Ilda
Olyan volt, mint egy norvég szeptember-reggel, halvány,
És mint delejes Észak, úgy vonzott, oly szelíden,
Összhangba békülőn halkúlt körűlte minden
Mint lépések zaja, a süppedt hóba halván.
Mi tette, mily varázs, hogy e bús fiatal lány
Arcáról már fenséggel, melyben póz s kényszer nincsen,
Kezdettől fogva, halkan, holtak szépsége intsen?
Ha jött, szentségtörés lett a zaj a vígak ajkán.
Búja volt szenvedélye, szemei nagy taván
Csendes tünődés bolygott evezve tétován,
Titkot ivott magába minden, amihez ért.
S így - szelid ujja játszván aláomló hajával -
Ijedten elhaló, szemérmes sóhajával
A hallgatás kéjének élt.