Ilonka (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
Benn a nagy gyermekszobában négyen voltak.
Elzász, a doktor segédje, aki a bőrtáskából vattát, műszereket szedegetett elő, aztán a háziorvos.
Aztán Ilonka, az ágy közepén 39,6 fokos lázzal, a kétéves kis Ilonka, aki már beszélt is.
A három felnőtt az ágyra hajolt, sürögve, mintha egy tűt keresne benne.
- Meg kell nyitni - mondta Elzász határozottan -, meg kell nyitni.
A két orvos még várt valamit. De a tanár sarkon fordult, kiment a gyerekszobából, hogy közölje a döntést az apával, akit a tanácskozás kezdetén kiküldött onnan.
Áthaladt a fényűző lakáson, öt szobán, melynek csillárjait a személyzet mind égve hagyta.
Az utolsóban, egy teremben, ahol üvegszekrények voltak s régi, holland mesterek festményei, hátravetett kézzel sétált egy sovány, kopasz, csinosan öltözött fiatalember. Vencel, a nagykereskedő, a selyemkereskedő.
Ez, amikor megpillantotta Elzászt, szinte nem hitt a szemének, hogy az ily hamar végzett. Boldogan sietett eléje. Fejét támadólag emelte rá.
- Hát kérem - szólt a tanár, szemét a földre sütve -, meg kell nyitni.
- Nem értem - hebegett az apa.
- Egy műtétről van szó - mondta Elzász.
- Altatják?
- Természetesen.
- De ugye - dadogta Vencel -, ugye, nem veszélyes? Úgy értem, kérem - javította ki magát félszegen -, hogy nem életveszélyes?
- Nem. Dehogy - legyintett Elzász. - Ellenben sürgős. Holnap, okvetlenül holnap. A Horváthban operálok.
- Délben?
- Reggel. Ő lesz az első. A gyermeket azonnal át kell vitetni.
Vencel a tanár gyors visszajöttéből azt következtette, hogy semmi az egész. De hát nem volt semmi.
Most nem tudott tőle mit kérdezni.
Csak nézte Elzászt, minthogy éppen ő volt előtte. A száját nézte, mellyel azt mondta: "meg kell nyitni", a vörnyeges arcát nézte, a kék szemét nézte.
Két fejjel magasabb volt nála. Erőszakos sebészfajta, biztos mozdulatokkal.
Homlokán körtükör csillogott, visszaverte a csillár fényét, a gégetükör, melyet elfelejtett levenni.
Minthogy az apa még mindig nem beszélt, csak bámulta őt bamba, szórakozott kíváncsisággal, a tanár leemelte a gégetükröt, melynek rugalmas ércpántja dús, szőke hajába kapaszkodott.
Így szólt:
- Bocsánat, a kezemet.
- Parancsoljon a fürdőszobában.
A szobalány langyos vizet engedett a mosdócsészébe, friss törülközőt tartott.
Elzász rég beidegzett módszerével mosta érdes kezét, semmire se gondolva. Rakosgatta, kenegette rá a finom szappanrétegeket.
A két kéz meghempergett a bő habban, összekulcsolódott, mintha gratulálna egymásnak valamiért, aztán a vízbe merült, lubickolva élvezte lanyhaságát, majd miután felüdült a csapból csorgó hideg víztől, az illetetlen törülköző után nyúlt, nem törődve azzal, hogy kicsoda tartja, belebújt a bolyhos gyolcsba, mint fürdőköpenybe egy egész test, s szárítkozott.
- Mehetünk, kolléga úr - mondta majdnem vidáman a doktorsegédjének, aki kijött a bőrtáskával. - Mehetünk.
Vencel, ahogy egyedül maradt, megállt a terem közepén, hogy átértse a helyzetet, a sors e viharos és vad fordulatát. De nem bírt gondolkozni. Felesége egy évvel ezelőtt halt meg, huszonhét éves korában. Ilonka egyetlen lánya volt. Beszaladt hozzá, hogy lássa. A kislány, akire a dada ezalatt ráadta utcai ruhácskáját, lakk topánkáját, útra készen feküdt az ágyon. Egyik szobalány tárcsázott, betegszállító kocsit kért.
Neki itt nem volt dolga.
Mint üzletember, először is a pénzre gondolt, a mestersége megindító lírájával. Ilyesmi sok pénzbe szokott kerülni. Kinyitotta páncélszekrénye acélajtaját, melyből ezen a forró napon jótékony hűvösség áradt, s pénzt vett magához, sok pénzt, mint egy nagyobb külföldi útra. Értékpapírok szunnyadtak itt, ebonit tégelyekben néhány valuta is, melyet még nem váltott be, többek közt egy angol bankjegy, egy tízfontos. Ezt tenyerére fektette, csörgette tartós, kitűnő papirosát, hosszan szemlélte a tussal írt rondírást, oly figyelmesen, mint még soha életében. Ten pounds, ten pounds.
A betegszállító kocsiba előbb a dada szállt be, ölében a kisleánnyal, majd ő.
Zöld júliusi éjszaka volt, a közeli hegyek és erdők zöld hajától. Sebesen rohantak az Andrássy úton. Egy nő a kávéház tornácán bordó málnafagylaltot kanalazott. Kivilágított hirdetőoszlopok ordítottak kéken, sárgán. Mozik hirdetővillámai cikáztak. Mindez oly színpadi volt, oly szokatlanul jelentős és részletes, s a képek, noha a kocsi vágtatott, oly lassan tűntek eléje, hogy Vencel, mint akivel valami boszorkányság történt, megdörzsölte szemét.
Ilonkát a szanatórium betegfölvonóján fölvitték a harmadik emeletre, a 17-es különszobába, ahol már várták. Három ágy volt itt, oldalt a falnál a gyermekágy, egy ágy az apának, a gyermek mellett, egy ágy Angéla nővérnek, az ápolónőnek. Az ágyak rúdjain négy kifényezett rézgomb csillogott, bizonyosan azért, hogy tetszetősebbek legyenek.
Salló főorvos annak rendje-módja szerint bemutatkozott, egy port adatott be a betegnek, s attól az nemsokára el is aludt. A főorvos köpcös úr volt. Feszült rajta fehér köpenye, felső zsebéből kikandikált az elmaradhatatlan szívhallgató. Egészen furcsa, lapos orra volt, mintha valaki teljes testsúlyával, a cipője sarkával rálépett volna. Amint beszélt, az orr mozgott.
Reggel nyolckor a kislányt tolókocsin gurították az "előkészítő"-be. Vencel, aki teljesen fölöslegesnek érezte magát, sétára indult a szanatóriumban. Elzászt kereste, hogy előzőleg legalább néhány szót váltson vele, de az még nem volt itt. Most ébredhetett otthon, ásított vagy nevetett, kávézott, reggeli újságjait olvasta. A műtőt két szolga takarította. Kesztyűk lógtak az állványokon, megszáradt, gyűrött kesztyűk, több, mint egy kesztyűkereskedésben.
Az apa ide-oda ténfergett. Amikor a kapu elé ért, egy üres Rolls-Royce állott előtte. A kapustól megtudta, hogy a tanár úr az imént érkezett meg.
Fölszaladt a rendelőbe. Ott azt mondták, hogy a tanár úr már a műtőben van. Ennek ajtaját csukva találta. Itt ácsorgott egy darabig. Egymással feleselve szállingózott az éter velőkig szúró szaga s a kloroform buja, édeskés illata. Az ajtó egy pillanatra kinyílt, s ekkor látta Elzászt, már műtétre öltözködve, a sebészek vértezetében, vattasisakban, szája előtt a leheletfogó gézdarabbal, két kezét magasba emelve, hogy a mosakodás után semmihez ne érjen, homlokán a tükörrel, azzal a karbunkulusként tündöklő tükörrel, melyet valahol a vad törzsek talán imádnának is, viselőjét istennek tartanák.
Tekintetük találkozott. Elzász azonban nem üdvözölte. Később, nyilván a parancsára, kijött a műtőből egy alorvos, és udvariasan, de orvosi fölénnyel megkérte, kegyeskedjék máshová fáradni, mert itt nem tartózkodhat.
Vencel újra megkezdte sétáját. Ment, ment, baktatott, makacsul, kötelességszerűen robotolt egyik emeletről a másikra, mérte lábaival az időt, hogy a percek gyorsabban múljanak.
A harmadik emeleten egyik ajtó szemöldökfáján fehér zománcos táblát pillantott meg, kék betűkkel: Altató orvosok.
- Altató orvosok - ismételte. - Az orvosok altatnak. Mint a dajkák a mesében - s egy jelenetet látott valami nem létező darabból, az "altató orvosok karát", akik fehérben bölcsődalt énekelnek.
Odább egy másik tábla állította meg: Teakonyha.
Teakonyha - gondolta, s csábító volt elképzelni ezt a kristálytiszta vegykonyhát, ahol üvegedényekben, ezüstszűrőn öntögetik a világossárga folyadékot, - teakonyha - mondta hangosan.
De miután meghallotta tulajdon hangját, maga is megriadt. Idegessége olyan fokra hágott, hogy menekülni szeretett volna valahová. Fölgyulladt képzelete, mely nem merte megvilágítani a riadalom gócát, éles sugárkévéket lövellt maga köré, s látott mindent, nem úgy, mint azelőtt, hanem részletekben, elaprózva, mint a valóság széthullott szilánkjait, és ezeket szemlélte, hogy ne legyen kénytelen fölfogni az egészet, melynek már nem volt értelme, ezekkel bíbelődött, hogy ne szögezze szemét arra, ami kibírhatatlan lett volna.
Megnézte a zsebóráját. Azóta csak tizenegy perc múlt el. Lement a kertbe.
Középütt szökőkút locsogott, előtte egy asztal állt, körös-körül kényelmes bőrszékekkel.
Mihelyt azonban belesüppedt egyikbe, folytatódott a lassú lidércnyomás, kattogni kezdett fejében az ördögi gépezet. Szorította a bőrszék karfáját, simogatta a lágy kecskebőrt, s ha akarta, ha nem, azon tűnődött, hány évszázadnak kellett elmúlnia addig, míg az ősember ükunokái a kezdetlegesen összeeszkábált széket fokról fokra tökéletesítve, kipárnázva és kibélelve, megalkották e remekbe készült bútordarabot. A művelődéstörténeti szemle kifárasztotta.
Elcsigázva az előcsarnokba vánszorgott, a kapusfülke elé.
A kapus paszományos sapkájával köszöngetett az érkezőknek, intézkedett, kezelte a házitelefon dugattyúit. Ő némiképp megnyugtatta. Legalább ember volt, egy ember. Az éjszakai nyugalom után frissen, elégedetten fogott hozzá napi munkájához. Vencel figyelte tevését-vevését, barna bajuszát, tekintélyes mozdulatait, s most a kapus életét oly kívánatosnak tartotta, annyira megáhította, hogy ha lehet, okvetlenül cserél vele. De nem lehetett. A kapus bizonyos tekintetben zárkózottnak tetszett, hozzáférhetetlennek, behatolhatatlannak, mint általában minden ember, aki már a körülhatároltságával, a megalkotottságával is kifejezi ezt, a teste mivoltával, melyet szigorúan és végzetesen a bőr takarója borít, jelezve, hogy eddig van egy ember, és nem tovább. Nincs mód, hogy bűvös, villamos huzalok feszüljenek közénk, átadjuk fájdalmunkat, s a részvét útján egészen egyek legyünk.
Egy kezet érzett a vállán. Salló főorvos gratulált neki az eltiport orrával: a műtét sikerült.
Ilonkát már a különszobába szállították. Még aludt. Összevagdalt fejét fölismerhetetlenségig bebugyolálták a vattakötegekbe, melyekből csak lélegző szájacskája látszott ki. Amikor fölébredt, hányt és jajgatott. Elzász egy óra múlva meglátogatta. Diadalmasan jött, mindenkitől bámulva, a vezérkarával, Sallóval, két alorvossal, homlokán a gégetükörrel, mint az egyszemű szörny, Polyphémosz. Biccentett, hogy rendben van.
Délután a beteg hirtelenül rosszul lett, láza felszökött, félrebeszélt.
Rekkenő nap volt ez. Kénsárga felhők lógtak a vihar előtti levegőben. Az orvosok szótlanul vártak az ágy mellett. Elzász kocsin robogott ki a kislányhoz. Fölhevült, a rendesnél is izzóbb téglavörös arca ingerültséget árult el. Kedvetlenül nyúlt a műszerek után, s az egyiket, mely nem volt megfelelő, bosszúsan dobta vissza az ápolónő tálcájára, gorombán szólt oda egy korholó pillantással:
- Hallatlan.
Esténként a Horváth-szanatórium a tükörablakaival fáklyázva világított föl a kilobbant égre, oly fénnyel, hogy a légben bolygó repülőgépek is észrevették volna.
Angéla nővér ilyenkor eloltotta a különszoba villanyát, csak a kék mécsest hagyta égve. Vencel virrasztott, szemének résén fürkészte az ápolónőt. Paraszti származás lehetett, kedélytelen és egyszerű, háta mögött örömtelen gyermekkorral. Az ő arca is zárt volt és néma, akár a kapusé. Állán egy szemölcs feketedett, mint sötét pecsét a hallgatásán.
A kislányt egy hétig minden áldott nap betolták a műtőbe, visszahozták, megújították kötéseit, hőmérőzték, porokat adtak be neki, anélkül hogy valami megnyugtatót lehetett volna felőle hallani. Vencel közben evett, elfogyasztotta ebédjét és vacsoráját, melyet fedős alumínium edényekben tettek eléje, járta taposómalmát, bekóborolta a szanatórium emeleteit, az alagsort is, ahol a fűtőtestek voltak s a gazdasági hivatalok, százszor elhaladt az altató orvosok és a teakonyha előtt, figyelte Elzász Polyphémosz-szemét, Salló meggyötört orrát, Angéla nővér szemölcsét, a kapus paszományos sapkáját, éjszaka pedig a kék mécset, mely egy másik világmindenség naprendszerének tűnt föl. Sokszor azt hitte magáról, hogy valami féreg, mely egy gyufadobozba pottyant, s annak szemével lát, annyira összezsugorodott, megkicsinyedett.
A nyolcadik napon hajnalban a kislány hőmérséklete lezuhant a piros vonal alá.
Elzász reggel a műtétjei előtt szokása szerint megvizsgálta őt. A vizsgálat után tükörszemével odabandzsított az apára, aki az ágya rézgombját nyomogatta.
- No - mondta neki durván, holmi vackorízű diáktréfával, mint egy taknyos kölyöknek, akivel eddig nem is lehetett szóba állni -, no. Nincs már baj. Meg van mentve - s nevetett, mint a mennydörgés.
Vencel kiegyenesedett. Még arra se maradt ideje, hogy valamit makogjon, csak mély lélegzetet vett, és szemtelen életörömmel, megtagadva minden eddigi hunyász tiszteletét, elmosolyodott.
Délután fölkereste őt a rendelőjében, hogy kifizesse. Amint belépett, egy kissé visszatorpant. Elzász ott ült az íróasztalnál, barna polgári ruhában, kabát nélkül, mellényben s zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette. Épp végzett egy műtéttel. Afféle jókedvű, véres verekedőnek tetszett, egy tagbaszakadt mészárosnak, aki mindig csak vág, mindig ugyanazt csinálja. Homlokán az istenszemet hiába kereste.
- Tanár úr - akadozott, de aztán megeredt a szava, mert markában tartotta a borítékot, melybe nagyon nagy összeget dugott, többet, mint ő várhatott volna, s ezért nem is szaporította a szót, nem mondta el azt, amit álmatlan éjszakáin kicirkalmazott, hanem fesztelenül és önérzetesen, mint egyik úriember a másik úriemberhez, így szólt: - Kedves tanár úr, engedje meg, hogy ezt a csekélységet... Végtelenül le vagyok kötelezve... Igazán... végtelenül.
Künn eszébe ötlött, hogy illenék már benézni az üzletébe is. Egy hete nem járt ott. Több francia levelet kell tollba mondania, azonkívül fizetni is egy párizsi cégnek.
Az előcsarnok lépcsőjén egy alkalmazott álldogált, hajadonfőtt. Azt megszólította:
- Hol a kapus?
- Én vagyok - felelt az alkalmazott.
- Maga? - kérdezte Vencel rámeredve, s akkor fölismerte benne a kapust, aki hajlongott a borravaló reményében. - Telefonozzon egy kocsiért.
Amikor a kocsi megérkezett, indult. De a kapus figyelmeztette:
- Erre méltóztassék. Jobbra.
- Ja igen - mondta Vencel, mosolyogva. - Eltévesztettem.
A kapuban szétnézett. Már ismét egy volt minden, ami széttöredezett, a szilánkok összerakódtak, egésszé váltak. Elzász, Salló, Angéla nővér, a kapus eltűnt. Belőle pedig újra az a nagy koncepciójú üzletember lett, aki annak előtte.
Tülkölve száguldott a kocsi.
Széles utcák repültek eléje, szobrok, tornyok, terek, járdák, azokon gyalogjárók.
Hátradőlt az ülésre, úgy élvezte a tág, szabad madártávlatot.
Visszakapta az életét. De a világot megint elvesztette.