hirtelen bosszúság szállotta meg, hogy annyian tolúltak és tolakodtak hozzá hegyeiben. "Hová lőn magánosságom? - mondá. Valóban sokallom; ez a hegység nyüzsög, az én országom már nem erről a világról való, uj hegyek kellenek nékem. Árnyékom szólít? Mit bánom árnyékomat! Hadd fusson utánam! én - elfutok előle." Im-ígyen szóla Zarathustra szivéhez és elfutott. De az, a ki háta mögött vala, követé; úgy hogy nem sokára három futó kergette egymást: elől az önkénytes koldus, utána Zarathustra, és harmadikúl, leghátúl árnyéka. Nem soká futottak így, a mikor Zarathustra ráeszmélt botorságára és egyet rázkódván, lerázott magáról minden bosszúságot, csömört. "Hogyan!" - monda - "nem történének-e a legnevetségesebb dolgok mindenkoron nálunk, öreg remetéknél és szenteknél? Valóban, botorságom nagyra nőtt a hegyekben! Ime hat vén bolond-lábat hallok egymás után zörögni! De szabad-e Zarathustrának egy árnyéktól félnie? Azután azt hiszem, a lába hosszabb is, mint az enyém." Im-ígyen szóla Zarathustra, szívből nevetve, megállott, hirtelen megfordult - és lám, ezzel majd földhöz vágta utódját és árnyékát: annyira sarkában vala már az és annyira elgyöngült. Midőn ugyanis tekintete megvizsgálta, megijedt tőle, mint valami hirtelen kisértettől: oly vékony, feketéllő, üres és kiélt volt utódja színe. "Ki vagy te?" - kérdezé Zarathustra hevesen, - "mit űzöl imitten? És miért hívod magad árnyékomnak? Nem tetszel nékem." "Bocsáss meg" - felelé az árnyék - "hogy én vagyok; és ha nem tetszem néked, lásd Zarathustra, ezért dicsérlek téged és dicsérem jó gusztusodat. Vándor vagyok, a ki már sokat jártam sarkodban; mindig úton lévő, de céltalan, hontalan: azonképen, hogy kevés híjja, örök, bolygó zsidó vagyok, kivévén, hogy nem vagyok örök és nem vagyok zsidó. Hogyan? Mindenha úton kell lennem? Minden széltől forgattatott, állhatatlan, tovaűzött legyek? Óh föld, nagyon is kerek lől nékem! Minden felületen űlék már, fáradt porhoz hasonlatosan alvám tükrökön és ablaktáblákon: minden csak vesz tőlem, semmi sem ad nékem, elfogyok - majdnem árnyékhoz hasonlítok. De te utánad röpültem és húztam legtovább, óh Zarathustra, és ha elrejtőzém előled, mégis legjobb árnyékod valék: s valahol csak ülél, ott ülék én is. Veled vándoroltam a legtávolibb, leghidegebb földrészeken is, kisértethez hasonlatosan, a ki jó szántából téli havas tetőkön futkos. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre, legtávolibbra: és ha van mi rajtam erény, az: hogy nem ijedek meg semmiféle tilalomtól. Veled vesztém hitem a szavakban és tevék le az értékekről és nagy nevekről. Ha az ördög vedlik, nem hull-e róla neve is? Mert az is bőr. Talán az ördög maga is - bőr. "Semmi sem igaz; Minden szabad!" - így állítám magam előtt. A leghidegebb vizekbe ugrám fejjel, szívvel. Óh, meztelenűl hányszor pirulék ezért rákmódra! Óh, hová lőn minden jóságom és minden szemérmem és minden hitem a jókban! Óh, hová lőn az a hazug ártatlanság, a mely egykor megvolt bennem, a jók és nemes hazugságaik ártatlansága! Bizony, bizony, nagyon is gyakorta valék egészen sarkában az igazságnak: ekkor fejemre hágott. Sokszor azt hivém, hazudom, s íme, éppen csak ekkor bukkantam - igazságra. Nagyon is sok világosodott föl előttem: s most már nincs közöm hozzá. Nem él már semmi, a mit szeretnék: - hogy szeretném még magamat? "Élni kedvemre, vagy nem élni" - úgy akarom, így akarja a legszentebb is. De, óh jaj! van-e még nékem - kedvem? Van-e még nékem - célom? Révem, a mely felé fut az én vitorlám? Jó széllel? Óh, csak aki azt tudja, hová hajózik, az tudja azt is, melyik szél jó néki, melyik az ő szele. Mi vár még reám? Fáradt és vakmerő szív; állhatatlan akarat; repeső szárnyak; szegett hátgerinc. Ez a keresés az én otthonom után: óh Zarathustra, tudd meg, ez a keresés volt az én kísértésem, ez fölfal engem. "Hol van - az én otthonom?" Ezt tudakoltam, keresem és keresem; ezt nem találám. Óh, örök "mindenütt," óh örök "sehol" - óh örök, "hiába való."" Im-ígyen szóla az árnyék és Zarathustra ábrázata megnyúlt szavaira. "Árnyékom vagy!" - mondá végre szomorúan. "Veszedelmed nem csekély, te szabad szellem és vándor! Rossz napod volt: vigyázz, hogy ne légyen még rosszabb estéd! Az ilyen tefajtád állhatatlannak utoljára a börtön is boldogság. Láttad-e valaha, mint alszanak bebörtönzött gonosztévők? Nyugodtan alszanak, élvezik új biztonságukat.
Vigyázz, hogy végtére ne ejtsen foglyúl valami szűk falú hit, valami kemény, szigorú hóbort! Mert téged csábít és kisért már minden, a mi szűk és szoros. Elvesztéd a célod: óh jaj, miként hevered ki ezt a veszteségedet? Ezzel - az utat is elvesztéd! Te szegény kóborló, rajongó, te fáradt pillangó! Akarsz-e ma estére nyugalmat és otthont? Menj hát föl barlangomba. Ott vezet az út barlangomhoz. És most megint gyorsan elfutok tőled. Már-már árnyék borúl reám.
Egyedül akarok futni, hogy ujra minden világos légyen köröttem. Hozzá még soká fürge lábon kell lennem. Mert este nálam táncolnak!"
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Délben

- És Zarathustra futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem folyton csak magát találá meg és élvezé és szürcsölé magánosságát és órákhosszat jó dolgokra gondola. Dél tájban, hogy a nap épen feje fölött állott, Zarathustra vén, görbe, görcsös fa mellett haladt el, a mely egy szőllőtőke gazdag szerelmétől ölelve önmaga előtt is elrejtőzék: róla sürű sárga fürtök csüngének és kinálkozának a vándornak. Ekkor kedve támadt, hogy kicsit oltsa a szomjuságát és szakasszon egy fürtöt, midőn azonban már már utána nyúlt, más valamire még nagyobb kedve támadt: hogy tudniillik a fa alá feküdjék, midőn most a nap épen delelőn áll és aludjék egyet. Ezt meg is cselekedé Zarathustra; és mihelyt a földön feküdt, a tarka-barka, csöndes és otthonos pázsiton, már el is feledte vala kis szomjuságát és elaluvék. Mert mint Zarathustra igéje mondja: Egy szükségesebb, mint a másik. Csakhogy szeme nyitva maradt: - mert nem telék be a fa és a szőllőtő szerelmének látásával és dicséretivel. Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szivéhez: "Hallga! Hallga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik vélem? Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykönnyűen táncol a tenger tükrén: úgy táncol az álom én rajtam. Nem hunyat velem szemet, lelkem ébren hagyja. Valóban könnyű, pehelykönnyű. Rábeszél engem, nem tudom, miként? - bensőm hizelgő kézzel érintgeti, kényszerít engem. Igen, kényszerít engem, hogy lelkem kinyújtózzék: - óh, hogy nyúlik és fárad, az én csudálatos lelkem! A hetedik nap estéje épen délben jöve rá? Talán már nagyon is soká időzött boldogan jó és érett dolgok között? Kinyujtózik hosszan, hosszan - még hosszabban! Csöndesen fekszik, az én csudálatos lelkem. Már nagyon is sok jót ízlelt, ez az aranyos szomorúság nyomja, félrehúzza az ajkát. - Mint a hajó, a mely legcsöndesebb öblébe futott: - íme a szárazföldhöz támaszkodik, belefáradva a hosszú utakba és a bizonytalan tengerekbe. Vajjon nem hűbb-e a tenger? A midőn egy ilyen hajó a szárazföldhöz támaszkodik, hozzá símúl: - elég, ha a szárazföld egy pókja hozzáfonja fonalát. Nem kell erősebb kötél. Miképen az ilyen fáradt hajó a legcsöndesebb öbölben: íme azonképen nyugszom én is a földhöz közel, hűen, benne bízva, várva, a leghalkabb fonalakkal hozzákötve. Óh boldogság! Óh boldogság! Bizonyosan énekelni szeretnél lelkem? A fűben fekszel. De ez most a titkos, ünnepélyes óra, a mikor nem fújja pásztor a sípját. Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csönd! A világ beteljesedett! Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj: Lám - csönd! az öreg dél alszik, mozgatja a száját: nemdenem éppen egy csöpp boldogságot iszik. - - az aranyos boldogság, aranyos bor egy vén, barna csöppjét? Elsuhan fölötte, boldogsága mosolyog, csak - egy isten nevet. Csönd! -
- "A boldogságra, - mily kevés elég boldogságra!" Igy szólék egykoron és bölcsnek alítám magam. De káromlás volt: ezt tanulám meg most. Bölcs bolondok beszéde jobb.
Éppen a legkevesebb, a leghalkabb, legkönnyebb, gyík neszelése, lehellet, suhanás, szempillantás - a kevés: a legnagyobb boldogság java. Csönd!
- Mi történék vélem: Hallga! Talán elröpült az idő? Nem esem-e? Nem esém-e - hallga! - az örökkévalóság kútjába?
- Mi történik vélem? Csönd! Óh jaj, szívembe szúr? Szivembe! Óh szakadj meg, szakadj meg szív, az ilyen boldogság után, az ilyen szúrás után!
- Hogyan? Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Nem lőn-e kerek és betelt karika? Óh, hová röpűl az aranyos kerek karika? Utána futok! Huss!
Csönd -" (és ekkor kinyújtózott Zarathustra és érezé, hogy alszik.) "Föl!" - így szóla magához - "föl, te álomszúszék! Nosza lábra, vén láb! Itt az ideje, nagyon is itt az ideje; még jó darab út vár reád. Most kialudád magad; ugyan meddig? fél örökkévalóságig! Nosza föl, öreg szívem! Ugyan meddig szabad az ilyen álom után - virrasztanod?" (Ekkor azonban mindjárt megint elaludt és lelke ellenkezett véle és védekezvén megint eldőlt.) - Hagyj hát! Csönd! Nem lőn-e a világ éppen most tökéletes? Óh, aranyos kerek labda!" - "Kelj föl" - mondá Zarathustra - "te kis tolvaj, te kis naplopó! Hogyan? Még mindig nyújtózkodol, ásítsz, sóhajtsz, mély kútba zuhansz? Hát ki vagy! Óh lelkem!" (Ekkor megijedt, mert a nap egy sugara az égről arcára esett.) "Óh ég, fölöttem" - mondá sóhajtva és fölült - "engem nézel? Csudálatos lelkem hallgatod? Mikor iszod azt a csöpp harmatot, a mi minden földiekre lehullott, - mikor iszod ezt a csudálatos lelket - - mikor, örökkévalóság kútja, te verőfényes, borzadályos, déli mélység! mikor iszod vissza lelkem magadba?"
Im-ígyen szóla Zarathustra és fölkelt heverő helyéről a fa mellől, mikéntha idegen mámorból ocsúdnék: és íme, a nap még mindig éppen feje fölött állott. Ebből valaki joggal azt következtethetné, hogy Zarathustra akkoron nem soká aludt vala.

Az üdvözlés

Zarathustra csak késő délután, hosszas, hiábavaló keresgélés-kószálás után tért haza barlangjába. Midőn pedig bejáratánál állott, alig húsz lépésre attól, megesék, a mit most a legkevésbbé várt volna: újból meghallá a nagy vészkiáltást. És, csuda! az egyszer tulajdon barlangjából jőve. De hosszú, sokszerű, különös kiáltás vala és Zarathustra világosan megkülönbözteté, hogy sok hangból tevődik össze: bárha távolból egy szájból való kiáltásnak hangzék. Ekkor Zarathustra barlangjába rohant és íme, milyen színjáték várakozék reá ez után a hangjáték után! Mert ott űlének egymás mellett valahányan, a kik mellett nap közben elment: a jobb oldali király és a baloldali király, a vén bűbájos, a pápa, az önkénytes koldus, az árnyék, a lelkiösmeretes, a szomorú jövendőmondó és a szamár; s a legrútabb ember koronát tett vala fejére és két bíborövvel övezte magát, - mert minden rút módjára szereté magát álarcba burkolni és pingyózni. S a neki búsúlt társaság közepette borzas tollal, nyugtalanúl állott Zarathustra sasa, mert sok mindenre kellett válaszolnia, mire büszkeségének nem vala szava; s a bölcs kígyó nyakán csüngött. Mindezt Zarathustra álmélkodva nézte; azután mindegyik vendégét nyájas kiváncsisággal fürkészé, leolvasá lelküket és ujból csodálkozék. Ezenközben az összegyültek fölálltak vala és áhítattal várák Zarathustra beszédét. Zarathustra pedig szóla im-ígyen: "Kishitüek! Csudálatosak! Hát a ti vészkiáltástokat hallám? Most már azt is tudom, hol kell azt keresni, a kit ma hasztalan keresek: a fennsőbbrendü embert -: - tulajdon barlangomban ül ő, a fennsőbbrendü ember! De mit csudálkozom! Vajjon nem csaltam-e magam ide, mézáldozattal és boldogságom cselvető, csalogató szavával? De, úgy látom rosszúl illetek egy társaságba, egymás szivét ádázzá teszitek, ti vészkiáltók, ha így együtt ültök. Még csak ezután kell eljőnie egynek, - egynek, a ki ujra megnevettet, egy jó, vidám Paprika Jancsi, táncos, szél- és ördögmotola, valami vén bolond: - mit mondtok hozzá? Bocsássatok meg, kétségbeesők, hogy ilyen hitvány szókat ejtek, mik valóban méltatlanok az ilyen vendégekhez. De ti nem találjátok ki, mi teszi pajzánná szívemet; - - ti magatok teszitek azzá és a ti látványtok, - bocsássatok meg! Mert mindenki bátorságra gerjed, a ki kétségbeesőt néz. Hogy egy kétségbeesőt bátorságra intsen, erre mindenki elég erősnek alítja magát. - Nékem is megadátok ezt az erőt - jó adomány, magas vendégeim! Derék vendégajándék! Nossza, ne haragudjatok, hogy a magaméból is megkinállak. Imhol az én birodalmam és az én uradalmam! de a mi az enyim ez este, az éjjel legyen a tiétek. Állataim legyenek szolgálatotokra: barlangom legyen pihenő helyetek! Otthonomban ne essék kétségbe senki, területemen megvédek mindenkit a vad állatok elől. És az első, a mivel megkinállak: biztonság! S a második: kis ujjam. És ha már bírjátok azt, vegyétek egész kezem, s nossza, ráadásúl még a szívem is! Legyetek üdvöz, üdvöz, vendégbarátaim!" Im-ígyen szóla Zarathustra és szeretettel incselkedve nevetett. Ez után az üdvözlet után a vendégek viszontag meghajlanak és tisztelettel telve hallgatának; felele pedig nevűkben a jobb oldali király: "Arról, a hogyan nekünk kezet, üdvözletet nyujtál, óh Zarathustra, rád ismerénk, hogy Zarathustra vagy. Megalázkodál előttünk; kis híjja, hogy tiszteletünket nem sértéd -: - és ki tudná magát olyan büszkén megalázni, mint te megalázod magadat? Ez minket is fölemel, gyönyörüség szemünknek, szivünknek. És csak, hogy ezt lássuk, szívesen hágnánk ennél magasabb hegyre is. Mint a látásban gyönyörködők jövénk, látni akarók, ami homályos szemet földerít. És íme, minden vészkiáltásunk elmúlott. Szemünk, szivünk íme megnyílott és el vagyon ragadtatva. Kevés híja és merészségünk vakmerő lészen. Óh Zarathustra, nem nő a földön örvendetesebb valami a nagy, erős akaratnál: az a föld legszebb növénye. Egész vidék fölüdül az ilyen fától. A piniához hasonlítom azt, a ki hozzád hasonlatosan nő föl: hosszan, némán, keményen, egyedül, java-hajlékony fából, pompásan - - végezetre azonban erős, zöld ágait kinyújtva az ő uralma után, kemény kérdéseket kérdezve széltől, vihartól s valami a magasságban otthonos, - keményebben felelve, mint parancsoló, győzedelmes: óh, ki ne hágna, ilyen növényt nézendő, magas hegyre? Fád, óh Zarathustra, üdíti a komort, pályavesztettet is, látásod az állhatatlant is biztossá teszi és meggyógyítja szívét. És valóban hegyedre, fádra ma sok szem tekint; nagy vágyódás kélt vala szárnyra és sokan tanulák kérdezni: "Ki az a Zarathustra?" És a kinek valaha dalod és mézed fülébe csöpögtetéd: mindazok az elbúvottak, maguknak-lakók, kétlakiak egyszerre így szólának szívükhöz: "Hát él még Zarathustra? Hisz már nem érdemes élni, minden egyre megy, minden hiábavaló: vagy - mi nekünk Zarathustrával kell élnünk!" "Miért nem jön ő, a ki oly soká hirdeté magát?" - im-ígyen kérdeznek sokan - "avagy elnyelé őt a magánosság? Vagy talán mi jőjjünk hozzá?" S most megesik, hogy a magánosság maga is megkorhad és összetörik, valamiképen a koporsó összetörik és nem tudja már halottait tartani. Szerteszélylyel föltámadottakat lát a szem. Ime, a hullámok emelkednek hegyed körül, óh Zarathustra. És bármily magas is a magasságod, sokaknak kell hozzád föl menniök; sajkád ne üljön már soká szárazon. És hogy mi, kishitűek, most barlangodba jövénk és már nem vagyunk kishitűek: ez csak intő- és előjele annak, hogy jobbak is úton vannak már feléd jövendők - - mert már ő maga is úton van feléd, isten utolsó maradványa az emberek között: a nagy sóvárgás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei, - mindazok, a kik nem akarnak élni, hanemha ismét remélni nem tanulnak - avagy tőled nem tanulják meg, óh Zarathustra, a nagy reménységet!" Im-ígyen szóla a jobboldali király és megragadá Zarathustra kezét, hogy megcsókolja; ámde Zarathustra elhárítá magától ezt a tiszteletet és megijedve visszahőköle némán és mintegy messze távolba menekülve. Kis vártatva azonban ismét vendégeinél vala, rájok nézett derűs, vizsga szemmel és mondá: "Vendégeim, fensőbbrendü emberek, magyarúl és magyarán akarok veletek beszélni. Nem reátok várék én e hegyekben. Lehet, hogy valahányan magasabbrendüek vagytok: de nékem - nem vagytok sem elég magasak, sem elég erősek. Nékem: vagyis a kérlelhetetlennek, a mi bennem hallgat, de nem fog mindig hallgatni. És ha hozzám tartoztok is, nem úgy, miként jobb karom. Mert a ki maga is beteg és gyönge lábon áll, mint ti, az mindenekelőtt - akár tudja, akár nem - kíméletet akar. Én azonban nem kimélem karom, lábam, én nem kímélem harcosaimat: hát hogyan volnátok az én harcomra valók? Hisz veletek minden diadalomat elrontanám: És sokan közületek eldőlnének harsonáim puszta hangos szavára. S elég szépek sem vagytok nékem, sem jó születésüek. Tiszta, síma tükröket kiván a tanítás; a ti fölszineteken tulajdon képem is eltorzúl. Vállatokat sok teher, sok emlék nyomja; redőitekben nem egy manó kuksol. S van rejtett csőcselék is bennetek. És bárha magas növésűek és magasabb fajtából valók vagytok is: sok a görbe és ferde rajtatok. S nincs olyan kovács a világon, a ki titeket nékem kedvemre és egyenesre ütne. Csak hidak vagytok: ám hadd keljenek át rajtatok magasabb fajtájuak! Lépcsőfokok vagytok: ne haragudjatok hát arra, a ki rajtatok el, az ő magasságába hág! Magvatokból egykoron talán kikél szerelmes fiam és tökéletes örökösöm is: de ez távol vagyon. S titeket nem illet jószágom és nevem jussa. Nem reátok várok itt a hegyekben, nem veletek szállok le utoljára. Előjelekül jövétek hozzám, hogy már magasabbak is úton vannak felém - - nem a nagy vágyódás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei s nem az, a mit isten maradványának hívátok, - nem! Nem! Háromszor is nem! Másokra várok itt e hegyekben és nem akarok nélkülök odébb mozdúlni, - magasabbakra, erősebbekre, diadalmasabbakra, jobb kedvüekre, olyanokra, a kik testben-lélekben egyenes szögűek, termetűek: kacagó oroszlánoknak kell jönniök! Óh, vendégbarátaim, ti csodálatosak, - még nem hallátok semmit gyermekeimről? És hogy úton vannak felém? Beszéljetek hát nékem kerteimről, boldogságos szigeteimről, uj szép fajtámról, - hogy nem beszéltek erről?
Azt a vendégajándékot kérem szeretetektől, hogy gyermekeimről beszéljetek nékem. Ezért vagyok bús, ezért levék szegény: mit nem adék oda, - mit nem adnék oda, hogy egyet bírnék: bírnám, ezeket a gyermekeimet, ezt az ültetvényt, akaratomnak és legmagasabb reményemnek ezeket az életfáit!"
Im-ígyen szóla Zarathustra és hirtelen elfúlt a szava: mert meglepé a vágyódása és ő becsuká szemét, száját, szive indulatja elől. És vendégei is valamennyien hallgatának és némán, megdöbbenve állongának: s csak az öreg jövendőmondó adott jeleket kezével és taglejtésével.

A vacsora

Ekkor ugyanis a jövendőmondó félbeszakítá Zarathustra és vendégei üdvözlését: előre tolakodék, mint a kinek nincs veszteni való ideje, megragadá Zarathustra kezét és kiáltá: "De Zarathustra! Egy dolog szükségesebb, mint a másik, ezt mondod magad is: nossza, nékem is egy szükségesebb most, mint minden más. Egy szó a kellő időben: nem híttál-e engemet lakomára? És itt sokan vannak, a kik hosszú utat tettek vala. Csak nem akarsz beszéddel jól lakatni? És, úgy tartom, már is sokat emlegettétek a megfagyást, vizbefúlást, megfúlást és egyéb testi bajt: de senki sem emlegette még az én bajomat. Tudniillik az éhenhalást." (Im-ígyen szóla a jövendőmondó; mikor azonban Zarathustra állatai ezeket a szavakat meghallák, ijedtükben elfutának. Mert láták, hogy bármennyit is hordoztak haza napközben, nem lesz elegendő, hogy csak ezt az egy jövendőmondót is megtömje.)
"Hozzászámítva a szomjanhalást is" - folytatta a jövendőmondó. - "És bárha vizet hallok csobogni, mint a bölcseség beszédét, azaz bőven és szüntelenül; én nekem - bor kell! Nem mindenki született vízívó, mint Zarathustra. S víz nem jó fáradtaknak, fonnyadtaknak: minket bor illet - csak ez ad hirtelen gyógyulást és szapora egészséget."
Most, hogy a jós bort kívánt, megesék, hogy a baloldali király, a hallgatag is szóhoz juta. "Borról" - mondá - "mi gondoskodánk, én, testvéremmel a jobb oldali királylyal: nekünk van elég borunk, - egy egész szamárra való. Így hát csak kenyerünk hiányzik." "Kenyerünk?" válaszolá nevetve Zarathustra. "Hisz a remetéknek éppen kenyerük nincsen. Ámde az ember nemcsak kenyérből él, hanem jó bárányok húsából is és nékem van két darabom: - Ezeket hadd öljék le hamar és fűszeresen, iratosan készítsék el: úgy szeretem. S a gyökereknek és gyümölcsöknek sem vagyunk hijjával, van itt olyan, a mi jó még nyalánkoknak, falánkoknak is, s van diónk és más föltörni való rejtélyünk is. Im-ígyen hát rövidesen jó lakomát csapunk. De a ki velünk akar enni, annak magának is neki kell látnia; a királyoknak is. Mert Zarathustránál a király is lehet szakács." Ez a javaslat mindnyájuk szíve szerint vala s csak az önkénytes koldus szabódott a hús, bor és fűszer ellen. "Lám, lám, milyen dobzódó ez a Zarathustra" - mondá tréfálva - "hát azért vonulunk barlangokba és magas hegységbe, hogy ilyen lakomát csapjunk?
Most már értem, a mit egykoron nekünk tanított vala: "Áldott légyen a kis szegénység!" És hogy miért akarja a koldusok szerzetét megszüntetni."
"Légy békével" - válaszolá néki Zarathustra - "a mint én békével vagyok. Maradj csak szokásodnál, te derék, morzsold magvaidat, idd vized, dicsérd a magad konyháját: csak ha vidámmá tészen! Csak az enyéimnek vagyok törvény, nem vagyok törvény mindenki számára. De a ki hozzám tartozik, attól megkivántatik, hogy erős-csontú legyen, s könnyű lábu is, harcra, ünnepségre kész legyen, nem pedig gubbaszkodó, ábrándozó; kell, hogy kész legyen a legnehezebbre is, - mintha ünnep volna, - s ép, egészséges.
A legjobb az enyéimé és az enyém; és ha nem adják ide, elvesszük: - a legjobb táplálékot, a legtisztább eget, a legerősebb gondolatokat, a legszebb asszonyt!" - Im-ígyen szóla Zarathustra. S a jobb oldali király felelé viszontag: "Furcsa! Hallottatok már valaha ilyen dolgokat egy bölcs szájából?
És valóban, az a legfurcsább a bölcsön, ha ezenfelül még okos is és nem szamár."
Im-ígyen szóla a jobb oldali király és elcsudálkozék. A szamár pedig beszédére gonoszan iáz-ott. S ez vala kezdete annak a hosszú lakomának, a mit a krónikák "vacsorának" hívnak. S ez alatt semmi egyébről sem vala szó, mint a fensőbbrendü emberről.

A fennsőbbrendü emberről

1.
Midőn első ízben jövék az emberek közé, elkövetém a remete-balgaságát, a nagy balgaságot: a piacra állék. És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez. Estenden pedig kötéltáncosok és holttestek valának társaim; és magam is majdnem holttest valék. A másik reggellel azonban uj igazság jőve hozzám; ekkor tanulám a beszédet: "Mi közöm a piachoz, piaci csőcselékhez, csőcselék lármájához és hosszú füleihez!"
Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg ezt tőlem: a piacon senki sem hisz magasabb emberfajtában! És ha ott beszélni akartok, ám legyen! De a csőcselék hunyorgat: "mi mindnyájan egyenlők vagyunk!" "Ti fensőbbrendű emberek" - így hunyorgat a csőcselék - "nincsenek fennsőbbrendű emberek, mi mindnyájan egyenlők vagyunk. Ember ember; isten előtt - mindnyájan egyenlők vagyunk!" Isten előtt! - Ime azonban ez az isten halott. S a csőcselék előtt nem akarunk egyenlők lenni. Fensőbbrendü emberek, távozzatok a piacról!
2.
Isten előtt! - Ime azonban ez az isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez az isten vala legnagyobb veszedelmetek. Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember - úr! Megértétek ezt a szót, én véreim? Megriadtatok, szívetek szédül? Itt háborog előttetek a szakadék? Itt halljátok a pokol ebének ugatását? Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk mi, - hogy az emberfölötti ember éljen.
3.
A legjobban szorgoskodók azt kérdezik ma: "hogy marad fön az ember?" Zarathustra azonban egyetlenül, elsőül ezt kérdezi: "hogyan lehet az embernek föléje kerülni! Az emberfölötti embert hordozom szívemen, az az én elsőm és egyetlenem, - és nem az ember: nem a felebarát, nem a legszegényebb, nem a legszenvedőbb, nem a legjobb.
Óh, én véreim, ha mit szeretni tudok az emberen, az, hogy ő átmenet és lemenet. És rajtatok is sok van, a mi szeretetre és reményre indít. Hogy megvetni tudtatok, ti fensőbbrendű emberek, az reményre indít engem. Mert a nagy megvetők a nagy tisztelők. Hogy kétségbe estetek, az nagyon tiszteletreméltó. Mert nem tanulátok meg, miképen kell magatokat megadnotok; nem tanulátok meg az eszélyesség apró fogásait.
A mi asszonyfajta, a mi szolgarendből származik és különösen a csőcselék-zagyvalék: íme az akar uralkodni minden emberi sorson - óh undok! undok, undok! Az kérdezi, egyre kérdezi és nem fárad belé: "miképen tartja meg magát az ember a legjobban, legtovább, legkellemesebben?" S ezzel - válnak ők a ma uraivá.
A ma ez urait győzzétek le, én véreim, - ezek a kis emberek: ők az emberfölötti ember legnagyobb veszedelme! Győzzétek le, fensőbbrendű emberek, kis erényeiket, kis bölcseségeiket, a homokszem-kiméletet, a hangyabolyt, a nyomorú kedvtelést, a "legtöbb ember boldogságát"! - És inkább essetek kétségbe, semhogy megadjátok magatokat! És bizony, bizony, én szeretlek benneteket azért, hogy ma nem tudtok élni, fennsőbbrendű emberek! Mivelhogy így éltek ti - a legjobban!
4.
Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szivetek? Nem tanúk előtti bátorság, hanem a remete és a sas bátorsága, a mit már isten sem lát? Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok bátraknak. Bátor szívű az, a ki ismer félelmet, de kényszeríti a félelmet; a ki lát mélységes szakadékot, de büszkén. A ki a szakadékot látja, de sas-szemmel, a ki sas-karommal megragadja a mélységet: annak vagyon bátorsága.
5.
"Az ember gonosz" - mondá vigaszomra minden bölcs. Óh, ha csak ez még manapság is igaz volna! Mivelhogy a gonoszság az ember java ereje. "Az embernek jobbnak is kell lennie, de gonoszabbnak is" - ezt tanítom én. A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember legnagyobb javára. Lehet, hogy az jó volt a kis emberek ama prédikátorának, hogy szenvedve hordozá az emberi bűn terhét. Én azonban mint nagy vígasztalásomban gyönyörködöm a nagy bűnben. Ez azonban nem hosszú füleket illet. S nem mindegyik szó való minden szájba. Ezek finom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak utánok juhkörmök!
6.
Azt vélitek, fennsőbbrendű emberek, azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem, a mit ti rosszúl tettetek? Avagy, hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek néktek, szenvedőknek? Avagy, hogy néktek, állhatatlanok, eltévedtek, rossz helyre mászottak, új, könnyebb ösvényt mutassak? Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre többen, egyre jobbak a fajtátokból. - mert sorsotoknak mind rosszabbnak és keményebbnek kell lennie. Csak úgy - - csak úgy nő az ember abba a magasságba, a hol villám éri és töri össze: mikor elég magas a villámnak! Kevésre, hosszúra, távolira irányzom gondolatom és vágyódásom: mi közöm lehetne apró, sok, rövid nyomoruságotokhoz! Ugy tartom, még nem szenvedtek eleget! Mivelhogy magatok miatt szenvedtek, s nem szenvedtetek még az ember miatt. Hazudtok, ha mást mondotok! Egyiktek sem szenved a miatt, a mi miatt én szenvedék.
7.
Nem érem be azzal, hogy a villám már nem árt. Nem elhárítani akarom én: meg kell tanulnia, hogy érettem - dolgozzék. Bölcseségem már régóta gyűlik, mint a felhő; csöndesedik, sötétedik. Igy cselekszik minden bölcseség, mi egykoron villámot lészen szülendő.
Nem akarok ezeknek a mai embereknek világosság lenni, nem akarok tőlük világosságnak hivatni. Őket - vakítani akarom: bölcseségem villáma! szúrd ki a szemöket!
8.
Ne akarjatok erőtökön felül: gonosz hamisság vagyon olyanokban, a kik erejükön fölülvalót akarnak. Kivált, ha nagy dolgokat akarnak! Mert bizalmatlanságot keltenek a nagy dolgok iránt, ezek a finom pénzhamisítók és alakoskodók; - - valamig végre magukkal szemben is hamisak, kancsalok, szú cifrára mázolt zsákmányai, nagy szavak, cégérerények, ragyogó hamis dolgok leplében. Jól vigyázzatok ilyenkor, fennsőbbrendü emberek! Mert ma mi sem értékesebb és ritkább nékem, mint a becsületesség. Vajjon nem a csőcselék birodalma-e ez a "ma"? S a csőcselék nem tudja, mi nagy, mi kicsiny, mi egyenes, mi becsületes: az ártatlanul ferde, az mindig hazudik.
9.
Legyetek ma bizalmatlansággal eltelve, fensőbbrendű emberek, ti bátor szivüek! Ti nyílt szivüek. És tartsátok titokban okaitokat! Mert ez a "ma" a csőcselék birodalma. A mit a csőcselék valaha okok nélkül megtanúlt hinni, vajjon ki dönthetné meg azt néki okokkal? És a piacon hadonászással győz meg az ember. De az érvek bizalmatlanná teszik a csőcseléket. És ha egyszer győzött az igazság, kérdezzétek gyanúval eltelve: "minő erős tévedés harcolt érette? A tudósoktól is óvakodjatok! Gyűlölnek titeket: mivelhogy ők meddők! Szemök hideg és kiszáradt, nekik minden madár megkoppasztott. Az ilyenek hivalkodnak, hogy nem hazudnak: de a hazudni-képtelenség még távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Óvakodjatok! Láztól való mentesség még távolról sem megismerés! Kihült lelkeknek nem hiszek. A ki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság.
10.
Ha magasra törtök, járjatok a magatok lábán! Ne vitessétek magatokat föl, ne üljetek idegen vállakra és fejekre! Lóra szálltál? Rajta barátom! De béna lábad is rajt ül a lovon! Ha célhoz érél, ha leszállasz a lóról: te magasabb rendű, éppen a te magasságodon fogsz megbotlani!
11.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! Csak a magunk gyermekéért vagyunk viselősek. Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a ti felebarátotok? És ha felebarátotokért cselekedtek is - még sem érette teremtetek! Tegyetek le már egyszer erről az "ért"-ről, ti teremtők: éppen erényetek akarja, hogy ne tegyetek semmit, valamiért, valami végett, valami miatt. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket. Csak a kis emberek erénye "a felebarátért", az ő mondásuk "ma nékem, holnap néked" és "egyik kéz mossa a másikat": - se jussuk, se erejük a ti önzéstekre!
A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti "felebarátotok"; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.
12.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig szült, tisztátalan az. Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket. Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak kellett lennetek! Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jöve vele a világra! Vonuljatok félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!
13.
Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kivánjatok magatoktól a valószínűségen felűl! Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is? S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek tartsanak! Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a kedvét: mi volna, ha az ilyen szüzességet kivánna? Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két, vagy három asszony férje. És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: "a szentek útja" - mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság! Önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem hiszek neki. A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság. Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi? Körülöttük nemcsak az ördög garázdálkodott - hanem a disznó is.
14.
Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadúl, megszégyenűlten, ügyetlenűl, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok félre. Egy dobástok nem sikerült. De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy játékasztalnál, a hol csufolózás is járja? És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is? És ha magatok célt vétettetek - célt vétett-e ezzel - az ember is? És ha az ember célt vétett: ám legyen! rajta!
15.
Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan "nem sikerűltek"? Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg magatokon nevetni, a hogy nevetni kell! S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek - az ember jövője? Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra a fazékban? Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni, ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még! És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes dolgokban, jól sikerűlt dolgokban! Vegyétek magatokat körül jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek! Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít remélni.
16.
Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a ki mondá: "Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!" Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett; még a gyermek is talál itt arra okot. Ám ő - nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket, nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak csikorgatását igéré nékünk. Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való volt. De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy nem szeretik őt. A nagy szeretet nem akar szeretet: - az többet akar. Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az, csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével veri ezt a földet. Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: - nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!
17.
Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, - minden jó dolog nevet. A lépés árulja el, vajjon valaki már a maga utján lépked-e már, lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol. És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten, némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást. És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyű a lába, az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen. Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha - fejetekre álltok!
18.
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem találék erre elég erősnek. Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a boldogan könnyelmű: Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen, a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam tevém föl fejemre ezt a koronát!
19.
Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha - fejetekre álltok! Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú. Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni igyekszik. De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van: - a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát, emberebb emberek, a jó lábra állást! Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh, mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a "ma" a csőcseléké.
20.
Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei nyomán. Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ad, nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden "má"-ra és minden csőcselékre "viharos szélként jő", - a mely ellensége a bogáncs- és bogaras fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy táncol, mintha rét volnának! A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor szerzetet: üdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!
Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy táncolni, ahogy táncolni kell - eltáncolni magatok fölött! Baj is az, hogy nem sikerültetek!
Mennyi lehetséges még! Tanuljatok hát magatok fölött eltáncolni! Föl a szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű nevetést sem!
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb emberek, tanuljatok meg hát - nevetni!

A búskomorság dala

1.
Mikoron Zarathustra ezeket mondá, a barlang bejáratánál állt, azonban alig fejezé be szavait, máris elillant vendégei elől és kis időre a szabadba futott.
"Óh tiszta illatok körülöttem - kiálta - "óh üdvözítő csönd körülöttem! De hol vannak állataim! Jertek, sasom és kigyóm! Mondjátok, állataim: vajjon ezek az emberebb emberek talán valamennyien - nem jó illatúak? Óh, tiszta állatok körűlöttem! Csak most tudom és érzem, mennyire szeretlek titeket, állataim." - És Zarathustra még egyszer ismétlé: "szeretlek titeket, állataim!" S a sas és a kigyó hozzá simulának, midőn ezeket mondá és fölpillantának reá. Ilyeténkép csöndesen valának hármasban és együtt szimatolák és szürcsölék a jó levegőt. Mivelhogy a levegő ide künn jobb vala, mint a fennsőbbrendü emberek közelében.
2.
Alig hagyta el azonban Zarathustra barlangját, fölkelt a vén bűbájos és ravaszul körülnézvén így szóla: "Kiment! És fensőbbrendű emberek - hogy ezzel a dicsérő és hízelgő névvel csiklandozzalak titeket, miképen ő - már is megszáll gonosz szemfényvesztő és bűbájos szellemem, az én búskomor ördögöm, - a ki Zarathustrának esküdt ellensége: bocsássátok meg néki! Ime varázsolni akar szemetek láttára, ép most van az ő órája; hiába harcolok ezzel a gonosz szellemmel. De titeket mindnyájatokat, - bármily névvel tisztelitek meg magatokat, akár "szabad szellemek"-nek, akár "igazak"-nak, akár a "szellem vezeklőinek", akár a "fölszabadultak"-nak, akár a "nagy vágyokozók"-nak hívjátok is magatokat - titeket mind, a kik a nagy utálatban szenvedtek, miképen én szenvedek, a kiknek régi istene meghalt és még nem fekszik számotokra bölcsőben, pólyában új isten - titeket mindnyájatokat kedvel az én gonosz szellemem és bűbájos manóm.
Ismerlek titeket, fensőbbrendü emberek s ismerem őt, akit akaratom ellenére szeretek, ezt a Zarathustrát: őt sokszor hasonlatosnak látom egy szép szent-álarchoz - hasonlatosnak egy uj, furcsa maskarához, a melynek szinében gonosz szellemem, a búskomor ördög tetszeleg: Zarathustrát, - úgy érzem gyakorta - gonosz szellemem kedvéért szeretem. De már is megszáll engem az és kényszerít a búskomorságnak ez a szelleme, ez az esti szürkület ördöge: és, valóban, fennsőbb emberek - kedve kerekedik - nyissátok tágra szemeteket - kedve kerekedik, hogy mez nélkül jőjjön. Hímként? nőstényként? még nem tudom: de jő, kényszerít, óh jaj! figyeljetek! A nap elhangzik, minden dologra rászáll az est, rászáll a legjobb dolgokra is; halljátok, lássátok ím, fennsőbbrendű emberek, micsoda ördög, hím-e? nőstény-e? az esti szürkület komorságának ez a szelleme!"
Im-ígyen szóla az öreg bűbájos, ravaszul körülnézett és azután hárfájához nyúlt.
3.
Fénytelenedő ég alatt,
Hahogy a harmat vígasza
Hull már a földre,
Láttatlanúl - hallatlanúl -
Mert fínom
Czipellőt hord a harmat,
Mint a szelíd vigasztalók szokása -:
Gondolsz ilyenkor, hő kebel,
Gondolsz-e arra,
Hogy szomjazál te egykor
Mennybéli könnyeket és harmat-
Csöppeket!
Hogy szomjazál, elégve, elalélva,
Miközben a sötét
Fák lombján át,
Leáldozó nap-pillantások
Incselkedének véled sárga pázsiton
Körülötted kergetőzve,
Vakító izzó nap-tekintetek, a
Kárörvendők?
"Te lennél az igazság
Kérője? Ha! Igy kaczagának ők -
Nem! Nem! Csak költő!
Ravasz, sompolygó fenevad
Minek
Hazudni kell,
Tudván-akarván kell hazudni:
Zsákmány-sováran,
Iromba álczában.
Magának is álcza,
Magának is zsákmány -
Ez lenne az igazság
Kérője. Nem!
Csupán bolond! Csak költő!
Csak tarkát fecsegő,
Bolond-álarcból tarkán bőgő,
Hazug szók hídjain csavargó,
Iromba szivárványhídon
Hamis menny és hamis föld
Között tekergve, ide- s tova lengve
Csupán bolond! Csak költő!
Mit? Ez igazság vőlegénye?
Ki nem nyugodt, sima, merev
Hideg szobor,
Istennek oszlopa,
Nem áll az isten háza előtt,
Istennek ajtónállója:
Nem! Ellensége ily igazság-oszlopoknak,
Ki otthonosb bármely vadonban,
Macskakölyök kedvével
Ugrik ki minden ablakon -
Huss! Minden véletlenben,
Ez őserdőkben szímatolva
Éh-vágygyal szímatolva,
Az őserdőkben
A pettyes ragadozók közt
Bűnösen épen, irombán szépen.
Futál a vágytól lelkendezve,
Boldog kaczajjal, boldog sátánként, boldog vérszomjjal
Rabolva, sompolyogva futkosál: -
Avagy valál hasonló
A sashoz, mely soká, soká
Kémli merev szemmel a
Mélységet, a maga mélységét: -
Óh mint tekerődznek
Imhol le, le, most be
Egyre csak mélyebb mélységekbe! -
Majd,
Nagy hirtelen, egyenesen,
Nyílként röpülve,
Bárányra csapnak
Vad éhesen, bárányt éhezve,
Bárány-lelkek haragosai
Mord haragosai
Mindennek mi juh-fajta,
Bárányszemű, minek fodros
A gyapja, - a mi szürke, juh jó indulatú! -
Im-ígyen
Sasos, párduczos
A költő vágya
És a te vágyad ezernyi álcza közt,
Te bolond, te költő!
Te ki az embert
Majd istennek tekintéd,
Majd juhnak: -
Az istent szélylyel tépni
Emberkebelben miként a juhot is
És tépve kacagni -
Ez, az a boldogságod!
Párduc, sas boldogsága! Költő-, bolond-boldogság!" -
Fénytelenedő ég alatt
Ha már a hold sarlója
Irígyen-zölden sompolyog:
- a napnak ellensége, -
Minden léptével titkon
Szeldesve rózsák láncait,
Mignem lehullnak
Holt-halaványan lehullnak éj ölébe: -
Im-ígyen estem én is egykoron
Igazság-lázálmomból,
Nappali vágyaimból,
Naptól fáradtan, fénytől betegen
- estem le alkonyat-felé,
est-árnyék irányában:
Egyetlen igazságtól
Elégve, szomjasan:
- emlékszel még, emlékszel hő kebel,
Hogy szomjazál te akkoron? -
Hogy minden igazságtól
Száműzve látom magamat,
Csupán bolond!
Csak költő!

A tudományról

Im-ígyen dalolt a varázsló; és valahányan együtt valának, madarak módjára észrevétlenül ravasz és búskomor kéjének hálójába kerültek. Csak a "lelkiismeretes szellemű" nem fogódott be: röptében elkapta a varázsló hárfáját és így kiáltott: "Levegőt! Ereszszetek be jó levegőt! Ereszszétek be Zarathustrát. Fülledté teszed, megmérgezed ezt a barlangot, gonosz vén varázsló!
Te hamis, ravasz, ismeretlen vágyakra és vadságokra csábitasz. És jaj, a magad-fajta igazságról beszél és nagyképűsködik! Jaj minden szabad szellemnek, aki nincs résen az ilyen varázsló ellen! Oda szabadságuknak: igéddel visszigézed őket a fogságba - - te vén, buskomor ördög, panaszodból csalogató síp hangzik, olyan vagy, mint a kik a szűzesség dicséretivel titkon kéjre hivogatnak!" Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; a vén bűbájos pedig körülnézvén, élvezé győzedelmét és ezért lenyelé a boszszúságot, amelyre a lelkiismeretes gerjesztette. "Hallgass el!" mondá szerényen, "jó dalnak jó visszhang kell; jó dal után soká kell hallgatni. Lásd, a fensőbbrendű emberek mind ezt teszik: De te - ugy-e - keveset értettél dalomból? Benned kevés bűbájos szellem lakozik".
"Te, dicsérsz" - felelé a lelkiismeretes viszontag - "amidőn elválasztasz magadtól. Ám jó! De, mit látok, ti többiek? Még valahányan kéjsóvár szemekkel űltök itt: Ti szabad lelkek, hová lőn szabadságtok? Majdnem azt hinném, azokhoz vagytok hasonlatosak, akik soká nézének csintalan, táncoló, meztelen leányokat: lelketek is táncol: Bennetek, fennsőbbrendü emberek, kell, hogy több legyen abból, a mit a varázsoló az ő gonosz, igéző szellemének neve: - mi bizonyosan különbözünk egymástól. És valóban, eleget beszélénk és gondolkozánk egymással, - mielőtt Zarathustra hazatért barlangjába - hogy tudjam: mi csakugyan különbözünk egymástól.
Ti is, én is mást és mást keresünk itt fönn. Mert én több biztonságot keresek, ezért jövék Zarathustrához. Mert ő még a legerősebb torony és akarat - - ma, midőn minden inog, midőn minden föld reng. De ha a ti tekinteteket nézem, majdnem azt hinném, hogy ti több bizonytalanságot kerestek, - több borzadást, több veszedelmet, több földrengést. Majdnem azt hinném, - bocsássátok meg tévhitemet - fensőbbrendű emberek, hogy ti - hogy ti a legrosszabb, legveszélyesebb életre vágytok, a mitől én a legjobban félek, a vadállatok életére, erdőkre, barlangokra, meredek hegyekre és útvesztő szorosokra. S nem azok a kalauzok tetszenek néktek legjobban, akik a veszélyből el-kivezetnek titeket, hanem azok, akik minden útról levezetnek, a félrevezetők. Ámde, bárha csakugyan vagyon ilyetén vágyakozás bennetek, mégis lehetetlennek állítom. Mert félelem az ember eredendő és gyökeres érzelme; félelem a magyarázatja mindennek: eredendő bűnnek és eredendő erénynek. A félelemből nőtt ki az én erényem is, minek neve: tudomány. A vad állattól való félelmet tenyésztették legtovább az emberben, beleértve azt az állatot is, mit a maga bensejében rejt és fél: Zarathustra a "belső marhának" hívja. Az ilyen hosszas félelem, végre átfinomúlva, lelkivé[2], szellemivé válva - ma, úgy vélem, tudománynak hivatik". - Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; Zarathustra pedig, aki éppen visszatért barlangjába és hallotta és eltalálta az utolsó beszédet, egy marék rózsát vetett a lelkiismeretesnek és nevetett "igazságain". "Hogyan!" - kiáltá - "mit hallék éppen? Valóban azt hiszem, bolond vagy, vagy pedig én magam vagyok az: és "igazságod"-dal menten és röptiben tótágast állatok. Mert a félelem - a mi kivételünk. Ellenben a bátorság és kaland és a bizonytalan a még-meg-nem-merészelt gyönyöre, bátorság, ebből áll szerintem az ember egész ősi története.
A legvadabb, legbátrabb állatoktól leste és rabolta el minden virtusokat: csak ezzel lőn azután - ember. Ez a bátorság, végre átfinomúlva lelkivé, szellemivé válva, ez a sasszárnyú, kigyó-bölcseségü emberi bátorság: úgy vélem ennek a neve ma - "Zarathustra!" kiálták mindnyájan, a kik együtt ülének, szinte egy szájból és nagy hahotával. De tőlük valami, nehéz felhőhöz hasonlatos szálla föl. A bűbájos is kacagott és bölcsen mondá: "Nosza! Eltávozott gonosz lelkem! És nem intélek-e titeket magam is tőle, mondván, hogy csaló ő, hazug és szemfényvesztő szellem?
Különösen, ha mez nélkül mutatkozik. De mit tehetek én az ő alattomos cselekedeteiért! Avagy én teremtettem-e őt és a világot? Nosza! Béküljünk meg és vigadjunk megint! És bárha Zarathustrának horgas a tekintete - nézzétek csak - haragszik reám -; - mielőtt az éjszaka beköszöntene, megint megszeret és magasztal engem, mert nem tud soká élni, anélkül, hogy ilyen botorságokat ne cselekednék.
Ő - szereti ellenségeit: ezt a művészetet ő érti legjobban mindazok között, akiket valaha láttam. De bosszút vesz érette - barátaim!" Im-ígyen szóla az öreg bűvös-bájos, és a fennsőbbrendü emberek helyeslék beszédét: úgyhogy Zarathustra körüljárkálván, hamissággal és szeretettel rázá meg barátai kezét, - valamiképen az, akinek mindenkinél vagyon valami jóvátenni és kérlelni valója.
Midőn pedig eközben barlangja ajtajához ért, íme, megint megkivánta a jó levegőt oda künn, vágyakozék állatai után - és ki akart osonni.

A sivatag leányainál

1.
"Ne menj el!" - mondá ekkor a vándor, a ki Zarathustra árnyékának hívá magát, - "maradj nálunk - különben megint reánk jöhet a régi nyomasztó szomorkodás. Már az a vén bűbájos ugy is elénk tálalta legroszszabb étkét és íme, a jó, jámbor pápa is könnyezik és megint egészen a búskomorság tengerén hajóz. Igaz, hogy ezek a szemközt lévő királyok talán még jó arcot vágnak: ők ezt legjobban értik mindnyájunk között! De ha nem volnának tanuik, fogadom, ő náluk is ujra kezdődnék a gonosz játék - - a vándorfelhők, a nyirkos búskomorság, a beborult egek, a lopott napsugarak, a vonító őszi szelek gonosz játéka, - vonításunk és vészkiáltásunk gonosz játéka: maradj nálunk Zarathustra! Itt sok a rejtett nyomorúság, mi meg akar szólalni, sok az esti homály, sok a felhő, sok a dohos levegő! Erős férfi-koszttal és erősítő igékkel táplálsz minket! ne engedd, hogy ebédvégi csemegéül ismét lágy, asszonyos szellemek vegyenek rajtunk erőt!
Csak te tészed a levegőt körülötted erőssé, üdévé! Találtam-e valaha olyan jó levegőt, mint nálad, barlangodban?
Sok fajta országot láték, sok fajta levegő illatát tanulám vizsgálni és becsülni: ámde nálad találja szimatom legnagyobb gyönyörüségét! - Ha csak nem - ha csak nem - bocsáss meg nékem egy régi emléket! Bocsáss meg nékem egy régi ebédvégi éneket, mit egykor a sivatag leányai között költék: nálunk szintoly jó, derűs, napkeleti levegő vala; s ott legtávolabb valék a felhős, nyirkos, búskomor öreg Európától! Akkoron kedvelém az ilyen napkeleti leányokat és egyéb kék menyországot, amely fölött nem boronganak felhők és gondolatok. Nem is hiszitek, milyen kedvesen, ha nem táncolának, elmélyedve, de gondolatok nélkül, mint apró titkok, mint szalaggal ékesített talányok, mint csemegediók - valóban tarkán és idegenül, de felhők nélkül: talányok, melyek engedik, hogy kitalálják őket; az ilyen leányok kedvére gondolék ki akkor egy ebédvégi - zsoltárt." Im-ígyen szóla a vándor és árnyék: és mielőtt még valaki felelt volna, máris megragadta az öreg bűbájos hárfáját, keresztbe tevé lábát és nyugodtan, bölcsen maga köré tekintett; - orrcimpáival pedig lassan és kérdezve szívá be a levegőt, mint aki uj országokban uj, idegen levegőt ízlel.
Azután ordításhoz hasonlatosan kezde énekelni:
2.
A puszta nő: jaj annak,
Ki pusztaságot rejteget!
- Ha! Ünnepélyes!
Valóban ünnepélyes!
Kezdetnek méltó!
Afrikai módra ünnepélyes!
Méltó oroszlánokhoz
Avagy morális bőgő
Majmokhoz - óh de nem
Hozzátok gyöngyeim,
Akiknek apró lába mellett
Pálmák alatt ülhetni
Európa fiai közül
Először nékem van szerencsém.
Sela!
Valóban ez merés!
Im-itt ülök,
A pusztaság határán és megint
Oly messzeségben tőle,
Miben sem elpusztulva még:
Mivelhogy elnyele
Ez a picinyke pirinyó oázis -:
- ásítva tárta ki éppen
Kedves kis száját,
Minél nincs illatosb' száj:
És ím' belé esém,
Le, rajta át - közétek
Kedves kis gyöngyeim!
Sela!
Üdv néked, üdv te cethal!
Ha ily jól tartád egykoron te is
Vendégedet! - hisz értitek
Mire célzok nagy tudósan! -
Üdv, üdv, gyomrának,
Ha ilyen kedves
Oáz-gyomor vala, miként
Ez itt, ámbátor
Tamás vagyok benne
- Im nem hiába jöttem én
Európából, a mi
Tamásabb minden
Vénecske feleségnél.
Fordítsa jobbra isten!
Amen.
Im itt ülök,
A legpirinyóbb oázis
Ölén, miként megbarnúlt
Cukros, dagadt, arany
Datolya, sóvárogván
Kerekded, lányajk bársonya
Vagy inkább még leányok
Fagyos, friss hófehér metsző
Fogát, mivelhogy ezután eped
Minden forró datolya-szív.
Sela!
Im itten fekszem
Hasonlón a fenttisztelt
Déli gyümölcshöz, túlontúl-hasonlón;
Körülszimatolnak
Keringve apró
Bogárkák és még
Apróbb bohóbb
Bűnös vágyak megöltetek, -
Körültem őrködtök ti
Sejtelmes néma macskaszemek:
Zulejka és Dudu -
- imitten fekszem Körülszfinkszelve, - hogy
Egy szóba sok-sok érzést tömjek:
(Bocsássa isten
Nyelv-bűnömet!) -
Szürcsölve a legtisztább levegőt,
Valóban paradicsomit,
Arany-verőfény súgarast,
Nem hulla mennyből jobb soha -
Véletlen ez eset vagy inkább
Pajkosság, a miként
Öreg költők regélik.
De én kételkedő Tamás
Vagyok benne megint
- Hisz nem hiába jöttem
Európából, ami
Tamásabb minden
Vénecske feleségnél
Fordítsa jobbra isten!
Amen!
Szürcsölvén ezt a szép levegőt
Serleggé duzzadt orrcimpával
Jövő nekül, emlék nekül
Ülök ím itten
Drágáim, gyöngyeim,
És nézem a pálmát,
Ahogy táncosnő-módra
Hajlong, símul, csipőjén ringatózik
Soká ha nézed, véle tészed! -
Táncosnő-módra, aki - úgy hiszem
- Már túlsoká, mindig csak, egyre csak
Fél-lábon álldogála vala?
- Mennek miatta aztán - úgy hiszem
Felejté másik lábát?
Legalább hiába
Kerestem a hiányzó
Iker-klenódiumot
- tudniillik másik lábát -
Legaranyosabb, legtorkosabb
Libegő, legyező-légi
Rokolyája szent közelében.
Sőt, ha Egészen hinni
Hajlandók vagytok a szavamnak:
Csakugyan elveszíté!
Odavan
Örökre odavan,
A másik félláb!
Mi kár ezért a másik kedvesért!
Hol-hol lehet, hol búsul egyedül?
Ez a magános félláb?
Talán remegvén
Mord, sárgasörényes oroszlán
Bőgését hallva; vagy talán
Már szétharapva és lerágva -
Nyomorultúl, irgalom, lerágva!
Sela.
Ne sírjatok
Lágy szívek!
Ne sírjatok ti
Datolya szívüek! Tej-kebelüek
Édesgyökér-szívzacskók!
Ne sírj többet
Te sápadt Dudu!
Zulejka légy férfi, merész, bátor!
- Avagy szükség van imhol egy kis
Erősítőre, szíverősítőre
Kenetes igére?
Ünnepélyes biztatásra? -
Hah! Rajta, méltóság!
Erény-méltóság! Európai!
Fújd újra, fújd megint
Erények fujtatóját!
Hah!
Ordíts megint,
Ordíts morálisan,
Morális-oroszlánként
Ordíts a puszta leányai előtt!
- Mivelhogy édes gyöngyeim,
Erény-bőgés az, amit
Mindennél inkább
Buzgón sóvárog és szomjuhoz
Európa népe!
S ím itten állok máris
Mint európai,
S isten segíts! nem birok Mást tenni!
Amen.
A puszta nő, jaj annak
Ki pusztaságot rejteget!

A fölébredés

1.
A vándor és árnyék dala után a barlang egyszerre lármával és hahotával telt be és mivel az összegyűlt vendégek mindnyájan egyszerre beszélének s ezen fölbátorodva a szamár sem maradt nyugton, Zarathustrát gyönge undor és csúfondáros kedv szállá meg vendégei ellen: jóllehet megint örvende ujonti vidámságukon. Mivelhogy azt gyógyulásuk jelének vevé. Igy hát ki osont a szabadba és mondá állatainak: "Ime, hová lőn szükségük?" - és már maga is kifúvá kis bosszúságát - "nálam, úgy alítom, letettek a vészkiáltásról! - bár, sajna, a kiáltozásról még nem". Zarathustra befogta fülét, mert éppen akkor a szamár iá-zása furán vegyült az emberebb emberek ujongó lármájába. "Vigadnak!" - kezdé ujra - "és ki tudja, talán a gazda számlájára! és jóllehet tőlem tanultak nevetni, még sem az én nevetésem, amit eltanultak. De baj is ez! Ők öreg emberek: a maguk módjára gyógyulnak meg, a maguk módjára nevetnek; fülem már tűrt rosszabbat is és még sem bőszült föl. Ez a nap győzelem: már enged, már menekül ő, a nehézség szelleme, öreg ősi ellenségem! Mily jól fog ez a nap végződni, amely oly rosszul és nehezen kezdődött vala! És akarja, hogy végződjék. Ime már közeleg az est: a tengeren át üget a jó lovas! Hogy himbálódzik a boldog, hazatérvén, bíboros nyergében! A menny derülten nézi; a világ mélyen fekszik: óh ti csodálatosak, valahányan hozzám jövétek, bizony érdemes nálam élni!" Im-ígyen szóla Zarathustra. És ujra kihallszék a barlangból a fensőbbrendü emberek kiabálása és hahotája: akkor ujra megszólala: "Beléharapnak, csalogató étkem használ, tőlük is enged már a nehézség szelleme. Már megtanulják, hogy magukon is nevessenek: csak jól hallom? Férfias kosztom használ, az én zamatos, erősítő igém: és valóban, nem tápláltam őket fölfuvó főzelékkel! Hanem harcos-koszttal, hódító-koszttal: uj vágyakat ébreszték bennök. Uj remények lakoznak karjukban, lábukban: szivük kinyujtózik. Uj szókat találnak bennök: lelkük nemsokára pajkos kedvet lehell. Persze, az ilyen koszt, úgy lehet, nem gyermekeknek való, sem sóvárgó öreg és fiatal asszonyi állatoknak. Ezek belsejét más szerrel beszélhetni rá; nem vagyok az ő orvosuk és tanítójuk. Az utálat távozik ezekből a fensőbbrendű emberekből: nosza! ez az én győzedelmem. Birodalmamban bátorságosan lesznek, minden esztelen szemérem elfut, s ők kiöntik magukat. Kiöntik szivüket, jó óráik visszatérnek, ünnepet ülnek és kérődznek, - hálásakká válnak. Ezt veszem a legjobb jelnek: hálásakká válnak. Nemsokára ünnepségeket találnak ki és emlékszobrokat emelnek öreg barátaiknak. Lábbadoznak! Im-ígyen szóla Zarathustra vidám szivéhez és kitekinte; állatai pedig hozzá tolongának és tisztelék boldogságát és némaságát. 2. Egyszerre azonban megijedt Zarathustra füle: mert a barlangban, amelyet eleddig lárma és hahota töltött el, íziben halálos csönd állott be; - orra pedig jó illatú füstgomolyt és tömjént, mintha égő pínia-toboztól eredőt szagolt. "Mi történik? Mit mívelnek?" kérdezé önmagától s a bejárathoz sompolygott, hogy vendégeit észrevétlenül nézhesse. De csudák csudája! mit kelle ekkor tulajdon szemével látnia! "Mindnyájan megint jámborok levének, imádkoznak, megkergültek!" - mondá és szerfölött elcsudálkozék. És, csakugyan, mindezek a fensőbbrendü emberek: a két király, a kiszolgált pápa, a gonosz bűbájos, az önkéntes koldus, a vándor és árnyék, az öreg jövendőmondó, a lelkiismeretes szellemű és a legrútabb ember: mindnyájan gyermekek és öreg anyókák módjára térdelének és imádák a szamarat. És a legrútabb ember éppen elkezde bugyborékolni és fújni, mikéntha valami mondhatatlan készült volna ki belőle; midőn azonban csakugyan eljutott a szóig, íme, jámbor, különös litánia vala az imádott és körűlfüstölt szamár magasztalására. Ez a litánia pedig szóla im-ígyen: Amen: És adassék dicsőség, tisztesség, hála, erősség istenünknek, örökkön-örökké.
- S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Hordozza a terhünk, szolga képébe öltözék, tűrő-szívű és sohasem mond nem-et; és aki istenét szereti, az megvesszőzi őt.
- S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Nem beszél, hanemha igen-t mond a világra, melyet teremte: im-ígyen dicséri világát. Az ő ravaszsága, hogy nem beszél: így ritkán ellenkeznek vele.
- S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá. Szerényen megy át a világon. Szürke az ő szíve, a melybe erényét burkolja. Ha esze van, elrejti; s mindenki azt hiszi, hogy hosszú fülű.
- S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Mily rejtett bölcseség az tőle, hogy hosszú fület hord és csak igen-t mond és sohasem mond nem-et? Avagy nem teremté-e a világot a maga képére, azaz oly ostobának, amint csak lehet? - S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Egyenes és görbe utakon jársz, kevés ügyet vetsz rá, mit tartunk mi emberek egyenesnek, görbének. Túl a jón és túl a gonoszon van a te birodalmad. Az az ártatlanságod, hogy nem tudod, mi az ártatlanság. - S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá. Ime senkit sem taszítsz el magadtól, se koldust, se királyt. Magadhoz engeded a kisdedeket és ha gonosz fickók csalogatnak, együgyűen mondasz rá i-á-val igent.
- S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Szereted a nőstény-szamarakat és a friss fügéket, nem vagy finnyás. Egy bogáncs is megcsiklandozza szivedet, ha éppen éhes vagy. Ebben isteni bölcseség vagyon.
- S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.

A szamár-ünnep

1.
Azonban a litánia e helyénél Zarathustra nem tűrtőztetheté többé magát s maga is i-á-t ordítván megbolondúlt vendégei közé ugrék. "De hát mit műveltek ti itt, ember fiai? - kiáltá, miközben fölráncigálá az imádkozókat a földről. "Jaj volna nektek, ha más valaki látna titeket, s nem Zarathustra: Mindenki így ítélné, hogy új hitetekkel a legnagyobb istenkáromlók vagytok, vagy a vén anyókák legesleghóbortosabbjai! És te is, öreg pápa, hogy illik ez hozzád, hogy ilyeténkép szamarat imádsz istennek?" "Óh, Zarathustra" - felelé a pápa viszontag, "bocsáss meg nékem, de isten dolgában fölvilágosodottabb vagyok náladnál. És ez jól van így. Jobb, ha im-ígyen imádják az istent, mint sehogyan! Gondolkozz ezen a mondáson, nagytekintetű barátom: mihamar kitalálod, hogy ebben a mondásban bölcseség vagyon.
Az, a ki mondá: "Isten szellem" - az lépett és ugrott eddig legnagyobbat a földön a hitetlenség felé: az ilyen igét azután többé már alig lehet jóvá tenni a földön! Öreg szívem ugrándozik, hogy van még a földön valami imádni való. Bocsásd meg ezt, Zarathustra, egy öreg, jámbor pápa-szívnek!" - - "És te, - mondá Zarathustra a vándornak és árnyéknak - "szabad szellemnek mondod és állítod magad? És ilyen bálványimádást és papi szolgálatot mívelsz?
Valóban, még rosszabbakat mívelsz itt, mint rossz, barna leányaidnál, te rossz új hívő!" "Elég rossz" - viszonzá a vándor és árnyék - igazad vagyon: de mit tehetek én róla! Az öreg isten ujra él, Zarathustra; beszélhetsz amit akarsz. A legrútabb ember az oka: az támasztotta föl ujra. És ha azt mondja, hogy egyszer megölte őt: a halál az istenekre értve mindég csak elhamarkodott itélet, előitélet." - "És te" - monda Zarathustra - "te gonosz öreg bűbájos, mit tevél te! Ebben a szabad korban ki hinne benned, ha te magad ilyen isteni szamárságokban hiszel? Ostobaságot cselekedél; miképen cselekedhetél te, bölcs, ekkora ostobaságot!" "Óh Zarathustra" - válaszolá a bölcs varázsló, - "igazad van, ostobaság vala, - eléggé rám is nehezedett." - "No, és te!" szóla Zarathustra a lelkiismeretes szelleműhöz - "fontold csak meg és tedd ujjad az orrodra! Hát ebben semmi sem sérti a lelkiismereted? Vajjon lelked nem tulságosan tiszta-e imádkozó társaidnak prézsmitálására és gőzölgésére." "Van valami" - felelé a lelkiismeretes és ujját orrára tevé, - "van valami ezen a színjátékon, a mi lelkiismeretemnek még jót is teszen. Lehet, az, hogy nem szabad istenben hinnem: de bizonyos, hogy az isten ilyenképen még legérdemesebb a hitelre. A legjámborabbak bizonykodnak: az isten örökkévaló, akinek olyan sok az ideje, az nem siet. Olyan lassan, olyan kábán, ahogyan csak lehet: ezzel az ilyen csakugyan nagyon messze érhet. És akinek nagyon is sok az esze, az könnyen bolondul belé még az ostobaságba és őrültségbe is. Gondolkozz csak magadon, Zarathustra! Te magad - bizony, bizony, belőled is könnyen válhatnék szamár a bölcseség fölöslegéből. Avagy a tökéletes bölcs nem jár-e szívesen a leggörbébb utakon? Szemed látja ezt nyilvánvalónak, Zarathustra - a te szemed!" - "És végtére te magad" - mondá Zarathustra a legrútabb ember felé fordulva, aki még mindig a földön hevert, karját a szamár felé emelve (mert boritalt nyújta néki) - "szólj, mondhatatlan, mit cselekedtél te! Úgy tetszik nékem, elváltozol színedben, szemed ég, magasztosság köpönyege fedi rút voltodat: mit cselekedél? Csakugyan igaz-e, amit amazok mondanak, hogy te ismét föltámasztottad? És mi végre? Nem volt-e ő alaposan agyonütve és eltávolítva? S úgy tetszik nékem, hogy te magad is ébren vagy: mit cselekedél? Mit téritél te visszájára? Mit térítéd meg te önmagadat? Mondd, te mondhatatlan? " "Óh Zarathustra" - felelé a rútak rúta, - "nagy kópé vagy! Hogy él-e az és ujra éledt-e, avagy szörnyet halt-e - kettőnk közül ki tudja azt jobban? Én kérdezlek. De egyet tudok - éppen te tőled tanulám egykoron, Zarathustra: aki igazán alaposan akar agyonütni, az nevet. "Nem haraggal, hanem nevetéssel ütünk agyon" - így szóltál egykoron. Óh, Zarathustra, te titokzatos, te harag nélkül megsemmisítő, te veszedelmes szent - nagy kópé vagy!"
2.
S ekkor történt, hogy Zarathustra, elámúlva, csupa kópé-feleleteiken, visszaugrék barlangja ajtajához és vendégeinek gyülekezete felé fordulva, erős hangon kiáltá: "Óh, ti bohócok, valahányan vagytok, csepűrágók! Mit alakoskodtok és mit búvtok előlem: Hogy ugrándozék mindegyiktek szíve az örömtől és gonoszságtól, hogy végre megint olyanok levétek, mint a gyermekek, az az jámborak - - hogy végre azt tevétek, a mit a gyermekek tesznek, vagyis imádkoztatok, kézösszetéve és "jó isten"-t mondtatok! De most hagyjátok nékem ezt a gyermekszobát, tulajdon barlangomat, ahol ma minden gyermekség otthonos. Hűtsétek le itt künn gyermeki heves pajkosságtokat és lármázó szíveteket! Persze! ha nem lésztek, mint a kisdedek, nem juttok abba a menyországba. (És Zarathustra fölfelé mutatott.) De mi nem is akarunk a mennyeknek országába jutni: férfiak lettünk - így hát a földet akarjuk."
3.
És még egyszer rákezdé Zarathustra a beszédet. "Óh, uj barátaim", - úgymond - "ti csudálatosak, ti fennsőbbrendü emberek, most mennyire kedvemre vagytok, -
- mióta megint fölvidultatok! Valóban mindannyian fölnyíltatok: úgy hiszem, magatokfajta virágnak új ünnepek kellenek,
- egy kis, bátor esztelenség, valamelyes isteni tisztelet és szamár-ünnepség, valami vén, vidor Zarathustra-fajta, bolond fergeteg, amely lelketeket derűsre fújja.
Ne feledjétek ezt az éjszakát, sem ezt a szamárünnepet, fennsőbbrendü emberek! Ezt nálam találtátok ki, ezt jó jelnek veszem, - ilyesmit csak lábbadozók találnak ki! És ha megismétlitek ezt a szamárünnepet, tegyétek kedvetekre, tegyétek az én kedvemre is! És az én emlékezetemre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A mámoros dal

1.
Ezenközben egyik a másik után kilépett vala a szabadba és a hűvös, andalgó éjszakába; Zarathustra pedig kézenfogta a rútak rútját, hogy megmutassa néki éjszakai világát, a nagy kerek holdat és a barlangja mellett lévő ezüstös vízeséseket. Végre egymás mellett állának, csupa vén ember ugyan, de vigasztalódott, bátor szivű, azon csodálkozván, hogy ilyen jól érzik magukat a földön; s az éjszaka titokzatossága egyre jobban közeledék szívükhöz. És Zarathustra ujból elgondolá: "óh, mennyire tetszenek nékem ezek az emberebb emberek!" - De nem mondá ki, mert tisztelé boldogságukat és néma ajkukat.
S ekkor esék meg az, ami azon a csudálatos hosszú napon a legcsudálatosabb vala: a rútak rútja elkezdett még egyszer és utoljára bugyborékolni és fújni, s mikor szóhoz jutott, kerek és tiszta kérdés ugrék ki szájából, jó, mély, világos kérdés, a mely megindítá mindazok szivét, akik hallgaták: "Barátim! valahányan vagytok, hogyan vélekedtek? Ezért az egyetlen napért - én első ízben vagyok megelégedve, hogy egész életemet éltem. És nem elégszem meg, hogy ennyiről tegyek tanúbizonyságot. Érdemes a földön élni: egyetlen nap, egyetlen ünnep Zarathustrával, megtanított engem, hogy a földet szeressem. "Hát ez - ez volt az?" - ezt mondom majd a halálnak - "nosza akkor! Még egyszer!" Barátim, mint vélekedtek? Nem akarjátok-e ti is a halálnak mondani: "Hát ez volt - az élet? Zarathustra kedvéért, nosza! Még egyszer!" Im-ígyen szóla a rútak rútja; s akkoron közeljárt az idő az éjfélhez. És mit gondoltok, mi történék akkor? Mihelyest a fensőbbrendű emberek meghallák kérdését, iziben tudatára jutának átváltozásuknak és gyógyulásuknak és hogy kinek köszönhetik azt: Zarathustra felé iramodának hálálkodva, őt tisztelve, neki kedveskedve, kezét csókolva, már kinek-kinek természete szerint: úgy, hogy olyik nevetett, olyik sírt. Az öreg jövendőmondó pedig gyönyörűségében táncra perdült; és ha csakugyan mámoros is volt az édes bortól, mint némelyek mesélik, még mámorosabb volt az élet édességétől és letett minden fáradtságot. Sőt vannak olyanok, akik azt beszélik, hogy akkoron a szamár is táncolt: mert nem hiába adott vala innia a rútak rútja. Lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy máskép volt; és ha nem is igaz, hogy az este a szamár táncolt, akkoron még nagyobb és különb csudadolgok esének, mint a szamártánc volna. Szóval, a mint Zarathustra szokta mondani: "baj is az!"
2.
Midőn pedig ez történék a rútak rútjával, Zarathustra úgy állott ott, mintha ittas volna: szeme fénye megtörék, nyelve dadoga, lába meginga. S ugyan ki találná ki, közben minő gondolatok futának át Zarathustra lelkén? De szelleme szemlátomást távozék és előrefuta és messze-távol vala, amint írva vagyon s mintegy magas nyergen két tenger között, - "múlt és jövendő között nehéz felhőként vándorolván". Azonban, miközben az emberebb emberek karjukban tartották, lassan-lassan magához tért és elhárítá magától a tisztelők és szorgoskodók seregét, de nem szóla semmit. De egyszerre hirtelen fejét fordítá, mert hallani látszott valamit: akkor szájára tevé ujját és mondá: "Jertek!" És tüstént mély csönd lőn; s a mélységből lassú harangszó hallék föl. Zarathustra hallgatá, szintúgy az emberebb emberek; azután másodízben is rátéve ujját a szájára és megint mondá: "Jertek! Jertek! Éjfélre jár az idő!" - és hangja elváltozék. De még mindig nem mozdula helyéről: ekkor még mélyebb lőn a csönd és minden fülele, a szamár is és Zarathustra díszállatai: a sas és kigyó is, szintúgy Zarathustra barlangja és a nagy, hideg hold és maga az éjszaka is. Zarathustra pedig harmadízben is rátevé kezét a szájára és mondá:
Jertek! Jertek! Jertek! Menjünk!
Ütött az órája! Barangoljunk az éjszakába!
3.
Fensőbbrendű emberek, éjfélre jár az idő: fületekbe súgok valamit, amint az a vén harang fülembe zúgja, - - oly titokzatosan, oly borzalmasan, oly bensően, amint hozzám szól, az az éjféli harang, amely már többet élt át, mint egy ember: - amely már apáitok szív-verését, sors-verését is számolá - óh! óh! Hogy sóhajtozik! Hogy kacag álmában! Az öreg, mélységesen mély éjszaka!
Hallga! Hallga! Hallik itt sok, a minek nappal nem szabad hangoznia; de most, hűs levegőn, amikor szíveitek minden lármája is elült - - most beszél, most hallik, most belopózik éjszakai, virrasztva-virradó lelkekbe: óh! óh! Hogy sóhajtozik! Hogy kacag álmában! - nem hallod-e, mily titokzatosan, borzadalmasan, bensően szól te hozzád, az öreg, mélységesen mély éjszaka?
Ember! Figyelj a szóra!
4.
Jaj nékem! Hová lőn az idő? Avagy nem esém-e mély kútba? A világ alszik - Óh! óh! Az eb ugat, a hold süt. Inkább meghalok, meghalok, semhogy megmondjam, mit gondol épp most éjszakai szívem. Ime, meghalék. Vége! - Pók, mit szősz körülöttem? Vérem kellene? Óh! Óh! A harmat húll, az óra üt -
- az óra, midőn fázom, didergek; kérdi egyre kérdi, kérdi: "kinek elég erős hozzá a szíve?
- ki légyen a föld ura? ki mondja: így rohanjatok, nagy és kis folyamok!"
- az óra közelg: óh ember, fennsőbbrendű ember, hallga! Ez a szózat finom füleknek való, a te fülednek - Mit mond az éjji óra?
5.
Elragad. Lelkem táncol. Napi munka! Napi munka! ki légyen a föld ura? A hold hűvös, a szél néma. Óh! óh! Elég magasra röpültetek már? Táncoltatok: de a láb még nem szárny. Jó táncosok, ime minden kedv elmúlt: a bor seprővé lőn, minden pohár elkorhadott, a sírok dadognak. Nem repülétek elég magasra s íme a sírok dadognak: "Váltsátok meg hát a halottakat! Miért oly hosszú az éjszaka? Nem részegít-e minket a hold?"
Fensőbbrendű emberek, váltsátok meg hát a sirokat, ébresszétek föl a holtakat! Óh, miért áskál még a féreg? Közelg, közelg az óra - - a harang bong, a szú még perceg, a szú még áskál, a szú-szúja. Óh! Óh!
Létünk mi mély!
6.
Édes lant! Édes lant! Szeretem hangodat, ittas varangy-hangodat! - mily régtől, mily messziről jön hozzám hangod, messziről, a szeretet tavairól! Öreg harang, édes lant! Minden fájdalom szívembe döfött: apai fájdalom, nagyapai fájdalom, ősi fájdalom; szavad megérett,
- megérett, mint az aranyos ősz és délután, mint az én remete-szívem - íme megszólalsz: a világ maga is megérett, a szőlő barnúl, - - íme meg akar halni, csupa boldogságtól meghalni. Magasabb emberek, nem érzitek? Titkos illat száll föl, - édes illata az örökkévalóságnak, rózsás barna, aranyos bor-illata a régi boldogságnak, - a mámoros éjszakai, halálos boldogságnak, a mely dalolja: Létünk mi mély! Nap nem gondolta volna!
7.
Hagyj békében! Hagyj békében! Túlságosan tiszta vagyok számodra. Ne érints! Avagy nem éppen most teljesedék-e be e világom? Bőröm nagyon is tiszta kezednek. Hagyj békében, ostoba, kába, nyomasztó nap! Avagy nem derültebb-e az éjszaka? A legtisztábbak legyenek a föld urai, a kiket legkevésbbé ismertek meg, a legerősebbek, az éjféli lelkek, mik derültebbek és mélyebbek, mint bármely nappal.
Nappal, utánam tapogatózol? Boldogságom után? Dús vagyok néked és magános, kincsesbánya, aranykamara? Világ, engem akarsz! Világi vagyok néked? Lelki[5] vagyok néked? Isteni vagyok néked? De nappal és világ, ti nagyon is otrombák vagytok, -
- legyen kezetek okosabb, nyúljatok mélyebb boldogság után, mélyebb boldogtalanság után, nyúljatok valamely isten után, de ne nyúljatok utánam:
- boldogtalanságom, boldogságom mély, te csuda-nappal, de mégsem vagyok isten, nem vagyok isteni pokol, melynek fájdalma mélyre nyúl.
8.
Isten jajja mély, te csuda-világ! Nyúlj isten jajja után, ne én utánnam! Mi vagyok én! Mámoros édes lant
- éjféli lant, harang-varangy, akit senki sem ért, de akinek beszélnie kell süketek előtt, emberebb emberek! Mert ti sem értetek! Vége! Vége! Óh ifjuság! Óh dél! Óh délután! Ime eljöve az est és az éjjel és az éjfél - az eb vonít, a szél:
- avagy nem eb-e a szél? Nyöszörög, csattog, vonít. Óh! Óh! Hogy sóhajtozik, hogy nevet, hogy hörög és köhög az éjfél! Mily józanul beszél éppen ez a mámoros költő! Talán ittasságán is túl ivott? Nagyon is éhes lőn? Kérődzik?
- kérődzik jajján, álmában, a vén, mély éjfél, és még inkább örömén! Mert bárha létünk fájdalma mélyre nyúl, a jövő is mély: Mélyebbre az öröm vágy!
9.
Szöllőtőke! Mit magasztalsz engem? Hisz megvágtalak! Kegyetlen vagyok, vészes -: mit akarsz, hogy ittas kegyetlenségemet magasztalod? "Ami beteljesedett, minden érett meg akar halni!" - így beszélsz. Áldott legyen, legyen áldott a vincellér kése! De minden éretlen élni akar: óh jaj! A jaj úgymond: "Múlj el! El veled, te jaj!" De minden, ami szenved, élni akar, hogy megérjen, s vidám és vágyódó legyen, - vágyódó távolabbi magasabb, derültebb dolgokra. "Örökösöket akarok, - mondja minden szenvedő, - gyermekeket akarok, nem magamat." -
De az örömnek nem kellenek örökösök, nem gyermekek, - az öröm önmagát akarja, örökkévalóságot akar, visszatérést akar, azt akarja, hogy minden örökké egyforma legyen.
A bú így szól: "Szakadj meg, vérezz, szív! Láb, lépj el! Szárny, röpülj! Rajta! Föl! Fájdalom!" Nosza hát! Rajta! Óh, öreg szívem: Bú mondja: "Múlj."
10.
Fensőbbrendű emberek, mint vélekedtek? Jövendőmondó vagyok? Álmodozó vagyok? Mámoros vagyok? Álomfejtő vagyok? Éjféli harang vagyok? Egy csöpp harmat? Az örökkévalóság köde és illata? Nem halljátok? Nem érzitek? Világom épp most teljesedék be; az éjfél is dél, - a fájdalom is gyönyör, az átok is áldás, az éjjel is nap, - távozzatok vagy tanuljátok meg: a bölcs is bolond.
Mondátok-e valaha "igen"-t egy örömre? Óh, barátim, úgy "igen"-t mondátok minden jajra is. Minden dolog össze van láncolva, egybe van bogozva, egymásba szerelmesen -
- akarátok-e valaha az egyszert kétszer, mondátok-e valaha: "tetszel nekem, boldogság! Kergetlek! Pillanat!" - így mindent visszakivánátok!
- Mindent újból, mindent örökre, mindent összeláncolva, egybebogozva, egymásba szerelmesen, óh, így szeretétek a világot, -
- ti örökkévalók, szeressétek hát örökkön-örök
ké: és a jajhoz is így szóljatok: "múlj el, de térj vissza!" Mert: - A kéj örökkön élni vágy.
11.
Minden öröm mindenek örökkévalóságát akarja, mézet akar, bor-söprűt akar, ittas éjfélt akar, sírokat akar, síri könnyek vigaszát akarja, aranyos alkonyati bíbort akar -
- mit nem akar az öröm! Hisz szomjasabb, kivánóbb, éhesebb, borzasztóbb, titkosabb, mint minden jaj, önmagát akarja, önmagába harap, a gyűrű akarata küzd benne, -
- szerelmet akar, gyűlöletet akar, dúsgazdag, ajándékoz, hány-vet, koldúl, hogy valaki elfogadja adományát, hálálkodik az elfogadónak, szeretné, ha gyülölnék, -
- olyan gazdag az öröm, hogy jajra szomjuhozik, pokolra, gyülöletre, gyalázatra, a nyomorékra, a világra, mert ez a világ! Hisz ösméritek! Fensőbbrendű emberek, utánatok vágyódik az öröm, a féktelen, a boldog - a ti jajotokra, ti nem-sikerültek! Nem-sikerültre vágyódik minden örök gyönyör.
Mert minden gyönyör önmagát akarja, azért akar szívfájdalmat! Óh boldogság, óh fájdalom! Szakadj meg, szív! Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg, hogy a kéj mindenek örökkévalóságát akarja.
Örökké élni vágy!
12.
Megtanultátok-e hát dalom? Kitaláltátok, mit akar? Nosza! Rajta! Fensőbbrendű emberek, énekeljétek hát nékem körénekemet! Énekeljétek magatok a dalt, minek neve "még egyszer", minek értelme "örökkön-örökké!" - énekeljétek, fensőbbrendű emberek, Zarathustra körénekét!
Ember! Figyelj a szóra!
Mit mond az éji óra?
Mélységes álmom
Váltotta virradóra:
Létünk mi mély!
Nap nem gondolta volna.
Fájdalma mélyre nyúl -
Mélyebbre az örömvágy:
Bú mondja: "Múlj!"
A kéj örökkön élni vágy -
Örökké élni vágy!

A jel

Ez éjszakára virradó reggelen Zarathustra fölugrék nyoszolyájáról, körülövezé ágyékát és kilépe barlangjából, ragyogó erőben, mint a reggeli nap, amely sötét hegyekből lép elő.
"Te nagy csillagzat" - mondá, mint egykoron mondotta vala - "te mély szeme a boldogságnak, mi volna minden boldogságod, ha nem volnának azok, akiknek világítsz!
És ha ők kamaráikban maradnának, mig te már ébren vagy és jősz, ajándékozol, s kiosztasz: mint haragudna ezért büszke szemérmed! Nosza! ők alszanak, ezek a fensőbbrendű emberek, míg én már ébren vagyok: nem ezek az én igazi bajtársaim! Nem ő reájuk várok én imhol hegyeimen.
Művemre törekszem, naponta: de ők nem értik, mik az én reggelem jelei; az én léptem - nem ébresztő szó nékik. Még alszanak barlangomban, álmuk még mámoros dalomat szürcsöli. De a fül, amely az én szavam fogadná, - a szófogadó fül hiányzik tagjaik közül.
- Ezeket mondá Zarathustra szivének, mikoron a nap fölkelt: ekkor kérdőleg a magasba pillantott, mivelhogy sasa éles vijjogását hallotta feje fölött. "Rajta" - kiáltá föl, - "így tetszik nékem, ez illet meg engem. Állataim ébren vannak, mert én is ébren vagyok. Sasom éhes és velem együtt tiszteli a napot. Saskörmökkel nyúl az uj világosság után. Ti vagytok az én igazi állataim; szeretlek titeket. De igazi embereim még hiányzanak! - Im-ígyen szóla Zarathustra: s ekkor történt, hogy hirtelen mintha számtalan madár rajongta, röpködte volna körül - s a sok szárny berregése és a tolongás feje körül oly nagy vala, hogy behunyá szemét. És valóban felhőként zúdúlt reá, nyilzáporfelhőként, amely uj ellenség fejére ömlik. Ime azonban, ez itt a szeretet felhője vala, mely uj barát fejére ömlék.
"Mi történik vélem?" Kérdezé Zarathustra elámult szivében és lassan leereszkedék a nagy kőre, amely barlangja kijárata mellett feküvék. Ámde, miközben kezével maga körül, feje fölé és lefelé hadonászott és a gyöngéd madarakat elhárítá magától, még különösebb dolog esék meg véle: ugyanis eközben sűrű, meleg sörénybe nyúlt, s akkor bőgés hallék előtte - szelíd, hosszas oroszlánbőgés. "Jön a jel" - szóla Zarathustra és szíve elváltozék. És valóban, midőn világos lőn előtte, íme, sárga, hatalmas állat feküvék lábánál és térdéhez simula fejével és nem szüne meg kedveskedni és úgy tőn, mint az eb, amelyik régi gazdájára talál. S a galambok szeretete sem vala lanyhább és valahányszor egy-egy galamb az oroszlán orra fölött átsuhant, az megrázá a fejét, csudálkozék és kacaga rá. Zarathustrának mindezekre csak egyetlen szava volt: "Gyermekeim vannak körülöttem, az én gyermekeim" - azután végképen elnémula. Szíve pedig fölordíta, szeméből könnyek csöpögének és kezére hullának. És már nem ügyele semmire és mozdulatlanúl üle, és már nem hessegeté állatait. Ekkor a galambok ide s tova röpködének és vállára ülének és csókolgaták fehér haját és nem ernyedének gyöngédségükben és ujongásukban. Az erős oroszlán pedig folyvást a könnycseppeket nyaldosta, amelyek Zarathustra kezére esének, közben félénken bőgve és mormogva. Im-ígyen cselekedének ezek az állatok. Mindezek soká tártának, vagy rövid ideig: mert, igazat szólva, az ilyeneknek itt a földön nincs időmértékük. - Közben pedig a fennsőbbrendű emberek is fölserkenének Zarathustra barlangjában és szép sorba sorakozának, hogy Zarathustra elé mennének és üdvözölnék őt reggeli üdvözlettel: mivelhogy fölébredvén megláták, hogy nincs már köröttük. Midőn azonban a barlang ajtajához értek és lépteik zaja megelőzte őket, az oroszlán nagyon fülelt, egyszerre elfordult Zarathustrától és vadul ordítva rohana a barlangnak; s a fennsőbbrendű emberek, ordításának hallatára, egy szájból elordíták magukat, vissza futának és íziben eltűnének. Zarathustra maga, elkábulva és idegenül, fölemelkedék, körültekinte és ámulva álla, szivét kérdezgeté, eszméle és egyedül vala. "Mit is hallék" - mondá végre lassan - "mi is történt velem e percben?" És máris föleszmélt és egy pillantással észbe véve mindeneket, mik tegnap és ma közt történtek vala. "Hisz itt a kő" - mondá, szakállát megsimogatván - "ezen ültem tegnap reggel; és itt lépett hozzám a jövendőmondó és amott hallottam először a kiáltást, mit az imént hallék, a nagy vészkiáltást.
Óh, fensőbbrendű emberek, hisz a ti veszedelmetekről jövendölt nékem tegnap az az öreg jövendőmondó -
- a ti szükségtekre akart engem elcsábítani és kísérteni: óh Zarathustra, mondá, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak. Utolsó bűnömre? - kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon szaván: mi tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?"
- És Zarathustra még egyszer elmélyede magába és megint ráüle a nagy kőre és tünődék. Egyszerre fölugrék: -
"Részvét! A fennsőbbrendű ember iránt való részvét!" - kiáltá és orcája érccé változék. - "No hát! Annak - ütött az órája! Szenvedésem és részvétem - ki bánja? Avagy boldogságra törekszem? Művemre törekszem!
Rajta! Az oroszlán eljöve, gyermekeim közel vannak. Zarathustra megérett, imhol az órám: -
Ez az én reggelem, az én napom hasad: föl hát, föl, te nagy Dél!" Im-ígyen szóla Zarathustra és odahagyá barlangját, izzó erőben, miként a reggeli nap, amely sötét hegyekből tűnik elő.

- Vége -