Ilonkay
| Ilonkay szerző: Krúdy Gyula |
1
Milyen ember volt Ilonkay?
Neve az összes vidéki kasszírnők emlékkönyvében feltalálható abban az országrészben, amelyet az északkeleti (tiszai) vasúttársaság vonala átszelt.
De váltóra, kötelezvényre, eljegyzési kártyára sohase írta nevét, mert erre nézve fogadalmat tett az édesanyja sírjánál: boldogult atyja ugyanis éppen a nevének könnyelmű aláírásai miatt nem vihette feljebb a rangját a főhadnagyságnál, még a határszélen se, a granicsárezredben, Újvidéken, Bródban, Boszniában se, ahová az eladósodott, de egyébként használható csapattiszteket helyezték Ferenc József korában.
Ilonkay, éppen atyjára való tekintetből, a hadipálya helyett a polgári életben helyezkedett el. Mérnök volt (vagy ilyesféle) a Tisza-szabályozó társaságnál, ugyanezért sokat utazott lóbőrből való útitáskákkal, derékig érő, fekete báránybőr bekecsben, hosszú szárú, vízhatlan csizmában, szürke flanellingben, amelynek gallérja alatt gyűrű volt a piros nyakkendőjére húzva, és ezt a gyűrűt, amely jegyesi karikához is hasonlított: Ilonkay Berci (az apja után keresztelték) sokszor elajándékozta olyan hölgyeknek, akikkel utazásaiban találkozott.
De egyébként a gyűrűs nyakkendő volt akkor a férfidivat, és bizony nem nagyon válogathatott a női ismeretségek között, amikor nappali munkája után, a Tisza folyó furfangos kanyarulatai mellett töltött napok után: estére rézvörösen vagy csontig fagyva, rekedten és ázottan, parasztokkal való káromkodásban kifáradva, a szabad levegőn megőszülve, mint egy dércsípte, mezőn felejtett napraforgókóró: valahol várost vagy vendégfogadót ért, a tűz mellé akaszthatta a vidrasüvegét, kinyújtóztathatta a lábait, megtapogatta a derekát, meleg folyadékkal felolvasztotta torkában rekedt hangját, kedvére megvacsorázott, és vadvizes, boszorkány lakta tájakhoz szokott szemével valami olyan látnivalót is keresett, amin tekintete elandaloghat.
Ki volt az? A kasszírnő, aki éjjelente a vidéki városka kávéházának trónusában ült, jól fésült fejével, szappannal és rizsporral szagosított arcával, Mancinak hívták, és regényt olvasott.
(Lehet, hogy vannak férfiak, akiknek a sors megadta, hogy a társadalom legműveltebb osztá¬lyához tartozó nők között, parketten vagy szőnyegen, bálteremben, páholyban vagy fotelban, az intelligencia adta harmóniában, álmodozva, kivasalva, kedves hangulatok között tölthessék életüket a szalonban vagy a fürdőhely parkjában. A nőktől tanulnak illemet és magaviseletet, társadalmi szokást vagy francia nyelvet. Konyhakést sohase látnak hölgyeik kezében, akik a szép zenéket hallgatják, és lelkükben dúdolgatják.)
Lehet, hogy vannak férfiak, akik kötéltáncosnők után meresztgetik a nyakukat, színésznők ruháskosarát őrzik a színfalak között, kacér úrinők uszályai mögött töltenek be lovagi tisztet, életveszélyes érzelmeket hordanak szívükben, úgy halnak meg a nőért, mint a színpadon szokás, de viszont ugyanolyan áhítattal ürítgetik a boldogító szerelem kelyhét, mint ugyancsak a színdarabokban, mikor az utolsó felvonásban az úrnők és lovagjaik, szobalányok és csatló¬sok egymásé lesznek. - Lehet, hogy vannak férfiak, akik valóban megszöktetnek fékte¬len szerelmükben boldogtalan asszonyokat a férjük mellől, epedő kisasszonyokat a kolos¬torból, a kastély hölgyét, a bál királynőjét, a mirtuszkoszorús menyasszonyt a sekrestyéből... Férfiak, nők, akiknek egyetlen nagy szenvedély az életük!
Ilonkaynak ez nem adatott meg, annyival kellett megelégedni az életből, hogy azon a vidéken, amelyen a Tiszát szabályozni kellett, már Csaptól, Tokajtól kezdve csaknem Szolnokig: a vendéglői és kávéházi kasszírosnők emlékkönyveibe írogatta be nevét, mondanivalóját, napközben kigondolt versét, miután estéit mindig pénztárosnők vagy hasonló foglalkozású hölgyek körében töltötte el.
2
A fentebb említett hölgyek szerették Ilonkayt minden rekedtsége, krákogása, fújdogálása, nyújtózkodása, testi tagjaiban már korán jelentkező csúza, köszvénye mellett, amely szeretet nagyobb kitüntetésnek számított, mint akármilyen rendjel a királytól, mert abban az időben az ország legkiválóbb férfiai tömegesen udvarolták körül a kávéházi kasszírnőket; kényezte¬tésben volt részük ezeknek a városról városra vándorolgató magános leányoknak mindenütt, ahol darab időre letelepedtek.
A győri Arany Bárányban, a temesvári Krónprincben, az ungvári Koronában, a debreceni Hungáriában és az ország különböző kávéházaiban egy-egy új kasszírnő megjelenése olyan feltűnést keltett, mintha egy egész színtársulat érkezett volna meg a maga cókmókjával a város mulattatására. Természetesen: az északkeleti vasút mentén, ahol Ilonkay Berci töltötte életéveit, ugyancsak megbecsülték a kasszírnőket. Éjjeli zenével fogadták, pezsgősüvegeket durrantottak a tiszteletükre, falvaikban, tanyáikon elpenészesedett urak fogattak be, és öreg gavallérok bújtak ki sláfrokjaikból, ha kasszírnő érkezett a városba. Párbajok keletkeztek, amelyeket előidézni a környékbeli hölgyek már nem tudtak. Illatszerek jöttek divatba, és dalok hangoztak fel, amelyeket az új kasszírnő hozott magával az ország egy másik részéből.
És éppen ezek az elkényeztetett kasszírnők, ezek a körüludvarolt nők, akik kedvükre válo¬gat¬hattak a környékbeli gavallérokban, akik akár nagyvásárkor, akár hétköznap az emelvényüket körülállották, bókokat hoztak, jókedvükben beverték az ablakokat, vagy belövöldöztek a tükörbe, cigányokban pezsdítették meg a vérkeringést, fütyültek, énekeltek, birkóztak: - ezek a lovagjaikat fél lábon álldogáltató kasszírosnők szerették Ilonkayt, minden hibája mellett.
Szerették a szakállát, amelyet csak vásárnaponként ért rá leborotváltatni, szerették az időjárás okozta ragyáit arcán, szerették agyagszínű bajuszát, amelyet mérgében rágott, ha nem ment úgy a munka, amint akarta. Megtanították a legújabb táncokra, megtanították az érzelmes nótákra, amelyeket az utazók hoztak a fővárosból vagy az ország egy távoli részéből, megtaní¬tották azokra a bókokra, udvarlásokra, szerelmi vallomásokra, amelyeket életük folyamán hallottak a legkiválóbb férfiaktól, akik a többi lovag közül rendkívüli mondanivalóikkal kitűnni óhajtottak.
Bizalmukba fogadták Ilonkayt, mert az mindig álmos volt, fáradt volt, egykedvű volt.
A körülrajongott nők a férfiak lustaságát néha éppen úgy megbámulják, mint a férfiakat eszi a fene a nők közömbössége miatt.
Ilonkay Bercit tehát Manciék tanítgatták kártyázni (amit Manciék viszont a leghíresebb kártyásoktól tanultak), ugyancsak ők tanították udvarolni, miután közölték vele azokat az udvarlásokat, amelyek figyelmüket megragadták, és emlékezetükben maradtak. Néhány ember egész életén át töri a fejét egy bókon, amellyel női szívet alkalmas meghódítani, míg Ilonkay már készen kapta azokat a bókokat, amelyeket más férfiak kigondoltak. Nem könnyű dolog a nőknek tetszetős szavakat mondani; összeszedi ahhoz magát a legtöbb férfi, hogy szavai ne szálljanak el üres légydongásként a nők fülkagylója mellett, de Ilonkaynak ezeken a szavakon nem kellett többé törni a fejét, miután a Tiszát szabályozta, és esténként a különböző városok kávéházaiban a kasszírnőket hallgatta.
Miért nevelgették, pallérozták, oktatták, gyalulták Ilonkayt a kasszírosnők?
Maguknak nevelték, mert a mérnök (vagy ilyesféle) olyan embernek látszott, aki akkor vezet oltár elé egy kasszírnőt, amikor az éppen akarja.
- Nem fogunk rosszul járni, Manci, ha idővel egybekelünk - mond egyszerűen Ilonkay a legtöbb városban, ahol a kávéházi pénztár mellett darab időre megtelepedett.
Ha Tokajban vagy Szolnokon nem hitték el mindjárt szavait, Ilonkay komolyan folytatta:
- Nekem nincs időm arra, hogy egy nővel sokat bíbelődjek, sokat nevelgessem, sokat tanítgassam, mert elfoglalt ember vagyok. Ha én feleségül veszek valakit, annak olyannak kell lenni, aki legalábbis annyit tud az életről, mint én. Nem állhatok oda egy tapasztalatlan, makacs kis bornyú mellé, hogy én tanítgassam még arra is, hogyan kell bőgni. Elfoglalt ember vagyok, nekem fix und fertig kell egy asszony, aki akkor is tudja a magáét, ha én nem figyelmeztetem arra.
Hát az már igaz, hogy ennél szebbet, jobbat, többet nem mondhatott Ilonkay se Tokajban, se Gyöngyösön. Ezt pedig rendszerint elmondta az első nap, ha valamely városkában volt dolga.
3
Beváltotta-e ígéretét Ilonkay? Amely ígérete fejében olyan nevelésben részesült a nők részéről, amilyen nevelésben akkor sem lehetett volna része, ha négylovas kocsin hajtat be a kávéházba. Amely ígéret fejében úgy kiművelődött a nők körében, mintha a bécsi Teréziánumban hallgatta volna a tanításokat.
Ilonkay egyszer X.-ben, amikor legjobban tanulta volna a nőknek való adomákat a helybeli kasszírosnőtől (mert vannak a nők között is olyanok, akik egy jó, zaftos, elámító anekdotáért a mennybéli jussukat is odaadnák), X.-ben egy régi barátjával találkozott.
Miguel, így hívták az ipsét, ugyancsak a határőrvidéken született, de polgári pálya helyett a katonai pályára lépett, nem okulva atyja példáján, aki csak a századosságig vitte, mert az ördögök sohase engedték meg, hogy a törzstiszti vizsgára kellően előkészüljön. Miguel főhadnagy korában lovaglóiskolába került, és a bécsi és a prágai karusszelnél kisegítő tiszt gyanánt működött a karusszeligazgató mellett, a kardviselettől elszokott, mindig bőrözött nadrágban, szíjjal, csizmába csatolt sarkantyúval, lovaglóostorral, csak éppen dragonér váll¬zsinórral jelölt könnyű zubbonyban járt, félig-meddig ló lett maga is a lovasünnepélyek be¬taní¬tásánál, amikor öreg teheneket (hercegasszonyokat) vagy vén taknyosokat (generálisokat) kellett lóháton táncolt kvádrillokra, fegyvertáncokra tanítgatni; mindez azoknak a szeren¬csétlen lovastiszteknek a dolga, akiket valamely véletlen folytán a karusszelmester mellé beosztanak. Miguel egész életében a bécsi Rother Stadt pincérnőjének szeretett volna udva¬rol¬ni söröskrigli vagy borosüveg mellett, vagy egy csehországi garnizonban a kasszírnőt szerette volna meghódítani a többiek orra elől, míg a sors arra kárhoztatta, hogy szeszélyes ezredes¬néket vagy hervadt csillagkeresztes dámákat lonzsírozzon a lovardában, migrénes udvar¬hölgyeket kellett ájulástól felszedni a cserfa háncsáról, ahová azok a nyeregből szédülten lepottyantak, a lovaglástól rosszullett vén hercegnőkön kellett a lovaglóruhát kikapcsolni, hogy azok levegőhöz jussanak, bár Miguel eleget hangoztatta, hogy a monarchiában csak egyetlen nőnek szabad szoros fűzőben lovagolni, mert annak van megfelelő dereka, ez pedig senki más, mint a császárnő őfelsége.
- A fene egye meg Waldstein grófot - kezdte Miguel, mikor régi pajtásával, Ilonkayval találkozott.
(Ez a Waldstein volt a bécsi udvar karusszelmestere.)
- A fene egye meg Vásárhelyit! - felelt Ilonkay.
(Mert Vásárhelyi szabályozta a Tiszát.)
Történetünk idejében Miguel már túlesett azon a procedúrán, amely előbb-utóbb bekövetkezik minden lovaglómester életében, akit főhadnagy korában vezényelnek ki a karusszeliskolába, a nyeregből úgy a lovarda közepére pottyant lonzsírozás közben egy kedves, hervadt udvar¬hölgy, hogy csak akkor volt hajlandó véglegesen magához térni, ha a gondatlan főhadnagy a legközelebbi apátság templomában az oltár elé vezeti.
- Szerencsétlenségemre, annyi templom van Ausztriában, hogy nem lehetett mindegyik ellen kifogást emelni! - mond Miguel, mialatt a történetét folytatta. Persze, a katonai karriernek befuccsolt, neje féltékenysége miatt az uniformist is le kellett vetni, egy kis családi kastély áll itt a Tisza mellett, amelyen több a címer, mint a hozzátartozó holdak, és most ott él Miguel nejével visszavonultságban.
S ha szerét teheti, meglátogatja X.-ben a kávéházat, mert még mindig fellobog benne a szenvedély, hogy olyan nőkkel is beszélhessen, akik nem az apáca-zárdában és a bécsi udvarban nevelkedtek.
Ez volt Miguel tragédiája, amelyet sötétzöld redingotban, szürke Pejácsevics-nadrágban, agárfejű pálcikával kezében és fényesre vasalt cilinderkalapban mondott el a Szlipinger-kávéházban (amely kávéházat valami más néven hívtak igazában, csak az előkelő urak neveztek Szlipingernek, miután az a nemzetközi hálókocsik nevéhez, a “Szliping-Kár”-hoz hasonlított, mint az illúzió a valósághoz.)
De hát Manci meg is érdemelte azt a rózsát, amelyet Miguel a felesége üvegházából csent, és a kürtőkalapjába rejtett, mielőtt hátaslovát elővezették volna, hogy azon X.-be lovagoljon. Manci kedves és melankolikus nő volt, boldogtalan szerelem emléke érződött minden mozdulatán... titka volt: mint bágyadt, réveteg mosolya jelentette azoknak, akik a női arcon olvasni tudnak. Sok minden gondolat lehet a fejében, amelyet hanyagul fésülten, korántsem divatlapból való minta szerint frizurázva, hanem valamely egyéni elgondolás szerint rendezve, enyheszőkén, mint az igazi nőies ábránd, támasztott kezére, amikor a pénztár trónusából körülnézett. Leginkább egy tíz év előtti fiatalemberről beszélt, aki a Tisza-hídról leugrott, s nyoma veszett. Ki volt, mi volt a fiatalember Manci életében? Fejtsék meg azok, akik e női szívekben olvasni tudnak. Miguel katonatisztesen szabott selyemzubbonykájától volt elragad¬tatva Manci környezetében. Ilonkay kockás, angolosan szabott szoknyájától, amelyben (és pillangós félcipőben) néha a kasszából kilépett... Még a nem túlságosan érdekelt Szlipinger kávéházi vendégek szerint is: volt Mancinak egy nem mindennapi mosolya, amely ha arcán megjelent: nyomban magához vonzott minden valamirevaló férfit.
4
Mancinál hiába hivatkozott Ilonkay ama élettételére, hogy csak tapasztalt, gyakorolt, minden tekintetben felvilágosodott nőt hajlandó feleségül venni, mert nincs ideje az “óvodától a léghajóig” minden iskolába végigkísérni a nejét, Manci ábrándjai messzire kószáltak Ilonkaytól, akinek még a foglalkozását se tudta - ugyanezért Ilonkay elmozdult a kávéházi pénztár mellől. Kíváncsisága felébredt Miguelné iránt, aki a vágtató ló hátáról ugrott le, hogy férfi nyakába vesse magát. Az ilyen produkciók hasonlatosak a szöktetésekhez, a válásokhoz és más erőszakos eszközökkel létrejött szerelmekhez, amelyek nem egyszerű “kisztihanddal”, “kezétcsókolommal” kezdődnek és fejeződnek be. Szívesen vette tehát Miguel meghívását a már említett családi ereklyébe, amint falusi lakát az egykori lovardaoktató nevezte.
Miguelné babonás volt, mint minden udvarhölgy, aki életében mindig külső körülmények és személyek révén érzett örömet vagy bánatot, ugyanezért félt az új emberekkel való megismer¬kedéstől, akik megszokott életében esetleg felesleges változásokat idéznek elő, információt kért a jövendőbeli látogatóról.
- Neve olyan, mint egy vándorszínészé, vajon jelleme is? - kérdezte Miguelt, miután az egyetlen férfi volt, akitől kérdezhetett valamit.
- A nők bolondulnak érte - felelt Miguel. - Minden kasszíroslány jegyességben él vele.
Egy udvarhölgynek, Miguel véleménye szerint, éppen elég volt ennyi információ arra nézve, hogy a legnagyobb közönnyel fogadja a látogatót, miután a férjek rendszerint nem is azért hívnak vendéget a házukhoz, hogy az asszony szívdobogva várja azt. Hadd szórakozzon néhanapján az asszony, mondják magukban a férfiak, akik mindenféle kardnyelőket, bűvészeket, zsonglőröket mutatnak be a feleségüknek.
Ha a külvárosi pincérleányokat, cukrászkisasszonyokat, kasszírnőket még nem felejtett lovas főhadnagyon kívül az udvarhölgynek más férfiismerőse is van: az nyilván megkérdezi, hogy vajon minek ide a házba az a sártaposó mérnök, aki a kasszírnők emlékkönyveibe írandó versecskéken töri a fejét, amikor a legnagyobbszerűre gondol életében?
Az egykori udvarhölgynek azonban elszánt házassága óta a vetőkártyabeli filkókon kívül nem voltak más férfiismerősei, s így nem csodálható, hogy a kártyavetés közben, amelyet Miguelné mindennap elvégzett, mint valamely szertartást, a lovagok helyén egyszer csak megjelent az ismeretlen Ilonkay kártyája.
(Nem csodálható ez olyan érzékeny lelkű nőknél, akik emlékeznek a kézcsókokra, amelyeket itt-ott kaptak nevezetesebb emberektől, elteszik emlékbe a szavakat, amelyeket valamely herceg jókedvében vagy unalmában odavetőleg mondott nekik, elraknak a szekrény fiókjába csipkedarabokat abból a ruhájukból, amelyben valamely “szerencse” érte őket...) És méghozzá Miguel, aki sötétzöld, testhezálló redingotját csak akkor vehette fel, ha a városban komoly tennivalója volt, ugyanezért a falusi lakban mindig a városra (s az ottani kasszírnőre) gondolt, és aki ugyanezért magasztaló szavakban, irigykedve emlékezett meg elbeszéléseiben barátjáról, Ilonkayról (aki akkor telepedik le Manci mellé, amikor ahhoz kedve van).
- Olyan élete van, mint egy fehér hím szamárnak - mond Miguel, amely kifejezésével mindig azokat illette, akiket irigyelt. Senki se látott még fehér hím szamarat, nyilván Miguel se, akinek legtöbb dolga hajdanán inkább lovakkal volt, de éppen azért irigylésre méltók azok az emberek, akik a fehér hím szamarakhoz hasonlítanak.
Mikor Ilonkay a falusi lakban megjelent, dolga körülbelül el volt végezve az egykori udvarhölgynél, aki szerelmében még azt is megreszkírozta, hogy a ló taposson rá, amikor a nyeregből Miguel karjai közé zuhant.
5
Ha Ilonkay a kasszírosnők körül való forgolódásában nem is tanult volna olyan kunsztokat, amelyek ismeretlenek egy udvari légkörben, falusi kastélyban lakó úrnő előtt, a mérnök anélkül is érdeklődésre számíthatott volna az udvarhölgynél, mert a tulajdonosnőre nézve nem volt közömbös, hogy milyen módon szabályoztatik a Tisza, amelynek szeszélyeiről éppen eleget hallottunk a régi országban.
Miguelnénak volt egy jó darab földje, amelyet néha esztendőkig borított a Tisza, hogy a földön nem termett más, mint nád és gyékénynek való káka. Minden hetedik esztendőben gondolt magában valamit a Tisza, és a darab földet visszaadta tulajdonosnőjének, amikor aztán akár a datolya is megtermett volna az isteni birtokon. A mérnökre (vagy ilyenfélére) már azért is szükség volt a háznál, hogy a Tiszát úgy irányítsa, hogy az isteni föld minden eszten¬dő¬ben a gazdája szolgálatára álljon. Ilyen sáskabajszú, ráncos, vörös nyakú, báránybőr bekecses embertől függ néha egy uradalom sorsa.
Miután Miguel holmijai és ruhái között, amelyeket házasságába hozott, nem voltak találhatók megfelelő térképek, amelyeken át a Tisza forgását tanulmányozni lehetett volna - nem voltak e férfistafírungban mások, mint névjegyzékei a karusszelben szereplő dámáknak és uraknak, szabályok a fegyvertáncról, a lovaskvadrillról és nyeretlen lóversenycédulák - Ilonkay úgy hazudott, ahogy akart a Tiszáról és környékéről.
Miután az udvarhölgy (Miguelné) élete folyamán nem tanult meg mást, mint a nap bizonyos óráiban kikocsizni, naponta háromszor öltözködni, kellemesen csevegni, akár bécsi dialektusban, akár franciául, ahogyan azt az apácáknál tanítják, a francia Miatyánkkal kezdvén a leckét, mielőtt még bármihez fognának; ezenkívül nagyszerűen tudott unatkozni az udvar¬hölgy, mintha ezt a tudományt külön tanítanák az udvarnál, szívből, lélekből, minden gondo¬lattal, minden érveréssel, lélegzetvétellel, testi mozdulattal, csak unatkozni, hogy a falra akasztott ősök is elképedtek a csodálkozástól, miután az hitték, hogy náluknál senki jobban nem tud unatkozni... Miután Miguelné ilyenféle teremtmény volt: az Ilonkay sántikálását olybá vette, mintha az bokázva közeledne feléje, mint azok a hibás lábú emberek szokták, akik sántaságukat fürgeséggel szokták pótolni.
Az udvarhölgy eleinte azt hitte, hogy Ilonkay megjelenésével fejfájást okoz neki, mert azok közé a nők közé tartozott, akiknél minden változás fejfájással kezdődött. Mielőtt megszoktak volna egy-egy új ebet vagy egy új szobalányt; mielőtt megszerettek volna valamely új keringőt vagy zeneábrándot: mielőtt igazán hozzászoktak volna valamely cipőjükhöz vagy ismerősükhöz: heves fejfájást éreztek. Ruhaszínek, holdfogyatkozások, bizonyos időjárások, tizenharmadikák, szerdák, vörös szakállú emberek, madárkiáltások, ki nem jött pasziánszok, különös zörejek igazgatják némely nő hangulatait. Mikor Ilonkay a falusi lakba érkezett: mákot törtek az udvaron. Egyéb változás nem mutatkozott.
Az udvarhölgy természetesen udvari ismerőseit emlegette, akik közül Ilonkay senkit se ismert, s így nem lehetett attól tartani, hogy valamely pletykaság kerekedik a látogatásból.
Ilonkay, amikor rákerült a sor a megszólalásban: azokat a történeteket mondta el Miguelnénak, amely történeteket a kasszíroslányoktól hallott, és megjegyzett magának.
Beszélt ismeretlen férfiakról (sertéskupecekről), akik egy tucat francia kártyát széttépnek egyetlen szakítással; majd másokról (lókereskedőkről), akik egy tenyérnyomással meg¬reszkettet¬nek minden lovat; azokról, akik egy ökölcsapással leütik a márványasztal szélét; akik a legerősebb égett bort borospohárból isszák, és meg se kottyan nekik, mert egyet-kettőt táncolnak utána, és a részegség kipárolgott a fejükből. És elmondott egy történetet Zsibairól, “akit talán a méltóságos asszony is ismert”, aki a legnagyobb pazarló, korhely, országos verekedő volt, aki mindenét elprédálta. Mikor már alig volt valamije: megházasodott, mégpedig a sátoraljaújhelyi kávéháznak a pénztárosnőjét vette feleségül. Ezzel befellegzett Zsibainak, mondták azok, akik a körülményeket ismerték. Holott éppen ellenkező történt. A kasszírnő mellett kicserélték Zsibait, éjszakának idején többé sohase látták, kocsmába nem tette a lábát, a víg cimboraságot messze elkerülte, a cigányokra szelíd megbocsátással nézett, még a külseje is megváltozott. Addig róka volt, házasságban veresedni kezdett bajsza, és halántéka mint a furfangos embereké, akik elhatározták, hogy túljárnak másnak az eszén. Még a mennykő se csapott bele addig, amíg elprédált vagyonát visszaszedegette. Deszkakereskedő lett, s ez jól jövedelmezett.
- Mert a katonai pályán aligha voltak sikerei - mond az udvarhölgy.
Miguel lelkendezve felelt Ilonkay helyett:
- Dehogynem. A főhadnagyságig vitte, amikor sorsán változtatott.
- Nehéz megállni a tiszti pályán. Én mindig bámulok, ha egy ezredessel találkozom - mondta most őszintén Ilonkay. - Annyi mindenféle veszedelem leskelődik egy tisztre a purzicsán¬cigarettán kezdve a könnyen megszerelmesedő kisasszonykákig, akik mindenáron férjhez menni akarnak, ahol szívet sejtenek az aranyzsinór alatt. Egy kasszírnő legalább tudja a magáét, nem akar tisztné lenni.
...És Ilonkay tovább dicsérte a falusi lakban a maga kasszírnőjét, mintha mindenáron fejfájást akarna szerezni Miguelnének. Végül a kivörösödött arcú Miguel húzogatta Ilonkay bekecsét, pedig ő maga részéről reggelig is elhallgatta volna a kasszírnők dicséretét.
6
De ekkor a kerek ebédlőasztalnál vízálló borjúbőr csizmáján Ilonkay lábnyomintást érzett. Női láb nyomta meg Ilonkay csizmáját, mégpedig kétszer is, hogy félreérthetetlen legyen a jeladás.
Nem járt volna abba a mindenttudó iskolába Ilonkay, ha a női láb érintését nyomban meg nem értette volna.
Az egyik nyomás a lábfején érte, a másik a bokája tájékán. Olyan titokzatossággal, ahogyan csak nők tudnak izenni olyasmit, amit ki nem mondhatnak.
Nem mondhatók szerencsétleneknek azok a férfilábtyűk, amelyeket női lábak érintgetnek.
Ilonkaynak csak egy másodpercre akadt el a szava, aztán megindult újra, mert a lábnyomás után lendületet kapott. Ó, mennyi mindent tudott elmesélni a kasszírnőkről, akik mindig helyükön vannak, ha egy férfi útközben megáll, és valami nagyon bolondot akar mondani! Ha felelősség nélkül, gondtalanul, következmények nélkül akarja kifejezni a női nem iránt érzett hódolatát, tiszteletét, szerelmét. De néha haragját is. Ott ül a kasszírnő a fogadóban, felveszi az utasok panaszait, akármilyen messzeföldről jöttek, tengelyen vagy gyalog; kihallgatja szerelmi megcsalódottságukat, de ugyanúgy hallgatja a boldogság áradozó szavait is, amelyeket a vőlegények mondanak el menyasszonyaikról.
- Maga persze szidni szokta a nőket a Szlipingerben? - fordult hirtelen az udvarhölgy Miguel felé.
- Nem hinném - segített most Ilonkay a barátján. - A Szlipingerben ritka kasszírosnő ül mostanában. Jószívű teremtés.
Ebéd után Ilonkay alkalmat keresett magának, hogy a jeladó női cipőket megismerje. Fekete selyemből való, magos szárú cipellők voltak azok, amilyeneket csak kasszírnők mernek viselni.
7
Ebéd után a férfiak összenéztek és megszöktek.
Nyilvánvalóan a közeli városkába és a városka közepén lévő kasszíros hölgyhöz irányították útjukat, mert Miguel előkereste a zöld kabátot, forradásos arcát (mint a lovardatiszteké) beretvával egyszer-kétszer meggyalulta, friss fekete selyemből való kendőcskét kötött a félszemére, mint mindig olyankor, ha a nők körül való kakaskodáson törte a fejét.
Az egykori udvarhölgy ezzel már nem törődött volna, de darab ideig megállott a lélegzete attól, hogy az agyagbajuszú Ilonkay se várta meg, hogy mily következménye lehet annak a két lábnyomásnak, amely a kerek asztal mellett érte, amely lábnyomástól mindennapi férfiember rendszerint megkedvesedni szokott. A női érzelmek kifejezésében mindig nagy szerepe volt az asztal alatti telegrafírozásnak, az ilyen sürgöny többet tartalmazott, mint a szavak, pillantások, kézszorítások. Egy lábnyomás ebéd vagy vacsora után nem tévesztheti el a magáét... Az udvarhölgy ugyanezért fekete selyemcipőjét vonta felelősségre. A cipő attól a bécsi boltostól származott, ahol az udvarhölgyek vásárolni szoktak, amikor zöld hátú hintón, léptetve járnak a kereskedések előtt, és mindenféle dolgokat, zsinórokat, gombokat, csatokat, kapcsokat összevásárolnak, amely dolgokra csak szüksége lehet egy udvarhölgynek, aki nem mehet mindennap a városba vásárolni. A fehér talpú, íves, karcsú cipőt nézte az udvarhölgy, mintha okolná azért, hogy a férfiak a falusi lakból úgy eltűntek, mint a kámfor. A cipő nem tette meg a magáét, holott finomság dolgában nem vetélkedett vele talán egyetlen cipő se Magyar¬országon. Csalódás és keserűség szorította a Miguelné szívét. Könnyek a levegőben lógnak ilyenkor, mint a felhők. De a zsebkendő hiába volt előkészítve. Sok régi bál, sok régi tánc, elpazarolt mosoly tanúja és tudója, valamint a könnyek felszárítója, amelyek a régi események után jöttek. Most azonban a zsebkendőcske csak hitvány segítség lett volna abban az érzelemzavarban, amely a két férfi eltűnése után az udvarhölgyet meglepte. Az egyik férfi a férje, akinek itt kellett volna maradni mellette, hogy az indulatosságot elszenvedje, amely nyilván kitört volna az udvarhölgyből a kasszírosnők magasztalása után. A másik elszökött férfi? No, az még megjárhatja!
Az udvarhölgy a lovardai baleset óta megtanult lovagolni, mint egy amazon, tehát lovat nyergeltetett, hogy a szökevények után vesse magát.
A Szlipinger kávéházban alig állottak meg Miguel és Ilonkay a szokatlan mosolyú pénztárosnő körül, alig mondta el a délutáni füstben, kávészagban, a vidéki kávéház váróterem-atmoszférájában mondanivalóját Miguel az anizettes likőrnek, valamint a likőrös pohárka felett látható bálványképnek - már nyeregben ült a falusi lakban az udvarhölgy.
A Szlipinger kávéházban múlt időkről beszélt Miguel, mint a legtöbb lovardatiszt, amikor redingotban támaszkodik a pénztárnak, és a tükörben, amely a tündérnő háta mögött van: megpillantja saját múltját. A gráci Elefánt kávéházat látta a tükörben Miguel, mert babonásan ragaszkodott ahhoz, hogy Grácban volt a legboldogabb valaha életében. Három nő bírta szerelmét. Az Elefánt szálloda szobalánya, az Elefánt szálloda “szobaasszonya”, aki az előbbinek “felettese” volt, mond Miguel a rangokon és a címeken elgondolkozva. A harmadik szerelem, amely egy időben, sőt ugyanazon napon hullott az ölébe, egy zongoratanítónő volt Grácban, egy zongoratanítónő, aki koncerten is fellépett, tehát koncert-művésznőnek is lehetne mondani.
A kasszírosnő ama szokatlan mosollyal ajkán hallgatta az egykori lovardatisztet, mert a kasszírosnő a legkiválóbb egyike volt pályatársnői közül, aki nagyszerűen tudott helyeselni, amikor a férfiak kiöntötték előtte szívük titkait. Tulajdonképpen ez az igazi hivatása egy kávéházi pénztárosnőnek, hogy átvegye azokat a férfititkokat, amelyeket más nőknek amúgy se mondanának el. Kinek mondhatta volna a vidám Miguel a Szlipinger kávéház pénztáros¬nőjén kívül a gráci szobalányok történetét? Soha olyan megértés, helyeslés, buzdító mosoly¬gás nem fogadja az Elefánt fogadó női személyzetének kalandját ezen a világon, mint a Szlipinger kávéházban fogadta az a pénztárosnő. Sőt még biztatta is Miguelt:
- És nem tépték ki egymás haját az említett nők? - kérdezte elgondolkozva, miközben szív alakú arcát, állát két ujjára támasztotta.
- Én elutaztam a városból, s így nem tudom, hogy mi történt tovább - felelt a kasszírnő kérdésére Miguel.
De az udvarhölgy már akkor javában lovagolt azon az úton, amely a családi ereklyének számított falusi lakot a városka központjától elválasztotta. Lovaglásán nem látszott meg, hogy valaha is leesett volna a nyeregből a bükkfa háncsára vagy a vörös homokra, amellyel a lovardák be vannak hintve. Keményen ült a nyeregben, száját összeszorította fátyola alatt, és lovaglóostorával néha az őszi bokrokra sújtott, amint a gondolatok vibráltak benne. Persze, ő sohase hallotta Miguel ajkáról a gráci történetet, mert sohase került abba a helyzetbe, hogy Miguel elmondhassa neki. Ugyanezért nem értette volna meg, hogyan kell kivallani egy férfinak olyan szégyenteljes történetet, amilyen a gráci is volt, ha jól meggondoljuk?
- Ezért felejthetetlen nekem Grác, bár egyébként nem sokat törődöm a várossal, se óratornyával - mond Miguel az anizettes pohárka felett, amikor az udvarhölgy a korán jött ködben a Szlipinger kávéház előtt leszállott lováról, és azt egy bérszolgára bízva, benyitott a rossz illatú helyiségbe.
A kasszírosnő a tükörben még talán mindig azt várta, hogy a zöld kabátos Miguelnek eszébe jut valamely történet, hogy elmúlt életét majd mégse mondhatja véges-végig a boldog¬talan¬ságok sorozatának. Ott állott Ilonkay is, és szokott biztató tekintetével nézett a pénztárosnőre, amely tekintet most is, mint mindig, ugyanazt az érzelmet fejezte ki, amellyel a kérő néz arra a nőre, akit feleségül óhajtana. De Ilonkay tekintetét már ismerik mindenütt, amerre az észak-keleti vasúttársaság vonala átszeli Magyarországot, mást ő amúgy se tudott mondani szemével. Amikor az udvarhölgy, fölemelt lovaglóostorával ugyanabban a kávéházi tükörben megjelent, amelyben Miguel szép múltját, Ilonkay pedig bizonytalan jövendőjét nézdelte. És a lovaglóostor lesújtott, mégpedig az ártatlan pénztárosnő arcára, amely arcról a férfiak, akik X.-ben megfordultak, egyértelműleg azt olvasták le, hogy a kasszírosnőnek valamely titka van, amely titok kedvessé és melankolikussá teszi tekintetét. A lovaglóostor lesújtott és a társaság feloszlott.
8
- Férfiak között nem fordulhat elő ilyesmi - vélekedett Ilonkay Berci, amikor esztendők kavargása múltán új kanyarulatánál a Tiszának egy új Mancival beszélte meg a dolgot, mint egyik felejthetetlen emlékét életének.
Manci, aki azóta született új nótákra, új szokásokra, új adomákra tanítgatta Ilonkay Bercit, mert a mérnök (vagy ilyesféle) sohasem zárkózott el az új találmányok elől, ma is kérdő pillantást vetett udvarlójára, mégpedig csodálkozó pillantást:
- Hát a férfiak nem féltékenyek?
- Igen - felelte Ilonkay -, csakhogy méltányosabbak. Belátják, hogy vannak dolgok, amelyeket például a feleségük nem mondhat el nekik. Nem nyomogathatja az asztal alatt az asszony mindig csak a férje lábát. Furcsa is volna az, ha a házastársak mindörökké a maguk dolgairól beszélnének. Azt hiszi, hogy az a koncert-énekesnő vagy koncert-zongoraművésznő, akiről szegény Miguel beszélt a kasszírnőnek, nem akarja ugyancsak valamerre elmondani a maga titkát? Bizonyára nem a férjének mesélt Miguelről, hanem valaki másnak, talán ugyanabban a percben, ugyanabban az órában, amelyben Miguel beszélt a koncert-hölgyről, mert a szívek még évek múlva is megérzik egymást.
Manci, akinek ezt a fogas dolgot magyarázgatni próbálta Ilonkay, most fölvetette a fejét a varrásról vagy hímzésről, amelyet a kávéházi pénztárban ölében tartott.
- Tehát azt hiszi, hogy az udvarhölgy most magáról beszél valahol, valamerre, miután maga is őt emlegeti?
- Úgy érzem a térdemben, a lábomban, amelyet egyszer megnyomott. Ha van igazság, akkor az udvarhölgy most rólam beszél valahol, valamerre.
- Nagy képzelődés - felelt Manci.
De darab idő múlva megtoldotta a gondolatát, miután Y.-ban, ahol Ilonkay akkoriban éppen a Tiszát szabályozta, úgyse volt más, amiről gondolkozhatott volna.
- Én úgy vélem, hogy az az egész féltékenységi komédia, az udvarhölgy részéről nem is annyira Miguel barátjáért, mint magáért történt.
- Ilyesmi nekem is megfordult a fejemben, egy nőről, aki lóhátról ugrik le, sok minden feltételezhető - felelt Ilonkay és az udvarhölgyről, Miguelről, X.-ről, az x-i Manciról, a Szlipinger kávéházról megint évekig nem beszélt, miután a téma ki volt merítve. Az új Manci se érdeklődött tovább a mérnök úr (vagy ilyesféle) kalandja iránt.